Hamvas Béla levelei Gulyás Pálhoz 

Kedves Barátom, - nagyon jól emlékszem arra a téli napra, amikor először találkoztunk. Annál is jobban, mert már hónapok óta készültem a találkozásra. Nem tudtam, mit várok. S amikor elváltunk, másnap mindjárt, első lelkesültségemben, nagy levelet akartam írni. Nem írtam meg. De nem baj, ma is ugyanazt írom, egyetlen hang se veszett el belőle. Csak most már világosan számot tudok adni, mi volt az, amiért vártam reád, és amit meg is találtam. Személyed bennem anamnetikus hatást tett - egészen platóni értelemben, születés előtti emlékeket ébresztgetett. Ilyesmit bennem eddig csak nők ébresztettek, azok is nagyon ritkán, és nagyon kevés. De most, hogy elküldted könyveidet és találkoztam írásoddal - ezzel a különös írással, amit inkább rézmetszetnek mondanék, és mikor megláttam, azt gondoltam: grafikai remekmű -, most ez az egész anamnetikus élmény oly erővel tört elő, hogy nem lehet tovább halasztani. Mi az az elfelejtett világ, amit jelen-léted életre keltett? Tudod, hogy az ilyen kérdésekre nincs válasz. Csak egy bizonyos: van mérték, amelyről tudom, hogy ha ez jelentkezik, ott valami rendkívüli van. Ez a mérték, a tökéletes gáttalanság, a teljes közvetlenség, veszély is, mert megvan bennem a hajlam arra, hogy az ilyen emberrel tökéletesen elvegyüljek. Az az óvatos tartózkodás, ami nem engedi, hogy bizalmas legyek, mással szemben minden esetben jelentkezik. Túlérzékenység ez, az emberi különbségek túlságos átélése, és határtalan respektus mindenkinek egyéni temenosza, Szent Köre iránt. Ennél csak egy nagyobb van, találkozni valakivel, akinek temenoszában úgy otthon vagyok, mint a magaméban. Különös volt nekem az az este, ahogy kezed és arcod mozgását anamnetikusan értettem, ősidőkből, talán még az idők elejéről. Olyan érintést kaptam, ami több volt, mint amennyit eddig legjobb barátom is adni tudott. Néha egész az őrületig barátságéhes ember vagyok. De értsd meg jól, az ilyen találkozás menynyivel több, mint a barátság. Hol voltunk együtt? Közösen vadásztunk a neolit erdőkben? Egymás mellett barangoltunk valamilyen pusztán? Együtt hajóztunk a tengeren? Vikingek voltunk? Tatárok? Kelták? Hunok? Görögök? Hol voltunk? Trójánál? Catalanumnál? Háború volt, ami összehozott? Asszony? Kaland? És mennyire nem ez a fontos benne, hanem az a mélység amit ez a hallatlan élmény idéz. Barátság a klasszikus emberi kapcsolat: a legegyszerűbb és legtisztább. Ez az anamnézis misztikus és kozmikus, az ember ezer éveket ragad meg egyetlen pillanatban.
    Hogy ezeket a dolgokat neked megírom, talán nem természetes. De miért legyen nekem itt jobb dolgom, mint neked ott? Hidd el, nincs senki, akinek még csak hazudni is érdemes volna, nemhogy igazat mondani. Mert amennyiben tehetségesek, annyiban olyanok, mint az alvók, és alusznak írásaikban, gondolataikban, céljaikban, beszédükben, munkájukban. Egyetlen felébredt ember sincs. A többi pedig tehetségtelen. Így hát marad a kívánság: valakivel találkozni. George mondja: szörnyű leélni az életet anélkül, hogy az ember magával hasonlóval találkozzon. Hát nem az?
    Írásaidról most nem beszélek. Még nem is olvastam el őket úgy, ahogy akarom, igazán. Csak forgatom őket, és várakozom. Ezeket a műveket, amiket küldök, cserébe, nem láttam el dedikációval, mert a levél az ajánlás. Nincs róluk mondanivalóm semmi, csak a Hüperion ról. Szóról szóra úgy van, hogy ezt a művet senkire se merném bízni rajtad kívül, és ha lehet, ne is add másnak. Majd meglátod, hogy nem az, ami szabadon, mindenki számára olvasható. Azt hiszem, az az idő van, amikor a nagy dolgokat a legjobb elrejteni. Üdvözöl és köszönt: 

Hamvas Béla. 

[Kézbesítve: 1940. 04. 03.] 

