HALMAI RÓBERT

    Tükörírás

(regényrészlet)
   

Valami történt, érezte mindenki. Egy Alfa Romeo parkolt közvetlenül a feszület mellett.
    Józsa állította, a horgásztavat megkerülő úton látta nyolcnál semmiképp sem korábban. Volt, aki azt mondta, a kőbánya felől érkezett kora reggel, fél nyolc után valamivel. Bajkó ellenben esküdni mert volna rá, amikor negyed hat körül felkelt és kinézett az ablakon, már ott állt. Azt ő sem tudta, ki lehetett az a férfi, aki benne ült.
    Az Alfa Romeo a feszülettől jobbra, orrával a buszmegálló felé állt, a kocsma ajtajából így közvetlenül a vezetőülésre lehetett látni. Bár az autóban most már nem ült senki, zavarba jött, aki elment az utca túloldalán. A Vietnam presszóból csak lopva mertek arra nézni.
    Tóni a biliárdasztal rövidebb oldalára támaszkodott, mutatóujjával a jobb kezében lévő söröspohár oldalát törölgette. Ki se pillantott az ablakon, úgy motyogott maga elé. Minden vágya, hogy egyszer a műhelyében egy ilyen alfát szerelhessen, mondjuk kilencvenhármas évjáratot. Elég egy gyertyacsere is. Úgy szép, ahogy van, az első és hátsó lökhárítók, az oldalsó csíkozás, az áramvonalas tükrök, a magabiztosságot sugárzó fekete fényezés. Libabőrös lesz a karja a fényszórók morcosságától. Olyan, mintha valaki, akit régről ismer már, egy szót se szólna hozzá, csak bámulna a szemei közé, és ő ebből egy szó nélkül is megértené, jobb ha nem zavarja. Az a háromszög a motorháztető alatt a kis kerek emblémával olyan mint egy összeráncolt szemöldök.
    Egy ilyen autó nem kerülhet csak úgy ide a semmiből, jelentette ki Bajkó, majd szódát nyomott Józsa poharába.
   
Onnan, ahol a férfi állt, úgy tűnt, a repedések nem szabálytalanul, a véletlen kényének-kedvének megfelelően futottak végig a homlokzaton, hanem egyfajta furcsa, feltűnően szabályos mintába rendeződtek. A ház sarkától egy tenyérnyivel beljebb, szemmagasságban látta a legszélesebb, ám meglehetősen rövid repedést, a kisujja pont beleférne. Végighúzhatná ujjbegyét a szélein. Mintha ez a repedés lenne a kiindulópontja a hajszálrepedések furcsa hálójának, mintha ebből ágazott volna ki a többi, egyik a másikból, csak látszólag szabálytalanul, a rövid, keskeny repedésekből a hosszúak és szélesek, azokból újra rövidek, több is, kanyarogva kerülték meg az ablakkeretet, helyenként lelöktek egy-egy vakolatdarabot. Hiába próbálta a férfi követni, kitalálni melyik melyikből indulhatott ki, többször is elvesztette az általa kiválasztott repedést, észrevétlenül ugrott át egyikről a másikra, míg azt sem tudta már, hol kezdte.
    A kiskapu bal oldali kőoszlopa valamelyest elvált a ház sarkától, azon nem látszott repedés. A férfi újra megnyomta a csengőt, majd belesett a kapu rácsain. Jobbra hajtotta fejét, hogy belásson a plébánia tujafák mögé rejtett lépcsősorára.
   
Tudja, hogy hülyeség, és azt is, hogy igazából nem érdekel senkit, de meg van őrülve érte. Minden egyes alkalommal ahogy ránéz például a műhelyében az autó plakátjára, furcsa bizsergés fut rajta végig. Mit csináljon, ha egyszer így, élőben, kézzelfogható közelségben, szinte elveszti az eszét?
    Tóni eltolta magát az asztaltól, és Borcsa felé fordult. Ez van. Kilencvenkettes évjárat talán, a második sorozatból, remekül eltalált külsővel, négy hengeres, soros, kereszt irányban elhelyezett V-motorral, majdnem kétezer köbcentivel. Százötven lóerő, legalább. Előkelő, nincs mese, előkelő járgány. És agresszív, rendkívül agresszív. Most mit néz rá ilyen szemekkel, minden autótól más lesz ő, több és jobb – új ember. Megváltozik, teljesen megváltozik, mintha nem ugyanaz lenne, aki előtte volt. Kiteljesedik tőle. Nem remélte volna, hogy valaha is ilyen közel kerül egyhez. És most mégis eljött a pillanat.
    Borcsa felnézett az asztalról, először Tóni szemeibe bámult, majd a vállai fölött ki az ajtón a feszület felé. Nem értette. Ha ennyire lelkesedik érte, miért nem megy ki? Simogatja meg, néz be az ablakán. Újra Tónira bámult, fejét kicsit balra döntötte és alig észrevehetően felhúzta szemöldökét. Tóni erre ismét hátat fordított neki.
   
