HALMAI TAMÁS

Szent mulatság síkon, hegyeken

Vasadi Péter: Intarzia

(A cím) Intarzia: berakás, faberakás – főként bútorok díszítésének módja. Fával, fémmel, gyöngyházdarabokkal. De ha egy verseskötet viseli ezt a címet? Mi itt a dísz és mi az, amit díszít? Ha a versek alkotnak intarziát – mibe ágyazódnak? Az olvasói figyelembe, figyelmességbe? Vagy abba, amiről beszélnek, de amire csupán utalni és ráhagyatkozni tudnak míves jelenlétükkel? Segít-e kérdéseink megválaszolásában a címadó vers maga? Erre még vissza kell térnünk.
    (A címek) Milyen benyomást keltenek, miféle olvasmányt ígérnek pusztán a verscímek? Ezek, mindenekelőtt: igen egyszerűek. Kerülik a költőiséget – arra ott van a vers. Nem adnak egyértelmű útmutatást – az az olvasás munkáját (s e munka örömét) venné el. Hol csak a fő motívumot emelik ki, hol a ki nem fejezett tárgy dolgában igazítanak el. Egyszer műfajt jelölnek, másszor az adott mű egy jellemző részletére, szófordulatára irányítanak figyelmet. Eleve, Világosság, A vers születése...: így indul a tartalomjegyzék. Intarzia, A csönd mutatja meg, Függelék: ez a vége. Közben pedig: A teljességről és Éjfonat, reggel, Lábjegyzet és Testvériség, Tagolt óda és Ünnepi egyedüllét. A köznapok valósága és a magasabb lét vidékén egyszerre járunk. Egyszerre számíthatunk földi és égi látókörre, mindennapi tapasztalatok és kiváltságos sejtések összekapcsolására, egységbe rendezésére. S mert mindez a nyelv alkotása lesz: a tragikumot nélkülöző pátosz szelíd evidenciájára.
    (A szerkezet) A kötet 72 verse 3 ciklusba rendeződik, arányos és egyensúlyos szerkezetet eredményezve. A szépség jötte, Az éj fajtái, Minden máshol van: a hármas tagolás nyugalmas rendjén az esztétikai és/vagy metafizikai szépség eljövetele, az éji sötét vigasztalan lelkisége s a „máshol” reménységének világossága egyidejűleg sejlik át. És, keresztény létszemléletet lirizáló alkotásokról lévén szó, a létezés célszerűségének s a célok értelmes voltának képzete. Az „öleléstől a keresztig” húzódó lét narratívája. (A Vigilia 2007/12. számában a szokásos karácsonyi körkérdésre, amelynek tárgya ezúttal a béke, a bocsánat és a kiengesztelődés fogalma s gyakorlata volt, válaszolt egyebek mellett e szavakkal a költő: „Meddig kell elmennie az embernek a megértésben? Röviden szólva: öleléstől a keresztig. [...] Minden nagy jónak szenvedés az ára. Az örömnek is. A megértés – öröm.”)
    (A beszéd szabadsága) Vasadi költészete alig-alig folyamodik a kötött formák támaszához. E kötetben is a szabadverses alaktané a főszerep. A szabad versé, a szabad beszédé: a lírai én a hitben fölszabadultak törékeny biztonságával szólítja meg a befogadót. Akinek, ha valóban befogadó, talán lesz elég ereje a megértéshez – azaz a szabadsághoz. Nem is kell hozzá sok. „Ujjhegynyi fény” mindenütt s mindenünnen érkezhet: „S könyörögj, mint aki most fedezte föl: / a kelta sziklatömböt megrepeszti / ujjhegynyi fény is, ha örök.” (Utcai ácsorgók)
    (Mondatról mondatra) Mondatról mondatra építkező költészet a Vasadi Péteré. Hogy a költészet általában ilyen természetű? Valóban. Ám Vasadi verseinek különös sajátossága, hogy a közlés minden felesleget elhagyó tömörsége jellemzően rövid, gyakran hiányos mondatok sorában testesül meg. Egyikből fejlik ki a másik. Amelyikben már a következő vetíti előre magát. Lépésről lépésre halad a vers, lépésről lépésre vonva maga után az olvasót. Az apró lépések közt alig vehetni észre a finom dimenzióváltást, két kép között az átlépés határozottságát. Az átlépést: a prózai szólamból a költői beszédbe – a világból a vers túlvilágába.
