TÜSKÉS TIBOR

    Sors és alkalom

Görömbei András könyvéről
   

Essünk túl a nehezén. Ismert: a szavak jelentése idővel megváltozik. A kötet alcíme: Válogatott beszédek és vallomások. Megállít a szó: beszédek. Manapság a „beszéd” nem szabad, szóbeli előadás, „rögtönzés”, hanem előre megírt szöveg zörgő papírról történő felolvasása. A kötet utolsó ciklusa: Interjúk. Ezt a fogalmat is „pontosítani” kell. Az interjú manapság nem beszélgetés, nem dialógus, nem rögtönzött vagy megfontolt kérdések és spontán, szóbeli válaszok együttese, hanem többnyire előre megfogalmazott kérdések és írásban leírt válaszok egyeztetése, egybeszerkesztése. Nos, a „beszéd” és az „interjú” könyvünk esetében is csak ezekkel a megszorításokkal érvényes.
    A könyv címe: Sors és alkalom. Alighanem itt a sors nem kiszámíthatatlanságot, végzetet, nem a Zrínyi Miklós értelmezése szerinti szerencsét jelent, hanem vállalást, élethivatást, elkötelezettséget, küldetést. Az alkalom pedig azt jelenti, hogy a könyvben olvasható írások valóban különféle alkalmakra születtek, megírásukkal a szerző egy-egy időszerű feladatot oldott meg. Tegyük mindjárt hozzá: Görömbei András „sorsa”, élethivatása rokonszenvünket váltja ki. A feladatok megoldása pedig mindig igényes, színvonalas, vonzó.
    Valamit a könyv szerzőjéről is el kell mondani. Görömbei András 1945-ben született. Ez egyszerre tragikus és szerencsés jel. Tragikus, mert szüleinek át kellett élnie mindazt, amit a háború, az idegen megszállás, a kommunista hatalomváltás, a forradalom és annak leverése a hagyományos értékeket tisztelő parasztcsaládnak okozott. Ugyanakkor a 45- ben született fiú a négy gimnáziumi osztályt a győri bencés gimnáziumban végezte, ahol Bánhegyi Jóbban kiváló magyartanárra lelt, egyetemi diplomáját pedig a hatvanas évek második felében a debreceni egyetem bölcsészeti karán szerezte meg, ahol Barta János, az iskolateremtő, kiváló irodalomtörténész professzor vonzásába került. Görömbei kritikusként, szerkesztőként, tanárként Debrecenben a hetvenes években kapcsolódott be az élő magyar irodalom szolgálatába. Debrecen és az egyetem mindmáig befogadó és fölnevelő, megtartó és az önálló szellemi munkára kaput nyitó közösséget jelent a számára. Áldhatja sorsát: a város és az egyetem kedvező környezetet ad munkájához, elvei megfogalmazásához és kifejtéséhez. A helynek és az időnek a szerepét azért is hangsúlyozni kell Görömbei András pályájának és szemléletének az alakulásában, mert ez mentette meg attól, hogy már nem kellett szembesülnie az előző kor, a hazai ötvenes és hatvanas évek sokkalta zordabb és merevebb politikai és szellemi életével, mert ha már akkor a pályán működik, a könyvében megörökített emlékektől – például Szabolcsi Miklósról vagy Czine Mihályról – jócskán elütő, másféle emlékei is lehetnének.
    A mintegy 320 oldalas könyv hét ciklusban hatvan írást tartalmaz. Egy-egy írás terjedelme tehát négy-öt oldal. A hét ciklus címe szabatosan jelzi azokat az alkalmakat, amelyek megírásukat kiváltották: Évfordulók, Alkalmak, Bevezetők, Kiállítások, Búcsúztatók, Vallomások, Interjúk. Vagyis: születésnapi felköszöntők, szerzői estek és képzőművészeti kiállítások megnyitói, halotti búcsúztatók, személyes hangú, önéletrajzi tárgyú visszapillantások. Az írások mintegy harminc évet fognak át: a legkorábbi 1975-ből való, a legfrissebb alatt ez az évszám olvasható: 2006. Görömbei András különféle pozíciói, szerkesztői, professzori állása, közéleti tisztségei szükségessé teszik, hogy különféle irodalmi és közéleti szerepekben megnyilatkozzék. Ha valahová szereplésre hívják, általában nem tér ki a számára rokonszenves feladat vállalása elől.
