BENEDEK SZABOLCS

Budapest vőlegényei

(regényrészlet)
   

Nagyapám 1947 júliusában járt először Budapesten.
    Huszonhat éves volt, de vagy tízzel többnek nézett ki. Arca beesett, a többévi kialvatlanságtól mély barázdák és karikák szabdalták a szeme környékét, csontjain lötyögött, ami izmaiból még megmaradt. Amikor a Keleti pályaudvaron leszállt a vonatról, és a hosszú utazás után először érzett szilárd talajt a lábai alatt, nem tudta, hogy a régóta várt szabadságban mihez fog kezdeni. Mentségére legyen mondva: ezzel nem csak ő volt így, hanem a társai is valamennyien.
    Senki nem tudta, idehaza mi van – annak ellenére nem, hogy az utolsó hónapokban abból a soványka fizetésből, amit a gyári munkáért kaptak, vehettek egy rádiót, amelyben az egész barakk leírhatatlan örömére egyik este hosszas csavargatás és antennaforgatás után megszólalt a budapesti rádió. Az adást nem mindig lehetett hallani: volt, amikor tisztán és szépen szólt, és volt, hogy csak bántó recsegés áradt a hangszórókból. Amikor pedig hallották, akkor is többnyire olyan dolgokról beszélt a távoli hírolvasó, amelyeket nagyapámék nemigen értettek. Idegen nevek, idegen fogalmak hangzottak el idegen eseményekről, és az egészből leginkább annyit tudtak leszűrni, hogy Magyarországon nagyon sok minden megváltozott.
    Amikor hazaindultak, a rádió a barakkban maradt. Senki nem vette magához: egyrészt közös pénzből vették, úgyhogy egyikük sem érezhette azt, hogy kizárólag az övé; másrészt irdatlan súlya volt, és nem is biztos, hogy épségben kibírta volna a többnapos vonatutat. Szóba került, hogy eladják, konzervekért, vodkáért az őröknek, akik akkor már nem is voltak őrök, hanem maguk is tétlenül, dologtalanul tébláboltak körülöttük. Aztán ez is elmaradt. Mikor nagyapám utoljára benézett a barakkba indulás előtt, a készülék magányosan árválkodott a nagyasztalon – ott, ahol az ügyeletes reggelenként a tégla alakú fekete kenyeret igyekezett egyenlő darabokra szétosztani.
    Rendes körülmények között nagyapám számára minden bizonnyal óriási élmény lett volna Budapest látványa, ezek azonban nem rendes körülmények voltak, sőt általában véve elmondható, hogy a nagyapám ekkor már hosszú esztendők óta híján volt a rendes körülményeknek.
   Huszonegy éves korában hívták be katonának. Nem érte váratlanul, a faluban egyre többen kapták meg a behívót, és a frontról is érkeztek levelek – olyanok is, amelyek hősi halálról tudósítottak. Nagyapám és kortársai körében egyedül az lehetett kérdés, hogy ők mikor kerülnek sorra, és vajon addigra véget ér-e a háború. Amikor elkezdődött, az első hetek és hónapok győzelmi jelentésekről szóltak; olybá tűnt, hogy a Szovjetunió rövidesen megadja magát, és azok a magyar katonák, akik közvetlenül a német támadás mögött haladtak és a hátország biztosítása volt a feladatuk, rövidesen hazatérnek. Persze, sokan emlékezhettek arra, hogy negyedszázaddal azelőtt ugyancsak villámháborúról és gyors győzelemről harsogtak a hírek – na, de hát a világ folyton változik, és ami egyszer megtörtént valahogyan, annak nem kell föltétlen megtörténnie ugyanúgy. Úgyhogy amikor a nagyapám megkapta a behívót, még javában élt a remény, hogy ez az egész hamarosan befejeződik: a német előrenyomulás északon ugyan megtorpant, keleten és délen azonban rendületlenül folytatódott az offenzíva, és nyoma se látszott annak, hogy a szovjetek a közeljövőben ellentámadásba mennének át.