Kedves Barátom, – körülbelül december eleje óta vagyok ebben a sajátságos állapotban, közvetlenül érzem Északot, emlékszel, akkoriban tört be az a hideg, ami még most is tart. Hogy a hideg és az északi erők valamiféle összefüggésben vannak, nem nehéz megérezni. Fokozottabban érzékeny vagyok mostanában az ilyesmire. Régebben is foglalkoztam asztrológiával, most egészen belemélyedtem, és ez a mágikus tudás hozzásegített az ilyen világjelenségek meglátásához. A csillagok állása december eleje óta jelez valamit; hogy mit, pontosan nem tudom, de ha nem is tudom leolvasni, jelzi a finn háborút, jelzi az északi hatalom, a németség előretörését, jelzi a hideget és azt a valamit, amit mindnyájan érzünk, borzongással és irtózattal. Van ebben az északi démonban valami szörnyetegszerű, ahogy hömpölyög és gyilkol. Persze ne hidd, hogy németellenes vagyok, éppen úgy ne hidd, hogy németbarát vagy angolbarát vagy más. Éppen ez volt az, amiért annyit kínlódtam, és az utóbbi hetekben csaknem lázam volt miatta. Talán most tisztábban látok. Látom a titánok csatáját. Íme: a bestialitás (német), az aljasság (orosz), a kapzsiság (angol), a züllöttség (francia), az árulás (olasz), a félműveltség (amerikai) és az irigység (japán) titánjai küzdenek. Először felfalják a kicsinyeket, aztán egymásnak esnek. Azt hiszem, ez a konstelláció. Ezek a démoni titánok azonban nemcsak kívül, a világban küzdenek. A legszörnyűbb a hatalmak küzdelmét bent, magamban érezni. Több: tapasztalni, tudni, átélni. És a legborzasztóbb ez: nem szabad részt venni és nem szabad nem részt venni. Jaj annak, aki pártot és állást foglal, mert az azonosítja magát az egyikkel, és a többi azonnal széttépi; de jaj annak, aki magát a küzdelemből kivonja. Benne lenni éppoly tilos, mint kívül maradni. Csak Te tudod ezt, aki ezekről a dolgokról talán többet is tudsz, mint én. Mert te közvetlenül tudod, én [pedig csak] megtanultam. A Hét Gonosz Titán most úgy küzd itt a földön, mint egyetlen ember lelkében. És ez a dolgok igazi értelme: a harc tulajdonképpen belső küzdelem. Nem hiszem, hogy van öt ember Európában, aki ezt így tudja. És aki tudja (ez a szörnyű, mert mindig szörnyűbb lesz, minél tovább nézi az ember), az maga is démon. Gondolok itt elsősorban Európa hatalmasaira. Neveket nem említek. Nem nemzetkérdések forognak kockán, nem is emberiségkérdések, nem is földkérdések. Kozmikus kérdések ezek, mert a titánok kozmikus erők. Néha egészen komolyan azt hiszem, hogy az apokalipszis előjátéka ez. Ezt hiszem, ha nem gondolok arra, hogy mindegyik titánnak van másik oldala, a belső és rejtett fele. A bestialitás belső fele a szellemi erő, az aljasság belső fele a szent, a kapzsiság belső fele a józanság (szóphroszüné), a züllöttség belső fele a finomság, az árulás belső fele a lendület, a félműveltség belső fele a tiszta gyermekesség, az irigység belső fele a szívósság. Milyen kozmológiai háború ez - a titánok egymással küzdenek, és ugyanakkor saját belső felükkel. Az ellenfelek egymásnak gonosz oldalukat fordítják, de a világ felé jó oldalukat. A franciák úgy tüntetik fel a világ előtt, mintha ők lennének a finomság, de tulajdonképpen ők a züllöttség, a németek úgy tüntetik fel, mintha ők lennének a szellemi erő, de ők a bestialitás, az oroszok úgy mutatják, hogy ők a szent, és ők az aljasság. És ez mind ebben a katlanban forr, ami most az idő. Voltam németpárti, voltam angolpárti, féltettem a franciákat - kínlódtam és szenvedtem. Most kezdem érteni, hogy szigorúan tilos. Látni kell és az idővel élni, de tudni. Az ember, mondja Nietzsche, olyan éhes a tudásra, mint az oroszlán a húsra.
    Mindez félig tudatosan lappangott bennem; tegnap, hogy megjött kassai versed, egyszerre kiváltotta, és mint kész élmény, csak úgy kidőlt, hogy alig tudtam felfogni, úgy ömlött és áradt belőlem. Ezért küldöm el Neked - ilyen visszhangja volt bennem a versnek. Azt hiszem ez az, amit egymásnak köszönhetünk: a mű mindig azt a helyet érinti meg, amely a legérzékenyebb. Gyógyít, világosít, fölfed, mint egy analitikus, egy sebész vagy egy mágus. Hálás vagyok, hogy élsz, és megírhatom Neked, nem mint néha vagyok Georgéval, Shelley-vel vagy Wordsworthszel, akiknek sokszor szeretnék így írni valamit, ami félig hála, félig üdvözlet, de mindenképpen valami, ami számomra nagyon fontos lenne. Istenem, mit adnék érte, ha Nietzsche élne, vagy Dante. Milyen jó tudni, hogy kassai versed mögött még élő ember van, aki még forrás, nem pedig csillag, akit csak bámulhatok, de akivel már nem lehet emberi kapcsolatom.
    Hová igyekszel nyáron? Szerettem volna délre menni, egy dalmát szigetre, de valószínűleg nem fognak kiereszteni, tekintve, hogy katonaköteles és tartalékos tiszt vagyok. És ha ez nem megy, valami másba fogok. Nem lehetne megegyeznünk, hogy egy csendes helyen eltöltsünk egy hetet? Talán Kárpátalján, egy fenyves völgyben? Jártam ott a háború alatt, és tudom, hogy szép. Homéroszodról külön kellene írni és beszélni. Azt hiszem, a legjobb benne az, ami a Kalevala. Így ahogy Te, a Kalevalát senki se érti és tudja. De azt hiszem, hogy az inkább Te vagy. Nem kellene eposzt írnod? Olyan meseeposzt, mint amilyenek a kelta mítoszok és a Szent Iván éji álom? Egy közös ismerősünk egyszer utalt arra, hogy hangod mennyire Shelley-szerű. Valamilyen arkangyalszerű van a hangodban. Ebben rokon Veled Kerényi – ő is ilyen angyali ember, egészen fehér, szárnyas, lobogó és halálos. Kerényi sokszor olyan, mint egy liliomszárnyú, fehér, illatos madár. Benned több az áttetsző, és éteribb vagy. Erről majd máskor.
   Írj sok verset és küldd el.

