BUDA ATTILA

Szemben, de biztos ponton

Babus Antal: Árral szemben

Babus Antal már előző, Fülep Lajossal foglalkozó tanulmányaiban, illetve azok összefoglalásában jelét adta a 20. századi magyar történelem bizonyos kérdései és személyei iránt érzett elkötelezettségének. Érzékeny, nem kívülálló, de tárgyilagos szemlélete sokszínű, villódzó, több szempontból továbbgondolható könyvet eredményezett. Ez a megközelítés látszik Árral szemben címmel összegyűjtött írásaiban is, amelyek legfőbb jellegzetessége, az a bátorság, amivel rákérdez a népi és a baloldali fogalmak tartalmára, jelentésére, s nem titkoltan vallja meg rokonszenvét az előbbi iránt. Kötetében, amely egyfelől dokumentumokkal és szakmailag korrekt jegyzetekkel alátámasztott tanulmányokat, forrásközléseket, másfelől kritikákat, recenziókat, ismertetéseket tartalmaz, végigkövethető az 1956 után született, iskoláit még a puha diktatúra alatt elkezdő, hivatására azonban már részben a megszabadult sokszínűségben rátaláló, kiküzdő nemzedék szellemi fejlődésének egyik útja. Látható a rendszervált(oz)ás körüli időszakban az irodalmi témák hirtelen telítődése olyan politikai vonatkozásokkal, amelyekről korábban gondolkodni igen, de nyíltan beszélni nem lehetett. (Itt azonnal meg kell jegyezni, hogy sajnos e politikum, ma már látszik, csupán a változások egyik elindítójának szerepét töltötte be, a közelmúlttal való következetes, egyforma mértékű és általános szembenézés sajnos elmaradt.) Megfigyelhető a hatalmat zárójelbe tevő, már szokásos kérdések kiegészülése új összetevőkkel, például a környezetvédelem, a korábbinál sokkal átfogóbb szemléletű természetmegóvás igen égető problémáival. És leképezik ezek az írások azt is, ahogy az ezredfordulótól kezdve az irodalom lassan visszatért saját keretei - de nem korábbi állapota - közé. Ám e tanulmányok szerzője valójában nem annyira magukra az irodalmi termékekre, a műalkotásokra kíváncsi, mint inkább a mögöttük lévő személyiségre, s korukra. Irányultságával egyet lehet érteni, megállapításai továbbgondolhatók, bár egy rövid recenzió, amely születésük időrendjében tekinti át a tárgyalt témák fontosabbjait, nem alkalmas minden felvetődő probléma részletes kifejtésére. 