A férfi kellemetlenül érezte magát az ilyen helyzetekben. Hosszas csengetés után engedte csak be ez az asszony a plébániára, majd megkérte, várjon, egyelőre nem tudja fogadni a plébános, sürgős megbeszélni valója akadt, addig is szívesen megkínálja egy teával. Visszautasította, igazán nem akar senki terhére lenni, akkor inkább vár itt a folyosón. Zavarta, ha kiszolgálják, ha a kelleténél több figyelmet kap. Az emberek feszélyezve érezhetik magukat a társaságában. Tapasztalatból tudta, mindenki megszépíti a valóságot, ha megtudják, ki is ő. Ezért választotta a plébániát, hátha itt elbújhat a kíváncsi szemek elől legalább arra a pár napra, amit itt tölt.
   Bőröndjét az esernyőtartó mellé rakta. Az öregasszony tanácstalan topogás után hellyel kínálta, majd megfordult és magára hagyta. Ő leült az egyik székre, pár méterre a magas, párnázott, két szárnyú ajtótól, ahonnan tompán egy mély férfi hang szűrődött ki. Mintha magában beszélt volna, minden mondatot hosszabb-rövidebb csend követett.
    Bal lábát keresztbe rakta a jobb felett, ujjait összefonta térdén. Hátradőlt. Önkéntelenül is az ajtó kilincsére esett tekintete. Befelé nyílik a jobb szárny, gondolta. Végignézett a meszelt falakon. A folyosó hosszanti oldalából három szoba nyílt, másik végén, a duplaszárnyú ajtóval pont szemközt egy szintén duplaszárnyú, de üvegtáblás ajtó vezetett talán a konyhába, onnan a kamrába, a pincébe, a padlásra – gondolta. Csipkefüggönyök takarták el tekintete elől az ajtó mögötti helyiségeket.
    Megszokta, hogy a várakozás percei alatt a körülötte lévő tárgyakat, a berendezést szinte leltárba veszi. A tárgyak magukon viselik szinte mindennek a nyomát, ami velük vagy a közelükben történt, fejtegette mindig kollégáinak. Érdeklődését így keltette fel a vele szemközti falra kifüggesztett fényképgyűjtemény, négy bekeretezett családi fotó, két fekete-fehér, két színes.
   
A teli sárga kerül a biliárdgolyókból kirakott háromszög csúcsára. A három oldalfelező metszéspontjába, azaz a súlypontba a fekete. Nincsen szabály a többi golyó elhelyezésére, csupán annyi, ne kerüljön egymás mellé kettőnél több azonos. Csíkos mellé telit, teli mellé csíkosat kell rakni. Borcsa annyiszor elmagyarázta már Tóninak, furcsállotta, miért nem tudja még mindig megjegyezni. Gyorsan, rutinosan rakta fel a golyókat az asztal felső végébe, míg Tóni még mindig az alfa romeoval volt elfoglalva.
   
A férfi leállította az alfa romeo motorját, a kulcsot megszokásból zsebre rakta. Karórájára nézett. Hét óra múlt két perccel. Rengeteg ideje van, korábban érkezett, mint gondolta, alig két óra alatt megtette az utat. Ilyenkor még biztos nem számítanak rá a plébánián. Balra nézett, végig az egyenes utcán. A Kossuth Lajos utca, ezt már tudta.
    Utazás előtt utánanézett a környéknek, igyekezett elolvasni mindent, amit csak leírtak róla. Történeti munkák, útikönyvek, mindegy volt neki. Nagyobb biztonságban érezte magát, ha több mindenről tudott, mint amit feltételeztek róla, még akkor is, ha ezúttal nem tulajdonított mindennek túl nagy jelentőséget. Az egy hét biztosan hamar el fog telni itt.
    Kinyitotta jegyzetfüzetét, pár oldalt lapozott, majd olvasni kezdte feljegyzéseit. A megyét bemutató, hat évvel ezelőtti kiadású útikalauz szerint egészen a negyvenes évekig nem voltak hivatalos utcanevek a településen. A főutcát akkor például Kereszt utcának hívta mindenki, azt nem tudni, hogy erről a feszületről, vagy a faluba vezető utak kereszteződéséről. Az innen nyíló, a határ felé kialakuló kis közöket az ott lakó családokról nevezték el korábban, a mai Széchenyi utcát Sumi-, a Verseny utcát Bajkó köznek. A szántók felöli oldalon még ennél is egyszerűbb neveket adtak: Gyep- és Temetősor, Kertalja-, Mosó- és Kukásház utca. A kereszteződéstől induló, a templomdomb oldalán a gesztenyefák alatt haladó utca a Szalay család ott álló birtokáról a Kúria utca elnevezést kapta.
    Biztos volt benne, a falubeliek sokan még ma is a régi neveket használják. Igazuk is van talán, ha elég nekik annyi hogy tudják, melyik faluban laknak, hova köti őket a mindennapi élet, a hétköznapi tennivalók. Nem valószínű, hogy érdekelte őket valaha is, melyik országhoz képest melyik országhoz tartoznak vagy tartoztak egykor.
   
