Teoretikus eklektika

  Németh Zoltánnal beszélget Ménesi Gábor

– Versszövegeid 1991 óta folyamatosan látnak napvilágot különböző lapokban, elsősorban a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében és a Szőrös Kőben, az erdélyi Korunkban, de több magyarországi folyóiratban, leggyakrabban a Bárkában és az Új Forrásban. Eddig három verseskönyved jelent meg: A szem folyékony teste (2000), A perverzió méltósága (2002), valamint A haláljáték leküzdhetetlen vágya (2005). Valamivel később, a kilencvenes évek közepén kezdted publikálni irodalomkritikáidat és tanulmányaidat. Elmondhatjuk tehát, hogy a szépirodalmi beszédmód felől érkeztél a teória és az irodalomtörténet területére. Hogyan viszonyul egymáshoz a kétféle megszólalásmód? A te esetedben beszélhetünk-e a versírás, a költői tevékenység közben felmerülő problémák teoretikus megközelítéséről vagy nálad teljesen különböző szerepekről van szó?
    – A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején számomra a szépirodalom, azon belül is leginkább a költészet jelentette az irodalmat. Valószínűleg volt ebben nagy adag reflektálatlanság éppúgy, mint az irodalmi élettől való tudatos távolságtartás. Az irodalommal kapcsolatos vitáimat például saját magammal folytattam le. Akkor kezdett változni a helyzet, amikor 1993-ban két hónapig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgoztam, Tőzsér Árpáddal és Csehy Zoltánnal többek között. Bár néhány versem már megjelent ebben az időben, tulajdonképpen egy szösszenetemnek, egy apró kis kritikának, recenziónak köszönhető, hogy Tőzsér felvett szerkesztőnek. Talán azért, mert hazai, irodalomelméleti megalapozottságú kritikából, tanulmányból nagyon kevés szöveget lehetett felmutatni ebben az időben a lapban, s megfelelő alanyt látott bennem erre a feladatra. Így utólag visszagondolva: a magyar irodalom szlovákiai kontextusában jelentkező igénynek minden bizonnyal döntő szerepe volt abban, hogy irodalomelmélettel és kritikával is kezdtem foglalkozni. Másrészt azt sem tagadhatom, hogy a magyarországi irodalomelméleti „bumm” legalább ennyire fontos, inspiráló erőként jelentkezett. Az ún. kritika-vita tanulságai, például a 90-es évek közepén a tatai JAK-táborban lezajlott vita, rákényszerítettek egy lehetséges elméleti pozíció megalkotására és folyamatos felülbírálására.
    Nem gondolom, hogy a különféle teoretikus pozíciók élesen elválaszthatók lennének a szépirodalmi szereplehetőségektől. Véleményem szerint minden jelentős szépíró, író, költő, drámaíró egyúttal irodalomtörténész is, aki szépirodalmi szövegeivel ír új „irodalomtörténetet”, teremt új irodalomtörténeti hagyományt. Ráadásul a legtöbb jelentős alkotó egyúttal irodalomkritikus, irodalomtörténész és teoretikus is volt. Beckett Proust-esszéje, Eco elméleti szövegei, Babits irodalomtörténete vagy Kölcsey kritikái talán meggyőző argumentumok. József Attila kritikus volt? Igen, persze. Nem tartom megspórolhatónak azt a szellemi izgalmat és kihívást, amelyet az értelmezés kényszeres játéka jelent. Másrészt persze egy másféle nyelvjáték szabályaiba és keretei közé helyeződve ez a folyamat vissza is hat a szépirodalmi szövegformálásra. Valóban, vannak olyan teoretikus problémák, amelyeket átviszek a szépirodalom területére, de ez fordítva is érvényes. Nem lehet azonban általánosítani. Valószínűleg az írás másfajta képlete jelenik meg bizonyos elméleti szövegeimben, eltérően a kizárólag irodalomelméletet művelők írástechnikájától – más esetben viszont ilyen eltérés nem mutatható ki.
    – Sok esetben viszont meglehetősen provokatív módon oldod fel az irodalomkritika és szépirodalom között meghúzott határokat. Példaként említhetném vírusszövegeidet, idiótameséidet és egyéb mutáns történeteidet közreadó, 2002-ben megjelent kötetedet, amely ironikus hangvétellel, sajátos módon olvastatja össze a teoretikus és a szépirodalmi beszédmódot. Mindez bizonyára összefügg azzal, hogy magad is érzékenyen reagáltál arra a paradigmaváltásra, amely a rendszerváltozást követően végbement a ma- gyar irodalomtudományban is, akárcsak a kelet-közép-európaiban. „Tény azonban, hogy a sokak által megdöbbenéssel szemlélt »elméleti bumm« vagy »elméleti karnevál« a szépirodalomba is beszűrődött, a szépirodalmi szövegek is reagáltak az előállt helyzetre” – fogalmazol egy helyen. Hogyan léphet működésbe az elméletek tapasztalata szövegkonstruáló erőként szépirodalmi alkotások esetében?
