KOVÁCS LAJOS

Grosics, Buzánszky... avagy
„minden csapatot megillet az a jog,
hogy legnagyobb sikereivel mérjük”

Ha valami menthetetlenül véget ért, marad az egyetlen esély: minél több bőrt lehúzni az áldozatról. Ilyen témává magasztosult(?), silányult(?) egy huszadik századi legendáriumunk: az „Aranycsapat” néhány éves „hadtörténete”.
      Így van ez most már csak azért is, mert Puskás halálával a legendás hadvezér is végképp letette marsallbotját. A nagy névsor pedig visszazsugorodott a kezdetekhez: Grosics, Buzánszky...
      Írva ezzel immár egy új fejezetet a legendáriumhoz(-ból), ami valami egészen más hangsúlyt kölcsönöz ennek az elhallgathatatlan, ámde annyiszor félbeszakított, átfestett, balladisztikus homályokba és idősíkváltásokba kényszerített epikus remeknek. Terjedelme alig több egy balladai katarzisnál, drámai ereje azonban a legnagyobb remekművekhez mérhető. Talán ezért is maradt fél évszázad múltán is inkább a nép ajkán élő, szájról szájra perdülő-forduló (néha a tollnokok igyekezetével ferdülő-porladó) műremek. Ami persze nem zárja ki a népmesei fordulatokból a manipulációkat...
      Mert mértéktelenül fecsegtek-locsogtak már könyvtárpolcot megtöltően róluk, sőt velük is. Kinek mekkora szerepe volt a félsikerű, cenzúrázott és elvárásoknak megfelelni akaró (muszáj-)feldolgozásokban? Tették, amit lehetett a halhatatlanság reményében?
      Ketten még nekigyürkőzhetnek, hogy többet, mást mondhassanak minden eddiginél. Nagyobb a sikerorientáltság veszélye, mint eddig bármikor. A sportról nem azt nehéz kimutatni, hogy a társadalom orvosiló-betege. Fontosabb, hogy a túlélők mennyi kendőzetlen munícióval látják el a kutatásba fogott konzílium tagjait.
      Grosics, Buzánszky... Egyikük sem először törölte le az emlékezet egyre terebélyesedő vakfoltjait a múlt öregedő tükörlapjairól. Valamiért mégis újra kötélnek álltak („...nekem nem szabad addig meghalnom, amíg a történteket ki nem beszélem magamból” – Grosics Gyula). Kevesebb ellentmondástól kell tartaniuk? Többet mernek vállalni, mert nyolcvan felett már sürgetőbb az igazság (vagy a hátrahagyott kép retusfénye)? Az olvasó mostanában ilyen szkeptikusan kérdez.
      Először a véletlenekről!
      Grosics Dorogon született, aztán Budapest (kiscsapat, nagycsapat, benne disszidálási szándék, olimpiai bajnokság, sorstragédiaként megélt világbajnoki ezüstérem, hazaárulás vádja), s a „leszállóágként” vállalt, ám második aranykort jelentő tatabányai évek alkotta sordísz. Mindebben van még két világbajnokság, aztán a tudás kamatoztatásának kísérleti, jórészt félbeszakadt évei („nem sértett ember vagyok, hanem csalódott”), a közelmúltban pedig politikusi szerepkör, napjainkban tiszteletbeli FTC-tagság...
      Buzánszky Dombóvártól Pécsen át Dorogig tartó előjátéka Grosiccsal egy kortynyi közös levegőt enged szívni, de ő itt végét veti a vándorlásnak, ma is a kis bányászvárosból futja világköreit minden kíváncsi magyarok örömére („intenzív küldetéstudat”). Találkozásuk egybeesik az olimpiával, a világbajnoksággal, s neki is van némi „utóélete” (edző, sportdiplomata), élményeik kesernyés közösségét azonban másként élik meg. Buzánszkyt mellőzi a kudarcot követő években a „nemzet”, viszont van dorogi egzisztenciája, később sikeres edzői, sportdiplomáciai szerepvállalása szinte napjainkig (most éppen sportakadémia névadója Debrecenben). A kapus Grosics fáradtabb, filozofikusabb nagy öreg, Buzánszky energikus, szarkasztikus és (bocsánat a vaskosságért) józanparaszti!
      A kisvárosnak ilyen közvetlenül (s mennyire eltérően!) nincs is több olimpiai bajnoka. Valaki azt kérdezte egyszer: kaphatna a világon másutt ilyen eredeti nevet a sportpálya, hogy „Grosics-Buzánszky Stadion”?
