KOVÁCS LAJOS

A múltban meghamisították a történelmet?

  Tatabánya történelmi olvasókönyvének
2. kötetéről

Van-e az utóbbi húsz évben még település, amely ne adott volna magára, ha a múltjáról kellett elszámolnia? Versengve születtek a megkésett, átírt, kiigazított stb. monográfiák, a címerek és pecsétek, s talán még a sokszor megbántott, félresöpört helytörténészek, gyűjtők, kutatók is részesültek a felismerések, tények, legendák és újabb tévedések eufóriájából. Hirtelen szabadult fel (el) a könyvpiacgazdaság, hogy az ugyancsak gyorsuló civil idők szele elsöpörje a cenzúra és öncenzúra minden formáját. Ebben a hallgatás utáni új világegyetemben kell most új kiadónak az új olvasók számára új igéket hirdetniük.
    Egy folyóirat mindebből azt észlelheti, amely a holdudvarához tartozó szórásba esik. A valóság és az igazság József Attila-i dilemmáját a megye- (netán a régió-)határon belüli izgalmakra merjük kiterjeszteni. Egy (már elkezdett, ám a végére még csak utaló) sorozatról adunk hírt a tanulságok óvatos érintésével.
   
Tatabánya a maga múltkeresésével a rendszerváltás előtti időkben is törekedett valamely igazságra. Hogy elégedetlenség maradt az utókorra (sőt: szerzőit tekintve önmagával szemben is), azt az utóbbi évek új kiadványai sejtetik velünk. Itt most nem kívánjuk találgatni az okokat, mert nem sok újat mondhatnánk. Fontosabb, hogy Gyüszi László kutató például a dokumentumközlések korábbi állapotaival lehetett elégedetlen, amiért első olvasókönyvével kapcsolatban volt már szerencsénk őt igazolni és dicsérni egyaránt.
    Akkor várakozással tekintettünk a folytatás elé. Tatabánya-történeti olvasókönyv-sorozatának első gyűjteménye a 20. század küszöbének átlépése előtt merevítette ki a képet. Ez a döntés érthető és helyes volt, hiszen a fejlődés, a változás felgyorsulását valóban a századforduló hozta meg, újrarajzolva a kistelepülések térképét, a gazdaság erővonalait.
    A második kötet az elmúlt év jubileumi kiadványa, a hatvan éves Tatabánya város visszatekintő önigazolása. Gyüszi László – a szerző – számára talán ennél is több az elkészült munka. Egy önmagát alázattal az „ügy” mögé rejtő, koncepciójában azonban markánsan személyes szándékokat szerkesztő törekvés folytatását kapjuk, azt a hitet sugározva, hogy amikor már mindent kutathatunk és kimondhatunk (a kiválasztott korszakból), több felelősséggel és az aránytévesztés nagyobb veszedelmeivel kell szembenéznünk
    A szándék jól tettenérhető a szerkesztési elvben is. Ez az olvasókönyv az induló korszakhatár megválasztásával már jelzi: a bánya és története a kulcsa az összeállításnak, azaz Tatabánya megváltozó szerepének. Lényeges kérdés, hogy a második kötet szakaszolásában mennyire van kiszolgáltatva a szerkesztői szándék a történelmi, netán politikai fordulatoknak. Az első fejezet világos koncepciót tükröz már a címével is: A Tatai medence ipari tájjá változik. Az 1894-1913-as évekkel behatárolt korszak egyszerre bánya- és politikatörténeti tény. A bányászat kezdetei pedig ipartörténetté szélesítik a horizontot, ahol még egy feudálisan berendezkedett, ám jövőbe tekintő (Eszterházy) birtokrendszer ízlelgeti a kapitalizálódás lehetséges gyümölcseit.
    A hangsúlyok egyértelműen a racionális, tényszerű közlések felé tolódnak. Bámulatosan szép és olvasható kéziratban – esztétikai élményként – tálalja a gyűjtemény a MÁK Rt. és gróf Eszterházy Móric haszonbérleti szerződését. Számos ismert megyei kutató – folyóiratokban már megjelent – tanulmánya ismerteti a munkáskolóniák létesítésétől az egészségügyi, szociális, oktatási, élelmezési, lelkigondozási állapotokat, amelyek a bányatársaság fejlesztésének filozófiáját közvetítik. Múlt és aktuális jelen állapotrajzát kapjuk az otthonkultúra paraszti és polgári jegyeinek keveredésében, s mert a történelmi távlat már megengedi, szinte népmondai elemmé magasztosul néhány kezdeti mozzanat (ilyen csodás elem a szénréteg – kudarcok sorát követő – megtalálása, vagy a karácsonyhoz kapcsolódó első felszínre hozott szállítmány). A kezdetektől kísértenek – természetesen – a villongó ellentétek sztrájkok, zendülések formájában, ugyanakkor a korábban egyetlen hiteles forrásként kezelt, ám valójában elfogult baloldali sajtó mint a tükrözés egyik (gyakran elfogult) komponense foglalja el helyét a tényfeltárás folyamatában.
    A háború és a forradalmak hatása 1914-1918 című fejezet megkerülhetetlen a lendületvesztés okainak keresésében. A dokumentumok között vitathatatlan tekintélyű véleményformálók (pl. Faller Jenő) mellett az olvasóköny(vek) egyik legfőbb kalauzaként maga a gyűjtő-szerkesztő is nagy szerepet vállal lábjegyzeteivel, szövegmagyarázataival, sőt korábbi publikációinak újraközlésével is. A gyakorlott olvasó, a szövegértő szakmabeli talán át is lapozza az apróbetűs tájékoztatókat. Gyüszi László könyve azonban – szándéka szerint – ennél szélesebb olvasóközönségre számít, ahol az útbaigazítás indokolt lehet. Csak ritka esetben találjuk úgy, hogy megismétli (hangsúlyozza?) a szövegben is megtalálható állításokat. Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra, hogy több korábbi közlés (válogatás) ugyanazzal a publikációval egészen más célokat szolgált, elégített ki. De az sem mellékes, hogy ez a fejezet is megtart több elfogult korabeli adatközlést, szembesítve-ütköztetve hasonlóan elfogult vagy korrekten indulatmentes véleményekkel. Ebből a nézőpontból válik elfogadhatóvá akár a bányaigazgatósági tájékoztató is, mint ahogy figyelemreméltó a komáromi másodügyész eljárása a hadihelyzet és a lázadó bányászok büntetésének összehangolási kísérletében. A szerkesztő fontos kortörténeti elemként hagyja összebogozni a baloldali pártok egymás közti viszályát, vagy szembesít a Tanácsköztársaság korábban elhallgatott ellentmondásaival, sőt brutális kegyetlenségeivel is. Különösen lényeges, hogy a tatabányai sortüzet (a későbbi bányásznapok apropóját) mennyi oldalról igyekszik megvilágítani a szerkesztő, mert így a közel évszázadnyi távolságból árnyaltabb képet kapunk. S itt sorakozik minden árnyalata, földhözragadottsága és szellemessége az évtizednek (amit persze örökölhetnek még nemzedékek a folytatásban): a szegénység, a nyomor, a tuberkulózis, a munkaidő és a munkabér csapdái, az agitátorok, majd a háború utáni években az amerikázás és a „vadsztrájkok”.
    Különleges publikációi közé tartoznak a visszaemlékezések, ebben a fejezetben Seszták József önéletrajza. Aligha kell magyarázni, miért vélekedik így a szerkesztő: „Egy munkásember önéletrajzát a benne megfogalmazott személyes élmények, emlékek, tapasztalatok alapján használhatjuk egy-egy korszak vagy esemény történetének forrás értékű dokumentumaként, de a történelmi tények, adatok pontos ismerete nem kérhető számon rajtuk.” Tegyük hozzá: e dokumentumok kellő mértékkel hasznosíthatók, s ez is a válogató felelősségére hívja fel figyelmünket.
    A következő két fejezet történelemszemléletünk disszonanciáit is megzengeti, amikor 1920-1944 között Horthy-korszakként, 1945-1956 között (névadó nélküli) diktatúraként aposztrofálja az évtizedeket. Festettünk már anakronisztikus világot mindkét történelmi szakaszunkról. Egy várost mégis a maga építkezései, belső villongásai, tömeges(sé váló) hagyományai vagy hiányai jellemeznek. A két háború közötti évtizedek Tatabányája külsőségeiben érintkezik Trianonnal is, a gazdasági válság csapásaival is, de még a kormányzó személyével is. Jellemzőbb azonban, hogy olyan erőművet épít, amelynek következtében villamosítható a vasút Budapest és Hegyeshalom között. De ez az a korszak, amikor a korábban meghatározó erőt képviselő gazdákkal szemben már nyomásgyakorlással is felléphet az ipari érdek, vagy amikor Vida Jenő azt meri írni a méltóságos főispán úrnak, hogy „Tatabánya az ország bányamunkássága hangulatának barométere”. Az elszegényedő földművességgel szemben segélyalapok létesülnek a munkásság helyzetének javítására, társpénztárak, biztosítások, anya- és csecsemővédelem és kulturális intézmények szolgáltatásaival gazdagítva az urbanizálódó szénmedencét. A nyolcosztályos iskola terve persze még elbukik. Trianon revíziója pedig a bányászat, a termelés egyik teljesíthetetlen követelményét csikarja ki, felborítva a tulajdonos és munkás rétegek közötti kényes egyensúlyt. A világháború emeli a csendőri jelentések számát és szigorát, a front és a szovjetek tartós berendezkedése pedig kiélezi és tartósítja a felszabadító-megszálló polémiát. Mennyi színe és fonákja mindannak, amit történelemnek szokás nevezni, s amiről mégis kevesebb tudásunk lehetett.
    A háborút követő dokumentumok jellegzetes sietségről tanúskodnak: még füstölög az ország nyugati felén a front, amikor már Nemzeti és Ideiglenes Nemzeti Bizottságok alakulnak, s olyan hevülettel politizálnak, amelynek döbbenetes téveszméi tragikomikus fordulatokat vesznek. Birkás István leszögezi az ideiglenesnek mondott fórumon: „A múltban meghamisították a történelmet.” Melyre kontrázva felel egy egyetértési szándék: „Amíg a magyar kapitalista rendszer Ady Endre műveiből, s nevével vagyont halmozott össze, anyjának és özvegyének a megélhetést sem biztosította. Ady édesanyja az utcán éhen halt. (sic.)” Lám, ilyen tudásunk viszont volt (lehetett).
    Terménybeszolgáltatás, ellátási nehézségek, háborús károk éppen úgy főszereplői a kezdetnek, mint a bányaközségek egyesítésének kérdése vagy az államosítás. Gimnázium és aknászképző technikum alapításáról ugyanúgy fontos döntés születik, mint a Szociáldemokrata Párt és Barátság című lapjának lejáratásáról, illetve betiltásáról. Harcol, mozgósít és bírál a szakszervezet, 3 éves tervvel mutat utat az ideológia... ismerjük-e pontosan minden frázisát, minden ígéretét, minden következményét? A szerkesztői szándék világos: a dokumentumok valamennyi mozzanata 1956 eseményeinek előkészítését végzi – akaratlanul. Az áldozatok névsoráig bezárólag a kordokumentumok a megállíthatatlan és erőszakos sodrásban születtek.
    A korszak legkiáltóbb emlékei mégis a mélyre zárt, évtizedekre betokosodott sebek: Schmudla Mihály kései, 1991-ben vállalt Üldöztetésünkre emlékezem című írása, vagy Kindl József levele a börtönből (1954).
    Gyüszi László könyve itt ismét korszakhatárhoz, s mellette egy olvasókönyv áttekintésre is elegendő mértékéhez érkezett.