Ha nem biztosítási ügynök, akkor köjálos, találgatott Bajkó, Pelczhez jött, a panzióba. Józsa legyintett egyet, ilyen autóval hivatalos személyek nem járnak, szerinte inkább adósságbehajtó. Pelcznek megvannak a kapcsolatai, hogy simán elintézzen egy tartozást, szólt bele a vitába Golyó, biztos, hogy nem Pelczhez jött, inkább Marjai kevert megint valamit a tanácsnál, ő megmondta, hogy nem szabad rá szavazni, nem jó polgármesternek, de ők akarták, most aztán megnézhetik magukat. Bajkó a fejét rázta, mindig ide lyukadnak ki. Most, hogy már lehet róla beszélni, minek jártatják állandóan a szájukat, mintha nem lenne mindegy, hogy a Marjai vagy a Kovács.
    És mi van, ha titkosrendőr, vetette fel Józsa. Igen, és feltűnésmentesen leparkol ezzel az autóval a feszülte mellé, gúnyolódott Golyó. Esetleg magánnyomozó, vélte Bajkó és elvette Józsa elől az üres poharat.
   
A fényképkeretek kopottak voltak. Vastag por ült meg a lepattogzott festék helyén.
    A bal felső felvétel egy lakás nappalijában készült. A fal közepén ablak, leeresztett redőnnyel. Este lehet, a redőny rései között nem szűrődik be fény, a jobb oldalon a vitrines, modern kialakítású szekrénysor üvegén visszatükröződik a csillár. A kép előterében egy alacsony dohányzóasztal részlete, mellette egy fotel kárpitozott karfája, a fotelben valaki ül. Csak a térde látszik, a térdre támasztott tenyér. A padlót, ameddig látszik, mintázott szőnyeg takarja, a minták színeit nem lehet kikövetkeztetni. A kép közepétől valamelyest jobbra egy két év körüli kisfiú áll, mintha éppen lépne egyet, jobb lába a bal előtt. Nevet, szája résnyire nyitva, kezében műanyag dömpert tart. Pont a kamerába néz. Háta mögött, a szekrénysor sarkánál karácsonyfa.
    Egy vörös téglából épített mellvédnek támaszkodva egy férfi és egy nő áll a következő képen, kettőjük között ugyanaz a kisfiú ül, pár évvel idősebb, lábait lóbálja. Megnőtt, arca keskenyebb, bőre sárgás, haja barna. Mindannyian a kamerába néznek. Mosolyognak, ám mosolyuk nem tűnik teljesen felhőtlennek. A mellvéd téglái között a fugára zöld, párnaszerű csomókban moha nőtt, még pár méterről is tisztán kivehető. Folyókanyar a távolban, hegyek. Visegrád. Párás a levegő, nem látni tisztán a tájat.
    A bal alsó fényképen ismét ugyanaz a gyermek, arca kerekebb, haja sokkal világosabb. Pontosan két éves. Jobb kezében kanalat szorongat, előtte tányér, rajta torta két szál gyertyával. Megbabonázva bámulja a lángot, szemmel láthatóan mozdulatlanul ül. A nő, ugyanaz, aki a mellvédnek támaszkodva jobb karjával óvón fogta át a gyerek hátát, a kisfiúra néz, míg bal kezének mutatóujjával a fényképezőgép irányába mutat.
    Az utolsó felvételen egy piros padon ülnek ketten, a férfi és a nő a gyermek nélkül. Az asszony fekete blúzban, fekete szoknyában. Csak kibontott haja oldja külsejének komorságát. Arca beesett, sápadt bőrén szemei alatt fekete karikák. Sokat fogyott. A férfi irányába néz, aki kifejezéstelen arccal bámul a távolba. Mögöttük parkoló, az aszfalton párhuzamos és egymásra merőleges fehér vonalak, a háttérben autópálya egy kék elmosódott autóval. A padtól nem messze sárga skoda, bal hátsó ajtaja nyitva, az ülésen csomagok.
    A férfi közelebb hajolt a fényképhez, hogy jobban szemügyre vegyen egy apró részletet.
   