*

Az 1945 utáni öt évtized Magyarország számára az orosz birodalom állandó határon belüli jelenlétét hozta, nem véletlen tehát, hogy a magyar mellett az orosz kultúra dominál a kötet írásai között. Az oroszmagyar kapcsolatok a nagy történelmi változás után közvetlen előzmények nélkül hirtelen igen erőssé, egyben aszimmetrikussá is váltak, az utóbbi jellemző végig megmaradt, miközben az előbbi kiterjedésében és mélységében változó, de végig csökkenő tendenciát mutatott. A nyolcvanas években persze éltek még bizonyos kívánalmak, ezek egyszerre tartalmaztak igent és nemet, elvárt igényeket és kikerült témákat, amire éppen a Szergej Zaliginnal foglalkozó két írás a legjobb példa. Ennek az eredetileg mezőgazdasági végzettségű írónak több regénye is olvasható magyarul, amelyek azonban megjelenésükkor nem váltottak ki komoly izgalmat, hiszen a kollektivizálás erőszakossága és kíméletlensége, a kommunista vezető torz személyisége, vagy az önszerveződő parasztközösségek bukása a hatvanas-hetvenes évek közbeszédében egyfelől nem jelenhetett meg, másfelől hazai kiadásuk idején e témák korábbi kiüresedése következtében regényei már csak korlátolt vonzóerőt gyakorolhattak a hazai olvasók többségére. Zaligin a magyar irodalom barátja is volt, számos írásban népszerűsítette magyar szerzők oroszul megjelent műveit. Saját közegében megvalósított különállásának lehetőségére egyébként magyarázatot az az értékrend ad, amelyben Mesterházi Lajos itthoni megítélésénél sokkal magasabb helyre jutott; belül maradt az intézményes szovjet gondolkodáson, annak bár a valóság változásait nyomon követő, bizonyos területeken kritikus szemléletű kisebbségében, mégis fényévnyi távolságra például Alekszandr Szolzsenyicintől. Ám az adott szükségszerűségek között, a nyolcvanas években az ő megnyilvánulásaira érzelmi és értelmi szempontokból egyaránt lehetett reagálni. Ő ugyanis írói tevékenysége mellett komoly természetvédelmi tevékenységet is folytatott, többek között neki is köszönhető, hogy a szibériai folyók mai is eredeti medrükben találhatók, elkerülve így a várható, igen jelentős természetkárosítást. S Zaliginhoz hasonlóan Pilinszky Jánost is bonyolult szálak fűzték és választották el attól a rendszertől, amely élete legnagyobb részének keretét adta, noha verseinek tematikája és poétikája markánsan eltért mind a hivatalos, mind a hivatalossal konfrontálódó felfogásoktól, mert máshová helyezte a hangsúlyokat, mint pályatársainak nagy többsége. Kívül állt, de belül maradt.
    Újdonságuknál fogva a kilencvenes évek elejének szenzációját jelentették azok a regények, amelyek a Szovjetunió történelmének, vagy a bolsevik személyiség teljességének korábban tárgyalhatatlan részleteivel foglalkoztak. Ebben az időszakban az egyre árnyaltabbá váló felelősség-megállapítás, a rendszer gyökeréig, kialakulásának kezdetéig, a tabukat sorban eltávolító őszinteségig hatoló írások ázsiója hirtelen megnőtt, részben a korábbi hiányokat kitöltve, részben a kiadók álmát beteljesítve. Megkezdődött ez a folyamat már 1988-ban Borisz Paszternak Zsivagó doktor és Arthur Koestler Sötétség délben című, megjelenésük óta a táboron belül tiltott regényeinek lefordításával, s folytatódott részben irodalmi dezinformációval, részben magyarul már megjelent könyvek újbóli kiadásával. Példaként lehetne hozni az előbbi sorrendben Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei és Alekszandr Taraszov-Rogyionov Csokoládé című regényeit. Babus Antal mindkettőt ismertette, bemutatva az elsőt kísérő történészi értelmezést és ellenvetéseket, valamint a bolsevik jellem életidegenségét, amely erőszakkal, s hatalomvággyal párosul(t) - vagy avval kompenzál(t), bár a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy. Ám amíg Az Arbat gyermekeiben felmerülő kérdés, hogy tudniillik egy vagy több személy között oszlik-e meg az 1917 utáni szovjet történelem felelőssége, nyugvópontra jut, addig a mai olvasót is kétellyel gyötri Taraszov-Rogyionov regénye: a szerző apológiát írt-e avagy leleplezést? Ehhez a témakörhöz kapcsolódik az a rövidebb írás, amely Vlagyimir Iljics Leninnek egy 1922-ben keltezett, szigorúan titkos, magyarul is csak évtizedekkel később megjelent levelét, illetve ennek a Kritika által ismét kiadott szövegközlését és kommentárját kíséri. A személyében és tetteiben hosszú ideig misztifikált vezető, bizalmas levelében a politikai hatalom bázisának szélesítését összekapcsolta az emberi szerencsétlenség kihasználásával: a kialakult éhínség megszüntetésére foganatosított rendelkezések ürügyén a pravoszláv egyház javainak elsajátítását és tulajdonosai egy részének fizikai megsemmisítését kívánva és javasolva. A szerző tartalmi és formai kérdésekben egyaránt határozott, a Kritika magyarázatát pontosító és cáfoló jegyzete rávilágít arra a kései önfelmentő totalitás-igényre, amely a legkellemetlenebb körülmények, tények, dokumentumok magyarázatát is mindvégig magának tartotta (volna) fenn, a hatalom folyamatossága érdekében vállalva akár a féligazságok és hazugságok teljes skáláját is.