    – Az említett vírusszövegekkel, idiótamesékkel, mutáns történetekkel olyan, végletesen nyitott szövegkonstrukciót szerettem volna teremteni, amelyben egybemosódhatnak az irodalmiság legtávolabbi tartományai – a legarchaikusabb mesestruktúráktól kezdve egészen a legújabb irodalomelméleti diskurzusmintákig. Nem véletlen, hogy talán csak a nyelvek keveredéséből kikevert paródia köti össze ezeket a szövegtípusokat.
    A kortárs szépirodalmi szövegek egy részében ettől eltérő magatartás figyelhető meg. Az a szerzői szándék (mit tegyek, vállalnom kell a talán túl karakteres kifejezést) figyelhető meg, amely az irodalomelméleti felismerések szépirodalmi szövegbe írását az irodalomelméletben járatlan olvasó számára szellemi izgalomként, az irodalomelméletben jártas olvasó számára pedig minőségi védjegyként képzeli el. Sok esetben nagyon produktív játékról van szó, más esetekben viszont túlságosan is kézenfekvő, túl könnyen dekódolható naiv késztetésről. A kortárs fiatal írók nagy része számára pedig már nem az irodalomelmélet szépirodalomba írása jelenik meg problémaként, hanem inkább az ettől való függetlenedés.
    – Bár – mint említettük – korán kezdtél publikálni, első köteted ehhez képest meglehetősen későn, csupán 1999-ben jelent meg, A kapus öröme a tizenegyesnél címmel. Milyen okok húzódnak ennek hátterében?
    – A korai publikálás ténye nem teljesen állja meg a helyét, hiszen első, nyomtatásban megjelent verseimet tulajdonképpen ellopták tőlem, s tudtomon kívül jelentek meg. Nagyon sokáig egyfajta anarchisztikus viszonyban álltam az irodalom köztársaságával, az irodalmi élettel – nem akartam tudomást venni az irodalom intézményrendszereiről, az irodalom szereplői között húzódó kapcsolatrendszerekről. A szöveg önmagában, olvasók nélkül való értékében hittem naivul. Példaképeim a költészettel felhagyó Rimbaud vagy a megjelenés nélkül elhunyt Lautréamont voltak. Azt készítettem inkább elő, hogyan hagyjak fel az irodalommal, s közben megjelent az első kötetem.
    – A kötet alcímét a következőképpen jelölöd meg: irodalmi tanulmányok, esszék, látomások. Sajátosan ötvözöd tehát ebben a könyvben is a különböző beszédmódokat. Milyen jelentőséggel bír számodra az esszé mint műfaj és kifejezési mód?
    – Egyetlen szövegembe sem azzal a szándékkal kezdtem bele, hogy most esszét fogok írni. Arról van szó inkább, hogy arra a regiszterkeverő írásmódra, amelyet néha alkalmazok, képtelenség valamiféle jól ismert műfaji kategóriát alkalmazni. A szöveg megjelölés túl általános, marad tehát az esszé. Ennyi, és semmivel sem több.
    – Költészeted tematikáját alapvetően a test újszerű felfogása, az obszcenitás biológiai meghatározottsága alakította ki. Ironikus perverzió, felforgató játékosság és radikális nyelvhasználat jellemzi verseidet, amely minden bizonnyal meghökkenti az olvasót. Nem véletlenül írod A perverzió méltósága című köteted fülszövegében, hogy „akár egy botrányos könyv is lehetne, csak éppen meg kell találni a megfelelő olvasóját”. Milyen motivációk húzódnak meg annak hátterében, hogy ilyen fajta versnyelvet és beszédmódot működtetsz? Az idézethez kapcsolódva pedig könnyen adódik a kérdés, ki lehet az a „megfelelő olvasó”, akihez szándékod szerint érdemes eljutniuk ezeknek a szövegeknek?
    – A perverzió méltósága csak annyiban provokatív, amennyiben a homo sapiens sapiensek egy létező szociokulturális helyzetéhez képest eltérő szociokulturális tereket vázol fel. Más szóval: olyan világokat szerettem volna teremteni, amelyek a szexualitás eltérő felfogásán alapulnak. A szexualitás eltérő kezelése az emberek közötti szexuális kapcsolatrendszert is alapjaiban forgatja fel, s egészen új társadalmakat teremt. Nos, én ezeknek a lehetséges társadalmaknak az eltérő poétikáját próbáltam megalkotni.