Elkezdeni nem nehéz, a folytatáson múlik minden. Borcsa ezt is többször elmagyarázta Tóninak, aki most, minden tanács ellenére, szemből, teljes erővel lökte a fehéret a háromszög csúcsára. Meg is lett az eredménye, egymáshoz és a falhoz tapadó, és egy, a bal középső zsebbe potyogó golyó. Tóni elégedetten csücsörített, folytathatja a játékot ő. Borcsa azonban tudta, a neheze még hátra van.
   
– Foglaljon helyet!
    Keveset látott a szobából. Szeme még nem szokta meg a plébános irodájának félhomályát. Kénytelen volt óvatosan lépni, nem akarta, hogy nekimenjen valaminek, elessen egy alacsony dohányzóasztalban. Egy kárpitozott ülőkéjű, karfás székre ült le az íróasztallal szemben.
    – Elnézést, hogy megvárakoztattam, telefonon kerestek a püspökségről.
    Nem látta tisztán a plébános vonásait, az íróasztal az ablaknak háttal állt, a szobába beeső fény furcsa aurát vont a mögötte ülő, szinte arctalan árnyalak köré.
   – Semmi gond – mondta a férfi, miközben, hogy szokja a félhomályt, lehajtotta fejét. – Hozzá vagyok szokva ehhez. Afféle szakmai ártalom. Soha nem volt szabad türelmetlenkednem munkám során.
    Felnézett. A plébános előrehajolt, ujjait összefonva az íróasztal szélére támasztotta karjait. Kezdett formát ölteni az arca, kivehetővé vált először a homlok, az orr, a pofacsontok, majd a két szemöldök, az áll.
    – Hosszú volt az út?
    – Nem mondhatnám. Könnyebben idetaláltam, mint reméltem. Ahogy említette is a telefonban, az elágazásnál balra. Onnantól már eltéveszteni sem lehet.
    A plébános összefonta mellkasán karjait, majd hátradőlt.
    – Örülök, hogy itt tölt nálunk egy hetet, Varga úr.
    – Szükségem is van rá, úgy érzem – megpróbált a plébános szemeibe nézni, de a szemgödrök mélyén még mindig nem tudta kivenni tekintetét. – Kifárasztott az elmúlt két évtized, a folyamatos igénybevétel, az aljasabbnál aljasabb bűnügyek. A lehető legmegfelelőbb időben fogadták el nyugdíjazási kérelmemet a kapitányságon.
    – Ebben az esetben különösen hasznos lesz a lelkigyakorlat, sokat fog segíteni, ígérem – bólintott a pap még mindig keresztbe font karral.
   
Varga továbblapozott jegyzetfüzetében. Az átmásolt rajz szerint a posta a Kossuth Lajos utcán van valamivel feljebb a kereszteződésnél, a régi malom épülete mellett egy udvar közepén. A polgármesteri hivatal vele szemben, az emlékmű háta mögött áll. Ha innen indul tovább egyenesen, pár ház után balra kell fordulni, hogy egy szűk, kanyargós utcán lejusson a patak partján álló iskolához, óvodához. Megfordulva, a domb aljában jobbra haladó Verseny utcában előbb-utóbb a művelődési házhoz ér. Verseny utca. Ezt a nevet piros ceruzával karikázta be, mellé írta: tizenegy. Egy lépcsősoron balra fel innen visszaér a templom hátához, pár méterre a plébániától.
    De ha innen a főutcával ellentétes irányban indul el a gesztenyefák alatt, akkor a templomot megkerülve hamarabb odaér a plébániához. Elhalad a Szalay-kúria földszintes, ám tekintélyes épülete előtt, és már ott is van.
   
Az íróasztal jobb és bal oldalán a padlótól a mennyezetig könyvespolcok fedték a falakat. Varga megpróbált kibetűzni pár címet és szerzőt a könyvek gerincéről. Onnan, ahol ült, csak a hozzá legközelebb eső kötetek betűit tudta kiolvasni. Direktórium, a zsolozsma és a mise rendje a római kalendárium szerint. Ókeresztény írók. Magyar templomok művészete. Valamivel feljebb bibliák, pár újszövetség. A legmagasabban lévő polcokon vaskos, régi kötetek sorakoztak, mindegyiken két évszám. A könyvgerincek bordái a fal hosszában négy egymással párhuzamos vonalat alkottak, csak a fapolcok illesztésénél tört meg szabályos rendjük. Mint egy kronológiai táblázat egy történelemkönyvben, gondolta.
   – Anyakönyvek.
    Elkapta tekintetét a kötetekről.
    – Itt őrzöm mindegyiket, az 1700-as évektől a mai napig – folytatta a plébános. – Nagyobb biztonságban érzem őket itt, mint a poros padláson dobozokban – fejezte be, majd felkapcsolta az íróasztalán álló lámpát.
   
