MILE ZSIGMOND

Délidő

Óriás tölgyek közt kanyarog az ösvény, ahol a beszűrődő napfény éri, csillogó pataknak tűnik, nem sok ilyen pont van, a roppant koronák alatt a félhomály az uralkodó, mely nem fullasztó és szívszorongató, mint a tömlöc homálya, hanem vigasztaló és hűvös, akár a sokat látott öregek tekintete, és nagy csönd is van a tölgyerdőben, néha roppan az ág, őz feneke villan, a madárdal visszafogott, ritka, annál emelkedettebb, az egyik egyenes, kinyújtott karra emlékeztető ágon vörösbegy énekel, leröppen az ösvényre, tenyérnyi pocsolya mellé, egy fénypamacs kellős közepére, fejét félre fordítja, ragyogó kis csillagszemével idegesen néz, iszik egy kortyot a pocsolyából, ekkor indul meg felé a vadmacska, gyönyörű bestia, nesztelenül kúszik, farka ráng, sárga szemében csakis a vörösbegy képe, az éppen most issza a második kortyot, pancsol, rázza a tolláról a vizet, nem érzi a veszélyt, pedig a kandúr combjában feszül már az izom, mancsában moccan a karom, füle hátracsapódik, toporog, ugrik máris a kandúr, de akkor valami megzavarja, kizökkenti, egy tompán elcsípett szagfoszlány, valami árnyék, ami villanásig megszakította a napfény útját valahol a háta mögött, ezért ugyanazzal a lendülettel, amivel ugrana, villámgyorsan hátrafordul, a vörösbegy most veszi észre, ijedtében fölbukik, jajgatva felröppen, de akkor már a vadmacska is iszkol, mert mögötte, az ösvényen ember érkezik, egyenes tartású férfi, nem látszik az arca, a magas, fehér lovat szépen, ritmusra üli, kocogó tempóban közelednek, a ló nyerít, léptei alatt döng a föld, még mindig homályban az arc, csak a szem parázslik idáig, mintha a férfi előtt járna a tekintete, különös, folyton mosolygó arkangyal-tekintet, vékony bőrvértet, inkább mellényt visel a férfi, alatta fehér vászoninget, lejjebb fekete harisnyát és finom, sárga csizmát, fegyvere csupán egy tőr, a nagycsatú övhöz erősítve, meglendül a tőr a férfi combján, mikor a lovat letéríti az ösvényről, és a tölgyek közt ereszkedni kezdenek a járatlan hegyoldalon, jobbra, balra, jobbra, balra... nem kell irányítani az okos szemű, fehér lovat, tudja jól, merre, hogyan, láthatóan élvezi is a máskülönben izzasztó tornát, játéknak veszi, hátrapillant, lovasa megpacskolja a nyakát, aztán egy sziklateraszra ereszkedve megállnak, kitárul előttük a vidék, a zöld, göndörsörényű hegyek, egyszerre lágyak és kemények ezek a vonulatok, alakjuk oltárkőre emlékeztet, lovas és ló szoborrá merevedve nézik, a férfi erősen mosolyog, de ez nem látszik, csak érződik, mint mikor az éjszaka hajnalba fordul, elindulnak, a ló teli szívből nyerít, remeg az orrcimpája, sík mezőben kezdődne a vágta, de ez még mindig a bokatörő hegyoldal, a vénséges tölgyes, a szédítő koronák közt holló repül, száraz, rekedt hangja megriasztja az ijedősebb természetű lényeket, például azt a nyulat a csipkebokor alatt, úgy százötven lépésnyire a lovastól, az erdő szélén, ahol a fák dereka és lombja közt lángol a fény, mintha mennyországba, lovas és ló úgy lépnek át abba a fénybe, az illatos és zümmögő mezőre, kabóca reszel, forró légáramlat hullámzik, a nyúl kitör a csipkebokor alól, beleszalad a zöldbe, keresztülvág a szekérúton, minek porát fél órája öreg parasztember taposta, széles medvenyomai jól látszanak az öregnek, a bot végének szúrásai is jobbról, az eldörmögött nóta is szinte hallatszik, mintha megjegyezte volna az út, a