BÁLINT PÉTER

Gordonkamuzsika*

Amália, az én gordonkásom, apja második házasságából született kései gyermek volt, s még tizedik életévét sem töltötte be, amikor apja tüdőrákban halt meg rettenetes szenvedések után, szenvedést és félszegséget hagyva örökségül lányára, aki kényszeresen vonzódott az idősebb férfiakhoz, mintha bennük akarta volna megtalálni a biztonságot és támaszt. Apja unkaöccse, tudósító volt a helyi rádióban, gyakran vitte magával a bimbózó kamaszlányt színházi próbákra és előadásokra, komolyzenei koncertre, olykor egy-egy kivételesen híres vendégművész városházi fogadására, s a rivaldafény közelébe került Amália örömmel nyugtázta, hogy alig van számottevő különbség az álmai színháza és a valóságos között, legfeljebb a városi színház díszletei szegényesebbek, kopottabbak, ódivatúbbak voltak, a színészek és dívák némelyike kövérebb, hiúbb, harciasabb, kiállhatatlanabb volt, mint hitte, de az anyja kórusbeli társai közt forgolódva kezdte kiismerni az előadóművészek intrikusságát, egymás közti piszkoskodását, önzőségét, kicsinyes allűrjeit. Kétség kívül zavarba ejtő ellentmondás feszül az oratóriumokat páratlan fegyelemmel, egymásra figyeléssel végigéneklő hivatásos kórustagok alázata és magánemberi alantassága között; s Amália történeteit hallgatva igyekeztem magam elé képzelni a próbaterem hangulatát, mely a piaci zsibvásárra és a lipcsei Tamás templom vasárnapi istentisztelet előtti karzatának nyüzsgésére egyaránt hajazott. A színésznők, szólamvezetőnők, táncosnők, zenésznők és művészeti titkárnők különös képet közvetítettek Amália számára a női létről, mely ekként elsősorban a határtalan karriervágyat és sikersóvárgást villantotta föl, s azt a hihetetlen lemondást, áldozathozatalt, önzőséget, önmutogatást, gátlástalanságot és fülledt erotikát is megmutatta, így ellentmondásosságában, ami együtt jár egy produkció létrehozásával. Ám Amália kevésbé láthatta e nők viselkedésében és kötődéseiben másfajta női szerepek megnyilvánulását, s az anyját is anyaságáért akarta volna szeretni, nem pedig tigris mivoltáért. A rivaldafényben létező nőkhöz köthető mulatságos műkontyok és műszempillák, feltűnést keltő ajakrúzsok és púderek, absztrakt fülönfüggők és melltűk, szolid egyenruhák és mélyen dekoltált estélyik, szatén kesztyűk és selyemsálak, olasz körömcipők és mintás harisnyák: csupa de csupa markáns karaktert, filmvászonról lelépett egyéniséget csempésztek az életébe. Amália nem tett különbséget a jellegtelen és feltűnő, a szép és ragyavert, az egészséges és romlásnak indult, a csillogó és templom egerénél is szegényebb nő között; mindegyikük sorsát maga álmodta, szőtte tovább, akár a jósnő vagy látnok, aki kártyából vagy üveggömbből olvassa ki a jövendőjüket, s hogy megtartotta magának látomásait, királylánynak hitte magát, felettük uralkodónak.
    Ellenben a férfiak elbizonytalanították, ki-ki termetével, fejformájával, szőrösségével, hangszínével, dohányfüst szagával, pacsuli illatával, méretes cipőjével, trágár vicceivel, kialvatlanságával és színfalak mögötti italozásával, nőknek tett szemérmetlen megjegyzéseivel vagy félszegségre utaló gesztusaival, piperkőcségével vagy megtörtségével olyan gondolatok végiggondolására késztette, melyek kiindulópontjának helyességéről sem volt meggyőződve, tanácsot pedig aligha kérhetett. Amália nem is nagyon szeretett a férfiak társaságában időzni, csak a tudósító nagybácsikájával merészkedett közéjük, aki, noha felettébb törekedett rá, nem volt túlzottan elegáns, pedig nagy gonddal igyekezett választani inget és csokornyakkendőt a felöltőjéhez, gondosságát mégsem koronázta mindig siker (akkoriban még nem divatházak öltöztették a tudósítókat); szórakozottsága vagy az agglegényekre jellemző trehánysága miatt a színésznők gyakran pikírt megjegyzésekkel illették nem egészen kifogástalan ízlését és ingei vasalatlanságát. Amáliának is feltűnt olykor slampossága; izzadságának savanyú káposzta szaga mosolyra ingerelte. „Kefe bajusza, zselézett haja, enyhén pocakos termete, széles nadrágtartója, recsegő cipője a harmincas évek divatos férfiját idézte. Nagyanyám padlásról előkerült divatlapjaiban láttam hozzá hasonló snájdig pasasokat. Dezső bácsi bejáratos volt a színésznők öltözőjébe, a színfalak mögé, a próbatermekbe, ahogy a francia mondja, valóságos voyeur volt. Kéretlenül állított be a hivatalokba, feltűnően izgága volt és lerázhatatlan, olykor hízelkedett, máskor elviselhetetlenül agresszíven viselkedett. Pióca, mondta egyszer róla valaki. Illett rá a hasonlat, istenemre mondom.” Amália rögtönzött portréfestése közben elhallgatott, s elhallgatása jelezte, olyasmit forgat az agyában e fura alakról, hogy gondolkoznia kell: elmondja-e nekem titkát, avagy jó indokkal megtartsa magának örökre; tétovázott, mert maga sem tudta biztosan a választ, s azt sem tudta megfejteni miként történhetett meg mindaz, amit habozott elmondani nekem. „Egy délután nyilvános főpróbára készültünk, s lakásában a díványon ülve vártam, hogy elkészüljön. Hunyt szempillám mögött álmodoztam valamiféle szerepről, jelenetek peregtek előttem. Egyszer csak azt éreztem, hogy piócaként tapad rám, húsos ajkával szívja a véremet, hogy szétfeszíti a combomat, és belém hatol. A vérem amorf foltokban szivárgott az ágylepedőn. Miután végzett, nem szabadkozott, nem ígérgetett, nem restelkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy elvette a szüzességemet. Na mehetünk végre, kisasszony, vagy külön kérvényt kell benyújtanom az indulásra, kérdezte fölényeskedő stricik modorában, s vitt magával a színházba”, mondta Amália, emlékezetem szerint ekként. Ahogy felidézem tétovázása utáni bátor kitárulkozását, látom, hogy asszisztensként leverten és megszégyenülten kullog az önelégült rokona nyomában, „Ő csak az unokahúgom, púp a hátamon, elhiheted, sebaj, ápolni kell a családi kapcsolatot”, vetette oda foghegyről, ha a kamaszlány