Tóni kapkodva lökte meg a fehéret, a golyó felső részéről, alig észrevehetően bár, de lecsúszott a dákó hegye.
    Borcsa arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Rövid ideig rezzenéstelenül figyelte az asztalt, csak szeme ugrált egyik sarokról a másikra. Jobbról megkerülte és rádőlt a posztóra. Hüvelykujját megfeszítette, míg a többivel kitámasztotta tenyerét. Szeme a fehér golyóról átváltott a kékre, majd vissza a fehérre. Jobb kezével marokra fogta a dákót, próbálgatta a lökés erejét, irányát. Az utolsó pillanatban egész teste egyetlen mozdulatra koncentrált.
   
– A legjobb lesz, ha előbb kipiheni az utazást. Rendelkezésére áll a vendégszobánk, érezze magát otthon. Ha van kedve, sétáljon egyet a faluban.
    A lámpa fényében végre kivehette a plébános szemeit.
    – Majd holnap állunk neki a beszélgetésnek. Remélem, így jó lesz – fejezte be a pap.
    – Természetesen. Végre nem sürget semmi, elképzelni sem tudja, mennyire szokatlan ez számomra!
    A plébános, miközben egy, az asztal bal sarkán fekvő könyv után nyúlt, mosolygott erre a megjegyzésre.
    – Ha önnek is megfelel – mondta, majd kinyitotta a piros, műbőr borítású könyvet, – fél nyolckor a reggeli dicsérettel kezdjük.
    – Önre bízom.
    – Akkor maradjunk ennyiben. A többit meglátjuk később.
    Mindketten felálltak, kezet nyújtottak. Varga a pap hideg tenyerének érintésétől megborzongott. Igyekezett nem a szemébe nézni.
    – Köszönök mindent, és sajnálom az unokaöccsét – mondta.
    – Hogyan? – a plébános meglepetten nézett rá.
    – Elnézést, szakmai ártalom – megpróbált rámosolyogni.
    – Nem értem.
    – A képek a folyosó falán – amikor látta, hogy a plébános még mindig nem érti, félrekapta tekintetét, összeszorította száját. – Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni, csak tudja, a megszokás. Megvizsgálok mindent körülöttem és következtetéseket vonok le. Azok a fényképek a falon mindennél beszédesebbek. Ön, egy kisgyerek és egy általam nem ismert nő. Az elég világos, hogy az asszony a gyermek anyja. Továbbléphetünk. Az emberek általában csak a családjukról készült képeket rakják ki a falra. Egy pap, feltételezem, a saját gyermekéről és annak anyjáról készült felvételeket inkább íróasztala fiókjának legmélyén egy fémkazettába zárva tartaná. Abból, hogy ön nem ezt teszi, egyértelmű, hogy nem ön a fiú apja, és mivel szemmel láthatóan sok időt töltött el vele, még egy karácsonyt is, csak arra következtethetek, ön a gyermek nagybátyja.
   A plébános a karfára támaszkodva visszaereszkedett székébe. Varga állva maradt, úgy folytatta.
    – Két képen, a születésnapin és a karácsonykor készülten, felhőtlenül boldogok mindannyian. A visegrádi kiránduláson már szemmel láthatóan feszültek voltak mind, főleg az anya. Ez persze jelenthette volna azt is, hogy rossz kedvük volt aznap. De a kisfiú nagyon sovány, ahogy ott ül a mellvéden. A fellegvárba tett séta pedig normális esetben fel kellett volna dobja őt. Melyik fiút nem dobja fel? És végül, a negyedik fényképen, egy utazás közben készült felvételen már csak ketten szerepelnek, ön és az asszony. Fekete ruhában. Csakis azért utazhattak el, hogy megpróbáljanak felejteni. Magától adódik a következtetés.
    Kifejezéstelen arccal bámult rá a plébános.
    – Még egyszer sajnálom. Nem akartam feltépni a régi sebeket.
    – Semmi gond – válaszolta a pap, de ezúttal nem állt fel.
    Varga pár pillanatig a cipőfűzőjét bámulta, majd megfordult és kiment a folyosóra.
   
A plébános végigfektette mutatóujját orrnyerge mellett, így hüvelykujjával kényelmesen megtámasztotta állát. Pár pillanatig kifejezéstelen szemmel meredt az ajtó alatti rés irányába, majd, mint aki egy rossz gondolatot hesseget el magától, felriadt. Kihúzta íróasztala egyik jobb oldali fiókját, pillantása a másodperc tört részéig egy, a mozdulattól az irattartók alól kicsúszó fényképre esett. A felvételen egy fiatal nő és egy fiatal férfi táncolt egy szoba közepén, szájuk összeért. A plébános becsúsztatta a fiókba a piros műbőr kötésű direktóriumot, ami így eltakarta a fényképet.
   
