NÓVÉ BÉLA

Áldás vagy átok?

  Az ikrek kultúrtörténetéből*

Az ikrek – kiváltképpen az egypetéjűek – talánya ősidők óta foglalkoztatja az embert. Az ókori magaskultúrákban s a természeti népek hiedelemvilágában mondák, mítoszok, vallási rítusok egész sora fűződik alakjaikhoz – elég csak Castor és Pollux legendájára, vagy Róma alapítóira: Romulusra és Remusra utalni.
      Aligha véletlen, hogy a zodiákus tizenkét jegye közül a legtöbb jelentést éppen az „Ikrek” sűríti magába, mely az asztrológiai hagyomány szerint a nyár kezdetén veszi át a halandók felett az égi ügyeletet.

Ikrek – földön, égen...

Anélkül, hogy az asztrológia kétes felségvizeire sodródnánk, annyi bátran állítható, hogy az Ikrek minden másnál egyetemesebb „sors-jegy”. Az állatövben ez az egyedüli csillagkép, amely majd minden asztronómiai hagyomány szerint emberalakot – s mindjárt kettőt is – formáz; ez az egyetlen égre vetített, bár nagyon is földi jelenség, amely az ember sorsát fogantattásától valóban egy életre meghatározza. Talán ezért is, hogy évezredes, gazdag motívumtárában megtalálható minden: áldás és átok, holtig tartó hűség és végzetes viszály, testvérszerelem és testvérgyilkosság.
      Magát a csillagképet majd minden ősi kultúra egy mítikus párossal (dioszkúrosszal) azonosítja – Asszíria: Nebo és Tasmit, India: Sunda és Upusunda, Egyiptom: a kettős palánta, Főnícia: a két kecskegida, Mezopotámia a két meztelen ifjú jegyének tartotta, a zsidó hagyomány Jákob fiait, Simeont és Lévit vélte viszontlátni bennük, míg a görög-római Kasztórt és Polüdeukészt avagy Castort és Polluxot.
      Lássuk, mi az oka, hogy az ikrek annyi kozmikus világkép ihletői, oly sok egymástól távoli vallás és civilizáció emblémái lettek.
     
Ha köznapi élményeinket faggatjuk, mi az, ami az ikrek láttán megragadja tekintetünket, elsőként az egyformaság, a „két tojás” illúziója kínálja magát. Valóban, mintha – Vesalius szavával – „a természet dadogását” érnénk ilyenkor tetten: egyformának tűnnek az arcok és szemek, a testarányok és mozdulatok, a beszédhang és a nevetés, s az azonosság hangsúlyos jeleként gyakran még a haj- és ruhaviselet is ugyanaz. Holott csalóka látszat ez, hiszen jobban szemügyre véve még az egypetéjűek is számos eltérést mutatnak, s ami a lényeg: már fogantatásuk pillanatától sem egyszerű duplikátumai, inkább tengelyes tükörképei egymásnak! Régi megfigyelés, hogy az ikrek egyike többnyire bal-, másika jobbkezes, hogy végtagjaik és páros szerveik közül rendre az „átellenes” a fejlettebb, mi több, még az sem ritka, hogy míg „Romulus” szíve bal felől dobog, „Remusé” inkább jobbra húz... De vajon miért? A választ – mint annyi nagyszerű és dermesztő életjelenség nyitját –, ezúttal is „a sejtek boszorkánykonyháján” érdemes keresnünk. Mikrobiológiai magzatkutatások csak nemrég mutatták ki, hogy e sajátos „tükör-szimmetriát” bizonyos adhéziós sejtcsoportok idézik elő már a legkorábbi fejlődési fázisban. Revelatív erejű felfedezés! Hiszen az osztódás, kiválasztódás eleddig rejtett titkai merészen új fénybe vonják az ikerség valódi természetét, s ez mutatis mutandis egy többezer éves kultúrtörténeti hagyomány mélyebb megértéséhez is közelebb vihet.
    Próbáljunk hát felszíni benyomásaink mögé hatolni! Ha nem – mint láttuk – a csalóka „egyformaság”, mégis mi az, ami az ikrek láttán mindenkit megragad? Alighanem az „egyívásúak” nyilvánvaló sorsszerű összetartozása. Igaz, ennek a kívülállók szemében megvannak a maga fokozatai. A legszorosabbnak rendre az egypetéjű, egynemű ikrekét érzékeljük, ezt követi a különnemű egypetéjűeké, majd a kétpetéjű azonos- és a kétpetéjű különnemű ikrek zárják a sort. Ám annyit minden kisgyerek korán megért, hogy az efféle furcsa párok, hármas vagy többes ikrek „egyszerre” születtek, s ez a „testvéreknél is testvérebbé” teszi őket. Az ikerszülést, főként a fiúkét, többnyire áldásnak tartotta már a régi korok embere is – bár, látni fogjuk, az ellenkezőjére is bőven akad példa. (A különnemű ikreket az ősi Kínában például sok helyütt „démon házaspár”-nak vélték, és a születésük után nyomban megölték.) Napjainkban a fogamzásgátló és fogamzásserkentő szerek, a termékenységi életkor kitolódása vagy a párhuzamos magzatbeültetések miatt jóval gyakoribb e jelenség – ám a csoda ettől még csoda marad: „lám, ők egy apától-anyától valók, együtt jöttek a világra, s a megtévesztésig hasonlítanak egymásra!”
    Az ikerlét tehát a testvérség megmásíthatatlan, sorsszerű manifesztációja, melynek gazdag kultúrtörténeti példái valahány egykor élt és mai közösség hagyományában fellelhetők, többnyire három fő motívum köré rendeződve. Ezek: 1) a testvérhűség, 2) a testvérszerelem és 3) a testvérharc.