*

Az orosz-szovjet tematika iránti érdeklődés az 1990 után megnyílt kutatási lehetőségek következtében az ezredfordulóra, és az azt követő évekre forrásközreadó tanulmányokat eredményezett, amelyek a kötet legérdekesebb, egyben legfelkavaróbb írásai.
    Közülük időrendben az első Illyés Gyula és Király István 1955 végi, Szovjetunióban tett utazásával foglalkozik. Illyés egész életében közismerten baloldali szimpátiával bírt, noha 1945 előtt jó kapcsolatai voltak nem kimondottan baloldali személyekkel is. A baloldali elkötelezettség palettája azonban széles - ahogy a jobboldalé is -, szimpatizánsait és elkötelezettjeit részben társadalmi helyzetük, részben foglalkozásuk, részben kitűzött céljaik egyénítik, s képviselőinek politikai rokon- és ellenszenvét át- meg átszövik, erősítik vagy gyengítik a mozgalmon belüli eltérő helyzetük. Illyés óvatossága, szavainak többféleképpen lehetséges interpretálása, az 1945-ben nála is felfedezhető kifejezés-változás eltérő, néha szélsőséges véleményeket indukált, miközben olvasói számára - nem egy esetben műveinek ismerete nélkül is - követendő példa maradt, ugyanakkor a hatalom is igényt tartott rá, vagy valamilyen enyhe (?) kényszerrel, vagy a polgári nyugalom biztosításával. Az alkotó önmagáról formált képviseleti funkcióját azonban mind az elkötelezett követőknek, mind az establishmentnek vissza kell igazolnia. A cserébe tőlük érkező igény azonban szinte mindig eltér egymástól, s a közösségre tekintő író önképe, valamit az, amit ebből megmutathat a diktatúra körülményei között, diszfunkcióban áll egymással, ami folytonos lavírozásra, taktikázásra késztet. Mindez részben azt is jelenti, hogy - elismerve bár a társadalmi általánosítás ritka jogosultságát -, mind a jobb-, mind a baloldal képviselőit egyediségükben kell vizsgálni, meghagyva ugyanannak a jelenségnek akár többféle értelmezését is, hiszen maga a személyiség, amely megtestesíti az eszmét, hordozza magában az ellentmondásokat, maga a valóság, amelyben él(ünk), jelenti a többféle értelmet.
    A tanulmány nagy erénye az út előzményeinek, az utazás körülményeinek részletes vizsgálata, a kiválasztott személyek megokolása, a nagyközönség előtt ismeretlen összefüggések feltárása, a szovjet viszonyok ábrázolása. Meggyőző annak indokolása is, hogy vajon A. A. Szurkov, a Szovjet Írók Szövetségének első titkára miért csak Illyés Gyulával tárgyalt, s mellőzte látogatásuk során végig Király Istvánt, a hazai hivatalos irodalompolitika egyik központi alakját. De azért meg kell jegyezni, hogy a felsorolt lehetőségek mellé feltétlenül kívánkozik még egy találkozást gátló körülmény, ami Király István 1945 előtt kezdett életpályájával állt kapcsolatban. A magyar tudományos élet képviselői közül persze nem ő volt az egyetlen, aki Birodalmi Ösztöndíjjal tanult, s egészen nyilvánvaló, hogy miféle tiltások alá esett e tény az orosz hadsereg átvonulása után, aminthogy az is, micsoda terhet és determinációt jelenthetett a személyiség számára az, hogy minderről nem lehetett beszélni, ellenben mindenkor lehetett várni a hatalom által benyújtott számlát. Király István sorstársa volt egyébként ebben a helyzetben például a Valóság 1946. novemberi számában Kosztolányi Dezsőt lefasisztázó klasszika-filológus, később matematikatörténész is; talán ma már az ő életútjukat is teljességében lehetne látni. Tény, hogy mindennek társadalomtörténeti vonatkozása is van. Másfelől viszont a közölt dokumentum, Szurkov és Illyés Gyula 1955. november 22-i beszélgetése szolgál nem kevés meglepetéssel; amelyet egyébként tanulságos egybeolvasni Illyésnek a Szovjetunió akkor friss budapesti nagykövetségének első titkárával, Sz. M. Mirnijjel folytatott 1935-ös beszélgetéseivel. Mert az, hogy Illyés Gyula tihanyi elvonulását falusi életnek nevezte, legfeljebb a helyzetnek szóló (bonyolult indokú) lefokozás, szépítés, tekintettel arra, hogy még a vele egy Írószövetségben lévők közül sem mindenkinek adatott meg ilyen biztos nyugalom. Az viszont már sokkal érdekesebb, ahogyan az 1953-as írói bírálatok megjelenését, amelyek fontos szerepet játszottak abban a szellemi erjedésben, ami a három évvel későbbi forradalmat előidézte, (párt)utasításhoz, illetve azt követő önbírálathoz - vagyis a hatalom egy bizonyos részéhez - kötötte. S miközben gyorsan megjegyezte, hogy az értelmiség elégedetlensége távolról sem általános, csak az apparátus néhány gőgös munkatársával szemben nyilvánul meg, néhány bekezdéssel később így folytatta: „Az ország jobb jövőjéért minden eszközzel harcolni kívánó őszinte és becsületes emberek olyan helyzetbe kerültek, hogy azok az elemek támogatják őket, amelyek örülnek ennek a konfliktusnak, mert ők maguk ellenfelei Magyarország népi demokratikus rendjének”. Csak ámulni lehet azon, hogy míg az értelmiség elégedetlenségét partikuláris és személyi ügyként minősítette, kezdeményező szerepét elhárította, nyilván védekező reakcióként, addig majdnem egy évvel a forradalom előtt, amikor a párttag írókon kívül még senki sem mert gondolni semmiféle véleménynyilvánításra, főleg a belpolitikai hibákat és a politikusi felelősséget illetően, ő már előrevetítette azt a legfőbb vádat - ráadásul egy nagyon vallásos asszonyt említve -, amit majd a kádárista hatalom fog alkalmazni megtorlásának egyik indokaként...