Varga visszalapozott pár oldalt jegyzetfüzetében. Verseny utca tizenegy. Ez állt az első sorban. Elhatározta, még ma elmegy oda.
    Egy levele érkezett nyugdíjazása első napján, az utazás előtt két nappal. Kíváncsian forgatta, mielőtt kibontotta. Mindig arra vágyott, hogy az elolvasás előtt kitalálja egy levél tartalmát. Egy levél nemcsak  sűrűn teleírt oldalaival, de akár még egy pár szavas üzenettel is többféle történet lehetőségét rejti magában. Valamit, amiről nem akartak, nem tudtak vagy nem mertek többet leírni. De ha egyszer megírnak egy hosszú levelet, tartalma könnyen becsapja az embert. Hazudni írás közben a legkönnyebb, és a szöveg mögé látni senkinek sem egyszerű.
   Furcsa küldemény egy megsárgult borítékban, ennyit jegyzett fel róla. Címzés és bélyeg nélkül. Feladóként csak egy falu neve és utca, házszám. Verseny utca tizenegy. Megfordította. A hátoldal füle a ragasztás mentén könnyen engedett. Varga kíváncsian nézett a borítékba.
   
A kétszárnyú vaskapu két felét középen egy drót tartotta össze. Jobb oldala saját súlya alatt befelé dőlt. A kapu szögletes keresztrúdjai a forrasztásnál több helyen el voltak törtek, és akárcsak az alsó rész horpadt vaslemezeiről, több helyen lepattogzott róluk az elsárgult fehér és a kopott piros festék.
    Rozsdapor ragadt ujjbegyére, ahogy végighúzta kezét a kiskapu hullámos rácsain. A ház oldala mentén futó járdán kavicsok hevertek itt-ott, fűcsomók nőttek a kátránycsíkok helyén. Felnézett a ház sarkára. Tizenegyes szám. A két utcafronti ablak redőnyeit leeresztették, a jobb oldalit csak félig. Kékes, villogó fények szűrődtek ki a szobából. Valaki tévét nézett. Vagy bekapcsolva felejtette a készüléket.
    Csengő természetesen nincs, sem kívül, sem belül. Kiabálnia kell, talán meghallják. De vajon mit is kiabáljon, amikor nem tudja ki az akinek a figyelmét magára akarja vonni. És a hangoskodással, ha eddig még nem, ezután biztosan felkelti a szomszédok érdeklődését. Úgy érezte, a szemben lévő házak csipkefüggönyei mögül legalább három-négy szempár szegezi a hátának tekintetét.
   
Lángoló testtel ugrott le a férfi a teherautó platójáról. Egyenruhás, rohamsisakos katonák meneteltek a macskaköves utcán, egy kisfiú és az anyja a kapuajlból követték tekintetükkel, arcukon sem rémület, sem döbbenet nem rajzolódott ki, csak a csendes tudomásulvétel jelei. Könnyű ruhát érdemes húzni, bár délután helyenként eső is lehet. – Azok, akik rontásokat csinálnak, felelősek azért, amit tettek, mert ha akarjuk, ha nem, el kell számolni mindennel az élet minden területén, az emberi kapcsolatokban. Hívjanak az alábbi számon. –  A pilóta megigazította a fejhallgatót, szája elé húzta a mikrofont, majd beleszólt valamit. Megrepedtek a fűtőelemek a tegnapi nap folyamán, a szakemberek szinte azonnal a helyszínre érkeztek. Minden pásztorkutyára komoly tennivaló hárul a nyáj életében, szerepük a szabályozás: a tereléssel a pásztor nem könynyű feladatát könnyítik meg. Átalakításra szorul többek között az oktatási rendszer is.
    Bal szemhéját valamelyest összeszorította a férfi, így remélt a jobbal pontosabb rálátást az asztalra. Kiegyenesítette derekát, míg jobb kezével apró, már-már ösztönös mozdulatokkal folyamatosan krétázta a bal kezében tartott dákó végén a bőrt. Szeme ebben a szinte szoborszerű pózban vadul ugrált a játéktér közepe, jobb felső és a hozzá legközelebb eső jobb alsó sarka között. Ráhajolt az asztalra, bal tenyerét a perem és a fehér golyó közé fektette a posztóra. A rálátást a kék golyó nehezítette. Sok minden függött ettől a lökéstől. Nehéz helyzetben van, hiszen a snooker szinte tökéletesen sikerült.