      Akik ismerték a lexikonszócikké vált életpályákat, több szigorral, s talán kevesebb várakozással lapozzák fel napjaink újdonságait. Pedig alapos írói termés mindkét kötet. Szándékom hangsúlyozni az irodalmi értéket, s ennek megfelelően vizsgálni szerzőt, beszélgetőtársat, s azt a bizonyos igazságot.
      Hogy időben egybeesik a két beszélgetőkönyv születése (2007. év), már független a legendák sorjázásától. Mondhatni: törvényszerű, hogy nyolcvanon túl a még szerencsés élőknek lehetőségük támad a kíméletlen dialógusra. Ezért hát azt sem látjuk véletlennek, hogy műfajilag sem térnek ki egymás útjából ők ketten: vállalnak egy hosszú párbeszédet, ahol nem fecseg a felszín, s hallgat a mély (József Attila). S rokonok még abban is (elsősorban a beszélgetőtársak révén), hogy vállaltan irodalmi értékű (egyszerre költői és dramatikus) ez a két hosszú dialógus. Nem a szépelgés szándékával. Volt annak a korszaknak (mely az övék volt) ilyen természete.
      De mindig van a párbeszédeknek egy komoly veszedelme: ha nem talál egymásra faggató és faggatott, valaki fölénybe kerül, s akár fölényessé is válhat.
      Buzánszky kronologikusan újra élt története csípős humorral, lényegre tapintó tömörséggel, ha kell, éles helyreigazításokkal, s akár a tévedés kockázatával is vitázni képes a riporter esetenkénti moralizálásaival, freskó- és tablóképfestésével, aprólékos felkészültségével („nem kívántam politikaorientált futballkönyvet írni ám [...] a politikum és a labdarúgás sziámi ikrekként összenőttek” – Sándor Mihály). Ahol állításokba fordulnak a kérdések, vagy a riporter a politikatörténet lángját magasabbra csavarja, netán a feledés homályában elmosódott arcokat, jelenségeket retusál, élesebb feleletek és a partvonalon belülről átélt perspektívák feleletei ellensúlyozzák a megbillent egyensúlyt. Azt is mondhatnám: hálás dolog egy ilyen szűkszavú, tekintélytiszteletét nem a bólintgató beletörődéssel kifejező alannyal diskurzust folytatni. Sportirodalmunk mindenképpen gazdagodik általa.
      A felkészült olvasó aligha forgatja végig következetesen a könyv lapjait, ha nem kap többet az elmúlt évtizedek válaszainál. Ugyanakkor elkerülhetetlen az ismétlés is: mikor mennyi kis pénzt, nagy pénzt fizettek a kis fociért, nagy fociért, lefeküdtünk-e a szovjeteknek, eladtuk-e traktorért, Mercedesért a világbajnoki döntőt, bolsevik bürokrata vagy edzőzseni volt-e Sebes Gusztáv stb. Baróti emberi drámájára éppen úgy kell reagálni, mint arra a gyengéjére, hogy nála Budapesten véget ért a futball, amiért Buzánszky éppen lemaradt az 50. válogatottságáról. De kell az a jó ízlés is, hogy a fontosat a lényegtelenről leválaszthassuk. Ha szerencsésnek mondtuk riporterünket, most még inkább annak kell tekintenünk: Buzánszky Jenővel a hallgatag mélyben többször merülhetünk meg, semmint a felszín személyeskedő, magántermészetű nyafogásairól fecsegjünk. S ez a jó kérdező érdeme is.
      Nem kerülheti el mégsem a figyelmünket, hogy ebben a könyvben a kérdező többet foglalkozik a társadalom- és politikatörténettel mint háttérrel, ami adódik abból az egyszerű szándékból, hogy a riportalany szívesebben kerüli el az ideologikus magyarázkodásokat. A riporter nem bízza az olvasó tudására ezt a hátteret, a futballista meg elsősorban sportoló marad a legprovokatívabb kérdések előtt is. A megfejtést a pályatárs, Grosics adja (akaratlanul) a maga könyvének válaszában: akadt, aki belebonyolódott ezekbe a zavaros körülményekbe, mások hallgattak róla, vagy vitába szálltak vele, s megint mások elfogadták, vagy úgy tettek, mintha elfogadnák... Milyen egyszerű is ez: tizenegyen voltak tizenegyfélék.