    Mi a közös ezekben a különböző tárgyú, különféle alkalomból, eltérő időben keletkezett „elegyes” írásokban? Siessünk megjegyezni: mindegyik ciklusban találni egy-egy kiemelkedő színvonalú, új ismereteket közlő, a reveláció erejével ható, a választott műfajban fölfedezést kínáló írást. Ilyen például a Kovács Kálmánról szóló emlékezés, a Latinovits-emlékesthez írt bevezető, az Illyés és a magyar nyelv kapcsolatáról szóló esszé, a Julow Viktorról szóló vallomás, de a felejtés, az értéket befedő por ellen protestál például a Balázs József, a Kiss Ferenc alakját idéző sírbeszéd is.
    És a többi, a különféle alkalomra született – de cseppet sem alkalmi színvonalú – írás?
    A kötet egységes gondolatrendszerre, irodalomszemléletre épül. Az írások többsége igényes összefoglalása, méltatása egy-egy írói életműnek. Vannak nevek, amelyek a különböző fejezetekben – évforduló vagy haláleset vagy más miatt – ismételten, kétszer-háromszor visszatérnek. Például Illyés Gyula, Nagy László, Sütő András, Czine Mihály, Nagy Gáspár neve. A kör, amelyre a szerző érdeklődése és vizsgálódása kiterjed, a huszadik század második felének hazai és országhatárokon túli magyar irodalma, és ezen belül is egy jól körülhatárolható irány, amelyet – nem egészen szabatos módon – „a magyar népi irodalomnak” szoktak nevezni. Görömbei András célja a közösségi elkötelezettségű, az úgynevezett „népi irodalom” értékeinek a feltárása, bemutatása. Irodalomszemlélete „létérdekű irodalomszemlélet”. Fő törekvése az irodalom személyiség- és közösségformáló hatásának a vizsgálata. Görömbei András a nemzeti sorskérdéseket vállaló nemzeti irodalom „eljegyzettje”.
    Egy könyvismertetés nem lehet helye kardinális kérdésekről zajló vitának. Csupán annak jelzésére, hogy a tömör, sommás fogalmazás mennyire szükségképpen magában rejti a félreértés lehetőségét, emelünk ki egy-egy mondatot. „A népi írók számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot.” Valóban? Inkább azt mondanám: Az ún. népi írók legkiválóbbjai pályájuk során az egész nemzet íróivá váltak. (Miként az „urbánusok” is. Például Babits, Weöres vagy Pilinszky.) Mert bizony a magyar népi mozgalom és a szociográfiai irodalom – ahogy ezt Borbándi Gyula kitűnő könyve elemzi – igenis a földkérdésre, a parasztságra, a falukutatásra – mai divatos és csúf szóval – „fókuszált”. – Aztán: Németh László 1943-ban Szárszón – és másutt, később is – nem „harmadik útról” (amiből aztán az elmarasztaló „harmadik utas politika” lett), hanem „harmadik oldalról” beszélt. – Vagy: „Első királyaink idejében tűzzel-vassal irtották a magyarságból a pogány elemeket...” De annyira azért nem, hogy ne maradtak volna meg a regösénekek, és ne lenne ma is boldogasszony-kultusz. – „Akkor lennének anakronisztikusak a költők[...], ha ma is vezetni akarnák a népet...” Igen, „a néppel tűzön-vízen át”, ezt Petőfi mondta. De nem közösségi érdekű, közösségi célú, közönséghez, olvasókhoz szóló minden kinyomtatott jó vers? – „Európai normák?” Vannak ilyenek? Melyek azok? – „Európai Unió”? Valóban, ez az eszményi jövő, a Kánaán, a magyarellenesség, az erőszakos beolvasztás fölszámolása? Illúzió. A nacionalizmus mintha a korábbinál is virulensebb lenne.