    A „megfelelő olvasó” iróniája a túlságosan gyorsan és egyértelműen értelmező olvasóra utal, aki a saját testét uraló társadalmi elvárásrendszerek szabályszerűségeinek annyira foglya, hogy képtelen kilátni mögülük. Számára minden provokációnak tekinthető, amely egy általános társadalmi rend képzetével nem függ össze. Szerencsére úgy tudom, hogy kötetem még nem találta meg a megfelelő olvasóját. Másrészt azonban valóban az obszcén provokáció poétikáját és esztétikáját működtetem annak érdekében, hogy emberi lényegünk legmélyére áshassunk e szövegek segítségével. A nyelv alapvető obszcenitásából próbálok előállítani olyan lehetséges világokat, amelyekben az emberi test és hús száműzött magántörténelme sejlik föl.
    – Kik hatottak rád ezen a téren? Milyen irodalmi hagyományokhoz kapcsolódsz a maszkulin testköltészet megalkotásakor?
    – Túl gyorsan rá lehetne vágni, hogy elsősorban de Sade márki regényei, mondjuk a Filozófia a budoárban, vagy éppen Rimbaud, Lautréamont, Bataille, másrészt azonban akár David Attenborough is a maga természetfilmjeivel. Tehát nemcsak az irodalmi hagyományok, hanem a biológia szakszövegei is, az állatvilágban megjelenő szexuális rabszolgasággal foglalkozó szakirodalom – gondoljunk például a földikutyák társadalmáról vagy éppen a méhek és a hangyák nemi életéről szóló szövegekre. Persze egy teljesen autochtón lehetséges világot szerettem volna megalkotni, amely éppen azáltal vág mellbe, hogy kiismerhetetlen és megbízhatatlan regressziókat mozgósít.
    – Gyakran foglalkoztat a szerzőség, a szerzői név kérdése. Említett köteteden válogatóként és az utószó írójaként tünteted fel magad, nem pedig valós szerzőként. Miért választottad ezt a megoldást?
    – A szerzői név kérdése rendkívül intenzíven foglalkoztatott elméleti szövegeimben is, és már első verseskötetem hátlapszövege is ennek a problémának köszönhetően kapta meg a maga formáját. Ez egy jó példa arra, amikor egy elméleti probléma – legalábbis számomra – természetes módon találja meg a neki megfelelő helyet a szépirodalom kontextusában. Eredetileg valóban antológiaként kívántam megjelentetni A perverzió méltóságát, fiktív személynevek alá sorolt versek és prózák gyűjteményeként, hasonlatosan az Esterházy Péterről írt tanulmányomban praktizált eljáráshoz, de végül eltértem ettől a megoldástól. Egyrészt így a kötetben a szerzői név minden kötöttség nélkül egyszerűen lebegni kezd, nem rendelhető az egyes szövegek fölé, másrészt a szövegek is lebegnek, hiszen nem sajátítja ki egyetlen szerzői név sem. Emellett Csehy Zoltán Hárman az ágyban című antológiája is elgondolkodtatott a szerzői név kezelése szempontjából, hiszen itt Csehy saját nevét szerzői névként íratta ki a borítóra, miközben a kötet ógörög és latin szövegek fordításait tartalmazza. Én egy fordított eljárást követtem: eloldani a szöveget mindenféle névként jelölhető konstans értelmezési kerettől. Persze az is lehet, hogy A perverzió méltósága kötetbe foglalt szövegek döntő többségét nem is én írtam.
    – Kritikusként több mint egy évtizede vagy jelen az irodalmi köztudatban. Bírálataiddal rendszeresen találkozhatunk a különböző irodalmi lapokban. Termékeny módon kapcsolódtál be abba az irodalomelméleti diskurzusba, amely a magyarországi kritikaírás gyakorlatát akkor már döntő módon meghatározta, és szövegeidben különböző elméleti iskolák alapvetéseit hasznosítottad. Hogyan alapozódott meg mindez? Milyen hatások értek ebben a tekintetben, amelyeket kiemelnél?
    – Sajnos én nem mondhatom el magamról, hogy mesterem vagy mestereim lettek volna, nem voltam tagja olyan körnek, amely irányt jelölhetett volna ki számomra. Ennek a ténynek az egyik hátránya, hogy nem vagyok képes egyetlen, jól körülhatárolt irodalomelméleti nyelvjátékhoz ragaszkodni, s annak kiterjesztéseként szemlélni az értelmezést. Másik hátránya egy olyan bázis vagy csoport hiánya, amely természetes módon jelent hátteret bármely kritikai megnyilvánuláshoz, amely inspirál és kontrollál, amely kiállna mellettem s amely mellett kiállhatnék. Előnye viszont egyfajta felelőtlen szabadság, amely persze tévutak sokaságával is szembesít. Teoretikus eklektikaként jellemezném ezt az alapállást, hiszen az orosz formalizmustól a dekonstrukción, a recepcióesztétikán vagy a feminista irodalomelméleten át mondjuk a kulturális antropológiáig több irodalomelméleti iskola eredményeit hasznosítom, használom fel a saját céljaimra.
    – Hogyan jellemeznéd azt a felvidéki szellemi légkört, kritikai és elméleti teret, amelybe pályakezdésed idején, a kilencvenes évek közepe táján léptél?