    (Témák, képek, motívumok) Mit jelent, mit jelenthet hinni, szeretni, s egyáltalán: élni? Vasadi Péter verseiben a katolikus eszmélkedés egy különösen tiszta (mert tisztává kimunkált) változata keres válaszokat e kérdésekre. Ennek jegyében fogalmazza meg magát Vasadinál a tanúságtétel és az ars poetica, ezzel összefüggésben ölt alakot a beszélő kultúrkritikai szenvedéllyel vegyes nemzetféltő érzülete. S ez magyarázza, hogy az életmű vissza-visszatérő képei, képzetei, motívumai közül a talán legfontosabbak: az arany, a fény, a nap – illetőleg élet és halál, test (hús és vér), lélek és szellem toposzai. E fölfogás a szerelmi viszonyhoz is spirituális tartalmakat rendel: „Hátulról nézem a fejét. / Semmi különös. Gyönyörű. [...] A lényegnek csak nyomkövetői / vagyunk. / Csukódik a kapu, csikordul a zár. / Hallom a könnyűséget lépteiben. / Elment. Visszajön-e? / Meg fogok halni, ha nem jön.” (Az asszony) Olyannyira, hogy az érzékiség varázslatából is az „örök idő” igézetét érti ki: „hasadon – sziklán gyík – tárt tenyerem / s betakarsz; erre még emlékezem // pálmasúgás vagy, fehérarany, / testednek örök ideje van” (Tested ideje). Nemcsak a szerelemről való beszédben: a világ nem-emberi létezőit vallatóra fogó sorokban is a hit közérzete nyilvánul meg; már- már az Assisi-féle Naphimnusz bensőséges létbizalmát alapítva újra: „Te fű. Ti kövek. Te homok. / Te inda. Ti fák a tűlevelekkel. / Te toboz. Te serkenő fűz- / csemete, királynői, ahogyan / barkásodsz. Mit néztek / állhatatos növényi szeméremmel? / Rátok ereszkedik nesztelenül / az ország. Szent személyesség / nyilall a gyökérig. [...] Kenyérré lesz a teremtés. / Törvénnyé a gyümölcs. / A munka igévé. S áldott / a rom, a jaj, a szakadék / a szívben s a világban.” (Testvériség) Föltűnő szerephez jut több versben az angyal motívuma. Egy szöveg a személyes létezés biztonságát szavatoló erőnek látja az angyalt (avagy angyalnak az erőt): „Vibrál mondatoktól az arc, / mélyülnek rajta a ráncok, / de köztük a bőr síkján még / megülhet az öröm. Angyal / tartja két kézzel a gerincet.” (Azután) Egy másik pedig a Rilke-parafrázis útján közelít az angyali minőség vonzó-riasztó idegenségéhez: „Ha van / ég, s vannak angyalok – kit / érdekel, hogy korszerűtlenek –, / akkor a mindenüttben. Ott is, / ahol ülök. [...] Iszonyúak, mert szellemek. / Szelíd, akinek Teste s Vére van. / Így én mindig öröm előtt. / Mert mindig túl a szenvedésen.” (Ha van ég)
    (Nézőpont és hangütés) „Nem fog a fül minden zenét. / S ami fölbukkan bennem, / nem minden gondolat enyém. / Legföljebb hű vagyok.” (Eleve) A kreatúra nézőpontja, de az evangéliumok hangja ez. Mert Vasadi verseiben a teremtmény beszéde transzcendens hangsúlyokat kap. És a transzcendens vonzásában teljesednek ki a nyelvről, a saját szavak ontológiájáról valló sorok is: „Elhull a főnév, melléknév, / határozó, a hol, a minek. / Az igék túlélik őket. / S igéket az Ige.” (Világosság); „Kimondom / a szókat a csöndben, s fényt / szitálnak. Zsonganak. Élnek. / Semmi igaz nem idegen / egymásnak. Semmi nem szűnt / meg, ami igaz volt valaha.” (Eucharisztikon)
