DANYI ZOLTÁN

Derű, boldogság. Konyhaszekrény*

„Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít.”

(Hamvas Béla)

Három szóról szeretnék beszélni: a derűről, a boldogságról és a konyhaszekrényről. De valamivel távolabb kezdem. A második világháborút követő éveknél.
    Ekkor írja Hamvas a Silentium esszékötetét. Nagyon pontosan szerkeszt. A kötet négy esszét tartalmaz, ezek mindegyike négy-négy fejezetből áll. A négyes mágikus szám: azt mondják, a lét titkainak a száma. Hamvas ebben a kötetben ír a derűről. És a derű egyike a lét legnagyobb titkainak.
    A háború és a háborút követő évek Hamvasnak a mélypont megtapasztalását jelentették. Neurózis, depresszió, életveszély, éhezés, félelem. Halálos félelem. Rettegés a széteséstől, rettegés a megsemmisüléstől. A mélypont, amelyet Keresztes János a lélek éjszakájának nevez, az egyik legnehezebb lélekállapot. Hamvasnak ezen kell keresztülmennie ahhoz, hogy a derűhöz érkezzen. Nem az örömhöz, nem a jókedvhez, nem az élvezetekhez, hanem a derűhöz, ami egészen más. Szavakkal nehéz megragadni. A Silentiumban a következőket írja:

    A derű a meg nem zavarható tiszta üresség.
    Egy csepp az üdvözültségből.
    Kék, mint az ég májusban a virágzó jázmin fölött.

Kevés szerzőnél találunk ilyen mondatokat. Ma senkinél, legfeljebb egy vagy két zen mesternél. Érezhetően nem irodalomról, nem csak irodalomról van szó. Irodalom is, persze, szép szavak. Csakhogy értjük-e ezeket a szavakat? A derű. A meg nem zavarható. Tiszta üresség. Olvasom a Jázmin és olaj „jól megírt” szövegét, és semmi nem történik.
   Nem tudok semmit.
    Erre akkor jöttem rá, amikor először leültem meditálni. Korábban azt hittem, tudom mit jelent az éberség, hiszen tanulmányokat írtam róla. Nem, semmit nem tudtam. Egy zen buddhista szöveg mondja: „Buddha játékos szavaira nem látók gyűltek köré, azóta eget és földet ellep a burjánzó, tüskés bozót.” Elkápráztattak a szavak, elbűvölt Hamvas gyönyörű szövege, miközben a lényegből semmit nem értettem. Tüskés bozótok nőttek körülöttem.
    Meg nem zavarható tiszta üresség, kék ég a jázminbokor felett: ennél pontosabban nem lehet fogalmazni. Mégse tudjuk, miről van szó. És ne reménykedjünk. Hiába olvassuk el még egyszer, nem fogjuk tudni. Egészen addig nem, amíg nem tapasztaljuk meg a saját bőrünkön.
    Nem olyan régen, egy nyári reggelen egy kertben ültem. Kert, mondom, pedig nem volt kert. Errefelé alig vannak kertek, máshol se nagyon. A legjobb esetben két szék a füvön, a diófa alatt viszont már lyukas vödrök, széteső biciklironcsok, koszos hordókban cefre. Tüskés bozótok. Sokat bosszankodtam amiatt, hogy ennyire érzéketlenek vagyunk, és ennyire ostobák.
    Azon a nyári reggelen tehát egy kertben meditáltam.
    Húsz, harminc, negyven perc múlt el, nem tudom. Amikor felnéz-E % tem, körülöttem ragyogott minden. Nem a napsütéstől, korán volt még, éppen csak kelt a nap. Nem kívülről, hanem belülről ragyogott minden. A bosszúság, ami addig elfátyolozta a szemem, eltűnt belőlem. Megszabadultam egy időre, és ebben a szabad pillanatban éreztem meg, milyen lehet a derű. Tudni nem tudom, mi az, de valamit akkor megsejtettem.
    „A derű azért olyan árnyéktalanul tiszta és azért szikrázik, mert abban az öröm és a fájdalom egy” - írja Hamvas. Nem lehet megkülönböztetni őket.
    Powys ugyanezt állítja A boldogság művészetében. Az igazi boldogság pillanataiban, mondja, az élet és a halál olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy a kettő szinte egybefolyik. Elvegyülnek egymással, mintha az ellentéteket valami feloldaná. És akkor többet látsz a világból. Azt látod, a valóság nem kettő, hanem egy.
    És ez az egy több, mint a kettő.
    Ha meg akarom érteni, nem elég a szöveget olvasni. El kell olvasni, de ezzel nincs vége. Hamvas és Powys nem győzi hangsúlyozni, mind a ketten újra és újra figyelmeztetnek rá. Fontos nem az ismeretek halmozása, hanem a megvalósítás. Az írott szót jelenvalóvá tenni. Enélkül semmit nem ér.
    Meg kell valósítani a saját testemben.
    Hamvas a megvalósulást nyíló virághoz hasonlítja. Ami eddig bent volt, egyszer csak megnyílik, és illatos virágként kívül megjelenik. Például a nem ártás elve. Milyen egyszerűnek tűnik. De hogyan lehetne megvalósítani? Nem ártani a szomszédnak, a lábamra lépő idegennek. Nem ártani az utcának, a fűnek, a kék égnek. Nem ártani másnak és nem ártani önmagamnak. Nem könnyű, gyakorolni kell, mondja Powys és Hamvas. Gyakorolni a konyhában, a lépcsőházban, a buszmegállóban.
    A legkisebb lépés ebben az irányban nagyobb, mint az összes beváltatlan szellemi mutatvány.
    Vannak, akik előttem járnak, és tudják, mire érdemes figyelni. Nem hogy mire kell, hanem mire érdemes. Nagy különbség. Magamtól nehezebben jönnék rá, ezért kell olvasni. A többit viszont nekem kell megcsinálnom. Hamvas és Powys irodalom, de nem csak irodalom. Túlmutat az irodalmon, túlmutat a szavakon.
    Powys mondja: „Az irodalom magamfajta ’protestánsai’ arra törekszenek, hogy az írott szót átvigyék a valóságba, hogy az a hétköznapi élet legapróbb mozzanatáig mindenben alkalmazható legyen. Arra törekszünk tehát, amit Walt Whitman a következőképpen fogalmaz meg: a Múzsát olyan közelre kell csalogatni magunkhoz, hogy végül ott legyen a helye a konyhaszekrényben, az evőeszközök mellett.”
    Három szóról beszéltem, a derűről, a boldogságról és a konyhaszekrényről.
    A negyedik a megvalósulás.
    A négyes mágikus szám, a lét nagy titkainak a száma.