Sík
tranzit
kiskamaszkorunk
szexbálvány nagykamasz lányai
akik után oly gátlástalanul füttyögtünk az utcákon
ma hazulról munkába bevásárlásba
munkából bevásárlásból haza
s negyedik ikszük felé sietnek kapuink előtt
ügyelvén frizura és ruha összhangjára
igyekezvén szem körül szarkalábat
arcról fáradtságot lesminkelni
hogy tudhassa ki még tudhatja:
ők voltak azok
s mi fáradt arccal és szarkalábas szemmel konstatáljuk:
ők voltak azok
de tudnánk akkor is ha nem akarnák
mert tudják ők ha nem is akarjuk:
mi voltunk azok
s míg vargabetűkkel és göröngyökön át
ha csak hazulról munkába munkából haza
de gondoltuk magunkat
valamilyen cél felé sietni
mégiscsak nyílegyenes vonalban utaztunk át
kapuik előtt az utcákon
hol most nagykamasz lányaik után
oly gátlástalanul füttyögnek kiskamasz fiaink
nekünk pedig megmaradnak fáradt arcú
szarkalábas szemű
nyílegyenes felismeréseink:
szervusz jó napot kezét csókolom
II.
em. 214.
emeleti
irodámból
a Hungáriára nézve
hol kamionokat visz a
főér a város szívébe
ezredszer is benzingőzbe
fúl a szokásos „mivégre?”
ablakpárkányomra olykor
leszáll egy városi veréb
körbepislog körbeugrál
bölcsen rázza buksi fejét
mint aki már rég tud mindent
mindent tud – mert semmit sem ért
hozzászoktam: nem kérdezem
nincs hát mire adjon választ
úgy érzi belefáradtam
úgy érzem hogy belém fáradt
még utolszor végigtipeg
csepp szárnyával csapkod párat
aztán csak elrúgja magát
dolga van hát tovarepül
dolga van hát sietni kell
csak én hiszem hogy menekül
hátrahagy mindent – én csak én
hiszem hogy engem egyedül
Fiam,
Vackor
Pistinek,
az 1/b-be
Így
jártál hát, piszén pisze:
Te is eljutottál ide,
éppen úgy, mint egykor én is –
aztán csak felnőttem mégis.
Így járunk mind, piszén pisze:
innen oda, onnan ide,
mikor hová visz az utunk –
s valahová mindig jutunk.
Sokkal később tudjuk csak meg:
mikor is a legjobb, legszebb;
rájövünk, csak a végére:
szép volt, elmúlt – de kár érte.
S úgy nézem ma az iskolát,
mint ki mindenkit belelát –
de más már nem, csak Te vagy most
loncsos, lompos és bozontos.