Hamvas Béla

[Kézbesítve: 1940. 05. 22.] 

Kedves Barátom, – még csak néhány órája, hogy letettem a tollat, több mint egy hónapig tartó munkát ma délelőtt befejeztem. Úgy gondoltam, hogy legépelem s elküldöm Neked és Kerényinek – más nem érdekel. Elég nehéz volt öt hónapi katonáskodás után, elpuhulva, ismét e veszélyes és halálos mezőkre lépni, ahol mi járunk. Két hétnél hosszabb ideig kínlódtam. Aztán megindult, és az utolsó tíz nap olyan voltam, mint az őrült. Mikor megkaptam Debrecenedet, halogattam, hogy majd elolvasom, ha készen leszek. De aztán egy nap mégis elolvastam. Rögtön írni akartam, de ez már nem ment. Most úgy érzem magam, mintha elváltam volna egy asszonytól, akit nagyon szerettem, és aki nagyon megkínzott. Műved tökéletes. Ami a legtöbb, számomra, az, hogy az egész magyar hagyomány aktuálissá lett benne, a Halotti beszédtől a mai napig - aktuális úgy, hogy kézzel foghatóan jelen van. Magyarabb művet alig olvastam, a maiak között pedig holtbiztos, hogy: ez az. És még valami: Neked sikerült egyedül a vidéki magányt érthetővé tenni, az elveszettséget és a reménytelenséget. Hogyan csináltad? Biztosan úgy, hogy magad túljutottál rajta. Persze nem úgy, hogy nem szenvedsz tőle többet, ez lehetetlen; hanem úgy, hogy erre a szenvedésre már nem megy rá az életed.
    Aztán: egészen elképesztően tele vagy. Minden mondatod kiömlik saját poharából, és minden szó hosszú lapokat követel a maga számára. Ahhoz, ami ebben a kis kötetben lappang, hogy mind kiírjad, száz év kevés.
    Azt, amit most csináltam (érdekelni fog), mihelyt a gépeléssel készen leszek, elküldöm. A katonaságtól csak október végén szabadultam. Van abban az életben valami egészen tiszta, amit a polgárságban nélkülözök. Ahhoz, hogy az ember katona legyen, nem kell sok, férfinak kell lenni. - Nem bántam meg. - Most dolgozom tovább. S amit most majd nemsokára elkezdek, az, amire egész évben készülök.
    A legmélyebben hatott rám: Kassa-versed, amit már ismertem; a földközeli Debrecen; a Mítosz magánya; Csokonai gúlája előtt(!); Méliusz Juhász Péter; a néppel és a nép felett. Van visszhangja a könyvnek? Nem csodálkoznék rajta, ha nem lenne. Irigylem tüzedet. A tűzből, ha jól ápolják, nagy bölcsesség lehet. Nekem csak metafizikám van, s ezt bárhogyan is ápolom, abból legfeljebb misztika lehet. Mindig költő szerettem volna lenni, vagy legalább muzsikus, de ha az se megy, festő.
    Ne felejtsd el, hogy Debrecened nemcsak benned, hanem az egész irodalomban az eddigieknél magasabb fokot jelent. Ez biztos. Amióta olvastam, különös kívánságom, hogy elmenjek Debrecenbe. Eddig még csak Peruval, Mexikóval és Kínával voltam így. S talán egy nap tényleg vonatra ülök. Üdvözöl és köszönt 

Hamvas Béla 

[1940. XII. 13.]