kilétéről faggatták; a „kolonca” néha egy öltöző előtti széken, néha a táncoslányok próbatermében várt a kéjlesőre félórákat vagy éppen egészet. „Szép a pofid, kislány, a hajad egészen elragadó, bár csak nekem is ilyen gyönyörű, dús göndör babahajam volna, istenem, mit nem adnék érte!”, mondta neki, talán, egy előtte elhaladó operaénekesnő, „A nénié is szép”, „Ugyan, kicsikém, ez egy szénaboglya, festéskor marékszám hullik a hajam, a maradék fehér, mint öreganyámé volt”, s Amália lassan kezdte megérteni a sóhaj mögötti női irigységet, az öregedéssel járó lelki hintázást, a sóvárgás okozta fájdalmat, amit az anyja tekintetéből is kiolvasott. „Korosodó anyák vagy mostohák képesek olyan gyilkos tekintetet vetni saját lányukra, mint amilyet az anyám vetett rám”, s egykori mitológiai tárgyú olvasmányaim, vallásbölcsészek és antropológusok elmefuttatásai elevenedtek meg e kijelentése nyomán, s azok az elképesztő incesztuszok is, melyeket Grimm Hófehérkéjének mostohaanyja követett el a mesehős rovására. „Tekintetolvasóvá lettem, láttam a bácsikámat tekintetükkel felfaló és legyilkoló nők tekintetében a csábítást és gyűlöletet, a túlfokozott becsvágyat és méla undort, s fürkészni kezdtem az indulatok okát”, mondta Amália, legalábbis az ő szájából hangzott e kinyilatkoztatás. „Ha legközelebb interjúra jössz, ide a rádióba, hozz egy üveg pálinkát ajándékba, jó!”, figyelmeztetett az egyik ismert rádiós, s magam is meglepődtem, hogy a közszolgálati rádió riportere elvárja tőlem, hogy megajándékozzam, holott én vagyok a vendég, akinek bizonyos jogai lehetnének, s hogy látta meglepődöttségemet, fölényessé vált, kioktatóvá, mint általában a „bennfentesek”, „A városi színi direktor, hogy nyilvánosan kifejthesse terveit, itt a rádióban, egész évi ingyen bérletet adott. Az önkormányzat kulturális bizottságának az egyik prominens tagja pedig, kapaszkodj meg, édes öregem, két füstölt disznósonkát hozott. Csak miheztartás végett mondom”. Elképedésemben hangosan nevetni kezdtem, Bergson nevetés-elméletének különböző tételeit igazolandó, többek közt, hogy a nevetés a büntetés egy sajátságos formája, társadalomkritika, fricska a hatalomnak, s felrémlett egy másik hírszerkesztő vallomása „A beolvasott politikai híreknek a fele sem igaz, megrendelésre torzítják és igazítják a főszerkesztő stúdiójában. A parasztnak meg édes mindegy, elhiheted, úgysem látja az összefüggést a hírek sokaságában, ezért paneleket illesztünk az agyába, átmosandó azt a keveset, amennyi van”. Mondhattam volna e hírszerkesztő ismerősömnek, hogy azért undorodom a hírektől, mert az emberek cukkolása, egymás elleni kijátszása, közösségek összeugrasztása, egyáltalán a zavarosban halászás vértolulást okoz nekem, szédülés és fejfájás környékez, órákig levertséget okoz, s nem csekély erőfeszítésembe került eljutni oda, hogy hangosan röhögjek a beválthatatlan ígéreteken, a kedvlohasztó sárdobálásokon, s az afféle katasztrófajelentéseken, melyek így kezdődnek, „a tragédiának legalább egy halottja van”.
    A markáns: a feltűnően kihívó és egészen jellegtelen, a szépet mímelő és ösztöneikre hallgató nők közt forgolódva Amália szemmel követte élveteg bácsikáját, ahogy a leendő riportalanyok, színházi vagy zenei kritika tárgyát képező nők pufók arcába, hegyes állacskájába, formás csípejébe, dús mellébe csíp. „Angyalkám, felülmúlhatatlan voltál, egy Greta Garbo, nem lehet betelni veled! Este találkozunk?”, „Cicamicám, olyan a hangod, mint a pacsirtáé. Behívlak egy társalgó műsorba fecsegni az operáról. Előtte viszont konzultálnunk kéne. Természetesen kettesben, de csak, ha ráérsz”. Amália a saját bőrén érezte a tömzsi kéz matatását, és lúdbőrözött a háta az érintésétől; undorodott attól, hogy lóti-futi Dezső bácsikája kényelemből vagy sóvárgásból összekeveri kiszemelt áldozataival, a magukat mórikáló „lotyókkal”, s még csak megbánást sem tanúsít, nemhogy kedvességet, a segédszínésznők, vele egykorú fruskák, ugyanis mindenben a kegyét lesték, s ármánykodtak Amália ellen, mivel nem sejtették családi kötelékük mibenlétét. Amikor hallotta sikamlós, aljas, megalázó, kétértelmű szóvicceit és szégyentelen ajánlattevéseit, vagy csak a hírét hallotta e nemtelen megnyilvánulásainak, bizonyos tapasztalatok hiányában nem egészen értette, hogy ezek a színpadon otthonosan mozgó felnőtt nők, boldog szerelemben élő fiatalasszonyok, több gyermekes családanyák, méltóságot és hírnevet kivívott művésznők miért tűrik bácsikája korrektnek semmiképp sem nevezhető viselkedését, ajánlatait. „El sem hiszi kedves, hogy a művésznők hiúságuk legyezése okán mi mindenre nem kaphatók. Egy dicsérő szó, egy láthatatlanságból kiemelő hasonlat az eszüket veszi, s a szélhámos kritikusok karjába vetik magukat” pletykálkodott a színházi büfében a művészeti titkárnő, kifelé állt már a szekérrúdja, nyugdíjaztatását várta, s nem mutatta jelét, hogy bánkódna visszavonulása miatt. Ódivatú, kopott, szilvakék kosztümben, vagy sötét nadrágban és maga kötötte pulóverekben járkált a folyosókon; megbízható beosztottja volt a direktornak, láthatatlan jobbkeze a rendezőnek, mindent a fejében tartott, mindenkire odafigyelt, valójában nélkülözhetetlen volt, az a fajta lény, akinek pótolhatatlansága csak azután válik feltűnővé, amikor hiányával szembesülnek. „Oly sok ocsmányságot láttam, jobb nem is beszélni róla, el sem képzelheti, kedveském”, s Amáliának emlékezetébe villant, bácsikája utalt rá valamelyik este, hogy a titkárnőnek mennie kell intrikussága és összeférhetetlensége miatt; Amália még nem tudhatta, hogy e két okot éppen megfelelőnek tartották bármely nem kívánatos személy menesztésére. „A kelléknek szánt üvegcsillár, perzsaszőnyeg, faragott lábú komód olykor vándorútra kélt, s valaki lakását ékesíti, azóta is. Némelyek úgy bánnak a közvagyonnal, akárha a sajátjuk volna”, „s a ruhákat is”, kérdezte naivan Amália, „Olykor, inkább a bőrcipőket”.