    – Ha őszinte szeretnék lenni, azt mondanám, hogy a kilencvenes évek elején, közepén egyáltalán nem érdekelt a felvidéki szellemi légkör, Vladimír Holant és Tandorit olvastam, Paul Celant és de Sade-ot, Lautréamont-t és Hölderlint, Joyce-t és Heissenbüttelt, Queneau-t és Pynchont, a szlovákiai magyar irodalmat egy-egy Cselényi- és Tőzsér-kötet, valamint a Próbaút antológia jelentette számomra – de csak szövegek gyűjteményeként, és nem szlovákiai termékként. A szlovákiai magyar irodalom a kilencvenes évek elején a pozsonyi egyetemi közegben szocializálódva mint negatív minta, mint végzetesen, reménytelenül konzerválódott műkedvelő irodalom jelent meg számomra. Semmilyen kapcsolatba nem akartam kerülni ezzel az irodalommal. Ha egy pozsonyi magyar egyetemista könyvespolcára tekintettél volna, akkor ott Pilinszky János, Nádas Péter, Esterházy Péter, Salman Rushdie, Kurt Vonnegut vagy Gabriel García Márquez könyveit megtaláltad volna, de szlovákiai magyar írót nem nagyon, talán Grendel Lajos regényeit kivéve.
    Ha mégis kellő komolysággal szeretnék válaszolni, akkor mindenképp meg kellene említeni, hogy például az irodalomelmélet és az irodalomkritika igen rosszul állt az említett kontextusban a kilencvenes évek közepén. Mondhatni nem volt kritikai és elméleti tér, amely követhető lett volna. A szépirodalomban az Iródia-nemzedék lendülete, Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Talamon Alfonz kötetei mellett a Kalligram indulása jelentett nézőpontváltást. És az a gondolat, hogy nem szabad leragadni a „felvidéki légkör” szűk és provinciális kontextusánál.
    – Milyennek látod napjainkban az irodalomkritika szerepét, jelentőségét? Hogyan vélekedsz a mai magyar kritikaírási gyakorlatról?
    – Nem gondolom, hogy lenne egy általánosítható kritikaírási gyakorlat a kortárs irodalomban. Egy irodalomkritikát akkor tudok élvezni, ha benne az értelmezés szabadságának és megalapozottságának együttes játékára láthatok rá. Persze ehhez azt is hozzá kell számítani, hogy az irodalomkritikus pozíciója a legsérülékenyebb a kortárs irodalomban. Egy-egy próza, vers vagy tanulmány nem okoz lelki frusztrációt más szerzőknek, viszont a kritika természetéből adódóan konfrontatív műfaj. Még az ún. pozitív kritika sem egyértelműen pozitív a szerző számára, hiszen az is lényeges, ki írja azt. Merjem tehát azt mondani, hogy keveslem az ún. negatív kritikát? Végigolvasva egy-egy irodalmi folyóirat kritikai rovatát úgy tűnik, mintha a kortárs magyar írók kizárólag remekműveket írnának. De ez nem annyira az írástechnika, mint inkább a kritikus bátorságának kérdése.
    – Eddig két monográfiád látott napvilágot a Kalligram Kiadó Tegnap és ma című sorozatában: a Talamon Alfonzról szóló 2001-ben, míg a Parti Nagy Lajos életművét feldolgozó 2006-ban. Melyek véleményed szerint azok a legfontosabb problémák, amelyeket a monográfiaírás felvet? Milyen provokációkkal kell számolnunk napjainkban a műfaj kapcsán?
    – Ebből a szempontból a műfajok kategóriájának általános elhasználódásáról éppúgy beszélhetnénk, mint a lyotard-i „nagy elbeszélések” kríziséről. Mindkét esetben olyan kontextusok felvázolása volt a célom, amelyeket értelmezési keretként, értelmezési ajánlatként akartam működtetni, eltérő nézőpontok színreviteleként. Viszont míg a Talamon-monográfiának kétségkívül volt egyfajta emlékmű jellege, addig a Parti Nagy-monográfia a vizsgált életmű széttartó irányai miatt eleve a sokhangúság mellett tette le a voksot. Tehát a(z értelmezői) nyelv teljesítőképességének kiterjesztéséről van szó, arról, hogy a monográfiaírás szabályai hogyan érvényesülnek egy más paradigmába kerülve.
    – A felvetődő problémák még inkább megsokszorozódhatnak abban az esetben, ha a monográfusnak egy lezáratlan, folyamatosan alakuló életműről kell képet adnia. Parti Nagy-könyvedben – reflektálva a műfaj problematikusságára és provokatív jellegére – újragondolod a monográfia funkcióját, az olvasás linearitásának felfüggesztésével felülírod annak konvencionális határait. Milyen kihívást jelentett számodra a Parti Nagy-oeuvre átfogó interpretációja? Hogyan született meg az a kötetkonstrukció, amelyben egymásba forgatod, egymásban tükrözteted a monografikus fejezeteket és egy lehetséges tanulmánygyűjteményként is értelmezhető szövegkorpusz darabjait, ezáltal lényegében két könyvet dolgozva egybe?