*

A forradalom leverését követően a magát konszolidálni kívánó hatalomnak többfrontos harcot kellett vívnia, részben külföldön, ahol el kellett nyernie a baráti országok támogatását, a harmadik világ államainak tartózkodását, és áttételes módon támogatnia kellett a kapitalista tömb vezető államainak érdektelenségét. Belföldön pedig lehetőleg minden fontos érdekcsoporttal valamilyen egyezség, kompromisszum kialakítására törekedett, miközben demonstrálta különállását az előző rendszertől. Az alkalmazott módszerek igen tág skálán érvényesültek, a nyílt erőszaktól a megtévesztő propagandáig. Nyilvánvalóan fontos volt az értelmiség hangadó csoportjainak megnyerése is, aminek módozatait és fogásait sok új adattal, ismerettel kiegészítve Babus Antal több itt olvasható írásában (Jevgenyij Dalmatovszkij 1957-es magyarországi jelentései, Németh László szovjetunióbeli utazása, Meddig hallgatott Illyés 1956 után) körültekintően foglalta össze. Az íróknak a forradalmat követő szerepvállalása a hazai művelődéspolitika egyik legfőbb központi kérdése lett, amely a régi/új apparátus igénye szerint a hallgatás megtörésétől a nyílt csatlakozásig kellett hogy terjedjen. Ennek a már 1956 novemberének végén kezdődő akciósorozatnak ért be a termése a következő év szeptember 13-án, amikor az Élet és Irodalom első oldalán közölte A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen című cikket, amelyet a megszüntetett Írószövetség tagjainak nagy része aláírt. Kétségtelen, hogy később sokuk számára ez az aláírás számtalan álmatlan éjszakát okozhatott, nem beszélve annak esetleges kényszerű következményeiről, mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az utókor ellentétet lásson szándék és eredmény között. Hiszen nem sokkal e tiltakozás megjelenése után, október kilencedikén elítélték a „kis” íróperben, november tizenharmadikán pedig a „nagy” íróperben bíróság elé idézetteket, vagyis a szeptember eleji tiltakozás a legkisebb mértékben sem érte el azt a célját, amit indokul az aláírásra a későbbi emlékezések említettek, ellenben a legteljesebb mértékben támogatta a Kádár-kormányt abban, hogy a forradalmi eseményeket szigorúan magyar belügynek minősíthesse.
    Lehet, hogy a tiltakozást aláírókat valóban avval győzték meg: neveikért cserébe könnyítenek a lefogott írók sorsán. Mégis kötelessége az utókornak megkérdezni: a nevüket adók egy része ennyire naiv lett volna? Arról a hatalomról, amely olyan kegyetlenül semmisítette meg a változás utáni vágyat, amely sorozatban folytatta a pereket és a kivégzéseket, amely olyan hamar elkezdte a nemzetközi közvélemény dezinformálást, lehetett azt gondolni, éppen az írókkal szemben - akiket részben felelőssé tett a történtekért -, lesz majd becsületes és lovagias? Lehet, hogy a nyugati segítség elmaradása nyomán világossá vált: az akolból egyhamar nincs szabadulás, de az aláírással éppen azt segítették elő, ami a szovjet és a magyar hatalom legfőbb, mondhatni elemi érdeke volt, hogy tudniillik a történtek az ENSZ - működési nehézségei ellenére mégiscsak az egyetlen nemzetek fölötti intézmény a Földön - hatáskörén kívül, kizárólag hazai problémává váljanak. Ebből az aspektusból pedig