– Nincs itthon.
    Ketten laknak tehát itt. Anya a fiával, aki azt állítja, nem ő írta a levelet. Ha ő nem, csakis az anyja írhatta, de az asszony, sajnos, nincs otthon.
    Mint aki céltalanul elmereng valamin, Varga elnézett a kapu mögött álló Borcsa vállai fölött az udvar felé. A ház belső sarkával egy vonalban egy szárítókötélen fehér ruhák, zoknik, gatyák, bugyik, pár lepedő, egy- két színes csíkos konyharuha. Valamivel mögötte egy diófa, alatta korhadt fapad. Amögött kerítésdrót kerített valamit körbe.
    Mint akit igazából nem is érdekel, úgy kérdezte:
    – És mikor tudnék beszélni vele?
    A dróttal körülkerített rész előtt egy kerti csap állt.
    – Mikor érkezik haza? – tette föl máshogy a kérdést.
    Újra Borcsára nézett, aki zsebre dugott kézzel a járdát bámulta. A kérdésre szájával csücsörített, majd még mindig a betont bámulva megvonta vállait.
    – Nem tudom.
    – Körülbelül sem?
    – Nem – felnézett, de kezeit még mindig a zsebében tartotta. – Tegnapelőtt elutazott, nem mondta, hová megy, és azt sem, mikor jön vissza.
   
Két megsárgult, tépett fecnit talált a borítékban, egyenként alig kisebbeket, mint egy-egy kártyalap, egyik felük üres, másikon ismeretlen kézírás. Ahogy kezében forgatta, apró darabok törtek le élükről ott, ahol a papír anyaga a tépés mentén elvékonyodott.
    A tépés irányáról, erejéről következtethet  arra a pillanatra, amikor dühből, tehetetlenségből, szórakozottságból vagy kimért precizitásból valaki összetépte a papírlapot. Ezt, úgy vélte, kapkodva tépték szét. A két fecni oldalai nem voltak szimmetrikusak, kanyarogva futottak a szakítás vonalai, a préselt anyag helyenként rojtosan szakadt el. Ahogy a fény felé tartotta, az elvékonyodott részeken látta a fa rostjait.
    Borcsa, amikor élőben közvetítették a kupákat, még a Vietnam presszóba is kevesebbet járt. Hamar megértette a snooker játékszabályait, nem zavarta, hogy nem ismerte azt a nyelvet, amelyen  kommentálták a játékot. Nem olyan bonyolult, csak a megfelelő sorrendet kell követni: minden piros golyó után egy színes, majd a végén a sárga, a zöld, a barna, a kék, a rózsaszín és végül a fekete. Tulajdonképpen ennyi az egész. Minden lökés feltételez egy következőt, minden mozdulatban benne van az azt követő. Ritkán állt fel a tévé elől, még a reklámok alatt sem mindig, csak akkor kapcsolt át valamelyik másik csatornára, amikor anyja egyik kedvenc sorozata kezdődött.
   Órák óta nézte megbabonázva, ahogy a negyeddöntő egyik mérkőzésén Ronnie O’Sullivan, miközben a dákó végén lévő bőrdarabkát krétázta, ajkaival csücsörített egyet, majd bal szájszélét felhúzta. A grimasz kellemetlen külsőt kölcsönzött az arcnak. Borcsa megpróbálta kitalálni, mire gondolhat minden egyes lökés előtt.
    Tíz perccel múlt fél öt. Mint aki rabja egy rossz szokásnak, átkapcsolt a kettesre, majd pár pillanat múlva vissza a közvetítésre.
   
Élei mentén össze lehetett illeszteni a fecniket. Varga úgy számolta, hogy egy nyolc felé tépett lap két darabját tartotta kezében. Ahogy a papír gyűrődéseit is kiegyenesítette, lassan kivehetővé vált a sötét tintával, töltőtollal írt szöveg.
    A kézírás szokatlanul rendezett volt. A sorok párhuzamosak, a távolság közöttük nem túl nagy, az írás képe már-már egy könyv, egy kódex lapjára emlékeztette. Órákat tölthettek azzal, hogy a lehető legtökéletesebbre sikerüljön minden egyes vessző, a betűk közötti átkötés. A nagy kezdőbetűk hangsúlyosabbak, díszesebbek voltak a többinél. Az írás többnyire egységesen jobbra dőlt. Az o-k és az a-k kismértékben nyitva maradtak a kerek részeknél. Az f-ek és az l-ek magasba nyújtóztak, a z-k a többi betűhöz képest furcsán előre dőltek.
    Varga feljegyezte füzetébe a levél teljes szövegét.

