SZŰCS BALÁZS PÉTER

A tűnődések könyvéből

„Az emberek túlnyomó többsége néma kétségbeesésben él.”
(Thoreau)

„Ha az emberek életét figyeljük, szomorú, hogy oly  sokan élnek csendes elveszettségben...”
 (Kierkegaard) 

Privát lövés 

Családi anekdota. Nagyapám, de ezt apám mondja így, nekem a dédapám, szóval nagyapám aki orvos volt, de nemcsak ő volt doktor a családban, érted, jó házból való meg az ilyenkor szokásos ezmegazok, megkérdi egy betegétől, akinek valamely testrészén, jelenleg mindegy melyiken közelebbről, eléggé félre nem érthető módon golyó ütötte seb található, hogy ez háborús lövés volna-e, –  nem  – feleli a fickó –, ez privát lövés.
     

Összefüggés

Yorick érdekesnek tartotta, hogy bizonyos családokban a komolyság fogalma majdnem mindig a komorsággal volt összefüggésbe állítva, például a nevezetes ruhavásárlás alkalmával, mikor is elhangzott a később gyakran idézett mondat: „Komolyat, papnak lesz!”, itt nyilván a színárnyalatra gondolhattak, hogy sötét legyen vagy egyből, miért is ne mondjuk fekete, ja az jó lesz, az lesz a jó, csakis az.
     

Mese az ívszámról

Aki ma kezd el könyveket olvasni, függetlenül attól, hogy keményfedelűről vagy úgynevezett paperbackről legyen szó, már nem fog az ívszámnak és csillagos ívszámnak nevezett érdekes könyvészeti jelenségekkel találkozni, közelebbi ismeretségbe kerülni. Ez sima ügy. Annyi baj legyen, azelőtt sem az olvasó örömére és szórakozására szolgált. Oda se neki. És mégis, kár ezért a nemkerülésért.
     

Egy betérés 

Egy kellemes hely, kényelmes bútorzattal, puha fotelekkel, a falakon poszterek, Ülő Bika, Jimi Hendrix, épp nekünk való – bár – nem lehet olcsó. Egész lágyan szól a zene, de azért kivehető az értő fül számára, egy ideig csak grunge szól, Pearl Jam, Nirvana, később John Frusciante és Sheryl Crow. A helyiségben neszek, zsibongás, hébe-hóba csörömpölés. Rövid szünetek, ilyenkor teljes lesz a csend. Kosárban pogácsák, viszonylag frissek, bár illatot nem érezni, az már sok volna. Tűz és parázs, majd felkavarog a füst, s száll, száll egyre feljebb. A poharak ismét megcsörrennek. Üvegszilánk a fehér abroszon.
     

Otthonok

Néhanap elfogadva egy meghívást vagy más indokból kifolyólag idegen otthonokba vetődünk.
      Ilyenkor a hatalmas ajtók mögött a tér olykor minden kézzelfogható ok nélkül és váratlanul elkeskenyedik, s a levegő fagyos lesz, szilárd.
      Sosem érkezünk meg.
     

Egy régi Geographic-szám
     
Az asztallapon egy ottfelejtett régi Geographic-szám hevert. A gyűrött lapokon a képek mintha kissé megfakultak volna. A víz bőre alól ugró béka, cseppek dús köre és fénygyűrű, a mozdulatlanul is szakadatlanul vonuló rongyos felhő. Ott állt, s ahogy tűnődve nézte a felvételeket, a máskor olyannyira semmitmondó archív képekből, váratlanul, mintha az eltűnt idő világlott volna elő.
     

Szobák
     
Nem messze a folyóparttól egy különös épület, kivilágított tágas szobákkal. Napfény töri át a széles ablakok lapjait. A gyűrt függönyök sárgák s furcsán zöldek. A bolyhos szőnyegre árnyékcsík borul. A lágy napfény szétterül a szobán. Lassan megnyúlnak az árnyak. Elérik a vetett ágy támláját. A szobában mély csend, párnák halkan terpeszkedő unalma, s könyveké. Az utcáról beszűrődik a járókelők titokzatos és sejtelmes zaja. Odakint pedig szünet nélkül, s lágyan hull a hó, de elolvad amint földet ér.
     

Hó
     
A kisgyereknek, akit a Parlament kőoroszlánjaihoz vittek szánkózni a szülei, azt mondták, hogy az oroszlánok mindig felírják majd, ha rossz lesz. Ez csupán egy kis ideig foglalkoztathatta, mert a következő percben már nem törődve semmivel sem, boldogan azt kiáltotta, vagy nem boldogan, s talán csak mormolta, „harap a hó!”
     

Szótagok
     
– az erdősáv, a partszegély – a vaszabla, a bodzabél – a víztükör, a kőkereszt – a „kínszorít”, a „nemereszt” –
     

Könyvek, cédulák
     
Yorick egy délután a könyvespolcnak támasztott fejjel állt. A könyvek megszámlálhatatlan mennyiségben sorakoztak, szó szerint a teljes világirodalom, könyv könyv hátán, egy részük emlék volt csupán, a többi beváltatlan ígéret maradt.
      Egyszercsak feltámadt benne a vágy, hogy rendbeszedje a Szerb Antal-cédulákat, igen, legalább azokat, gondolta, melyeken annyi évig dolgozott. Hosszú ideig készült rá, de végül – mint ahogy az már számos alkalommal megesett – letett az egészről. Heverjenek csak rendezetlenül: biztonságban!
     