Testvérhűség, szolidaritás, önfeláldozás

Az Ikrek csillagjegyében az ókori görögök a testvérhűség jutalmát, annak égi megdicsőülését látták. A mítosz szerint a két ikerfivér: Kasztór és Polüdeukész, a hattyúvá vált Zeusz és Léda nászából született, s éppen e felemás – isteni-emberi – genezis okán míg egyikük az istenek, másikuk a halandók sorsában kellett osztozzék. (A mitikus genealógia tehát inkább kétpetéjű ikreknek tulajdonítja őket – aminek mélyebb, genetikai és/vagy kultúrtörténeti okai bizonnyal megérnék a további töprengést!) Kasztór halála után azonban hűséges fivére továbbra sem akar elválni tőle, és lejár hozzá a Hádészba, hogy viszontlássa őt. Polüdeukész ragaszkodása utóvégre még Zeusz szívét is meglágyítja, aki áldását adja, hogy mindörökre együtt maradjanak: felváltva hol az alvilágban időzve, hol az istenek között, az égben. Utóbb, mint annyi mást, a görög mithológia e jeles epizódját is átvette a római hitvilág (Castor és Pollux), és középkori mondák, legendák is bőven sarjadtak belőle – például csodás megmeneküléseké, amint az Ikrek páros csillaga, Szent Elmo tüzeként felragyogva, a háborgó tengert is lecsöndesíti a szeretet világbíró hatalmával. („Omnia vincit amor.”)
      A görögök ugyan nem tudhatták – egész más, számunkra felfoghatatlan tudásuk lehetett az égről! –, ám a legújabb csillagászati műszercsodák egy sor meghökkentő részletre derítettek fényt, melyek furcsa mód megerősíteni látszanak a mítosz antinómiáit. Eszerint, akár a mítikus ikerpár, a Gemini két fő csillaga is csupán látszólag azonos, tüzetes vizsgálatra egy sor lényegi eltérést mutat. Mindkettő csaknem egyforma távolságra esik a Földtől: a Castor 45, a Pollux 35 fényévnyire. A Castor a Gemini első csillaga, bár a Pollux fényesebb, amint azt szabad szemmel is jól látni. A Castor fehéren ízzó, társánál jóval forróbb égitest, míg a Pollux narancs-szín óriáscsillag. Utóbbi magányosan rója a világűrt, a Castornak viszont kísérői is vannak, nem is akármilyenek! Nagy felbontású távcsővel a Castor halványabb kísérőcsillaga is felfedezhető, aránylag közel hozzá. De rajta kívül még egy jóval távolabbi, halványvörös törpe is része a rendszernek, mely ismert változócsillag. Ráadásul mind a három ún. „kettőscsillag”, amiről csak színképük árulkodik. A Castor tehát voltaképp egy hattagú csillagrendszer, amelyből szabad szemmel csupán egyetlen égitest érzékelhető, a többi diszkréten rejtve marad. (Ha tetszik, a Castor „fantom ikrei” ezek, melyeket szemünk elől a világűr sötét „anyaméhe” elfed.)
      Furcsa lény az ember: önképe, önreflexiója – talán évmilliók óta – alig változott valamit. Miközben a növény- és állatvilágban nagyon is rendjénvalónak tartja az egyívásúak egyedeikben a nem, vagy csak alig megkülönböztethető, tömeges szaporulatát, saját reprodukciójában kínosan tiszteli az egyediséget, a születési rangsort, és két vagy több hasonló utód egyidejű feltűnését zavarbaejtő kivételnek érzekeli. Ámbár napjainkra mintha ez is változóban volna. S itt nem is a többes magzatbeültetésekre avagy az őssejt általi humán reprodukció aggasztón előrehaladott kísérleteire gondolok, sokkal inkább a „fantom ikrekkel” kapcsolatos kutatások meghökkentő felismeréseire.
      Az orvostudományban jó ideje bevett axióma, hogy átlag minden nyolcadik élveszületés ikerterhességnek indul, csak a másik – vagy a többi – magzat idővel magától elsorvad. Kutatók e méhen belüli természetes „testvérelhalást” a többpetéjű ikreknél 20, az egypetéjűeknél 50 százalékosra becsülik, s az elhalt magzatokat pedig „fantom-ikrek”-nek hívják. Megdöbbentő arány – még ha a természetes kiválasztódás ádáz tülekedésében „elhullt” ivarsejtek millióihoz képest elenyésző is! Hiszen ez alapján joggal támadhat fel bárkiben a gyanú: nekem is voltak efféle fantom ikreim? Hány, és meddig? Pár hétig, hónapig? S ugyan miért éppen én lettem a szerencsés túlélő?
      Lehet, hogy zsigereink mélyén ma is él e prenatális testvérvesztés emléke, s ha néha kihagy a szívverésünk, az nem egyéb, mint a méhen belüli élethalálharc mementója?