    – Az életmű lezáratlansága egyáltalán nem okozott problémát, hiszen irodalomelméleti közhely, hogy egyetlen életmű és szöveg sem lezáratlan, pontosabban mindegyik lezárhatatlan, amennyiben a folytatódó olvasások során új dimenziókban nyeri el jelentését. Egészen más problémáim voltak. Például a Parti Nagy-recepció kiterjedt volta. Szinte mániámmá vált, hogy mindent el kell olvasnom, amit a szerzőről írtak, mindent meg kell találnom, s erre a filológusi frusztrációra rengeteg időm ráment. Másrészt problémát jelentett a Parti Nagy-oeuvre szélessége, az, hogy verset, elbeszélést, regényt, drámát, hangjátékot, publicisztikát, fordítást stb. egyként fel akartam dolgozni, mintegy folyamatosan át kellett helyeznem önmagam egyik területről a másikra. És probléma volt az is, hogy folyton áthelyeződő elméleti alapokon állva olvastam végig a Parti Nagy-életmű eddigi darabjait, néha belső vitát generálva önmagam értelmezései között.
    A „könyv” mallarmé-i álma régóta foglalkoztatott, a szöveg csoportosításának elméleti kérdései nagyon izgatnak. Volt már egy hasonló próbálkozásom szöveggel, a már említett Esterházy-tanulmány szintén egymásba fonódó szövegdarabkákból, résztanulmányokból épül föl. És a derridai írásmód is feltétlenül hatott rám. Túlságosan statikusnak gondoltam a kötetről kötetre haladó szöveget; túlságosan merésznek, hogy a Parti Nagy-korpuszból csak egy-egy részproblémát tárgyaljak. Így jött tehát a párhuzamosan egymás mellett futó szövegek ötlete. Ez egy jó példa arra, amikor egy szépirodalmi probléma – legalábbis számomra – természetes módon találja meg a neki megfelelő helyet az elmélet kontextusában.
    – Ez pontosan így van, és magam éppen abban látom könyved legnagyobb jelentőségét, hogy saját interpretációs problémáidat és a vizsgált életmű által felvetett poétikai problémákat párbeszédre lépteted egymással oly módon, hogy a könyv felnyitott struktúrája, az interpretációk polifon jellege, a különböző értelmezői nyelvek interakciója révén olyan olvasatot konstruálsz, amely a Parti Nagy-alakzatokkal analóg módon lép működésbe, hangsúlyozva ezzel az értelmezés és az olvasás lezárhatatlanságát, végtelenített játéklehetőségként való felfogását.
    – Ennek a némelyek számára talán merész szerkezetnek is köszönhető, ha ez a vállalkozás inkább sikeresnek mondható, mint nem. Persze könyvészetileg sem volt olyan egyszerű ezt megoldani. H. Nagy Péter, a monográfia szerkesztője például, amikor elmondtam neki, hogyan képzelem el a szövegek elrendezését, megkérdezte, láttam-e már ilyen könyvet. Azt válaszoltam, hogy nem. Nos, mondta, ő sem, és nem egészen biztos benne, hogy technikailag megoldható ez a probléma, páros és páratlan oldalak teljes elkülönítése. Végül is Kiss Ágnesnek, a kötet tördelőjének köszönhetően meg tudott valósulni az eredeti elképzelés.
    – Úgy tudom, Talamon Alfonzról szóló köteted eredetileg nem az említett sorozatba készült. Mennyiben járult hozzá monográfiád a harmincévesen elhunyt szerző kanonizációs pozíciójának átrendeződéséhez?
    – A sorozatba készült, de úgy emlékszem, a kiadó akkor is megjelentette volna, ha a Tegnap és ma szerkesztője végül mégsem tartott volna igényt a munkára. Ami a kanonizáció kérdéskörét illeti, az feltétlenül kollektív munka, amely nem megspórolható. Vagyis egyetlen monográfiának sincs túl nagy esélye az élő irodalmi folyamatok ellenében kanonizálni – természetesen ezzel egyetlen monográfia vagy irodalomtörténet jelentőségét sem szeretném lekicsinyelni. Ezen túl annak megítélése, hogy mennyiben járult hozzá ez a monográfia egy lehetséges kanonizációhoz, minden bizonnyal nem az én feladatom.
