Félálom
1
Itt a reggeli ébredés után
az emlékezet mindene dadog,
s a kutakodó seregek fölött
fent a neonfény lobban és ragyog.
A fürdőszobavíz lassan csorog
kétkedő szemeim félkörében
és rothadt eresz pereme dobog
gondjaim lim-lom-tájaira érten.
Fáraszt a harc. Csatornavíz-futás.
Sok ultimátum. Cirkuláció.
Egy percnyi-süllyedés, hasonulás,
hogy értselek. Egy újabb stáció.
Elszótlanodva mégis újra szólok:
igény hatalma tenyeremben lüktet.
Átnézel rám, egy sértett sérelemre.
Szelíd tekintetedben megszokásod üt meg.
2
Mindig a kisebb szálkák aggodalma
riasztja föl és ver le súlyt a térre,
hisz az atommagról is leszakad
valami ott a megsemmisülésben.
A mozdulatlanságod biztosít:
kijutásodat percnyi-lángolásból.
Nem szólsz. Egy korty jelen mi módosít –
a láng már nem kér a szánakozásból.
Hidegre lépsz: rovátka, változatlan.
Egy városkép mutatja eltelt csonkjaid
és fojtogat az értelem, hogy átkozottan
gondolatod bezár, lebont, kinyit.
Egy padra állsz, hogy jobban lásd a tájat:
„mi volt az lesz” gondolod kába-éberen.
Telítődik a reggel hanggal bontva szárnyat.
Elalszom. Megszűnik minden, mi végtelen.