lovas suttog valamit a fehér ló fülébe, mire az meglódul, nyomát odateszi a szekérútba, a paraszt nyoma mellé, újabb mezőn keresztül ártéri erdőbe érnek, nagy fűzek, sárga virágok, a paták alatt tocsog, süpped a föld, madarak ijednek fel, rengeteg gém, kócsag s ki tudja miféle tarka vízimadarak, a könnyező fűzek lombjából el nem fogy a csicsergés, ahogy alant, a tavirózsa, a nád, a sás közül a vakkogás, s a halak loccsanása, hemzsegése a mélyebb vizekből, úgy tűnik, örömünnep van az ártérben, állat, növény, szél, víz ugyanazt hirdeti a maga nyelvén: hallelúja! elérik a Dunát, a férfi leszáll a lóról, megáll a hömpölygő fényár előtt, hosszan bámulja, aztán vetkőzni kezd, nem hagy magán semmit, az aranyláncot sem, amikor a tőr mellé, a bőrvértre helyezi, megcsillan a medalion, páratlan ötvösmunka, pillanatra látszik rajta az ábra: madár, csőrében kenyér vagy gyűrű, lassan lépdel a férfi a folyamban, befelé, sodrásra merőlegesen halad, markával, akárha kehellyel, merít a tiszta vízből, iszik belőle egy kortyot, szertartásosan a homlokára önti, aztán a túloldalt figyeli, a halászokat odaát, ahogy a ladikok körül teszik a dolgukat, tüzük ropogása idehallik, a jó szagú füst magasra, az oltár alakú hegyek fölé száll, talán az égig, mely fehér felhőket utaztat, s amely lágyan és derűsen kék, akár az ország déli tengere, a férfi erősen mosolyog megint, ahogy órája a tölgyesben, a sziklateraszon, aztán megmerítkezik a vízben, egyszer, kétszer, harmadszorra odalent marad, messze, a folyam sodrában bukkan fel, majd szem elől veszik, a fehér ló a parton türelmesen vár, böglyök, legyek elkerülik, szemében nyugalom és mélység, a mélység mélyén apró sárga láng, a folyamhoz lépdel, iszik, közben a fülét hegyezi, hall valamit, félszemmel látja, hogy egy vízi patkány az, fiatal anyaállat, mozdulatai aggodalmasak, végigcsattog az iszapon, aztán eltűnik egy partoldali üregben, himbálózik utána a luk elé csüngő futóvirág, szellő támad, borzolja a Dunát, sóhajtanak a fűzfák, a fehér ló nyomaiban böffenve gyűlik a víz, apró, türkizkék lepkék meditálnak a csillogószemcsés iszapon, a ló dobbant egyet, prüszköl, mikor meglátja a férfit a behajló fűzek alatt, elé siet, az végigsimítja a nyakát, egymás mellett lépdelnek a ruhák felé, de a férfi egyelőre nem öltözik fel, várja, hogy a nap és a szél megszárítsa a testét, abba az irányba figyel, amerre a folyam folyik, jól idelátszik a királyi város, a fehér, karcsú palota a tornyokkal, fölötte a vár, romolhatatlanság, áldás és béke a tájon, megkondul a déli harang, a férfi ekkor mélyen meghajtja a fejét, keresztet vet, aztán öltözni kezd, mielőtt a nyakába akasztaná, megcsókolja a medaliont, odalép a lóhoz, a nyeregzsebből kenyeret halászik, fekete rozscipó, kibugyolálja a gyolcsból, megtöri, lassan, hangtalanul mozog az állkapcsa, közben leül egy kőre, közvetlenül a víz mellé, egyik kezében a kenyér, másikban ágacska, R és H betűt rajzol az ágacskával az iszapba, amit szinte azonnal elmos egy hullám, árnyék szalad át a férfi tekintetén, aztán mosolyog tovább, ahogy szokott... negyed óra telhet el így, akkor hirtelen behajítja az ágacskát a folyamba, a maradék kenyeret megmártja, gombóccá gyúrja, majd, mielőtt felszállna a lóra, és elkocognának Maros irányába, odalép a partfalhoz, a lukhoz, ami elé futóvirág csüng, és leteszi a kenyérgombócot a sietős lábacskák által letapodott földre...