minden egyes aláírás kimondottan a kádárista hatalmat erősítette meg, többek között éppen azért, mivel a résztvevők némelyikének szellemi hatásköre az irodalom berkein túl is érvényesült, miközben egy hallgatólagos, talán az első időszakban még nem teljesen tudatosult - igaz, nem egyenrangú - szövetség is létrejött a felek között. Nem beszélve arról, hogy az 1956. december 15-én kezdődő és 1957-ben folyamatos kivégzések ellenére is lehetett más megoldást választani, a csatlakozás megtagadását, ahogy tették például Benedek Marcell, Jékely Zoltán, Keresztury Dezső, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Szabó Magda, Szentkuthy Miklós és Tersánszky Józsi Jenő.
    Nem lehet ugyan kétség egy pillanatig sem a nyomás nagyságát illetően, hiszen már 1956. november 20-án kiadta a parancsot Gurkin ezredes Illés Bélának, Háy Gyulának, Illyés Gyulának és Veres Péternek (elég érdekes összetételű névsor ez), hogy írjanak. És nem kétséges az sem, hogy 1957-ben az MDP-t felváltó MSZMP-nek igen hamar megnőtt a tagsága, evvel pedig a támogatottsága, miközben a lakosság jelentős része félt és reszketett. Az aláírások tehát bizonyos vonatkozásban csak követték az általánossá váló (pontosabban azt láttató) hangulatot. Önmegtagadó, az életet kockára tevő ellenállást senkitől sem lehet kívánni, de vajon az önmaga mesterségét részben szolgálatnak látó alkotónak kell-e követnie a közhangulatot? S ha valóban hazugsággal vették rá az aláírókat, hogyan lehet, hogy később, csupán önmaguknak, bízva abban, hogy egyszer megjelenhet, vagy az 1990-es túlélők emlékezésként, vallomásként nem örökítették meg a történteket? És az is furcsa, hogy a prominens aláírók akkor nem sok részvétet árultak el a perek áldozataival szemben, magáncélra készült feljegyzéseikben sem, és egyáltalán nem tiltakoztak a halálos ítéletek miatt, annak ellenére, hogy például 1932-ben Illyés Gyula Sallai Imre és Fürst Sándor perében aktív szerepet vállalt az ítélet elleni tiltakozás egyik megszövegezőjeként és aláírójaként, sőt naplójában is megörökítette indokait, amiért egyébkén őt is perbe fogták, majd felmentették.
    Babus Antal differenciáltan láttatja az érveket, amelyek a népiek legnagyobb részét az aláírásra késztették, ezek között voltak akceptálható-ak, mint a nemzetért érzett felelősség, és az adott helyzetben kétarcúak. Ilyen volt például az az indok, mely szerint távolmaradásukkal minden hatalom a „nemzetköziek” kezébe kerülne. A fogalmilag nem pontos beszéd önmagában gyanúra adhat okot, azon túl, hogy azt sugallja, korábban a hatalom egy része a „népiek” kezében volt. Mindenestre a szerző interpretációját követve az utókor ízlése szerint azonosulhat vagy utasíthatja el az indokokat. Viszont a Babus által a Németh László szovjetunióbeli utazását indokoló Irgalom-beli kifejezés, a „kísérleti ország” kimondottan az illúziók egy részére utal. Az utazásra ugyanis 1959-ben került sor, s ha el is tekintünk a Szovjetunió 1917 és 1945 közötti történelmétől, 1956 után minden különösebb magyarázat nélkül naivitás vagy öncsalás volt a Szovjetuniót kísérletinek tartani. (És vajon kik voltak Király István megbízói, akiknek részletesen beszámolt az útról?)