    1942 őszén nagyapám szolgálatra jelentkezett a közeli kisváros laktanyájában. A hajnali vonattal érkezett, az állomásra az induláskor csak az anyja kísérte ki, apjának korán jelenése volt a Rajcsányi-birtokon. Dédanyám zokogva tette föl a vonatra az egy szem fiút – nagyapám is zokogott, talán még akkor is, amikor a laktanya kapujában megmutatta az ügyeletesnek a behívót. Rövid idő alatt kiképezték lovas tüzérnek; néhány hét után, egy napsütötte fagyos reggelen már a kisváros vasútállomásán állva hallgatta bajtársaival a pattogó katonazenét, és várták a parancsot, hogy fölszálljanak a frontra induló szerelvényre. A peron hátsó oldalán rokonok, szülők, barátok és szeretők sírtak, majd versenyt futottak azért, hogy távozás előtt, a haza védelmére fölszólító lelkesítő beszédek után még egyszer megölhessék a harcba indulót. A dédszüleim nem tudtak eljönni, se pénzük, se idejük nem volt az utazásra, így hát nagyapámtól nem búcsúzott senki, csöndben és megszeppent arccal figyelte a rokonok utolsó rohamát, azután az elsők között lépett föl a vonatra.
    Szép, csillogó volt a katonavonat, frissen festették, gondosan kitakarították indulás előtt. (Később már nem törődtek ilyesmivel, azok a szerelvények, amelyek a szabadságolás alatt hazahozták, majd visszavitték a frontra a nagyapámat, már nem így néztek ki, a horpadásokon meg a rozsdafoltokon túl időnként jajgatással, időnként pedig csöndes-mélabús félelemmel voltak tele.) Induláskor még énekszó is hallott, nem csupán a peronon, hanem a szerelvényen is, ahogy az kigördült az állomásról, és elindult északkelet felé. Nagyapám nem énekelt: ült, nézte a katonatársakat, meg az ablak előtt elsuhanó tájat, és igyekezett nem gondolkodni azon, hogy az elkövetkező hónapokban – netán években – mi fog történni ővele.
    A karácsonyt már megszállt területen, Ukrajnában töltötték. Pár héttel később megérkeztek az első hírek arról, hogy a 2. magyar hadsereget a szovjetek megsemmisítették a Don-kanyarnál – akit nem mészároltak le, az hadifogolytáborba került. A Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült, és noha a magyar és a német hadi jelentések és napi parancsok folyamatosan az ellenségtől való rugalmas elszakadásról és a frontszakasz lerövidüléséről beszéltek, mindenki számára igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az efféle kifejezések a folyamatos visszavonulást, majd a menekülés kezdetét jelentik.
    Nagyapám frontszolgálatának első évében nem vett részt valódi harci cselekményekben. Megszálló haderő kötelékébe tartozott. Tevékenységük főleg abból állt, hogy járőröztek, és igyekezték távol tartani a katonai létesítményektől a partizánokat. Szabadságot is kaptak, nagyapámra például egy évvel azután került sor, hogy bevonult: ekkor vonatra szállt, és hazament a szülőfalujába. Csupán néhány napot tölthetett otthon, hiszen az oda- és visszautazás is sok időt vett igénybe. A pár nap arra volt elég, hogy megölelhesse a szüleit, beszéljen velük, meg hogy föltöltse valamelyest a gyomrát és enyhítse a hasmenését, amely azóta vele volt, amióta elhagyta Magyarországot. Amikor visszatért Ukrajnába, a szovjetektől elbitorolt laktanyában már egy másik osztagot talált, azzal a neki címzett paranccsal, hogy haladéktalanul menjen az egysége után Galíciába, lengyelek lakta területre, mivel az alakulatát oda vezényelték át.