      Buzánszky faggatója sem kerüli ki a kényes, netán kellemetlen témákat, csak az egymás mellé helyezett kötetekből érezzük meg, mennyivel nagyobb tisztelettel (tiszteletkörökkel) érkezünk egy-egy „ügyhöz”. S ebben már feltűnően nagy a távolság a két személyiség attitűdjében. Buzánszky a magabiztos, visszatekintéseiben is gyorsan döntő és gyorsa(bba)n emésztő „hős”, aki ugyan kijelenti, hogy „nehéz évtizedek óta együtt élni a kudarccal”, de kiútkereső alkata nem a kudarcok folyamatos elemzéseibe gabalyodva folytatja meneteléseit és meneküléseit évtizedeken át. (Erről még lesz egy közös észrevételünk Grosics ürügyén.) Buzánszky frappánsan rá tud legyinteni a legmakacsabb legendákra is (ő a válogatott vidéki díszpintye, meg a bányász focista, akit Rákosi kreált a csapatba, s persze van véleménye a bundákról, benne a közismertté vált „bányászszolidaritásról”, vagy a csempész „bűnözésről” – s a sort hoszszan folytathatnánk). De többnyire személyes érintettségét leplezve alig bosszankodó vagy indulatmentes értékítéletével „rövidre zár” számos olyan kérdést, amely felett sorstársa nem tud így továbblépni. Grosics konfliktuskerülésre képtelen alkatnak mutatkozik, aki mélyen hordozza, sőt cipeli élete minden drámai ütközését, függetlenül attól, hogy az lényeges pontjává vált-e az életének vagy sportkarrierjének (a kettő egyébként nála szinte elválaszthatatlan). Buzánszky úgy zárja ki a magánéletére kíváncsi közeledőt, hogy az egyben le is szűkíti a sportkarrierre a dialógust. Grosics – az intim szférától eltekintve – csak kívánja a magánélet kikerülését, mert magyarázatokra hangolt személyisége, nyughatatlansága, véleménynyilvánító indulatossága a sportolót a társadalom izgága figurájává teszi, aki többször kilökött magánemberként szenvedi el a sportolónak – felettesei szerint a fegyelmezetlen állampolgárnak – szánt büntetést. Míg mindketten felrajzolják az Aranycsapat szerencsésebb (vagyis ügyesebb vagy mázlistább) alakjait Puskás, Bozsik, Lóránt, Kocsis stb. személyében, Grosicsra a különc, a nélkülözhetetlenségében is magányos címke ragad. Buzánszky többnyire kerüli a minősítést (sportolóként megbecsül, magánemberként többnyire elhallgat), s ebben különös(?) hasonlóság figyelhető meg szinte valamennyi játékosról kimondott véleményükben. Kettejük megítélése között is csak Sebes Gusztáv, az edző (kapitány, menedzser) a megosztó erejű és hatású közös élmény – ebben hatalmas személyes ellentétek feszülését sejthetjük meg Grosics szavaiból, és sokkal több megértést érzékelünk Buzánszky megközelítésében.

Van egy élményük mégis, amely mindent elárul kettőjükről is, valamennyi társukról és kíméletlen korukról is. Ez a menekülés, a megbújás kényszere. Buzánszky elmondja, hogy neki is igazolnia kellene a Honvédba, s mert halasztgatja a döntést, éveken át egyszerre lesz egy katonacsapat és a kis vidéki menhely (Dorog) futballistája.  Mennyien nem úszták meg a „behívóparancsot” az Aranycsapatból sem! Grosics sem tehet mást, amíg a világbajnoki kudarc következményeként (de csempésznek és hazaárulónak átfestve) ki nem ebrudalják a sosem áhított egyenruhából és csapatából. Ő mégsem a vidéket választaná, ha az oroszlányi munkatábor megalázott látogatójaként meg nem értetné vele a hatalom, hogy ennyi lehetősége maradt. S lesz aztán ennek a tatabányai búvóhelynek olyan szerepe az életében („engem a Tatabánya tartott életben”), amilyenről aligha szólt a megnevelését megelőlegező ígéret. Ám idáig számos balsikerű menekülést kellett átélnie disszidálási kísérlettől az 56-os forradalom utáni dél-amerikai álomszerződésig, meg a bécsi (otthonközelibb) ajánlatig.

Az Aranycsapatnak is ki van jelölve az utóélete, s annak határa. Tizenegy ember névsora azzá lett, mint a legnagyobb történelmi alakok, korszakok fennmaradása, halhatatlansága. Van-e a sporthistóriában hasonló jelenség a sport 20. századában, maradt-e ennyire emblematikus bármelyik vetélytárs? (De ez is elhangzik Grosics meditációjában: „Tudják Magyarországon, hogy mit köszönhetnek az Aranycsapatnak?”) Nemzeti elfogultság van abban, ha azt gondoljuk, hogy páratlan volt a csillagok együttállása?