*

A kötetnek az eddig említettekhez hasonlóan érdekes, sok szempontból megvilágosító erővel bíró írása a József Attila 1945 és 1962 közötti, szovjetunióbeli recepciójának körülményeit feltáró tanulmány, amely szintén nem nélkülözi eddig ismeretlen dokumentumok közlését sem. E történet első része már jól ismert, a vágyott, de elmaradt moszkvai meghívással, valamint az elmarasztaló, ám mindkét országban másképpen interpretált értékeléssel. Meg lehet kockáztatni, hogy ez utóbbi is szerepet játszott a szerző által feltárt tényezők mellett vagy mögött az 1945 utáni években is megmaradt, hivatalos szovjet és a magyar befogadás eltéréseiben. A tanulmány több szempontból hézagpótló. Először azért, mert érzékelteti azokat az ismeretbeli különbségeket, amelyek a kommunista párton belül, az itthoniak, a Moszkvából jöttek és ottmaradtak között József Attila költészetét illetően fennálltak. Ennél is fontosabb, mert szinte alig ismert, hogy az eltérő vélemények mögött kik és miért állhattak, mi befolyásolta kialakult meggyőződésüket, mennyire tudták azt érvényesíteni az idegen nyelvi közegben, s miként váltak kikerülhetetlenné a Magyarországról kezdeményezett József Attila-kép érvényesítésében, annak saját előítéleteik szerinti megváltoztatásában. Világosan látszik, hogy bár irodalmi kérdésről volt szó, a megítélést mégis igen erősen befolyásolták a személyi ellentétek, illetve a frakciókülönbségek. Ennek megvilágítása azért is különösen fontos, mert a kommunista pártok kifelé minden esetben az egységet képviselték, Babus Antal viszont rávilágít, hogy sokszor milyen kicsinyes érdekek húzódtak meg az elvbeli azonosság mögött. Ráadásul a párthű irodalmár személyisége a legagresszívabb önérvényesítés mellett mindig nagy adag félelmet is magában foglalt, amely az éppen érvényes kánontól való eltérés miatt leshetett rá, példa erre az időlegesen megtagadott Jeszenyin életművének kényszerű elutasítása, megtagadása. A szerző megállapításainak alátámasztására igen helyesen bevonja a Nagy Szovjet Enciklopédia szócikk-tervezetét és ismerteti az elkészült szócikket is; a csak egyféle véleményt megtűrő államok könyvkiadásában ugyanis az efféle normatív szövegek mindennél pontosabban illusztrálják a hivatalos álláspontot. Igen jellemző ebben az időszakban az életút és életmű kozmetikázása, művek kihagyása és pontatlan tárgyalása, vagyis az ideológia miatti ferdítések mellett a ténybeli tudatlanság is. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy ezekben az években József Attila életművének egésze Magyarországon sem volt teljesen comme il faut: majd a hangsúlyok lassan áttevődtek a közösségi elkötelezettség verseiről a személyes megrendülés költeményeire, avval párhuzamosan, ahogy a leíró módszerek mellett tért nyertek az értelmező felfogások is, s a recepcióban manapság újból törés látszik az életmű egyes részei között. Ez a jelenség egyenes következménye aktualitáshoz kapcsolódó politika és költészet egymásra játszásának, mert ami autentikusnak látszik egy történelmi pillanatban, az feleslegessé, vagy ellenségessé, vagy érdektelenné válhat egy másikban. Ahogy kisiklanak a jelen értelmezési köréből – érdeklődés híján – Babits Mihály olyan, egyébként emberileg igen becsületes és erkölcsös versei, mint a Fortissimo vagy a Húsvét előtt, s legfeljebb a kor dokumentumaiként tarthatnak számot érdeklődésre, ugyanúgy vesztették el poétikai értelmezhetőségüket József Attila mozgalmi költeményei is.