    Tudom, ezek kipécézett mondatok. Görömbei András irodalomszemlélete alapvetően vonzó. Az az irodalom, az a mű az eszménye, amely a közösségi célok és a létkérdések szintézisét meg tudja teremteni, amely a nemzet felemelkedését és az egyén boldogulását egyaránt szolgálja. Az írásokban két szócsalád fordul elő a leggyakrabban. Az egyik: a nemzet (nemzeti irodalom, nemzeti tudat, nemzeti önismeret stb.), a másik szó: a lét (emberlét, létérdekű, létértelmezés, léttapasztalat, léttelítettség, létdimenzió stb.). Egy korai, a hatvanéves Mészöly Miklóst köszöntő 1981-es kalapemelés fölkelti az olvasóban a kíváncsiságot és a vágyat: minden bizonnyal érdemes lenne Görömbei Andrásnak kitágítani érdeklődését és „világát”, és akár terjedelmesebb formában elemezni és jellemezni például – találomra említünk néhány nevet – Kassák, Márai, a „népi” Kodolányi, Szentkuthy, Weöres, Pilinszky, a „debreceni” Szabó Magda, Mándy, Tandori, Temesi Ferenc munkásságát.
    Miként az írások tárgya, műfaja, azonképpen az író módszere is könnyen és jól leírható, jellemezhető. Általában egy-egy tételmondatból indul ki, aztán összefoglalja az író munkásságát, fölsorolja fontosabb műveit, majd értékeli, méltatja gondolatvilágát, eszmerendszerét, és keresi annak időszerűségét. Világosan, egyértelműen fogalmaz, megalkuvás nélkül vállalja nézeteit, és az időbeli távolság ellenére a korábbi és a mai írások között semmiféle eltérés nem tapasztalható, ítéleteiben következetes és gerinces. – Racionálisan érvel, nem az érzelmességgel akar hatni. Hangja alkalmanként átmelegszik, az irodalomtörténeti tényeket, eseményeket, műveket élményszerűen interpretálja. Egy-egy alkalommal stílusa szinte a szabadversek költőiségére emlékeztet.
    Nem kis föladat röviden tömören, igényesen, elegánsan írókról, az irodalomról beszélni. Görömbei András kisesszéi egy régi képet hívtak elő emlékezetemből. Annak az Irodalmi Diáknaptárnak az emlékét, amelyet 1947 őszén, az érettségi előtt kaptam kézbe magyartanáromtól a nagykanizsai gimnáziumban. A könyvet a Magyar Művészeti Tanács megbízásából Benedek Marcell szerkesztette. És hogy erről a diáknaptárról beszélek, ezzel nem kisebbíteni, hanem növelni szeretném Görömbei András kötetének az értékét. Valójában ez a könyvecske alapozta meg a huszadik század első fele magyar irodalmáról, legjelesebb íróiról kialakult képemet, értékítéletemet. A könyvben Adytól Tóth Árpádig mintegy félszáz – József Attilát, Márait, Kassákot, Krúdyt, Szabó Dezsőt is beleértve – magyar íróról látható fénykép és olvasható rövid írásos portré. Ezeket a kisesszéket – többek között – Gyergyai Albert, Illés Endre, Komlós Aladár, Schöpflin Aladár, Tamási Áron írták. Hiszem, hogy akik szerencsés időben, alkalmas pillanatban veszik kezükbe Görömbei András Sors és alkalom című – egy diáknaptárnál természetesen sokkalta gazdagabb és tartalmasabb – könyvét, hasonlóképpen jó indítást, megbízható eligazítást, kipróbált kalauzt és értékítéletet nyerhetnek tájékozódásukhoz a kötet rövid és tömör szövegeiből a huszadik század második fele magyar irodalmának egyik szelete megismeréséhez. (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2008)