„Ikrek hava”

A születéskori testvérvesztés nyilván ennél is jóval nagyobb trauma, ami a túlélő egész sorsán és lelkületén nyomot hagy. Szívszorító példája ennek a költő, Radnóti Miklós esete, aki az Ikrek hava című önéletrajzi ihletésű prózakötete végén így írja le, miként derült fény a születését övező kettős tragédiára:
      „– Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
      – Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
      – Hogy halt meg? Miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
      – A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
      – Ikerszülés volt? – mondtam ámulva utána. – Mi mindent rejtegetnek ezek még! – csikordítottam össze a fogam és a kezem ökölbe szaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
      – Hol az ikertestvérem? – támadtam a nénire gyanakodva.
      – Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
      – És?
      – Mit és?
      – És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
      – Azért – törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni –, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni.
      [Később:]
      – Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? – ordítottam az ajtón át.
      –  Bolond vagy? Melyik kölyköt? – nyílt ki hirtelen az ajtó.
      –  Engem – sziszegtem összeszorított szájjal –,  mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet ezt tudni?!
      – Megbolondultál? –  akadtak el a néni könnyei –  Gyere, elmegyünk a moziba!
      –  Nem megyek moziba! –  tomboltam – nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! – rúgtam bele a dívány sarkába, és az utcára rohantam.
      S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni. [...] Te maradtál meg? Vagy a másik? Megölted őket – beszélt a hang –, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő...”
            
Sokadszor idézve is felkavaró jelenet, talán mert – akárcsak Radnóti egész költészete – megrázóan pontos és hiteles. Ahogy a tizenéves kiskamasz váratlanul szembesül teljes árvaságával: előbb számon kér, magyarázatot keres, majd hol anyjával, hol apjával, hol az ikertestvérével próbál azonosulni, míg végül – hogy e nyomasztó veszteségsorozatot valamiképp feloldja – magára veszi a felelősséget anyja és testvére akaratlan „gyilkosaként”. Mindez lélektanilag még akkor is igaz, ha az életrajzírók és filológusok, mint legutóbb Ferencz Győző kitűnő monográfiájában (Radnóti Miklós élete és költészete, Osiris, 2005) azóta kiderítették, hogy az iménti jelenet inkább stilizált művészi emlékidézés, s a valóságban nem pontosan így történt A legfőbb különbség, hogy míg Radnóti valóban apja elvesztése után pár hónappal, tizenkét évesen tudta meg, hogy anyja belehalt a szülésbe, azt csak újabb három év múlva, hogy volt egy ikertestvére is, aki anyjukkal együtt meghalt. E két momentumot az Ikrek havában árvaságra eszmélése egyetlen drámai pillanatába foglalja.
      Arról, hogy a költőnek milyen nyomasztó alapélménye maradt e születéskori trauma, arról számos verse és önéletrajzi vallomása tanúskodik. Első próbálkozásaitól 1941-ig csaknem húsz versében viaskodik így vagy úgy a megmásíthatatlan ténnyel, hogy születése kettős életáldozattal járt. (Sirálysikoly,  Csöndes sorok lehajtott fejjel, Minden árvaság szomorú dícsérete, Születés, Mondogató, Én kegyetlen, Huszonnyolc év etc.) A kettős tragédiát, bár koronként más-más hangsúllyal, mindvégig feloldhatatlan sorskötésként viseli, s emiatt érzett bűntudata, még higgadt, tárgyszerű mondatain is áthat. Példa rá ez az önéletrajzi vázlat, amely 1938 nyaráról maradt fenn: „Ikergyerek vagyok, öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt...”
      Így volt, vagy sem – ki tudja? Részletes orvosi dokumentáció, ha készült is volna e száz év előtti szülésről, a lényeggel alighanem az is adós marad, hiszen nem volt még genetikai, sejt- vagy életfunkció-vizsgálat, s legfőképp: nem volt még ultrahang, ami e végzetes ikerterhességet in vivo segíthetett volna nyomon követni. És itt érdemes eltűnődni kissé e mára köznapivá lett „varázsgömb” felett, melynek gyakorlati hasznát talán csak lélektani hatása múlja felül. Hiszen a magzatlét titkairól orvosnak, anyának egészen a legutóbbi időkig csak tétova sejtése lehetett – így arról, hogy mi zajlik percről percre odabenn az anyaméhben, ha egynél több élet növekszik benne. S lám, ma ezt is háromdimenziós, non-stop „élő adásban” követhetjük a monitoron: ahogy az ikermagzatok folyvást helyezkednek, nyugtalan, ádáz pozícióharcban, vagy éppen egymást ölelik, meghitt harmóniában. Nincs olyan testhelyzet, amit világra jöttük előtt ki ne próbálnának! Fejtől-lábtól fekve („69-es” póz), arccal vagy háttal egymásnak, összesimulva vagy egymásnak feszülve – ezerféle módon kommunikálnak. Megejtő elnézni, ahogy arcukat, kezüket összeérintve ismerkednek egymással, ahogy ujjukat kölcsönösen odakínálva már magzatként önfeledten „cumiztatják” egymást. (Nemrég egy ismerősöm döbbent rá, hogy ikergyermekeinek e különös szokása az ultrahang képek tanúsága szerint már az anyaméhben ritualissá vált!)

Két lány – két fiú...

A temérdek ikertörténetből kitűnik két világszerte ma is hódító kisregény, mely akár a testvérhűség emblémája is lehetne. Mindkettő hőse egy kamaszodó ikerpár, az egyiké tízéves forma lányok, a másiké hasonló korú fiúk... Mindkettő a sorsszerű összetartozás megindító példázata, ám míg az első az „elfelezett” ikrek egymásra találásával, a második szétválásukkal végződik... További paradoxon, hogy az ikerlányok történetének szerzője férfi – az ikerfiúké nő... A figyelmes olvasó talán máris kitalálta: Erich Kästner A két Lotti és Agotha Kristof A nagy füzet című regényeiről beszélek. Lássuk hát, mi újjal gazdagította e két nagyszerű könyv az ikrek legendáriumát!
      Kästner mindjárt a regény kezdetén felidéz egy máig dívó, okkultista tévhitet: az „asztrológiai ikrek”-ét – igaz, ironikus felhanggal teszi, a nyári tábor nevelőnőinek szájába adva, akik Lotte és Luise meghökkentő hasonlóságának okát találgatják:
            