    (Lírai szentenciák) Vasadi verseiből könnyű önmagukban is megálló szöveghelyeket kiemelni. A fogalmazás aforisztikus pontossága, a versnyelvi szépség részletekre kiterjedő hatalma ezt megengedi. S ritka poétikai (és poétai) erény, hogy amit lírai szentenciának mondhatnánk, itt nem válik a kimódolt didaxis olcsó eszközévé. Nem, mivel a „lírai” Vasadi esetében azt jelenti: metafizikai. S azért sem, mert a bölcselet irányait, a gondolat lehetőségeit is – végső soron és természetesen – az irodalmi nyelv érzékenyebb logikája szabja meg:  „Szótlan jár köztünk az / igazság, mint a kard, de / nem vagdalkozik; elválaszt.” (Ítéletidő); „Őrzi a szív az össze nem illők / egységét, zavartalanul.” (Az asszony); „Menthetetlen mindig, ami van, / de ezüsttel szegve a széle. / Meg van mentve tehát.” (Mérleg); „Minden másként van. / Máshol minden van.” (Más s máshol)
    (Jézus) Alanyi, mélyről jövően alanyi versbeszéd szólal meg a kötet lapjain. Akkor is, ha többes szám első személyű retorika tudatosítja a sorsukban egyek közösségét, azonosságát. Az Intarzia valódi lírai hőse mégsem a beszélő, hanem – rejtett módon azokban a versekben is, amelyek nem hozzá vagy róla beszélnek – Jézus. Így például a címadó költeményben, amelyet most egészében érdemes idéznünk: „Majd ha ő lesz a szemed, / látni fogod. Ha füled / elejti a zúgást, mint / napszítta porköpenyét / a vándor kánikulában, / hallod. / Hosszú pórázra eresztve / figyelmed többé el nem / kalandozik; / lábadnál ül szorosan. / Egyirányba néztek, pedig / mindenfelől lassan közelít. / Végül ünnepien utolsót / üt a szíved; megjött. / Csönd van. / Most minden kitudódik. / Lelappad az óriás szárnyakkal / falazott örvénylés, s kettőt / kétfele tárva kinyit: lépj be.” (Intarzia) Mint jelent itt az „intarzia”? Az emberen túli tekintet („ha ő lesz a szemed”) díszét, díszességét? A világban megjelenő kincset, a valóság ékességét, amely/aki majd „mindenfelől lassan közelít”? Vagy a megnyílóba belépő személyt? Esetleg a szavakat, amelyekkel a vers csak beékelődik a tudhatatlanba? Írásunk elején ígértük, hogy visszatérünk még e rejtélyesen bonyolult kép értelmezésére. Abban már akkor sem bízhattunk, hogy végleges választ is lelünk majd. Sőt, talán jogosabb és ésszerűbb, ha azt reméljük: nincs, sosincs végleges válasz.
    (Távlatok, távlataink) Az Intarzia szerves folytatása a költő előző, Hajnal Kentuckyban című kötetének (amelyet szintén a Kortárs Kiadó gondozott, 2005-ben). S lényeges elmozdulásokra ezután sem számíthatunk; hiszen ami Vasadi Péter művészete számára lényeges, az – hite és verseinek hite szerint –: mozdulatlan. Így a róla való beszédnek sincs oka eltérni szokott igényétől, igényességétől. A művészi szép már annyiszor megtapasztalt, mégis kiszámíthatatlan minőségétől. Fölkészülnünk rá hiábavaló; épp elég készülődést kíván az elgondolhatatlan. A Pilátus elé vezetett Jézus szavai baljós derűt hordoznak – igaz, annak sugalmával, hogy ami derű, azt csak a fölszínes tekintet láthatja baljósnak: „A pusztulást már mindenütt / kidobolták. Én mondom: szent / mulatság lesz síkon, hegyeken.” (Perbeszéd) (Kortárs Kiadó, Bp., 2007)