*

Sajnos nem lehet kitérni minden, felfedezésszámba menő tanulmányra, így csak érintőlegesen említhető a Lengyel József hagyatékának sorsát dokumentáló írás sokszínűsége, amely ismét bemutatja az kommunista párton belüli, egymást keresztező érdekeket és érdektelenségeket, egyben igen jó látlelet a puha diktatúra nyilvánosságának viszonyaira is. Ellenben befejezésül röviden említeni kell néhány, több helyen is visszatérő gondolatot, amelyek mellé bizonyos kiegészítés kívánkozik.
    Általános és igen elterjedt nézet, de mégiscsak mítosz, hogy a paraszt van a legszorosabb kapcsolatban a természettel, amely mítosz egyben a fizikai munkát minden más tevékenység fölé helyezi. Tagadhatatlan, hogy a kapcsolat igen közeli, bensőséges és személyiséggazdagító lehet, de vajon általánosítható ez a meglátás? Mint minden emberi tevékenység, nem kíván-e a földművelés, az állattenyésztés is bizonyos keménységet, kegyetlenséget? A kártevőket és ragadozókat el kell űzni, meg kell semmisíteni, a termést fel kell nevelni és meg kell védeni – nem egyszer éppen a másik emberrel szemben, aki hasonlóképpen a természet része, mint maga az érintett –; s a megélhetésért folytatott harcban sokszor éppen a természet marad alul. És vajon a természet szellemét is értik úgy, mint például – a szerző által más vonatkozásban említett – Assisi Szent Ferenc?
    Nem helyes az sem, ha a tömegkultúra blődsége ürügyén mindig Amerikára mutatunk, ami ebben a vonatkozásban kizárólag az Egyesült Államokat jelenti. A legnagyobb gazdasági erejű kapitalista országgal szemben az egész világon kifinomult ellenérzések keletkeztek és léteznek, amelyek egy része indokolt, más részét azonban ismerethiány okozza, esetleg valami irracionális gyűlölet. Ám ennek ellenére sem csak ott tenyésznek a giccsek, hanem mindenhol, ahol tömegkultúra van, mert maga a tömeg ilyen, részben kívánja, részben elfogadja a blődséget. Így volt ez már akkor is, amikor az írott kultúra kevesek birtokából a terjedő iskolázás hatására egyre többek kincsévé vált, s így volt akkor is, amikor az első, távoli helyekre is sugárzó elektronikus eszközök megjelentek. Tény, hogy a blődség nem oly régen arcot váltott, s a képi kultúra, éppen közvetlensége, a nyelvi értéstől részben elkülönülő hatása miatt uralkodni látszik, s mindez a technikailag legfejlettebb országot teheti bűnbakká. Amerikának azonban ebben mindössze annyi szerepe van, hogy ott is megtalálhatók az előállítók és a fogyasztók, ahogyan a Föld összes többi országában is, de: életmódjának általános vonzása következtében mindez erősebben látszik, nagyobb hatást gyakorol más országok polgáraira. Ám nem lehet azt kívánni, hogy a technikai civilizáció csak a magaskultúrát szállítsa, mert egyrészt jelentős társadalmi csoportok maradnának ellátás nélkül, másrészt az emberi szabadság magában foglalja a blődség kikerülését is.