„A felnőttek asztalánál fejcsóválva mondja Gerda kisasszony:
      – Érthetetlen! Két vadidegen kislány, és ekkora hasonlóság!
      Ulrike kisasszony tűnődve véli:
      – Talán asztrológiai ikrek.
      – Hát ez már megint micsoda? – kérdi Gerda kisasszony. – Asztrológiai ikrek?
     – Állítólag vannak emberek, akik tökéletesen hasonlítanak egymásra, anélkül hogy a legtávo-labbról is rokonok lennének. Csakhogy egyazon másodperc töredékében jöttek a világra!
      – Aha – mormolja Gerda kisasszony.
      Muthesiusné bólint.
      – Olvastam egyszer egy londoni szabóról, aki pontosan olyan volt, mint VII. Eduard angol király. A megtévesztésig hasonlított rá. Annál inkább, mivel a szabó is ugyanolyan pofaszakállt viselt. A király el is hívatta a Buckingham-palotába, és hosszasan társalgott vele.
      – És tényleg egyazon másodpercben születtek?
      – Igen. Ezt pontosan meg lehetett állapítani.
      – És aztán mi lett? – kérdezte Gerda izgatottan.
      – A szabó a király kívánságára le kellett borotválja pofaszakállát!”
            
Ennél is izgalmasabb, ahogyan Kästner – aki különben „egykeként” nőtt fel – a testvéri konspiráció újrafelfedezett örömeibe beavat: „Veszitek észre, mi készül itt? Az ikrek még mindig nem akarják elmondani a szüleiknek, hogy mindent tudnak. Nem akarják apát és anyát döntés elé állítani. Sejtik, hogy ehhez nincs joguk. Félnek is, hogy a szülők elhatározása azonnal és végleg szétrombolhatja a zsenge testvérboldogságot. Ám ahhoz még kevésbé volna szívük, hogy úgy utazzanak haza, mintha mi sem történt volna. Hogy továbbra is azon a térfélen éljenek, melyet a szülők megkérdezésük nélkül utaltak ki számukra. Nem! Szóval: itt összeesküvés folyik. A sóvárgás és kalandvágy ébresztette fantasztikus terv a következő: a két testvér ruhát, hajviseletet, bőröndöt, kötényeket és lakóhelyet akar cserélni! Luise, mintha Lotte lenne, jókislányos copfokkal (és egyébként is jókislányságra elszántan) anyához akar »hazatérni«, akit csupán egyetlen fényképről ismer. Lotte meg kibontott hajjal s oly vidáman és élénken, ahogy csak bír, apához fog utazni Bécsbe.”
      Később a vakmerő személyiségcserével mindketten megtapasztalják, hogy „nem is olyan egyszerű az ember saját testvérének lenni!” Lotte első komoly próbatétele, hogy a bécsi opera díszpáholyából végig kell néznie Humperdinck Jancsi és Juliskáját, ünnepelt karmester apja, maestro Palffy vezénylésében – annak barátnője társaságában: „Lotti, a megfelezett és elcserélt iker egyre izgatottabb: Anélkül hogy tudna róla, érzelmei mind kevésbé vonatkoznak a két színpadi gyerekre és szülőre, inkább saját magára, az ikertestvérére és saját szüleire. Szabad volt-e azoknak megtenni, amit tettek?”
      A regény érzelmi csúcspontja: Lotte rémálma, a családbomlás traumáját idézi meg, a Jancsi és Juliska dermesztő, színpadi jeleneteivel vegyülve. Az álombeli apa egy favágó fűrésszel ront neki a gyerekágynak, hogy az ikreket mindenestől „elfelezze”:
            
„– Melyik ikret óhajtja, nagyságos asszony?
      – Mind a kettőt, mind a kettőt!
      – Sajnálom – mondja a férfi. – Igazságnak kell lenni. Ha nem tud dönteni, én ezt veszem, ni! Nekem mindegy. Úgysem tudom megkülönböztetni őket. – Az egyik ágy felé nyúl. – Hát te melyik vagy?
      – Luise – kiáltja a kislány. – De ezt nem szabad megtenned!
      – Nem! – ordít Lotte. – Nem szabad bennünket elfeleznetek!
      – Fogjátok be a szátokat! – parancsolja szigorúan a férfi. – Szülőknek mindent szabad! – Ezzel az egyik gyerekágyat zsinegen húzva maga után megindul a pralinéház felé. A csokoládékapu magától felpattan.
      Luise és Lotte kétségbeesetten integetnek egymásnak.
      – Levelezzünk! – bömböli Luise.
      – Poste restante! – süvölt Lotte, – Nefelejcs, München 18!”
            
Ha az álom lidérces rémségeket, a valóság egyre több mesébeillő fordulatot tartogat. Annyi viszontagság után végre elkövetkezik a boldog családegyesítés:
            
„Resi könnyeket töröl ki a szeme sarkából, és halkan szipákol. [...] Később Lotti zavartan kérdezi:
      – Hogy van ez voltaképpen, Resi? Most, hogy apu és anyu újra együtt vannak, ugye, Luisének meg nekem lehetnek még testvéreink?
      – Persze hogy! – nyilatkozik Resi biztatón. – Akarnátok?
      – Természetesen! – jelenti ki Luise erélyesen.
      – Fiúkat vagy lányokat? – érdeklődik Resi behatóan.
      – Fiúkat és lányokat! – mondja Lotte.
      Luise pedig szíve mélyéből kiáltja:
      – És csupa ikreket!”
     
