| |
SZALAI
ZSOLT
Az alanyiság
joga
az állítmánnyal szemben
Borbély János: folytonos
alkonyat
A költészet
érvényessége egy létállapot megragadásának, hitelessége pedig a megragadás
folyamatszerűségének igazolását feltételezi. Bárminemű tapasztalás közlése
esztétikai értelemben a valószínűség követelményeihez kell, hogy igazodjon,
még akkor is, ha abszurd, vagy groteszk élmények és/vagy kifejezésformák
implikációjáról van szó. A valószínűség modális értelemben feltételesség,
rögzített igazságfeltételek megadásával azonban feltétlen, szükségszerű
érvényességet nyer, de legalábbis semmiképpen sem tekinthető eleve hamisnak.
A tavaly ötvenéves Borbély János a feltételesség és
valószínűség logikai és esztétikai előfeltevéseit következetesen érvényesítő
költészete éppen ezért nem értelmezhető, kezelhető a szkeptikus epokhé
mentén, hiszen állapotleírásaiban tartózkodásra, ítéleteinek felfüggesztésére
csak elvétve akad példa, az is jobbára ál-agnosztikus kijelentésekben.
Az epokhé alkalmazása inkább a husserli fenomenológia alapján mutatható
ki, hiszen egzisztencialista hangoltsága mellett az egyéni tudattartalom
lényegre redukált általános érvényűségének megragadását mutatja föl. Az,
hogy többnyire feltételes módot, vagy a „talán”, „nem tudom”
elbizonytalanítónak tűnő gesztusait használja, csak az újabb és újabb
kísérleteknek és így a folyamatos megerősítésnek, igazolásnak szándékát
(megengedőn: kényszerét) leplezi.
Borbély János az 1979-ben megjelent Egyszerű ez
megjelenése után majdnem három évtizedes hallgatást követően jelentkezett
ismét kötettel. A folytonos alkonyat a költő második verseskönyve,
amely az előző anyagából is válogat, zanzásít, emellett pedig újabb verseket
tartalmaz. A szép kiállítású kötetet Kurcsis László tervezte, és a Lao-ce
tájai című sorozatának darabjaival illusztrálta. A taoizmus nem-cselekvést,
szenvedélymentességet, közömbösséget, távolságtartást hirdető tanítása
valóban meghatározó Borbélynál, bár inkább a nyugati sztoicizmus, és még
inkább az egzisztencialita filozófia talaján áll.
Az első ciklusban azonos cím alatt az Egyszerű ez
versei találhatóak, a könyv címe is a január tizennégy című korai
műből kiemelt, az eddigi életműre is érvényes szókapcsolat. A tömör szerkesztettségű
szövegek a Zanza a hetvenes évekből című mikrociklus kivételével
változtatás nélkül, ugyanakkor a központozás elhagyásával kerültek át,
formailag is a kötet egészéhez igazítva, azt egységessé téve. Ez a majd
három évtizedes köz-játék, illetve töprengés ellenére mindenképpen a folyamatosságot
sugallja. A kötetvégi versmutatónak a válogatásjelleg hangsúlyozása és
a visszakeresés megkönnyítése mellett/ellenére így nincs különösebb jelentősége,
hiszen az én-pozíció alapvetően nem változik, csak a megszólalásmód.
Már ezekben a versekben is megjelenik a létbe vetettség,
a honnan hová kérdése, az időbeliség problematizálása, ami végig jellemzi
Borbély költészetét. A létezés a hétköznapokban mint teher jelenik meg,
és a gondtól való szabadulási kísérletek, amelyek valójában lehetetlenek,
keserű léttapasztalatokká sűrűsödnek, amelyektől mégis mindegyre elhatárolódni
igyekszik, ahogy a kötetnyitó fa végén: „látod megint csak
/ magamat sajnálom”. Az (ön)irónia az időbeli végesség tragédiáját
próbálja egy fintorral elfogadhatóvá tenni; az állandósult létállapot
fenomenális leírásait a kétszakaszos versek második felében az eltávolítás
követi úgy, hogy lényegében az első szakasz szövegvariánsát a reflexió
szintjére tolja át, mint a Tizennyolc óra negyvenkettő perc vagy
a kettévág megfelez, kívül-belül című versben.