    Amália, akinek vérét bácsikája piócaként szívta, tűrte pártfogója közeledését, mintha tudomásul vette volna előjogait, holott csak közelségre és gyámolításra vágyott, biztonságot jelentő szeretetre a váratlanul rátörő idegrohamok ellen védekezésül, s úgy okoskodott, némi áldozatot hoznia kell viszonyuk fenntartásáért. „Egy előadást követően vártam rá, hosszasan, az öltözők előtti félhomályos folyosón. Valami interjúfélét akart az egyik színésznővel, ezt mondta nekem. Az öltöztetőnő, alacsony, bajuszos, házmesternő típusú asszonyság, előttem elhaladva szórakozottan nyitott rájuk, s elsápadva rántotta be rögvest az ajtót. Reszkető szájjal nézett rám, a szarba is, miért nem szóltál kicsi? Világosan láttam egy pillanatra, emlékszem, hogy bácsikám az asztalra boruló színésznő mögött áll, s mint a farukat szaporán mozgató kankutyák szoktak az utcán, szorgoskodik. Elhánytam magam, s vége szakadt egy érának”, konstatálta Amália, szeme elborult, mint tengervíz a vihar előtt, kétségbeesetten nézett rám, megbízhatóságomat és részrehajlásomat firtatta tekintetemben, „légy e kétes létben a bizonyosság” rémlett föl emlékezetemből e felszólítás, s meginogtam tekintetét fürkészve, vajon eleget tudok-e tenni elvárásának. Amália egy nem egészen szolid nevetést hallatva ekként folytatta. „Nem sokkal később, jószerével még ki sem hevertem pióca bácsikám tettét, elviselhetetlen gyomorgörcsök, hányások, idegrohamok gyötörtek, egy délután benyitottam otthon a konyhába, s anyámat láttam térdelni egy férfi előtt. A fickó mindenféle mocskosságot mondott anyámnak, és, és a haját markolászta. A kórházban eszméltem, megint otthon voltam a száműzöttek, dilinyósok között.”
    Amália zárkózottsága fegyver volt, amivel a mostohaként viselkedő anyját és gátlástalanul tolakodó bácsikáját is kellő távolságban tartotta; hallgatagságával szinte az őrületbe kergette mindkettőt; párbeszéd hiányában képtelenek voltak viszonyulni hozzá, sötétben tapogatóztak, tudakolózásuk sértegetésbe váltott, mentegetőzésük vádaskodássá, s féltek, hogy ha egyszer megszólal Amália, olyasmit tárhat a világ elé, ami alantasságukat, jellemtelenségüket leplezné le, ezért szótlanságát és megszólíthatatlanságát kíméletlenül büntették piszkoskodásukkal és rágalmaikkal. A kíméletlen támadások idején Amália rendre összeomlott; váratlan idegösszeomlásait kezelendő egyébként kislány korától pszichológusokhoz járt, nem volt hát újdonság számára a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó elzárás. „Néha összetörtem öt-hat tányért és hisztériáztam. Máskor magamra vettem apám zakóját, nagykabátként csüngött rajtam, átöleltem saját magam és órákig szótlanul ültem egy sarokban”, mondta Amália, s tekintetében olykor száz év magány rejtezett; magába zuhantságát és elmélázó hajlamát fokozta kibeszélhetetlen viszonya Dezső bácsikájával, aki cinizmusára jellemzően lelkileg zsarolta, ragaszkodását ingyen jegyekkel fizette ki, saját élvezete érdekében szajhák fortélyaira tanítgatta, s még csak egy vacak ezüst kitűzőt vagy hajcsatot sem vett neki, holott ringyóinak virágcsokrot százat, és olcsó parfümöket zugárusoktól. „Egyszer a tanító néni azt mondta, apukánk segítségével készítsünk otthon rajzot egy meséről, s emlékszem olyan páni félelem tört rám, hogy nekem nem lesz, aki segítsen, hogy napokig véreset székeltem. Bácsikám kutyakomédiájának tudatosulásakor is véreset székeltem, lefogytam, vashiányom kritikussá vált, kezelésre szorultam.”