    Kifogásolható a proletár internacionalizmus és az Európai Unió, napjainkban egyébként felkapott, egymás mellé helyezése is, főként a kísérő indulat miatt. Bár nem elsősorban azért, mert akik ma az utóbbi ellenzői, vajon néhány évtizeddel korábban megte(he)tték volna-e ugyanezt az előbbivel szemben, hanem azért, mert e felfogás politikai vakságról tesz tanúbizonyságot. A szabadság ugyanis felelősségvállalást jelent, amit hosszú évtizedek ez ellen gyakorolt tendenciái után előbb el kell fogadni, majd a gyakorlatban meg kell tanulni. És éppen a rosszul értelmezett érdekek következménye például a Fekete-Körös menti falvakat ismertető, fontos kiadvány alacsony példányszáma, ami mögül nem az olvasók, hanem az egyetlen megmaradt helyi szerveződés, a református egyház támogatása maradt el. Ha ugyanis maguk az érdekeltek nem ápolják hagyományaikat, gondozzák és támogatják értékeiket, miért lenne fontos az másnak?
    De leginkább helytelen a „parlagi” magyar valóság kontra szövegirodalom ellentét felállítása, mert ez éppen a csapdába hullást jelenti. Különbség van, mint az élet számtalan más összetevője között, ellentét nincs. Gyorsan hozzá kell tenni, úgy tűnik, a megértés és a türelem is kevés. De ha sérelmesek a szövegirodalom jelenségei és művei, akkor a hazai valóság elkötelezettjei törekedjenek megújítani az általuk autentikusnak tartott műfajt és módszert, s ne lankadjanak ebben a törekedésben, inkább erre pazarolják energiáikat, mint vélt vagy valódi sérelmeik számbavételére. Ha ízlésterrort látnak, győzzék le szembeállítható műveikkel. Ha pedig képesek kívülről látni mesterségüket, világossá válhat számukra, hogy mind a szövegirodalom, mind az általuk elfogadható megközelítés termékei, legalábbis Magyarországon a telítődés és a túlbeszélés jegyeit mutatják, s ebben az irodalmi űrben most valóban lehet(ne) új viszonylatrendszert felépíteni. A kacat a lírában és a maszat a festészetben természetesen nem művészet, ám értékkel éppen a miattuk felhangzó méltatlankodás ruházza fel azokat. Előfordul, hogy a szándék felülmúlja a tehetséget, de bárkinek az önmaga számára igényelt szabadsága egyetemes: amennyit kíván sajátjának, annyit kell biztosítania másnak is. Egyébként a hasonló minősítések igen sokszor generációk közöttiek, s a már támadhatatlan életművel rendelkező idősebbek nyugodtan festhetnek akár békegalambokat, vagy népi motívumokat is, mert a kor meghozta számukra a kritizálhatatlanságot...

*

Babus Antal tanulmányaiban, recenzióiban körültekintő, megfojt galmazásában árnyalt és pontos, ítéleteiben, noha kétségtelen elkötelezettsége, egyértelmű, de nem bántó, s álláspontját mindig kellő módon alátámasztja. Mivel áll hát szemben e kötet szerzője? Itt közreadott írásai alapján nyilvánvaló: az egyoldalú véleménynyilvánítás árjával. E törekvésében pedig a csak támogatni lehet.