Szellemes, megkapó, bár újraolvasva kissé túl szép és túl kerek történet ez a leleményes „családegyesítő” fruskákról. Ám ne feledjük, Kästner e máig hódító „kettős lányregény”-t, mely elsőként 1949-ben jelent meg, csak alig pár évvel a náci rémuralom s a háború rettentő megpróbáltatásai után írta – egy félig még romos, évtizedekre kettészakított országban, ahol a testvérvesztés és szétszakítottság, tíz- és tízmilliók alapélménye volt!
            
A szolidáris, egylényegű – sőt, már-már egylényű – ikerpárok másik töprengésre méltó példája a magyar származású svájci író, Agota Kristof az elmúlt negyed században méltán világsikert aratott kisregénye: A nagy füzet. Ez egy fiú ikerpár háborús hányattatásait beszéli el, úgymond, a naplójuk alapján, amit többes szám első személyben közösen írnak.
      A két – jellemzően – nevesincs kiskamasz, élet-halál közt csetlik-botlik a háború végnapjaiban, már-már egészen magára hagyatva egy határszéli kisvárosban, s eközben valódi „túlélő művésszé” edzi magát. Dermesztő és mulatságos „kalandjaik” sorát itt sajnos nem idézhetjük fel, csupán a regény – s az élet – legfőbb dilemmáját: a „hűség és elválás” különös erejű művészi látomását érdemes kiemelni. Az ikrek az egész regényidőben mindössze kétszer válnak el, először, amikor iskolások lesznek, majd kamaszkori megpróbáltatásaik végén...
            
„Három éve történt.
      Este van. A szüleink azt hiszik, már alszunk. Rólunk beszélnek a másik szobában.
      Anyánk azt mondja:
      – Belepusztulnak, ha szétválasztjuk őket.
      Apánk azt mondja:
      – Csak az iskolában lesznek elválasztva, az órákon.
      Anyánk azt mondja:
       – Nem fogják tudni elviselni.
      – El kell viseljék. A saját érdekükben. Mindenki ezt mondja. A tanítók, a pszichológusok. Eleinte nehéz lesz nekik, de majd megszokják.
      Anyánk azt mondja:
      – Nem, sosem fogják megszokni. Tudom. Ismerem őket. Ők ketten egy és ugyanazon ember.
      Apánk fölemeli a hangját:
      – Épp erről van szó. Ez nem normális. Együtt gondolkoznak, együtt cselekszenek. Külön világban élnek. A maguk külön világában. Van ebben valami beteges. Valami nyugtalanító. [...] Mindenki élje a saját életét.
      Néhány nap múlva kezdődik az iskola. Külön osztályba kerülünk. Mindketten az első padban ülünk.
      A két osztály az iskolaépület két végében van. Rettenetes ez a távolság, elviselhetetlen fájdalmat érzünk miatta. Olyan, mintha kettéhasították volna a testünket. Elvesztettük az egyensúlyunkat, szédülünk, elesünk, elvesztjük eszméletünket.
      A mentőautóban térünk magunkhoz, a kórházba menet.
      Anyánk jön értünk. Mosolyog, azt mondja:
      – Holnaptól ugyanabba az osztályba jártok.
      Otthon Apánk csak annyit mond:
      – Szimulánsok!
      Aztán nemsokára kimegy a frontra.”
            
Íme a „sziámi szindróma” – a testinél is szorosabb lelki „egybenövés” esete! De vajon tényleg létezik ilyesmi? A pszichológiai irodalom és sok millió család napi élménye egyaránt megerősíteni látszik az efféle ikrek közötti végletes „összetartást”, melyet a környezet rendre kihívásnak érzékel és „abnormális” jelenségnek tart. A regényben minden esetre nagyon is hiteles, ahogy az anya, a rideg apai elvárásokkal szembe szegezve, már-már axiómaként leszögezi: „Ők ketten egy és ugyanaz az ember.”
      A két fiú második elválása a történet végén ennél is drámaibb. Az ikrek börtönből szabadult apjukat próbálják átsegíteni a „vasfüggöny” aknazárján: az Apa előre megy, egy palló segítségével átjut az első szögesdrót-akadályon, de aztán fiai szeme láttára felrobban.
            
„Egyikünk a vászonzacskóval a kezében, Apánk nyomaiba és a holttestére lépve átmegy a másik országba.
      Másikunk marad, visszamegy Nagyanya házába.”
     
Ez a nemvárt, regényvégi elválás annál meghökkentőbb, mert nyoma sincs benne külső kényszernek, az ikrek további sorsukról maguk döntenek így további sorsukról maguk döntenek így. Az író nem kommentál – a történet erejét épp a szenvtelen, tényrögzítő „naplóbejegyzések” adják –, ám az olvasó enélkül is érzi: a sok megpróbáltatás, anyjuk, majd apjuk halála, időközben felnőtté edzette a fiúkat. Amit átéltek, örökre összefűzi őket – most már akár el is válhatnak...