    – Olvasáserotika című könyved fülszövegében olvashatjuk: „Az olvasás mint a hús sima mozgása a papír felett, a szövegben. Az erotikus munkapadra feszített szövegeken végzett műveletek. A mániákus olvasás aktusai: szövegfetischismus, szövegalgolagnia, szövegpornographia. A szerző hiányzó nevének pótlása. A Másikba hatoló szadista interpretáció[...] A szöveg teste megvonaglik, ha közelébe érsz, már csak téged érez. A lassúság félelmetesnek mutatja magát.” Kifejtenéd ezt a gondolatot? Mit jelent számodra a szöveg befogadásának folyamata? Általában hogyan, milyen koncepció mentén olvasol?
    – Ennek a néhány mondatnak a kifejtése szintén egy monográfia témája lehetne, amelyre készülök is – de félretéve a humort: ebben az idézetben olyan feloldhatatlan ellentétpárok jelennek meg, amelyek szöveg és szövegen inneni/túli tapasztalat, szöveg és test (hús), élvező és analizáló olvasás, az olvasás során egymást kiszorító szövegek versus olvasott szöveg, jelenlevő én és távollevő én, lezárt és végtelenített olvasás stb. párosaival írhatók le. Számomra az olvasás és értelmezés nem természetes folyamat, hanem – hogy ragaszkodjam a kérdésben feltett fogalmi síkhoz – koncepciók harcaként, küzdelmeként jelenik meg, lehetőségek és egymást kizáró feltételek terepeként, nyugvópontra nem jutó gondolatkonstrukciók színreviteleként – miközben a szöveget író hús és test individuális aspektusai, valamint a beléjük vésett kulturális jelek, hatalmi viszonyok is érdekelnek. Az olvasás erotikája nem más, mint maga a viszony, a hatás ebben a soktényezős folyamatban, a szenvedélyes érdekeltség drámája.
    – Bevezetés a fiatal irodalom olvasásába – így határoztad meg A széttartás alakzatai című, tanulmányokat, kritikákat és interjúkat tartalmazó vaskos köteted alcímét, nyilvánvalóan ezzel is utalva arra, hogy magad is tisztában vagy a választott téma átfogó megközelítésének korlátaival. Arra kérnélek, hogy röviden foglald össze azokat a szempontokat és módszereket, amelyek alapján a fiatal irodalom vizsgálatához fogtál.
    – Elsőként rögtön magának a „fiatal irodalom” fogalmának a problematizálását említeném: vagyis hogy nem kívántam abszolutizálni a jövőre apellálva a fiatal irodalmat, hanem a jelen értelmezhetőségének feltételeit kívántam tágítani általa. Persze van egyfajta irodalomtörténeti utalásrendszer is a könyvben, amelyet hálószerűen kívántam felépíteni. Az elméleti háttér szándékoltan sokszínű, vagyis a referencialitáskoncepciók figyelembevételétől a posztmodern különféle elméletein át egészen a feminista szövegolvasásig soktényezős szöveguniverzum állt rendelkezésemre. Tehát az 1989 utáni társadalmi folyamatok mentén éppúgy szövegolvasást folytatok, mint a női identitás, az irónia, paródia és humor vagy az obszcenitás- és popularitáselméletek, illetve a minimalista narráció különféle aspektusainak figyelembevételével. Mindezt gyakran erős kritikai olvasat kíséri, ebben beszélgetőtársaim is segítségemre voltak.
    De ennek a könyvnek is van egyfajta műemlék jellege, hiszen egy generáció szövegeinek és esztétikáinak kapcsolatrendszerébe írja bele magát, felszínre hozva egy korszak fiatal irodalmának aspektusait. Most már elárulhatom, egy új Csipesszel a lángot antológiát szerettem volna megírni az én nemzedékem számára – persze az egyik nehézség éppen az volt, hogy erre a feladatra én voltam egyedül. Az antológiajelleget az eltérő nézőpontok megjelenítésével próbáltam szimulálni, egy soktényezős feltételrendszer működtetésével.
    – A bevégezhetetlen feladat című kötetedben több szempont szerint közelítesz a szlovákiai magyar irodalomhoz. Hogyan értelmeződik, értelmezhető-e egyáltalán számodra ez a terminus technikus? Milyennek látod belülről az ottani legújabb fejleményeket?
    – Majdnem egy tucat lehetőséget vázolok fel a szlovákiai magyar irodalom fogalma számára, vagyis ebben a kötetben egyáltalán nem arról van szó, hogy nem létezőként kezelem ezt az irodalmat. Nem szeretném viszont, hogy a szlovákiai magyar irodalom fogalma a másod-, harmad-, negyedvonalbeli irodalomra legyen használatos. Nem szeretném, hogy a szlovákiai magyar irodalomtörténetek olyan életművek és nevek sokaságától hemzsegjenek, amelyek egy tágabb magyar irodalom felől nézve súlytalannak és értéktelennek minősülnek. A „kettős könyvelés” gyakorlata sajnos a mai napig folytatódik, s ez éppen annak az értékes magyar irodalomnak okozza a legnagyobb kárt, amely Szlovákiában is létezik, hiszen egybemossa az értékest és az értéktelent. Vagyis esztétikai érték szempontjából a szlovákiai magyar irodalmat, szövegeket kizárólag a magyar irodalom általános értékszempontjai mellett tudom csak értelmezni – és ebből a szempontból persze semmi értelme a „szlovákiai magyar” jelzőnek. Más kérdés, hogy érvényes, izgalmas és feltétlenül védhető irodalomelméleti vizsgálódások és koncepciók születhetnek a szlovákiai magyar irodalom témájában is, mint amilyeneket például a női irodalom vagy a fekete irodalom kapcsán olvashatunk.