Tatabánya ezerszínű arcát a források gazdagsága biztosítja. (Forrásmegjelölései hibátlanul ellenőrizhetők a közlések végén.) A precíz szerkesztő azonosulni volt képes a fáradhatatlan kutatóval és az elfogulatlan szöveggondozóval. Nem tudjuk, mennyi részlet, mennyi teljes dokumentum vált a szorító terjedelmi korlát áldozatává. Feltételezzük, hogy lényeges veszteség nélkül állt össze a mozaik. Az olvasókönyv lényege ez a montázstechnika.
    A tudatosság meggyőző jeleivel találkozhatunk Gyüszi László munkájában. A könyv minden fejezetének megvannak a maga főszereplői – személyek vagy események formájában. A kezdetek főhőse Herz Zsigmond, akinek fanatizmusa nélkül a térségben sem szén, sem tőke létre nem jöhetett volna.
    A háború és a  forradalmak „vendégjátéka” aligha számít a jó emlékű események közé Tatabánya történetében. A megtört személytelenség korának is nevezhetjük ezt a négy-öt évet.
    De a Horthy-korszaknak sem a névadó adja meg az arculatát. A Vida Jenők és Réhling Konrádok viszont – ha nem is nagy számban – kellő kreativitással és előrelátással kormányozták a kanyargós pályára került gazdaság bányaszerelvényeit. Látványosak a sikerek, mint ahogy a munkásmozgalomnak nevezett önszerveződések is képesek az ellenállásra, az érdekek artikulálására. A háttérben pedig folyamatosan lappang Trianon árnya az átköltözött és munkakultúrájában igénytelen munkássággal, a világválság megfékezhetetlen következményeivel, majd a visszafoglalt területek feszítő elvárásaival.
    Az erőszakosan importált forradalmat a helyi diktatúra megint egy személytelenebb, fantáziátlanabb évtizeddel szegényítette. Ismét a bányatörténet mutat fel – ha nem is integráló, de – koncepciózus személyiséget Gál István személyében. Ellentmondásos életművét Ravasz Éva munkájának köszönhetően már vizsgáltuk.
    Tatabányáról azonban szinte senki nem került ki a korokat meghatározó alakok közül. Zömében arctalan érkezők és távozók élték át a dokumentumokban jelzett időszakot. Egy összefércelt város eklektikus, ám egyre markánsabban hangoztatott bányamunkás-kultúrája jellemzi a második kötet hatvan évét. Üde szigeteket képeznek a könyv fotóiban felmutatott építészeti értékek, mint a bányakórház, az ótelepi községháza és az újtelepi Szent Imre-templom, a Népház épülete, a MÁK Rt. újtelepi munkásotthona és tisztviselői kaszinója, a felsőgallai polgári iskola – csupa századelői ízzel és hangulattal. S az utolsó korszak hagyatékában a szocreálos Győri úti munkáslakások, a távolabbi panelsorok, félúton pedig a megyeháza kopár síkjai tornyosulnak. Bányamunkás-kultúra lenne? Melyik? És mi közük egymáshoz?
    Gyüszi László bizonyosan dolgozik tovább. Az ő munkája ne legyen se befejezetlen, se arctalan! Segítsék őt ebben támogatói! (Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata-Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, Tatabánya, 2007)