      Inkább az adja a zamatát ennek az unikumnak, hogy ennyire emberiek tudtak maradni a legnagyobb legendák is. Az egyik közülük nem egyszer a levegőbe köp és alááll, a másik letolja a nadrágját a pálya közepén, a harmadikról szinte semmi más nem jut el hozzánk a nevén kívül, a legnagyobb közülük csaknem elsüllyed a depresszió mocsarában. Eközben féltékenyen őrzik egymással szemben is a nimbuszukat, ki a keménységével, ki a fékezhetetlen természetével, más a hallgatásával, a gyanítható félelmével, vagy éppen a gyanútlan elkötelezettségével írja vargabetűit pályán és magánéletben. De nyilvánosan mindig kitartanak a közös teljesítmény mellett. Lesöpörnek mindenkit magukról és kiszorítanak mindenkit maguk közül, de egymáshoz (érzelgősség nélkül) hűségesek maradnak. Hogy hányszor állt fel a pályán együtt ez a tizenegy? És a többiek, akik részesei voltak az 1950-es évek közös száguldásának és kisiklásának? A névsorban csak tizenegy hely maradt. Éppen nekik!
      Ezért aztán akárhányan maradtak meg nekünk, s bármelyikkel találkoztunk életünk során, az összes (tizenegy) itt a beszélgetőtárs. Nem lehet kihasználni a túlélés szerencséjét, nem tanácsos elhazudni egymást és egymás vonásait. Hamis csengésű szavakat sem ejthetünk magunk elé.
      Hogy ketten mégis más tónusban közelítenek még egymáshoz is? Az egyiket Grosicsnak, a másikat Buzánszkynak hívják. Az egyik elment Dorogról, a másik beköltözve cölöpöt vert ugyanott az otthona alá. Az egyik végigbújkálta, -menekülte a nyilvános életét, megbékíthetetlenül, gyakran élet- és önveszélyesen. A másik elpusztíthatatlan vitalitással fordított azonnal hátat annak, amit kiejtett vagy kiütöttek a kezéből. Volt (magateremtette) muníciója és hátországa hozzá, vagy csak elhatározásaiban volt gyorsabb, erősebb.
      Közös mégis ez a két életút, hiszen egy kiszámíthatatlan korszakban hadakoztak mindketten ugyanazért: az otthonért. Az egyiké morzsolódott, a másiké felépült. Ezért az egyik talán elégedetlenebb az eredménnyel, mint a másik, de ez velük született természetük következménye (is).
      A tizenegy nevét fújta az egész ország. Hogy kinek mennyi közvetlen szeretet, gyanakvás, hamisság jutott külön-külön, korszakról korszakra, már nem fontos. Temetések, díjosztogatások idején talán kiéleződhetnek a megbecsülés kérdései. Grosicsi megközelítés: „Az, hogy mit látunk, jórészt attól függ, hogy mit keresünk.” Ahogyan ő keres, abban megmarad a tévedés és a másik igazságának esélye is (a Puskás nélkül sikeresen menetelő világbajnoki csapat dafke-hangulatának értelmezése éppen úgy ide tartozik, mint a kapusokról, vagy az újszerű csapatszerkezetekről összefogottan megalkotott eszmefuttatások). Ez már (sport)filozofikus mélység. Mint ahogy azonnal figyelmezteti is önmagát: „A presztízs erősebb, mint az esély.” A megtörtént múltra és mai magyarázatokra is utalásnak érezzük.

Már a régi görögök is (lásd: Karinthy!) beszélgetve tanítottak és tanultak egymástól. Ez a két könyv is a klasszikus hagyományokba kapaszkodva idézi meg az emberöltőnyire sodródott múltat. Az egyik riporter (Sándor Mihály) minden tudását újrafogalmazva kérdez, provokál. Aprólékos tényközlő, aki még a nevekkel és származásukkal is a pontosság szolgálatára szegődik. Ugyanakkor fejezeteinek mottóit a magas irodalom (Villontól Kassákig terjedő) kimetszett epigrammáival emeli magasabbra. Ami nem túl sikeres, az a tudálékos könyvcím.
      A másik (Kő András) dokumentál, tényeket idéz, s szembesítő tapintattal (ilyen is van!) emlékeztet, ha az emlékező téved, kihagy. A szándék megkívánja ezt az együttműködést. Így lesz a meditatív emlékíró(-mondó) érezhetően sokat hallgató, várakozva közelítő, türelmes beszélgetőtársa.
      Nem könnyű egymás után – netán párhuzamokat kereső lapozgatással – olvasni őket. De el kell olvasni.

Valaki azt kérdezte egyszer: kaphatna a világon másutt ilyen eredeti nevet egy sportpálya, hogy „Grosics-Buzánszky Stadion”? A merész tekintetű nemzetek esetében biztosan. Csak nekik nincs ilyen kezdetű névsoruk. (Sándor Mihály: Vasutasból Aranybányász. Beszélgetések Buzánszky Jenővel, Debrecen, 2007 - Kő András: A Grosics, Apriori International, 2008)