az idő magánzárkája bezárult
kórházi ágy oldalvasához kötözve
a túlélés kísérleteként
a hörgéssé torzuló lélegzet
mintha túljuthatna e hang cellája falán
a kórterem végtelen idejébe
kiszakadva a szétmálló szervekből
a sejt-anarchiából lélegzete mintha
üzenetet cipelne az itt maradóknak
valami végső tanulságot talán
a csuklójára tetovál szavakat
kaland az élet
(Tizennyolc
óra negyvenkettő perc)
A zanza
a hetvenes évekből című mikrociklus négy darabja az első kötet majd
harminc versének részleteiből áll össze. A montázstechnika alkalmazásával
olyan áradó, sűrű és erős szövegek jönnek létre, amelyek az eredetiek
olvasatától eltérő, új, rejtett jelentéstartalmakat, összefüggéseket fednek
fel. A zárósorok, amelyek nem korábbi versből származnak, újrakezdést
követelőn újratételezik az ént, megalapozzák e költészet folytathatóságát.
„ma egésznap irtják az erdőt nő csak nő / körülöttem a tisztás mintha
ideszülettem volna / mintha régóta innen nézném a tó / asszonyszemű zöldjét
arcába zuhanni kellene / kikerülhetetlen tükrébe belépve állni forgolódni
/ ne lásson most ő sem [...] elkezdődhet a vers reményfutama fut rajtnál
a / célszalagot átszakítva fut egyedül” (zanza a hetvenes évekből
IV.)
Borbély folyton emlékezve, emlékeztetve, a múltra reflektálva
az újrakezdés nehézségeit hangsúlyozza. A faltól-falig terjedő lehetőségek
a szabadság hiányát, a kiúttalanságot, a szorongást hozzák magukkal olyan
képekben, szókapcsolatokban, mint „napvilágosul a drótsötét”,
„vergődő villamos”, vagy „rezervátumi dadogás”. Az
első ciklus akkor ott című erotikával fűszerezett szerelmes verse
a változás, változtatás lehetőségének múlt időbe tételével, a mulasztásra
vagy illuzórikus reményre utalással erősíti ezt: „újra tudtuk volna
teremteni a világot”. Ugyanakkor a lezáratlanság, a várakozás öncsalásának,
az értékek relativitásának beismerésével egyúttal józanságra, mértékletességre
int. Még akkor is, amikor „azt a féldecit már nem kellett volna,”
ahogy megidézi egy budapesti éjszaka bohém történetét a hetvenes évek
október-országában. (este nyolctól hajnali négyig)
A részletek a városképből, a kert állatai
és az ismert szomjúság című ciklusok versbeszédben is hangsúlyos
a tárgyszerűség, az analizáló leírások alkalmazása, amely végül reflexívvé
válik. A megfigyelések az észleletek rögzítésére törekednek. Borbély ezekből
általánosít; az elképzelt vagy valós tárgyak, helyek, városok, vagy akár
baráti beszélgetések a változatlan lényeg lenyomatainak, egyszersmind
kiemelésének tekinthetők. A tranzitváró, az átutazó vagy
a részletek a városképből szenvtelen, közömbös tudomásulvételét
mutatja a létezés jelentéktelenségének. A győri lapok variációi
kevésbé nyomasztóak, az otthontalanság és otthonosság ambivalens érzete
azonban itt nyilvánul meg olyan ál-agnosztikus következtetésben, mint
a kötet mottójául is választott (eséllyel) esetén:
lehet
hogy az utca kutyái
ma is mint eddig minden este
betartják a falkavadászat szabályait
még nem tudhatok erről semmi bizonyosat
A zárósor
ál-agnoszticizmusa inkább csak azt mutatja, hogy a válaszkeresés csak
lezárt, befejezett tényeken alapulhat, Borbély is olyan ember, aki azt
hiszi el, ami már elmúlt. A miérteken töprengésből a győri Kassák Kollégiumból
indulókra jellemző, Kormos István hatását mutató szürreális képek is születnek,
mint a vesztest kivégzik című versben: „áznak a fenyők / szobámban
a tárgyak / pohár szék a tányér / álmot növeszt magában beszél”.