– Általában kevés időt töltünk együtt. Mire én hazaérek, ő megfőz. Aztán leül a tévé elé, nehogy elszalassza kedvenc sorozatát.
    Borcsa megtörölte műanyag papucsa talpát egy fűcsomóban.
    – Igazság szerint nem szokott eljárni itthonról. Az elmúlt pár évben alig tette ki a lábát. Csak a boltig ment el. Meg vissza. Soha nem ment sehova, ezért is furcsállom most.
    Varga hátrapillantott. Csipkefüggönyök.
    – És nem is sejti, hova utazhatott? – fordult vissza.
    Borcsa kivette zsebéből kezeit. Megigazította derekán az övet.
    – Nem igazán értem, miért érdekli ez magát annyira. Kapott egy levelet. Na és? Felejtse el. Dobja ki. Nyilván rossz helyre címezték. Mit törődik vele?
    Varga nem tudta volna pontosan megmondani, miért érezte annyira fontosnak a levelet. Csak két tépett fecni. De hiába illesztette egymáshoz őket, semmi nem állt össze abból a pár teljesen értelmetlen sorból. Ez idegesítette.
    – Pontosan tudta az, aki nekem címezte, hogy mit csinál – próbált érvelni. – A levelet nem a postás kézbesítette, a borítékon nem volt bélyeg. Személyesen dobta be valaki postaládámba. Talán aki írta.
    Borcsa elmosolyodott.
    – Az én anyám? Kizárt. Nem szokott ő levelezgetni.
    Varga rezzenéstelen arccal nézett Borcsa szemeibe. Igyekezett kitalálni valami ellenérvet, magyarázatot adni furcsa határozottságára, de nem jutott semmi az eszébe.

Borcsa csodálkozva nézte, ahogy Ronnie O’Sullivan szinte megállás nélkül lökte a golyókat a zsebekbe, a piros után vagy a feketét vagy a rózsaszínt. Mintha a legelejétől tudta volna mikor melyiket hova fogja belökni. A fehér mindig azon a ponton állt meg, ahonnan a következőt a legelőnyösebb szögben találhatta el úgy, hogy utána ismét az előre kiszámított helyről célozhassa meg a következőt. Arra gondolt, ilyen kimért játékra ő soha nem lesz képes. Felhangosította a tévét.

Varga zavartan futtatta végig mutatóujját a kiskapu rácsán jobbról balra. Ideges ritmust vertek a meglazult rudak egymáson. Megpöcögtette körmével a kilincset, majd Borcsához fordult.
    – Kérem, szóljon, ha megérkezik az édesanyja. Biztos, ami biztos, szeretnék pár mondatot váltani vele.
    – Maga tudja – húzta fel Borcsa a vállait.
    – A plébánián töltök pár napot, egy hetet. Ott megtalál.
    Abban a pillanatban, ahogy Varga megfordult, hogy elinduljon tovább az iskola felé, megszólalt Borcsa mobiltelefonja. Varga önkéntelenül is megtorpant. Visszafordult, és bár maga sem tudta mire és miért, várt. Rutinszerűen azonosította magában a telefon márkáját az üzenetjelző hang alapján, mire Borcsa előhúzta bal zsebéből azt.
    Borcsa arca zavarttá vált, ahogy hüvelykujjával lépegetve végigolvasta az üzenetet. Visszaugrott a szöveg elejére, majd újra elolvasta. Értetlenül nézett az utcán álldogáló férfira.
    – Anyám írt.
    – Ez remek! Írt valamit arról, meddig lesz távol?
    – Igen. Két hétig – még mindig ugyanúgy tartotta kezében a telefont.
    Varga számolgatni kezdett. Az sok, két hét az túl sok, tíz napig még maradhatna, de két hetet nem tud csak ezért itt tölteni.
    – Megadná esetleg...
    – Azt írja – vágott a szavába Borcsa továbbra is ugyanabba a testtartásba meredve, – hogy elutazott egy orvosi kezelésre. Nem igazán értem.
    – Nem tudta, hogy bármi betegsége lenne?
    Borcsa nyelt egyet.
    – Néha fel szokott hívni, amikor későn érek haza. De szemüveget hord. Rossz a látása. Kezei reumásak. Nem látja, de nem is tudná használni egy üzenet bepötyögésére a gombokat. Eddig még soha nem írt sms-t senkinek.
    Varga belső zsebébe nyúlt, a jegyzetfüzetért.
   
Végre tudom, hova rejtették, végre tudom, hol keressem. Annyi év hiábavaló munka, vesződség, kutatás után nyomára bukkantam. Immáron nem vész nyoma el a ködben. Nem volt egyszerű megtalálni. Mendemondák és szóbeszédek és legendák szövevényébe veszett. Eme napig. Ennek immáron vége, mert új korszak nyílik meg most előttünk, egy új, nagyszerű aranykor, mi
    A szövegnek a megszaladó tépés mentén hirtelen szakadt vége. Varga elmerengett. Hogyan folytatódhat? Többes szám első személy, mi? És mit tesznek ezek a mi? Vagy határozószó, mikor? Logikusabb. De mi történik akkor? Mindenesetre. Mintegy. Nem. Mintha. Mialatt. Milyen. Ennek esetleg lehet értelme. Milyenben még soha nem volt részünk. Ez így elég értelmesen hangzik. Vagy mindössze, miegymás. Mini. Miniszter. Megrázta fejét. Hiába töprengene, hiába találna ki bármit, kicsi az esélye annak, hogy véletlenszerűen ugyanaz jutna az eszébe, amit egyszer valaki más leírt előtte.