Széljegyzetek
a Hamlethez
I.
Decemberben még te kértél, hogy írjak
be feltétlenül naptáramba egy új
Hamlet-előadást, de ne keressek
rá a neten, meglepetésnek szánod –
Április van, a leveleid késnek,
az előadás is végleg elmaradt,
a színész azóta is minden este
meghal, és mikor a függöny legördül,
taps után az öltözőbe siet, hogy
rágyújtson végre, s lemossa a sminket,
de bennem e színjáték nem ér véget:
kis hétköznapi, álnok gyilkosságok
kavarnak fel, oly kisszerű a végzet,
az ötszáz éve visszhangzó kérdések
elől átszöknék egy másik darabba,
új testet öltenék, és elszavalnám
a LXXV. szonettet, és te
boldog lennél, és veled én is végre.
II.
Kicsikart e-mail, távirati stílus,
most, hogy tőmondatokban válaszolsz csak,
reménytelen hőstenori elánnal
is hogy megtudjam, végülis milyennek
szeretted
a Hamletet, s mit az író
színháznak mondott: az egész világot,
s a világot jelentő deszkákon, e
süllyedő tutajon mit szavalsz holnap.
S odáig sem jutunk sohasem már el,
hogy elmeséljem, nekem mit jelentett
az első bérletes előadás, mit
elsősként láttam, s amit, hogy megnézzék,
diákoknak iskolaigazgatók
meg is tiltottak, de én nem felejtem
a jelenetet, mikor széptevésből
puszta párzás lett, testek rángatóztak,
s a pózok egyikében a közönség
felé fordult arcát a színésznőnek,
a fiatal munkáslány arcát, rajta
csalódottságot és kétségbeesést,
kérdést, hogy ennyi csak hát, ennyi lenne
a szerelem? hát ennyi volt románcunk:
kétségbeejtő volt és megalázó
várni rövidülő leveleidre,
egy szavadra, hogy utazhassak újból
hatszáz kilométert egy kávéházi
beszélgetésért, melynek végén látlak
a buszpályaudvaron távolodni,
a lépteid oly könnyűek, akárcsak
Opheliáé, ahogy a habokba
sétál; őrület volt, a verziómban,
e modern rendezésben, meztelen vagy.