A kert állatai ciklus ironikus-parodisztikus
szövegeinek középpontjában is az én és a más viszonya áll, azonban a többnyire
egyes szám első személyt használó Borbély ezekben többször többes szám
elsőt használ. Ez nem feltétlenül jelenti az én tényleges elmozdítását,
pozíciójának megváltozását, a többes szám alkalmazása inkább – az
általánosítás részeként – az éntapasztalat érvényességének kivetítését
célozza. „napvilágosul a drótsötét / közel a drótvilágos delelő /
ikrásodik a vallomás / hogy megadtuk magunkat a sorsnak / kit csikart
e tartozásunk” (napvilágosul). Nem kerülhető meg a nemzedéki
probléma és a vidéki értelmiségi lét kérdése sem. A nyolcvanas évek reményvesztettsége,
kiúttalansága, illetve a visszaköszön a vers további soraiban: „áporodni
kell jó családiasan / tunkolni észak-balkáni szaftos/ zónapörkölt időt
amíg kitart / a lábszag városunk felett”. Az énnek önmagára záródása
a későbbi versekben belső emigrációhoz vezet. A mindennapiság érzete elől
menekülve a gyerekkor emlékeit, tájakat, fákat, szülői házat idézné, azonban
ez „nem leszámolás” a jelennel. Nem lehet az. Az újrakezdés
a napi rutinhoz tér vissza, annak egy változata csupán, hiszen a megszokást
az ismétlés biztonsága teszi leküzdhetetlenné.
Az idősor című ciklusban, ahol évszám nélkül,
de hónap-nap-percnyi pontossággal megadott dátumok a címek, éppen ennek
a folytonosságnak, folyamatosságnak, és a mégis állandó jelenidejűségnek
a feszültsége tapintható ki. Az egyes darabok impresszióknak tűnnek, vagy
annak indulnak, de a zárlatokban csattanószerű reflexiókba sűrűsödnek.
Az általánosításokból ugyanaz a végkövetkeztetés visszhangzik, s ez teszi
folyamatossá, folyamatos jelenné, időfelettivé az egész ciklust, mintha
egy kozmikus világrend törvényszerűsége sejlene föl: „nincs számomra
jelöletlen nap perc vagy hely / a mindenes ár-apályban tízezer éve játszom”
(február 2. 19 óra). Mintha a hérakleitoszi dialektikának a változást
egyetemes törvénnyé avató felfogását ismerné föl, azonban inkább az ironikus
olvasat a helytálló, mert változásról szó nincs, csak hiábavaló kísérletekről.
Így a dátumoknak önmagukban egyáltalán nincs is jelentősége, hiszen
mindegyik vers újabb összefoglalása annak, ami „csekély számvetéssel
[...] ma is elmarad”. A dialektika így legfeljebb a hiány és teljesség,
a nemlétező (vagy nem úgy létező) és létező ellentéteként értelmezhető,
Borbély költészete pedig a léthiány betöltésére irányuló kísérletként:
„nincs semmi esélyem megkerülni / hogy a végén ki ne mondjam / mindig
ugyanarról beszélek [...] magamban mégis azokat a hiányokat / kívánom
betölteni melyeket évek óta // ismert szomjúság-ként emlegetek”
(február 14. 22 óra 40 perc).
Az újabb versek alapján megfigyelhető, hogy Borbély
János beszédmódja egyszerűsödött, töredezettebb és szikárabb lett. A metaforikus
beszéd helyett az alanyiság, az én-monológ szerepe tovább erősödik. Az
én, amely önmagát cselekedetei, mindennapi, vagy éppen poétikai gyakorlata
közben teszi tárgyává, a hiányt leküzdendő kísérleteiben mindegyre ugyanazon
önmagát „nyeri-veszti” vissza. Költészetének érvényessége mégis
éppen ez: a lírai én, ha úgy tetszik a költő önkénye, az alanyiság joga
az állítmánnyal szemben. (Hazánk Kiadó, Győr)
|
|