Testvérszerelem – bűn és vezeklés

Szerelmes ikerpárok a mítoszokban s a világirodalomban is felbukkannak, elég Ozirisz és Ízisz, az óind Jama és Jami párosára utalni – vagy éppen Wiligis és Sybilla esetére Thomas Mann A kiválasztott című regényéből.
      A nagy német író különös vonzalmat táplált a mítikus és bibliai témák, a középkori legendák iránt. A Doctor Faustus és a József-tetralógia, csakúgy, mint A kiválasztott egy-egy újra felfedezett archetípus példáján próbálja az emberi sors nagy dilemmáit felmutatni. A kiválasztott témáját Thomas Mann a Gesta Romanorumból meríti, s s regény csaknem változtatás nélkül veszi át a középkori legenda bizarr fordulatait, melynek cselekményét, itt csak vázlatosan, az iker motívum kiemelésével vázlatosan idézem. Eszerint Grimáld herceg asszonya, Baduhenna belehal egy ikerszülésbe, s a megözvegyült apa maga gondoskodik a két gyermek neveléséről. Wiligist és Sibyllát azonban ellenállhatatlan testi-lelki vonzalom köti egymáshoz, s fölserdülvén, apjuk halála után, bűnös szerelmükből fiú születik, kit azután a sors kegyére bíznak. Gregorius, a testvérnászból született gyermek utóbb maga is férfivá lesz, és tudta nélkül tulajdon anyját, Sybillát veszi el nőül. (Akár csak Oidipusz az antik görög tragédiában!) A kettős vérfertőzésre döbbenve Gregorius tizenhét évre egy kopár szirthez láncoltatja magát, éhségtől, szomjúságtól, hőségtől, fagytól gyötörve. Vezeklését végül teljes bűnbocsánat követi: Szent Péter trónjára emelik, és pápaként immár saját anyját és önmagát is feloldozhatja a szörnyű vétkek alól.
      Thomas Mann – egy szerzetes krónikás szerepébe bújva – megannyi sejtető, erotikus részlettel festi le a hercegi testvérpár szenvedélyes vonzalmát. Kisgyermekként himlővel fertőződnek mindketten, majd felgyógyulva homlokukon ugyanolyan sarlóforma heget viselnek a kiválasztottság és összetartozás jegyeként. Viszonyuk egyre intimebb, kézenfogva járnak, sőt együtt is hálnak, mígnem tizenhat évesen egy végzetes éjszakán egymáséi lesznek. „Csak rajtad legel a szemem – vallja meg férfias vonzalmát Wiligis testvérhúgának –, ki női ellenpárom vagy a földön. A többiek idegen testek, nem egyívásúak, mint te, aki velem együtt születtél.”
      Wiligis és Sybilla szerelmében Thomas Mann – a középkori legendától eltérően – nem a predesztinációt igazolja, hanem az emberi élet érdemen és szerencsén alapuló, mégis kiszámíthatatlan változandóságát. A természet nem ismer bűnt – sugallja az író –, s lám, az ember mégis csupa tévelygés, bűntudat és ezerszeresen meglakol minden ballépéséért!
      A testvérszerelem hasonló példáin tünődve komor sejtésünk támadhat. Lehet, hogy a már említett kínai szokás: a különnemű ikrek „démon párjainak” könyörtelen elpusztítása mélyén se munkált más, mint a babonásan túlhajtott incesszusfóbia?!

Testvérharc – vetélkedő ikerpárok

A mítikus iráni ikertestvérek, Zurvan fiai: Ahura Mazda és Ahriman ikerhadaik élén gigászi küzdelmet vívnak egymással. Mint Hamvas Béla írja: „Szellemi seregek ezek: Ahura Mazda segítő szellemei a daenák, Ahriman szellemei a drugok. Minden daenának drug felel meg, mint annak ikre. Ahogy minden emberben él daena, és él drug, és egyik a másiknak elliptikus duálja...” És: „Ez a kettő [ti. idea és eidolón, őskép és másolat] öltött testet a perui zemiben, az iráni yemában, a hindu ashvinokban, a görög dioszkurokban, a római geminiben. Mindegyik szó azt jelenti, hogy: ikrek. Az ikrek ellentét is, pár is, fél is, egyik a másiknak duálja, őskép és duplikátum.” (Hamvas: Scientia Sacra, 413.o.)
      Ám ugyanígy a testvérviszály emblémáiként lépnek elénk az egymással ádázul rivalizáló farkasfiak: a városalapító Romulus és Remus is. (Mint ismeretes Remusnak azért kellett végül meghalnia, mert gúnyból átugrott Róma akkor még csak épülő falain, s ezzel megcsúfolta a pomeriumot, a szentként tisztelt városhatárt.) Mitikus párharcuk már-már előrevetíti egy hódító világbirodalom szüntelen belviszályát, páratlan tündöklését és végzetes bukását. Az iker-trónviszály legismertebb irodalmi – sőt mára: filmes – példája azonban kétség kívül a „Vasálarcos” legendája, amely nem kevesebbet állít, mint hogy XIV. Lajos, a „Napkirály” állítólagos ikerfivérét titkon a Bastille-ban tartotta fogva, egészen annak 1703-ban bekövetkezett haláláig.
      Ez a kétes hitelű krimi ma inkább a zsarnoki önkény pszichogrammjának hat, mint komolyan számbaveendő történelmi eshetőségnek. Valami időtlen lelki alapélményre jól rátapinthat mégis, ha már háromszáz éve oly makacsul tartja magát. Éltetői: a Bastille-t 1717–ben úgyszintén megjárt Voltaire, majd a forradalom kitörésekor, 1789-ben egy Frederic-Melchior Grimm nevű szenzációhajhász újságíró – de legfőképp a 19. századi historizáló romantika utolérhetetlen mágusa: Alexandre Dumas, akinek népszerű regényéből több kalandfilm is készült – a legutóbbi épp tíz éve, Randall Wallace rendezésében.
      Magát a legendát az író-filozófus Voltaire alapozta meg; nevet is ő adott hősének: „masque de fer” – a „Vasálarcos”. A rejtélyes fogoly, mint írásaiban makacsul állítja, nem volt más, mint egy nemkívánt Bourbon-utód, ki egyazon ágyban s egyazon napon: 1638. szeptember 5-én látott napvilágot, mint a Napkirály. Voltaire, persze, maga is „hozott anyagból” dolgozott: a francia udvari intrikák ekkor már évszázados tradíciójából... Egy korábban közszájon forgó legenda szerint ugyanis Richelieu bíboros, XIII. Lajos főminisztere, emlékirataiban kevéssel halála előtt megírta (volna), hogy XIV. Lajos anyjának, Ausztriai Annának, miután dél tájban megszülte fiát, a későbbi Napkirályt, estére újból szülési fájdalmai kezdődtek. Állítólag ekkor jött (volna) világra az ikerfivér, bár a trónutódot már ország-világ előtt kihirdették. Csakhogy a középkori francia törvények szerint ikerszülés esetén mindenkor a második gyermek számított a cím- és vagyonöröklő „elsőszülöttnek” – talán abbéli megfontolásból, hogy emezek jobbára életrevalóbbak, talán más, ismeretlen eredetű jogszokást követve. (Az okok közt gyanítható az a naív testképzet is, hogy nyilván az az utód jön másodikként a világra, kinek magja elsőként hatolt az anyaméhbe.) Hogy a jogi bonyodalmaknak elejét vegyék – így a szóbeszéd – az anyának azt mondták: második fia meghalt, a csecsemőt pedig titkon egy dajkára bízták.
      A gyermek felnőve, erősen hasonlított az uralkodóhoz, ezért Angliába küldték, ahol királyi nevelést kapott. Később visszatért, és igényt formálván a francia trónra, összeesküvést szőtt. Egyik társát azonban elfogták, s addig kínozták, míg a szerencsétlen kivallotta, hogy Dauger nevű inasa valójában a Napkirály ikerfivére. A megkínzott végül belehalt sebeibe, az „inast” pedig börtönbe zárták, vasálarc mögé rejtve, hogy senki se tudhassa kilétét.
      Alexandre Dumas, Napóleon legendás mulatt tábornokának fia (kinek apja, egy Haitin szolgáló francia tüzértiszt, néger nőt vett feleségül), 2002 óta maga is a párizsi Panthéon lakója, Le Vicomte de Bragelonne címmel 1847-ben regényt jelentetett meg az iménti legendát újraszőve. Íme egy kulcsjelenet belőle – „a herceg” (a majdani vasálarcos) és Aramis párbeszédének részlete:
            