    Kevés embert hallottam a kórházról úgy beszélni, mintha az otthona lett volna, Amália a nála kisebb betegekről, mint megannyi elárvult testvérkéjéről beszélt, akiknek mesét olvasott az elfoglalt ápolónők helyett, önzetlenül törődött velük, ölébe vonta az elesetteket, ha sírtak, ha a fal felé fordulva az ágyon kucorogtak, és vigasztalta, etette, mosdatta valamennyit, úgyhogy elnyerte magának a vele szemben sokáig bizalmatlan ápolónők szívét. Dús haját befonták, színes masnit kötöttek rá, s akár egy irgalmas nővér, szótlanul és sebesen járt az egyik gyermekágytól a másikig, kórteremből kórterembe, népdalokat énekelt, mondókákkal szórakoztatta kistestvéreit, és szorongással gondolt arra az időre, amikor magamagát kell otthon elszórakoztatnia, valamiképpen. „Anyám, jellemző mód, magával volt elfoglalva, meg az éppen aktuális pasijával. Folyton magamra hagyott. Egyszer fellépése volt, máskor, hogy összeszűrte a levet valakivel, elment otthonról, másutt aludt, engem magamra hagyott. A negyvenhez közelítő nők félelmével és mohóságával falta a férfiakat. Nőstényszuka. Égettem az égőt, s a hajkefémmel fésülgettem a hajam a tükör előtt”, mondta a megértés melankóliájával, és beletúrt torzonborz hajába, melynek ékessége egy színes sál volt, máskor meg akár arab nők, sálát a feje köré tekerte, és a nyakánál kötötte csomóra, rejtekezése sejtelmessé, kívánatossá és idegenszerűvé tette, kedvem támadt törődni vele, fürkészni a titkát, gordonkajátékának műhelyfogásait. „Hajadban páncélsisak, Aphrodité jele, a fejen lévő sisak vagy kakas a szellemvilág üzenete, törvénytevés, szoláris aspektus”, hízelegtem neki, s kéjvágyón túrtam hajkoronájába, füle tövét megcsókoltam, s hagytam, hogy a neki tulajdonított hatalmát kiterjessze rám, hatalma gordonkajátéka elbűvölő erejében rejtezett, s olyasfajta bennem rejtező vágyakat és álmokat szabadított föl, amihez hasonlót csak Klimt festményei tudtak. „Óh, én karvaly vagyok, út menti kopasz fa ágán leselkedő egerésző ölyv. Néha háztetőn kucorgó kuvik, halálmadár. Máskor meg gyermekek lelkét hozom a másvilágról. A nagy buba vagyok, nem tudtad?”
    A konzervatóriumi évek alatt többször is kezelték az idegklinikán, a vizsgaidőszakban látomásai voltak és besokallt; több orvos kezelte, s mindegyik másféle módszerrel próbálkozott, végül egy nála majd harminc évvel idősebb pszichiáter, nem egészen alacsony, kopaszodó, horgas orrú alak zeneterápiával és irodalommal jutott eredményre. Együtt olvasták többek közt Thomas Mann Varázshegyét, s egy idő múltán Amália a szanatóriumot és az otthont végzetesen összetévesztette, nem vágyakozott a kinti-létre, ami egyet jelentett számára az anya-szuka féktelen regnálásával és gonoszkodásával; a Dezső bácsi fajták zsákmánylesésével és kíméletlenségével; a lakótelepi osztálytársnők gúnyolódásával és irigykedésével; a zenetanárok türelmetlen idegességével és kioktatásával; az elveszített apa iránti reménytelen sóvárgással és az önveszejtés gyakori gondolatával. Amália, bent, egyfajta megrepeszthetetlen burokban érezte magát, szorongás nélkül játszott betegtársainak, oly felszabadultan és szeretettel, mintha egy kinti színpadon játszana telt ház előtt, s az apja dirigálná a szimfonikus zenekart. „Csúsztattam, apám homályosan derengő képét a lelkemet fogva tartó férjemre, a kéjsóvár Dezső bácsikám ellenében. Mindig pro és kontra volt viszonyulásom. Sohasem természetes.” Az idő múlásával veszteségként könyvelte el a terapeuta nélkül töltött időt, s hogy pótolja a másként pótolhatatlan veszteséget, gyakorta az önkívület határán gordonkázott, csak neki, a könyvekkel és szakfolyóiratokkal, szürreális festményekkel és gyermekrajzokkal telezsúfolt irodájában, s elméje világosodtával oly kíváncsian várta tanácsait, akárha muzsikus apjától kapna megszívlelendő tanácsokat a helyes tempóról, a hangok kitartásáról, és számos együttlétük alatt megszívlelte lelki támaszát. Az ember, ha nagyon függ valakitől, vagy a másikba veti minden bizalmát és reménységét, nem különösebben figyel külsejére, valóságos létére; a kottába jegyzett hangjelek kecsessége, a violinkulcs keleti szőnyegek és arab mozaikképek motívumaira rímelése, a kézzel írott partitúra éberséget követelő olvasása oly annyira elvarázsolta Amáliát, hogy nem is akarta látni a kizökkentségét helyretolni igyekvő pszichiátert a maga valóságában. Rejtélyes beszéde, köpenyes alakja, kopaszodó feje a Tunisz melletti „kék város”, Sidi Bou Said lankás-kanyargós utcácskáinak, pálmafákkal és virágzó folyondárokkal árnyékolt kávézóinak, virágcserepekkel zsúfolt hófehér tetőteraszainak, kék ablakspalettáinak és ajtószárnyainak feledhetetlen meseszerűségét elevenítette fel Amália emlékezetében. Kapcsolatuk elején vitte el Amáliát Tunéziába a pszichiáter, április közepén, hogy az előszezon minden előnyét: az elviselhető hőmérsékletet, a tenger felől fúvó szél bársonyosságát, a virágba boruló kúszónövények, kaktuszok édeskés illatát, a Medina visszafogott hangzavarát, a kávézók friss mentaszagát és a szállodaszobák csöndjét élvezve felkészülhessen a nyári koncertjeire. Magam elé képzeltem Amáliát, ahogy Sousse-ban a tengerparton sétál, a luxus-szállók előtti fövenyen, sállal bekötött fővel; ahogy a tenger morajlása és a fiatal arab fiúk és lányok torokhangjai bűvöletbe ejtik; ahogy, a mecsetben imádkozó müezzin éneklő beszédét igyekszik követni, ám az autók dudaszólama minduntalan elnyomja a kierősített hangot. „A legszívesebben kitekerném a nyakát, így ni! Miután feleségül vett, egy pók szorgalmával, szapora nyálazásával körülszőtte testemet. A köteléket egyre szorosabbra fonta, már-már kiszorítva belőlem a szuszt is. Állandóan fekete vagy sötét színű ruhákban engedett járni, akár egy vallásos arab nőt. Eltiltott a zenész barátaimtól. Elszámoltatott minden szabad percemmel. Telefonon ellenőrzött, s ha tehette, szobafogságban tartott, mint egy büntetés alatt lévő fruskát. Levegőt sem vehettem az engedélye nélkül. Olyan voltam, mint letört faágon a pillangó, akinek kavicsot raknak egyik szárnyára”, mondta Amália, „Thészeuszod voltam, labirintuscsomód kibogozója, gúzsba kötött lelked szabadon engedője, s te szerelmeddel háláltad meg felszabadításomat”, s szavaim hallatán felderengett előtte fiatalasszony mivolta, amikor is inkább a halállal jegyezte volna el magát, mint még egyszer a férjével, a Kékszakállúnál is zsarnokabb, tilalmakkal fenyegetőbb, kéjgyilkosságra hajló démonnal. „Eltűrték, hogy egy betegével”, puhatolóztam, mintha egészen másfajta emlékek derengtek volna emlékezetemben terapeuta és pszichés beteg viszonyáról, mint amilyet kialakított. „Megelőzte a botrányt, otthagyta a klinikát, s csak az egyetemen tartott órákat. Emellett pszichiátriai és szenvedélybetegek közösségi ellátását szervezte, alapítványokat alapított, melyekben tanácsadó volt, több mint tisztességes díjazás fejében.”
    Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a sokáig ismeretlen természetű stressz-betegsége újfent kiújult, az apát pótló apától még inkább menekülni igyekezett, el, nem a klinikára, ahol férje ellenőrizhette volna, utána nyúlhatott volna, máshova el, mások kínálta világba, s igyekezete örökösen megbánást eredményező pótcselekvésekbe, talmi kapcsolatokba vezérelte. „A megbánás fogalmának lényege, hogy csakis későn jöhet, mondta Musil a naplójában”, ismételtem Amáliának, aki a sok álmodozás és köldöknézés folytán komoly hajlandóságot mutatott a bölcselkedésre; nem győztem ellátni zeneelméleti könyvekkel, hogy bölcselkedő hajlamát igényes olvasmányokkal lássam el, pótlandó a korábbi mulasztásokat, helyre igazítandó a rossz szellemvezetők kártékony intelmeit. „Megbánásaink létezésünk egy sajátos olvasatát teszik lehetővé. Nyomukban egészen másfajta optikából követhetjük élettörténetünket. Megbánásaink naplóba foglalt morálfilozófiánk sajátos lenyomatai”, mondtam tovább neki, nem gondoltam, hogy Amáliának több tucatnyi füzetre rúgó naplója rejtezik szekrényében, s feljegyzései napi mentőövek és mérföldkövek, emlékezet-kihagyások elleni védekezések és gyógyírek, mentegetőzések és menlevelek. Nagy naplóolvasónak számított; egyként szerette az útinaplókat – Goethe, Stendhal és Böll jegyzetei fölfedeztek számára egy másik, letűnt világot – és a lélektani búvárlásokat, melyekben a bensőre irányuló rácsodálkozások, az álomfejtések, a bűnvallomások egymásra halmozódtak töredékes formában. Különösen rajongott Virginia Woolfért, naplóként is olvasható regényeiért, a Hullámokért és a Messzeségért, e kötetek olyan benső hangfoszlányokat és párbeszédeket, gondolatcsírákat és tudatfolyamokat szabadítottak el és fel benne, hagytak életeseményeket búvópatakként csörgedezni és érzelemhordalékot görgetni, amelyeket Amália maga is naponta pergetett le, kezdett újra és rendezett át lelkében és agyában. A veszélyes gondolatok és feldolgozatlan érzelmek hullámverése kizárólag csak a muzsikálás idejére simult ki; és zörejre emlékeztető hangok artikulálódtak: egymásba ojtódásuk révén belső dallamívvé váltak.
    A megismerkedésünk idején zaklatott életet élő Amália számos vonásában hasonlított mostani kedvesemre, az engem szótlanul magába fogadó Annára. Azt hiszem Anna ismerte is a szólókoncerteket adó vagy kamara zenekarban is részvevő gordonkást; többször is hallotta koncerten játszani, s nem árultam el neki, hogy ez a hiperérzékeny muzsikus valaha a kedvesem volt. Nem szerettem volna, ha összeismerkednek és Anna valamilyen belső késztetésnél fogva méricskélni kezdi magát a nála idősebb, szenzibilisebb és zárkózottabb muzsikusnőhöz, mert egészen más tulajdonságaiért, erős érzékiségéért szerettem Annát; ellenben nem vártam tőle olyasfajta belső izzást, élénk képzettársítást és tudati érzékenységet, mint Amáliától, akivel nem volt egyszerű az élet. „Szellemi kaland helyett kútba vetettek. Állandóan depressziós voltam. Féltem, féltem a sötétségtől, féltem a bezárt szobától, féltem a férfiaktól, a kenyérvágókéstől, a varrótűtől. Álmomban, ó, egek, a kottában lépkedtem, ugráltam, szökdeltem egyik hangközt elválasztó vonalról a másikra. Hangjegyekbe kapaszkodtam, időnként leestem, visszaestem a mélybe, s kezdtem újból felmászni egy violinkulcson”, „Köteléket, fátylat, csomót szétszakítani mindenkoron megszabadító gesztus. A lét fátylának és fonalának újraszövése, illúzióvesztés, létlátomás, tiszta költészet, éteri muzsika kedvesem”, „Testem szövedékét megszaggattam. Úgy adtam oda a testemet neked, mint egy közönséges ribanc. Meg akartam büntetni a testemet, s az engem büntető férjemet. Akartam egy gyereket, hogy”, mondta Amália egy szuszra, alig tudtam követni agyamban a szavak záporát. Ha belefogott mondanivalójába, alig lehetett lecsendesíteni Amáliát, mintha egyszerre óhajtott volna elmondani egy egész partitúrát; azt gondolom, félt, hogy képtelen lesz kibeszélni magából a kibeszélni vágyott dolgokat, ha megakasztom, közbevetek néhány megjegyzést, s elterelem a figyelmét, noha olykor épp ez volt a be nem vallott szándékom, hogy szorongásairól és kétségeiről eltereljem a figyelmét.
