A sennyei kert
Keleti
hajnalok káprázó tüzében
Jártam a hegyoldal mágnes hevében,
Hol a kősziklákon víg zuhatag patak
Szivárványszínt játszik a napsugár alatt,
S mely csendes nappal, a víz, a tiszta tó,
Hajnalban mintha ködből volna, fátyolos
Harang a szirt ott és a szél harangozó;
Álmos hullám vize partot csobogva mos.
Hol hat patak beszél, s mindegyik, mint gyerek,
Magában játszva és más-más szerepbe szól:
Hol, mint a lusta nyáj, feküsznek a hegyek,
S az erdőn csend, s a szirt felett a szél honol.
Vándornak mind vadon! Mind puszta, puszta mind,
A rózsa délibáb, mely ringva int felé.
Honában, itt szemem messze széttekint
A tájat ismeri és lelket önt belé.
Itt annyi gondolat, és mindenik enyém!
Dús földbe itt szívem erős magot vetett.
Magához vont a szív sokat, s önnön terén
Virágot hajt nekem. Tartós kikeletet.
S mostan, ha elmegyek, mondd, Tőled válok-é?
Mondd, hát bolyongnom kell idegenebb helyen,
Mondd hát kemény kövön nyugodjon majd fejem,
Mert álmokkal tele, miként a Jákobé?
Mondd,
hát elhagyjalak? Minden köved enyém!
Lelkemben hordozom: mért kell elvesztenem?
Búsulnom kell honom képzelt enyészetén.
Maga a képzelet most oly erőtelen.
Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn,
Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat
Hiába kérdezem, ha elfogy életem,
Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!
1914. augusztus