    – A besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékén tanítasz irodalomelméletet, irodalomtörténetet és műfordításelméletet. Milyen céllal hoztad létre itt a Clinamen Fordítói Kört?
    – A legtehetségesebb diákokkal végzett műhelymunka eredménye volt az említett kör, amelynek néhány publikáció köszönheti létét, de műfordítói versenyeken való sikeres szereplésről is beszélhetünk. Mivel a tanszék profilja a tolmács- és fordítóképzés, szinte természetesnek tűnt egy ilyen irányú tevékenység beindítása.
    – 1993-ban rövid ideig az Irodalmi Szemlénél dolgoztál, később az Új Forrás szerkesztőjeként tevékenykedtél, 2007 januárja óta pedig a Kalligram folyóirat főszerkesztője vagy. Milyen kihívást jelentett ez a feladat? Hogyan határoznád meg főszerkesztői koncepciód legfontosabb elemeit?
    – Nem szeretem a hierarchikus viszonyokat, ezért a főszerkesztői posztot afféle koordináló szerepkörnek fogom fel, s olyan viszonyokat próbáltam kialakítani, amelyben minden szerkesztőtársam hangja és nézőpontja érvényesülhet, még akár az én feltételes és korlátozott nézőpontom rovására is. Ezen túl természetesnek érzem mind a belső viták szükségességét, mind pedig az értékközpontúságot. Az irodalom azért élvezhető, mert az érték a legtávolabbi és legváratlanabb helyein is megmutatkozhat – nos, én ezeket a legtávolabbi értékes helyeket szeretném megtalálni és felmutatni.
    – Idén tizenöt éves a folyóirat. Ennek kapcsán egy rövid visszatekintést kérnék tőled. Hogyan látod az elmúlt másfél évtizedet? Mennyiben változott a Kalligram arculata és struktúrája az eltelt idő alatt?
    – A változás természetesen óriási, és ez egyrészt magának az irodalmi életnek a változásaiból, másrészt a lapnak ebben az irodalmi életben elfoglalt helyéből következik. A Kalligram az indulásakor a szlovákiai magyar monolit folyóiratkultúra szétrobbantásának szándékával jött létre, a tágabb tájékozódás és értékfelmutatás igényével, gyakran személyeskedő és durva támadások légkörében. Pár év elteltével a magyar folyóiratkultúra egyik meghatározó fórumává vált, elég, ha a Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos életművének szentelt tematikus számokat említem. Néhány éve pedig nemcsak az egyik legszínvonalasabb, de vizuálisan, képanyagában is az egyik legizgalmasabb irodalmi lap formátumában jelentkezett. Ezek a változások Grendel Lajosnak, Hizsnyai Zoltánnak, Csehy Zoltánnak, valamint Hrapka Tibornak köszönhetők, s csak remélni merem, hogy mi is alkotó módon tudtuk gazdagítani saját elképzeléseinkkel.
    – A lap egy többkultúrájú szellemi közegből merítkezik. Felfogására egyfajta integráló szellemiség jellemző, melynek során teret ad a közép- európai nemzetek irodalmának, a magyar és a világirodalomnak, az irodalomelmélet különböző irányainak, és kitekintést ad többek között a képzőművészet és a társadalomtudomány világára is. Elmondhatjuk tehát, hogy a Kalligram nem szokványos irodalmi lapként működik. Melyek azok a karakterjegyek, amelyek az általad irányított folyóiratra jellemzőek?
    – Az általad is említett sokszínűség, a kulturális tolerancia, az egymástól eltérő és egymással vitában álló nézőpontok, és mindenekelőtt a provokáció szabadságának, az esztétikai élvezet legváltozatosabb formáinak a megjelenítése a célunk. Vagyis egyfajta progresszív értékőrzés és -tágítás.
    – A legszembetűnőbb változás ettől az évtől az, hogy áttértetek a havi megjelenésre. Milyen nehézségeket támasztott ez?
    – Ez nem annyira átállás, inkább visszaállás, hiszen két év kivételével a Kalligram mindig is havilapként működött. Ennyi idő után elmondhatom, semmilyen problémát nem okoz a havi megjelenés, sőt.
    – Beszélgetésünk idejéig hét számmal rukkolt elő az új csapat. Milyen visszajelzések, tapasztalatok igazolják vissza, hogy jó irányba halad a lap a változások után is?