    E vallomásának voltak persze előzményei; Amáliából nem hiányzott a természetes humor és az önirónia, mely segítségére sietett átlendülni a holtpontokon, s nem fogta vissza magát, ha a játékos csipkelődésre alkalmat talált. Így volt ezzel egy könnyed hangvételű levelem olvastán is, „Tegnap olyan fergeteges volt a szerelmi életünk: fizikai és lelki egyaránt, hogy régen éreztem magam ilyen jól, felszabadultnak. Nagyon szeretek veled lenni, s azt is szeretem, ha beszélsz, még annál is okosabb és elemzőbb vagy, mint hittem. Bocsánat ezért a megjegyzésért, nem sértésnek szántam, belátom, az én hibám, hogy alig hagylak szóhoz jutni, mindig én pofázok, pedig jó volna téged hallgatnom. Ettől fogva így lesz, szeretni foglak és hallgatlak, megígérem”, írhattam neki felszabadultságomat és hálámat kifejezendő, nem szerettem volna, ha nem tud e két érzésemről, melyet elsősorban neki köszönhettem. „Csak mosolygok magamban, amikor olvasom a soraidat. Nem is tudom, hogy sértésnek vagy bóknak vegyem képességeimet analizáló szavaidat. Jó, jó, értem én, hogy mit akartál mondani, csak piszkállak egy kicsit. Ne várd tőlem soha, hogy sokat fogok beszélni, szerintem rájöttél már te is, hogy nem vagyok a fecsegős fajtából való, viszont annál inkább szeretek figyelni, és hallgatni. Jobban figyelek a részletekre, és jobban érezlek, mint ahogy azt te gondolnád. Mikor veled vagyok, még az agyam is másképpen jár; valahogy olyan ez, mint mikor az ember külföldön van és beszéli ugyan a nyelvet, ellenben meg kell tanulnia azon a nyelven gondolkodnia. Hát ezért vagy te nekem kihívás.”
     A pszichiáter önzőségében és birtoklásvágyában a sajátoménál is fenyegetőbbre ismertem. Egészen pontosan akkor tudatosodott bennem, tíz évvel ezelőtt, hogy mások számára bizonyára elviselhetetlenül önző vagyok, semmibe veszem az enyémtől eltérő érdekeket, érveléseket és vonzalmakat, mert a sajátom feladására, felfüggesztésére kényszerítenek, vagy legalábbis úgy véltem, hogy mások effélére iparkodnak rávenni. Birtoklásvágyam is az önzőségemből fakadt; bárkit és bármit csak azért óhajtottam megszerezni, a magaménak tudni, hogy mint a gyermek, saját örömömet, vágyaimat kielégítsem; ám mihelyst bizonyos fokú rangra emelkedett, és uralkodni kezdett felettem, nem a saját kényem-kedvem szolgálta, ellenállt, útját állta mások érvényesülésének, rögvest nyomasztani kezdett, kedvemet lohasztotta, módosult az értéke és szerepe, szerettem volna megszabadulni tőle, még ha alig valamivel korábban nélkülözhetetlennek hittem is. „Birtoklásvágyam szédület, ésszel mindent be lehet látni, csakhogy tetteimet nem mindig az igazgatja”, mondtam magamban magamnak. Nem volt ez másképp kedveseimmel sem, kibírhatatlan természetem okán mindig megfeneklettek kapcsolataim, „Egészen akarlak téged, nem óhajtok osztozni senkivel sem, mi összeillünk, az Isten is egymásnak teremtett minket”, s már akkor tudtam, hogy nincs jövője valamelyiknek, amikor a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a kapcsolat. „Milyen különös, hogy mi ketten annyira mások vagyunk, mint a többiek, tipikus megnyilatkozás. Aztán az erősebbiknek, aki beleszeret egy másik emberbe, nagy hirtelen más lesz a természete”, visszhangzik fülemben Musil ironikus megjegyzése. „Amikor nem vagy, mindig észreveszlek”, idézte feleségem egy régi levelem részletét, mely hívójel volt a részemről, egykori hűtlenségemnek és újbóli közeledési vágyamnak a tényszerű közlése, elveszített birtokomba vágyakozásom bizonyítéka; s az általa idézett mondatom felelevenítése egyben a megbocsátást és visszafogadást is megerősítette, feleségem részéről ez volt a hívójel, a visszahívás kinyilatkoztatása. Ez az egyetlen mondat a mások előtt láthatatlanul zajló élettörténetünk megszakíthatatlanságát jelentette; egyfajta titkos üzenet volt egymásnak, a megfejtéséhez a kódot csak mi ismertük, s ha bárki kimondta volna e közhelyszerű mondatot, biztosan elnevetjük magunkat rajta, mert az eredeti értelmét képtelen lett volna feltárni, hogy magát is beavatottak közé sorolja, és jogot formáljon arra, hogy a körön belül lévőnek higgye magát.