A tűnődések könyvéből
     
Egy őszi séta alkalmával Cordélia, akinek mostanában mindenről Virginia Woolf mondatai jutottak eszébe, odafordult Yorickhoz. – Mondja csak, miért nem akarja megjelentetni a munkáit? Mert, legalábbis én úgy gondolom, meg kellene tennie.
      Yorick tűnődött egy darabig a válaszon. Úgy érezte őszintének kellene lennie hozzá, de képtelen volt rá, így végül mindössze annyit tudott mondani neki: – Nézze, csak nem képzeli, hogy kiszolgáltatom magamat... – s közben érezte magán Cordélia átható tekintetét, de úgy tett, mintha elmélyülten szemlélné a környező fákat, s a lassan alápergő leveleket.
     

Kritika
     
Yorick ismeretségben állt valakivel, akivel mély és véget nem érő eszmecseréket folytattak az egészen jelentéktelen dolgokról, s néha az életbevágóan fontos kérdésekről is. Egy beszélgetés során került szóba, mit mondott volna sok évvel azelőtt az egyik legnagyobb magyar költő, arcán ironikus kis félmosollyal: nincs olyan rossz kritika, amiből ne lehetne valamit tanulni, és nincs olyan jó, amit igazán komolyan kellene venni.
     

Érzékeny utazás – Anekdota
     
„Ecco Padre una lira!” – mondta volt a Vezúv lábánál az itáliai narancsárus a szamara farkát felemelve, s a nevezett állat hátsó felére mutatva, hogy akkor azt adja oda egy líráért, de nem a szép citrusfélét.
     

A világ legrövidebb filozófiatörténete
     
Sok éve tanított már akkor Yorick, évről évre, rutinszerűen megtartotta az előadásokat, majd vizsgáztatott. Nem is képzelte, hogy tudnának még bármi meglepőt mondani neki. Aztán egyszer csak jött az a vizsgázó, aki a szigorlaton hirtelen, mintegy a semmiből valami egészen elképesztővel állt elő. Egyetlen mondatot mondott.
      Primus philosophus erat Aristoteles deinde venit Kant.
      Mindössze ennyi hangzott el, igazán semmi több. Mint felelet természetesen elégtelen volt, sőt, értékelhetetlen. Yoricknak azonban évtizedekre kihívást jelentett még ez a mondat, sőt idővel, amikor már minden más kiment a fejéből, ez a kétségtelenül sajátos megállapítás még akkor is ott derengett előtte, mintha csak gyötörni akarta volna. 

Montaigne, Shakespeare
     
„Egy könyv, amelyet Shakespeare is olvasott.” – írja Babits Mihály Az európai irodalom történetében Montaigne Esszéiről. Könyvről több talán nem is mondható.
     

Tér
     
Külváros februári hóesésben. Kietlen és valóban reménytelen derékszögek, igazán nem alkalmas táj érzelemdús és holdfényben megejtett sétákhoz, lángoló és epekedő szerelmekhez, talán leginkább még izzó gyűlölködéshez látszik alkalmasnak lenni.
      Akkor már jobb volna északon vagy délen akár, bárhol máshol, csak el innen. Mert ez nem hogy nem a világ közepe, az éppen megfelelő hely, de ha van ilyen, akkor bizonyosan a legkevésbé alkalmas, a legelviselhetetlenebb és legszörnyűségesebb helye a világnak, de tényleg.
     

Eső
     
Mire elkezdődött, már véget is ért.
      Ütemesen haladt lefelé a lépcsőn, valahogy meg sem fordult a fejében, hogy a liftet is használhatná, nem sietett, semmi dolga nem volt már akkorra, de igazán semmi elintéznivaló, semmi ami általában annyira fontosnak tűnik az életben, vagy amitől a változást szokás várni vagy talán csak remélni.
      Ahogy kiért az épület előtti térre, már szemerkélt az októberi eső, csöndben, egyenletesen. Hát akkor vége van, most már megmásíthatatlanul és végérvényesen vége, vége mindennek. Nem érzett megelégedettséget, nem ezt akarta, voltaképpen semmit sem akart, nem szeretett volna, mégis valami elomlóan lágy nyugalom, valami az elfogadáshoz hasonlatos érzet járta át, akárha sodródna az ember, az irányulás minimumát fenntartva csupán.
     

Mielőtt még megfejtette volna önmagát
     

„Magamba szálltam, és olvasni kezdtem.”
(Szerb Antal) 

Yorick egy alkalommal kénytelen volt egy idegen városba utazni, így vonatra szállt. Nem is bánta voltaképpen, s mivel odakint sűrű köd takart mindent, azt gondolta, legalább most majd zavartalanul olvashat. Paul Auster vagy Sherman Alexie éppen megfelelő választás lesz. Végül inkább mégis Simone Weil Jegyzetfüzetét vette elő a táskájából, s mindössze néhány oldalt olvashatott, amikor eljutott egy mondatig. „Hibát követ el, aki arra vágyik, hogy megértsék, mielőtt még megfejtette volna önmagát a saját szemében.” A mondat megfejthetetlen izzása teljesen elvakította, s később az egész utazásból nem is tudott mást felidézni, mint ezt a különös ragyogást...