„– Csak azt mondja meg nekem, uram, leplezetlenül, mi vagyok most, és elképzelése szerint mi leszek holnap?
      – Fenséged XIII. Lajos király fia, testvére XIV. Lajos királynak, természetes és törvényes örököse a francia trónnak. Ha a király maga mellé veszi fenségedet, mint öccsükkel, Monsieur-vel teszi, megőrizte volna a maga törvényes jogát a trónra. Csak Isten és az orvosok vitathatnák el tőle a törvényességet. Az orvosok mindig jobban szeretik az uralmon levő királyt, mint a nem létezőt. Isten igazságtalan volna, ha ártani akarna egy tiszteletre méltó fejedelemnek. De Isten azt akarta, hogy fenségedet üldözzék, s ez az üldöztetés most Franciaország királyává szenteli. Tehát joga volna uralkodni, hiszen elvitatják fenségedtől; joga volna trónra lépni, hiszen jogtalanul tartják fogva; ereiben isteni vér folyik, hiszen nem mertek életére törni, mint ahogy szolgái életére törtek.”
            
A fenti párbeszéd Aramis és a Bastille majdani foglya közt igazi romantikus retorikával kárhoztatja az utódlás körüli ármány „égbekiáltó gazságát”. A különös csupán az, hogy a titkos találka, melyen az iménti szavak elhangzanak, maga is csak egy, Aramis és társai által szőtt, nem kevésbé gátlástalan összeesküvés nyitánya a regényben... Dumas tehát nyilván úgy vélte: „kutyaharapást szőrével”, s képzeletét szabadjára engedve egy mindkét fél által végletes eszközökkel megvívott, borzongató trónviszállyá színezi át a legendát.

Ikerstatisztika – avagy a természet „részrehajlása”