    Amália megélte az álmait, pontosabban az álmaiban érezte magát otthonosan, teremtett magának egy teljes, paradicsomi, eredendően szerves világot, akár egy szürrealista művész, sokat adózott az alvásnak, mint az alkotás egyik legbiztosabb formájának, én pedig az álmaimban a fogalmak fellazítását, az élmény és mű kölcsönhatását, egymás megtermékenyítését fürkésztem. Mindettől függetlenül jókat lehetett vitázni és persze évelődni is Amáliával, akiben a sok-sok fájdalom ellenére is volt hajlam az iróniára és csipkelődésre. „A savanyú nők kedvesem, mind szenvedély nélküliek, kellő önismeret hiányában másokat vádolnak mindenfélével, emellett szerfelett unalmasok és követelőzők is. Nem beszélve arról, hogy elvárják, éppoly kimérten ítélkezz mások felett, mint ők”, mondta Amália, kinek szavai nagyanyám hol valóságos, hol megjátszott fanyalgásait, kíméletlen és igaztalan ítélkezéseit idézték elém, incselkedtem is vele emiatt épp eleget, mármint hogy olyan vénasszonyosan előítéletes és fanyalgó, mint a már életében is avíttnak, az életből végzetesen kikopottnak számító nagyanyám. Egyébként nagyanyám a középosztály azon tipikus egyede volt, aki a felette állókat és a „társadalom salakját” egyaránt megvetette, kimértsége egyszerre volt önvédelem a nála előkelőbbekkel szemben, és részvétlenség az elesettek irányában, mintha örökösen megfeledkezett volna a templomban gyakorta elhangzó intésről, „viseljétek el egymást szeretetben”, ugyanis senkit sem viselt el, idegesítették az emberek, gyűlöletet és félelmet váltottak ki belőle az emberek, akár a mániás diktátorban, pártvezérben, aki nem tűr meg semmiféle ellenvetést, ellenlábast.  „Elég volt a viszályszítókból, gyűlöletkeltőkből, korrupt értelmiségiekből, álbölcsekből, szalonforradalmárokból, patologikus politikusokból”, „Istenem, ne háborogj folyton, kedvesem, meglásd, egyszer gutaütést kapsz, ha komolyan veszed ezeket a másokat cukkolókat, mások orra alá szándékosan borsot törőket! A zene elold és felold, a szerelmem bűvöletbe ejt, én nem akarlak elveszejteni”,  „A lélek csak úgy indulhat el, Plótinosz szerint, az értelem felé, ha a láncokból kiszabadul”.
    Amália férje az intenzív osztályon feküdt szívinfarktussal, Amália szíve viszont szárnyalt, többé nem óhajtotta összetéveszteni a klinikát és az otthont, a sötétség, az alagút, a labirintus házát és a szellem birodalmát, a lélek kápolnáját, vagyis a Muzsika oltárát; nem óhajtotta pátyolgatni a fizikailag és lelkileg leromlott mentorát, akiről meglepő részvétlenséggel és távolságtartással beszélt, mintha már nem is lenne az élők sorában. Bosszú volt ez a javából. „Én már nem bírom elviselni a szörnyeteg férjemet. Ha kijön a kórházból, egyikünknek mennie kell, mégpedig végérvényesen”, mondta Amália, aki nem a szavaitól rémült meg, hanem az újbóli együttlétük lehetőségétől, s hogy komolyan gondolta lefegyverző szavait, a zenélése impulzivitásából következtettem. Nem engem akart elbűvölni játékával, a férjétől való elszakadás bűntudatát óhajtotta oldani lelkében. Betegesen féltékeny férje állandóan az apjához fűződő emlékeiről faggatta a rebbenékeny Amáliát, mintha az emlékezet ókútjából felszínre hozott rendezetlen emlékképekben valamiféle magyarázatot találhatott volna a titokra, mely elválasztja tőle álmodozásra hajlamos zenész hitvesét. „Megőrjít az apámmal, az örökös kérdezősködésével”, mondta férjéről, aki egész életében zsémbesen zsarnokoskodó anyja befolyása alatt állt, akinek mindenről számot kellett adnia: tanulmányi előmeneteléről, barátai származásáról, a kiszemelt barátnője szokásairól, egyetemi olvasmányairól és ismétlődő álmairól, a moziban látott filmről és szakmai megfigyeléseiről. Az anya és nagynéni társaságában felcseperedő pszichiáter ellenvetés nélkül meg akart felelni az anyai elvárásoknak („A legrosszabb apakép is jobb, mint a semmilyen”), mivelhogy a két idős hölgy (akik már fiatalon is az előttük járó nemzedék nótáját fújták, és inkább hasonlítottak a nagyanyáik korabeli protestáns nagyasszonyokhoz, mintsem a kortársaik emancipált anyáihoz) olyasfajta védelmet és szeretetet nyújtott a számára, amelyet a hivatásával szembeni aggályoknak – „a pszichológia burzsoá áltudomány, veszélyes, épp ezért kíméletlenül üldözendő” – folyton hangot adó szocialisták sem tudtak kikezdeni. A két idős asszony, az anyja és vénlány nénikéje bigottan vallásosak voltak; visszavonult és bibliaolvasó életmódjuknak pontosan megfelelt az alföldi falvacska nyugodt tempója; s mivel a kertes ház ajtaját örökké kulcsra zárták, a kíváncsi tekintetek sem tudták megkörnyékezni őket. Az igen korán, a háború alatt megözvegyült anya évtizedeken keresztül tanítóskodott, a nagynéni pedig könyvelő volt egy varrodában, s nem igazán foglalkoztak avval, hogy a falu a szájára vette őket, a legutolsó semmirevaló is rajtuk köszörülte a nyelvét. „Tudod, fiacskám, nehezen szabadul meg az ember a világ szájától, olyan, mint a kút, a sötét barlang, elnyel, elveszejt, s neked zuhanni kell. Álmomban, tudod, kicsi fiam, magam is, számtalanszor, zuhantam, s találkoztam az apámmal, a te nagyapáddal, aki megfogta a kezem, és együtt imádkoztunk, és a szavak emeltek, megemeltek, és repültem, szabaddá váltam, az istentagadók, a bennünket, valamikor polgárokat internáló bolsik fogságából. Jó volt elemelkedni fogságukból, és, és nem volt semmilyen súlyom, nem húzott le a sárba.”