    – Különösen az az ötletünk vált be, hogy minden számban kb. egyharmadnyi terjedelemben egy-egy tematikus blokk jelenjen meg. Nagy sikert aratott a Pasolini-, elismerést a Műfordítás- és a Madame Bovary száz éves-, komoly visszhangot a Leszbosz-blokk, és persze a Kulturális csere- és az Azbuka-számunkkal sem vallottunk kudarcot. Mindez mérhető az eladott példányszámban, de a külső visszajelzések intenzitásában is.
    – A folyóirat mögött a Kalligram Könyvkiadó működik mint meghatározó szellemi műhely. Milyen a lap és a kiadó viszonya s hogyan viszonyulsz te magad az említett könyvkiadóhoz, hiszen több köteted ott látott napvilágot?
    – A viszony zavartalan és egyúttal felettébb inspiráló, hiszen a Kalligram Könyvkiadó egyrészt biztonságot jelent, másrészt olyan szellemi potenciált, amellyel kevés kortárs magyar kiadó rendelkezik. Hogy mennyire közel áll hozzám a kiadó, azt persze az itt megjelent könyveim száma is jellemezheti, de ebben az esetben az intellektuális és magánemberi kapcsolatokról együtt kellene beszélni.
    – Látsz-e ma Magyarországon párbeszédet az irodalmi folyóiratok között? Mennyire figyeltek a másik tevékenységére, legfontosabb publikációira?
    – Én személy szerint nagyon sok szerkesztővel vagyok nagyon jó kapcsolatban, bár lehet, hogy ez alkati kérdés. Persze ez nem azt jelenti, hogy szerkesztési koncepciókról beszélgetnénk vagy leveleznénk egymás között. Természetesen szakmai szemmel is figyelem a kortárs irodalmi lapokat, lehetőleg minél többet, és az a lehető legtermészetesebb, hogy minduntalan összehasonlítást is végzek.
    – Egy igényes, minőségi folyóirat esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a világháló által nyújtott lehetőségeket. Milyen szerepet tölt be az internet a Kalligram esetében? Hogyan befolyásolja meglátásod szerint az irodalmi portálok, folyóirat-honlapok, internetes publikációk stb. jelenléte a papíralapú irodalmi lapok létjogosultságát?
    – Mindenképpen nagyon erősen átrajzolja, sőt már át is rajzolta az irodalmi élet és az olvasáskultúra kapcsolatrendszerét. A Kalligram folyóirat most a materiálisan kézbe fogható, vizuálisan és textuálisan is jelentéses műtárgy lehetőségeire helyezi a hangsúlyt. Ez a pozíció kevésbé számol az internetes megjelenéssel. Persze el tudom képzelni a lapot kizárólag online formában, netes havilapként is – akár a most megjelenő folyóirat mintájára. Még az is lehet, hogy ez kizárólag az anyagi feltételek problematikus volta miatt nem valósul meg. Ha meg lehetne honosítani azt a szemléletet, hogy egy online irodalmi lap élvezetéért akár fizessen is a felhasználó, valószínűleg nagyon sok lap állna át a netes megjelenésre.
    – Kiss Noémi a következőképpen fogalmaz a könyvedről írott kritikájában: „Németh Zoltán Ipolybalogon él, Szlovákiában. Talán ez bátorítja őt, hogy kényes pontokat kezeljen könnyedén, egymással olykor alig kommunikáló irodalmi szigeteket húzzon össze metatézisekben.” Nemrégiben Elek Tiborral beszélgettem a kívülállás és benne levés lehetőségeiről. Számodra milyen jelentőséggel bír, hogy honnan szemléled az irodalom különböző folyamatait? Jár-e előnyökkel, illetve hátrányokkal a kívülről való rátekintés?
    – Nem hiszek a „honnan szemlél” földrajzi koordinátáiban, hiszen az identitás valószínűleg sokkal összetettebb hatásoknak köszönheti létét. Sokkal fontosabbnak érzem a szemlélés „hogyan”-ját. Ebből kifolyólag abban sem hiszek, hogy bármitől is függetleníthetném magam, vagyis a kívülállás romantikus koncepciója is meglehetősen problematikusnak tűnik számomra. Ennél termékenyebbnek érzem az identitással folytatott játékok sokaságát. Ezekben a játékokban nemcsak az irodalom tűnik fel több oldalról, de a „saját” egyéniségek is, mintha leállíthatatlan identitásgenerátor termelne virtuális identitásmutánsokat. Ha lehet ilyesmit állítani, azon dolgozom, hogy ebben a testben végtelen számú identitás férjen meg egymás mellett. Ezeknek vagy ezekből szöveget barkácsolni – talán ez is lehet az irodalom egyfajta tétje. Persze ez csak egyetlen verzió – a számolt és bevallott, valamint a számolatlan, bevallatlanul sok konstrukcióm közül.