A Földön becslés szerint ma legkevesebb 125 millió iker él – jó háromnegyedük két-, egynegyedük egypetéjű testvér. (Hogy ez milyen roppant sokaság, elég csak elképzelni, mintha majd’ az egész Oroszország ikrekből, vagy a teljes Lengyelország egypetéjű ikerpárokból állna!) Átlag minden 80. anya ad életet kétpetéjű, és minden 300. egypetéjű ikreknek, noha ez világszerte igen nagy szóródást mutat az eltérő genetikai adottságok és más – részint még feltáratlan – okok miatt. Japánban például csak minden 120. ikerszülés, ezzel szemben az USÁ-ban, ahol az utóbbi negyed században az ikerszaporulat 50%-kal nőtt, minden 35. Nálunk e gyakoriság-mutató ez idő szerint: 85., és mint a legtöbb európai országban, erősen csökkenő tendenciát mutat. Ugyanakkor Afrikában, ahol a népszaporulat csaknem négyszeresen felülmúlja az európait, az ikergyakoriság is duplája a miénknek, sőt néhol, mint a yorubák lakta nigériai Igbo-Ora környékén, négyszerese a világátlagnak! Hasonló iker- rekordokról szólnak az indiai híradások is, bár a Föld lélekszámra legnagyobb országában máig sincs megbízható népesedési statisztika. Az Utta-Pradesh állambeli Allahabadban például sajtóhírek szerint közel két évtizede minden 10. ikerszülés – ráadásul a statisztikai valószínűségre jócskán rácáfolva nagyobb részt egypetéjű ikrek jönnek a világra! Nem mintha másutt nem az egypetéjű, egynemű ikrek vonnák magukra a legtöbb figyelmet, a biológiai uniformitás, a „klón modell” varázsával. Amerikában például – akár a pókerben a négy ász – a sikeres inplantációk nyomán született „szenzációs négyesek” uralják a bulvár-médiát: a nevadai Karma-fivérek (1997), a kaliforniai Khamsa-Muy-, a washingtoni Hulford-nővérek (2002), s azóta is születő, hasonló társaik. Korunk extermitásokon edzett embere olykor még az afféle nyilvánvaló képtelenségeken sem akad fenn, mint amit a Guiness Rekordok Könyve állít egy Leontina Albina nevű chilei asszonyról, aki, úgymond, 1981-ben szülte meg utolsó, 55. (!) gyermekét, s életében ötször (!!) hozott hármas fiú ikreket (!!!) a világra.
       Mint azt egy interjúban Czeizel Endre orvos-genetikus kiemeli: „Az ikerterhességre való hajlam csakis anyai ágon örökölhető, és az ikerpárok utódainak ötször nagyobb esélyük van arra, hogy maguk is ikrek szülőivé válnak, mint a nem ikerterhességből születetteknek.” Az ikerterhességek az ún. Hellin szabály szerint, mértani haladványként ismétlődnek. Eszerint a magyarországi népességben ma minden 85. terhesség kettős – minden 852, azaz 7225. terhesség hármas – és minden 853, azaz 57.800. négyes terhesség. Mindez persze, korántsem jelenti, hogy ennyi egészséges iker valóban világra jönne, hiszen a többes terhességek kihordási kockázata is arányosan nő. Egy-két nemzedékkel korábban még nem is sejthettük, hogy a napjainkra oly látványosan felfutó ikerszaporulat legfőbb vezérlője egy parányi szervünk: az agyalapi mirigy. Ismét csak Czeizel professzort idézve: „Bebizonyosodott, hogy a 40 év feletti nők esetében gyakoribb az ikerszülés, mivel az agyalapi mirigy, amely a petesejt képződését és érését hivatott szabályozni, sürgeti annak termelését. A terhességek számával arányosan nő az ikerterhesség valószínűsége is, szintén az agyalapi mirigy működésének köszönhetően. Ennek tudatában elmondhatjuk, hogy az agyalapi mirigy relatív súlya különbözik a fehér, fekete, illetve sárga bőrű népeknél. Az iker- vagy többes terhesség leggyakoribb a sötét bőrűeknél, a legritkább pedig a keleti népeknél.” Eszerint a legnagyobb „rasszista” maga a természet, amely – bárhogy fájlaljuk is – áldásait és átkait sosem az egyenlőség elvén osztogatja!
      Néha előfordul, hogy egy ikerpár két apától való, de csakis akkor, ha az anya fél órán belül mindkét férfitól teherbe esik. A szakirodalom világszerte alig egy tucat ilyen „többes fogantatású” ikerpárt tart számon – nagyobb részt botrányos apasági perek és DNS-vizsgálatok nyomán elhíresült eseteket. Holott a szexuális bosszú e barbár módja ma is dívik vagy három kontinensen: a háborúkban tömegével erőszakolnak meg nőket egy-egy várost vagy vidéket meghódító katonák, minek következtében efféle „többapás”, nem kívánt ikrek is bizonnyal nagy számban születnek. Csak a legutóbbi balkáni háborúban a szerb „szabadcsapatok” több tízezer bosnyák lányt és asszonyt gyaláztak meg, s közülük sokan megszülték gyermekeit –. Ez a botrány persze, s a többi hasonló: szerte Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, már nem fér semmiféle statisztikába...

A páros pusztulás végzete

Mielőtt témánktól búcsút vennénk, más ártatlan áldozatoknak is tartozunk legalább egy csöndes főhajtással.
      Ikreket világra hozni, ikernek születni sok ezer éven át számos kultúrában nem csak átkot, kiközösítést, ám sok esetben azonnal végrehajtandó halálos ítéletet jelentett, szülőnek, gyereknek egyaránt. Említettük már, hogy a régi Kínában „démoni párnak” tartották a különnemű ikreket, és születésük után nyomban elpusztították. Ám efféle rituális gyilkosságoknak korántsem csak különnemű ikrek estek áldozatul. A hettita ősmítosz szerint az ikreket cserépedényekben kitették, és számos afrikai és indonéz törzs is rövid úton végzett velük, vagy vadak prédájául sorsukra hagyta őket. Vajon miért? Atavisztikus félelmek, babonák fűződtek mind az ikrek, mind az ikerszülők közösségre rontást hozó alakjaihoz. R. Harris, brit etológus például kimutatta, hogy az ikerszülés és maga az ikreket szülő nőstény a főemlősöknél éppúgy riadalmat és megbotránkozást kelt, s utóbbit a hordavezér a szülés után nyomban elmarja, amivel többnyire megpecsételi sorsát. Az „elemi pánikot” tehát, melyet az ikrek főként egyes afrikai és ázsiai őstársadalmakban keltettek, a primatologiai kutatások teljes mértékben alátámasztják.
      Mindez azonban aligha fogható az auschwitzi haláltábor köznapi iszonyatához, amely már a rámpán kezdetét vette, mikor az SS-katonák harsány „Zwillinge! Zwillinge!” kiáltásokkal kiragadták az ikreket a sorokból, hogy a „halál angyala” elé vezessék. Mengele szenvtelenül szadista, orvosilag botrányosan dilettáns „iker-kísérleteit” – az áldozatok emlékét tisztelve – ezúttal nem részletezzük; legyen elég csak annyi, hogy mintegy háromezer áldozatából alig kétszáz élte meg a szabadulást.