    Amália, aki felszabadultan vett levegőt férje halálának hírére, és már a temetkezésre is olyan ruhát öltött, amely inkább a farsangi bálhoz illett volna, mintsem a végtisztesség megadásához, tovább élezte a különbséget az apja és férje között. „Zsarnok férjem épp ellentéte volt a magas, szikár, szimfonikus zenekarát nőiesen finom gesztusokkal vezénylő apámnak, akit hallgatag természete elválasztott az emberektől. A városi szimfonikus zenekart dirigálta, képzeld, még Kodályt is ismerte. Fényképem is van róluk. Anyám a kórusban énekelt, s rafinált bestiaként behálózta az apámat.” „Mellbedobással győzött, szokták mondani. Erre gondolsz?”, „Mit mondjak, nem volt egy szívbajos nő. Egyébként cselszövőnek, intrikusnak és számítónak is tartották. Azt hiszem, gyűlölték a kórusban.” „Annyi nő összezárva, cseppet sem meglepő a marakodásuk, magam is tapasztalta nem egyszer, hogy”, „Más okai voltak. Apámat egyszerűen az orránál fogva vezette. Beleszólt abba is, hogy kit vigyen a külföldi turnékra. Tudod karácsonykor, szilveszterkor és húsvétkor egy- egy hetet valamelyik európai országban turnézott a kórus és a városi zenekar, a helyi zenészek távollétében beugrottak valamelyik produkcióba. Nem egészen babra ment a játék, ebből éltek.”, „Rémlik valami, hallottam, hogy az önkormányzathoz örökké feljelentések érkeztek, ki mennyit síbolt, ki kinek a babája, meg a retyerutyája”, „Zavaros ügyek voltak. Apám helyett anyám kezelte a kasszát. Olykor a kórustagok és zenészek gázsiját is megrövidítette. Fösvény is volt a végtelenségig. Egyébként az anyám zargatott bele ebbe a különös házasságba. Féltékeny volt az új férjére, nem maradhattam hát, továbbra otthon. Inkább odalökött a vénember karjaiba”, suttogta Amália, aki számos házi koncertet adott a számomra, s kiváltképpen akkoriban váltak mindennapossá ezek a személyesen nekem szóló koncertek, hogy a pszichiáter kórházba került, s nem állhatott az utunkba, a kötelékeitől megszabadulás, a gúzsba kötöttségből szabadon bocsátás útjába.
    Az utolsó házi koncertek egyikén, földig érő zöld bársonyruhában játszott Amália, és a két lába között tartott gordonka érett barnája lombos gesztenyefasori sétáinkat idézte elém, amikor is hol egy-egy történelmi színjátékot megelevenítő íróról beszéltem neki, hol az impresszionista festészetről. Amália göndör vörös haja, mint ősszel a dércsípte vadszőlő a házfalon, kócosan omlott széjjel, hullott a gordonka nyakára, feszes húrjaira; bokáig érő olajbogyó zöld bársonyruhájában, hattyúnyaka köré tekert színes sáljával egy preraffaelita madonnára emlékeztetett, miközben egzaltáltan muzsikált a tágas nappalijukban. A kandalló üvegajtaja mögött ropogtak-izzottak a farönkök, karszékemben ülve vörösbort kortyolgattam egy ízléstelen csiszolt pohárból, melyet valószínűleg egy beteg hozott ajándékba. A belső tér polgári miliője és a szekrénypolcokon sorakozó filléres ajándékok ellentéte olyasfajta feszültséget teremtett bennem, mint a bartóki zene. Hevültem is Amáliáért, felszabadultságában is ideges, impulzív játékmodoráért, mely néhány ponton ellágyult, másutt fergetegessé vált, s az összhatás nem nélkülözte a romantikus állapotot kifejező: szenvedélyes szenvedélyek ízlését, ami részben rávetődött kapcsolatunkra, részben Amália zenei felfogásának és hozzám viszonyulásának tarthatatlanságára is fényt vetett. Azt hiszem, sosem tudtam másként, mint esztétikai és lélektani szempontból megközelíteni Amália lényét. Mindkettő feltételezett egyfajta távolságtartást és készenlétet az elemzésre, ami körbefonta, behálózta, elnehezítette érzelmeimet, s ő minél inkább törekedett az érzéki észlelések és érzékiség fokozására, annál nagyobb fenntartások keletkeztek bennem. „A szenvedélyek azért vannak, hogy az életünket megsózzák, és olyan dolgok elkövetésére ösztönözzenek, amiket józan fővel nem merünk megtenni”, mondta Amália meggyőződéssel. „Szerintem meg azért vannak, hogy szemlélődésünk tárgyává tegyük megnyilvánulásukat és a mások általi kifejezettségüket”, vetettem ellen Amáliának, aki hangos elutasítással berzenkedett állásfoglalásom ellen.
    Miután befejezte a rögtönzött koncertet, megrázta bozontos haját, húsos ajkába harapott, s olyan vadászszenvedéllyel nézett rám, mint a mezei fák alacsony ágain kucorgó ölyvek szoktak a barázdák közt megbúvó áldozatukra, az ovális asztalnak támasztotta gordonkáját, s engem, aki szinte még fel sem eszméltem a gordonkamuzsika bűvöletéből, a magáévá tett megfékezhetetlen őrjöngésének szédületében. Féltem Amáliától, a lovagló ülésben felém hajló, engem ölyvként megragadó kedvesemtől, mivelhogy arcvonásai megragadásomtól és birtoklásomtól eltorzultak, szemei az erőlködéstől kidülledtek, ajka a mohóságtól és szenvedélytől rángatózott, időnként szinte ájultan rám borult és betakart preraffaelita hajkoronájával, esze ágában sem volt elereszteni fogságából, mintha sejtette volna, hogy szétválásunk pillanatában szégyelleni fogja saját mohóságát és örömét. Mellém borult a hatalmas faágyon, arcát az izzadtságtól átnedvesedett párnába fúrta, s valóban szégyellte megfékezhetetlenül feltörő szeretet- és örömvágya már-már állatiasan szenvedélyes kiélését. Ha valaki ítéletet akart volna alkotni erről a magába forduló, beazonosíthatatlan istenhez imádkozó, magát mindig szigorúan fegyelmező, félénk természetű asszonyról, inkább félszegséggel és önbizalomhiánnyal jellemezhette volna, semmint szerelmi paroxizmussal. „Örök gyermek maradsz, kedvesem, folyton játszol a tűzzel, elefántokat varázsolsz magad köré, s félsz tőlük. A gyermek sem számol a következményekkel. Te sem vállalod tetteidért a felelősséget, pedig komoly esztéta vagy, afféle bölcselkedő jellem”, mondta, emlékezetem szerint, elválásunkkor Amália olyan búgó hangon, ahogy a gordonkája szólt, s most, hogy hallom a hangját, úgy vélem a hangszere patinás színébe, mélyen búgó dallamívelésébe voltam szerelmes, illetve azokba a zenedarabokba, melyeket hol a házukban, hol valamelyik koncertteremben játszott nekem, mert a szerelem érzete örökösen tárgyiasult bennem, valami konkrét dologhoz kötődött, s nem is igen tudtam mit kezdeni azokkal a költeményekkel, melyek éteri érzelmeket nyilvánítottak ki.