    Ez néhány hónappal azután történt, hogy a történelem legnagyobb tankcsatájában a Vörös Hadsereg Kurszknál nyílt téren első ízben győzte le az addig legyőzhetetlennek tartott német földi hadosztályokat. Onnantól fogva a frontvonal egyre gyorsabban rövidült, a német és a szövetséges hadosztályok pedig egyre többször szakadtak el rugalmasan az ellenségtől.
    Amikor a nagyapám elindult megkeresni alakulatát, a Vörös Hadsereg már Ukrajnában járt, és noha a Pripjaty-mocsarak nagyban nehezítették az előrenyomulását, ez csupán időbeli veszteséget okozott, megállítani nem tudta a szovjeteket. Nagyapám hol német, hol magyar osztagokhoz csapódva igyekezett elérni az új állomáshelyét, útközben mindenütt feszültséggel, idegességgel találkozott. Mindennek tetejében a németek nem bíztak a magyarokban: azt híresztelték róluk, hogy szimpatizálnak a lengyel lakossággal, sőt olykor segítik is őket élelemmel és adományokkal; a magyarok pedig dühösek voltak azért, amiért a németek madárnak nézik őket, és nemhogy a terveiket nem osztják meg velük, de olykor keresztbehúzzák a számításaikat is. A szovjetek közeledtére ráadásul erősödött a partizántevékenység, mindennaposak voltak a szabotázsakciók és robbantások, olyannyira, hogy az erdőkbe és a lakatlan területekre a megszállók már nem is mertek bemerészkedni.
    A java ezután következett.
    Alig érkezett meg nagyapám az alakulatához, és alig vette föl újra a szolgálatot, egy fagyos téli hajnalon riadó ébresztette a szendergőket. Hamar kiderült, hogy ezúttal nem partizánok ostromolják a megszálló parancsnokság tartózkodási helyéül kijelölt falut, hanem a Vörös Hadsereg egyik előörse bukkant föl tőlük pár kilométerre.
    Az alakulat a betanultak (ám addig még nem gyakoroltak) szerint harcállásba helyezkedett, az ágyúk csöveit a falu keleti határai felé irányozták, a katonák fedezékbe bújtak – és vártak. A feszült csöndben hallani lehetett a dér borította faágak fagyos zizegését, a hó roppanásait. A magasban éjszakai álmukból fölvert varjak károgtak, a falu közepén ébresztéssel próbálkozott egy kevésbé fázós, bátor kakas. A civil lakosok nem mutatkoztak, pedig nyilvánvalóan fölfigyeltek a hirtelen sürgés-forgásra, ám jobbnak látták elrejtőzni a házak belső zugaiban.
    Nagyapámék az ágyúk mögött lapulva kémleltek kelet felé. Az arcokon félelem és izgalom tükröződött. Ez az alakulat még csak partizánokkal és elesett szovjet katonákkal találkozott. A Vörös Hadsereggel sose.
    Azután meglátták őket.
    A páncélosok mögül kelt föl a télvégi Nap, sárgásvörösre festette a reggeli tájat, első sugarai hasra estek a tankok tetején.
    – Egy, kettő, három, négy... – nagyapám itt abbahagyta a számolást. Akkor már semmi mást nem lehetett hallani, csak a tankok közelgő dübörgését.
    – Tudják, hogy itt vagyunk – jegyezte meg valaki félhangosan egy fedezéknek használt farakás mögött.
    Nagyapám arra gondolt: vajon ki fog először lőni?
    A szovjetek kezdték.
    A nagyapámék már le is tudták olvasni az első páncélos számát, amikor az feléjük irányozta a csövét, ahonnét a következő pillanatban narancssárga villanás tűnt elő. A lövedék nagyapám mögött csapódott be, egy nagyobb repesz telibe kapta az egyik honvéd őrmestert. Az némán, jajszó nélkül csuklott össze. Horpadt sisakja az arcába csúszott, a feje pont a nagyapám lába elé gurult. Nagyapám sugárban hányt.
    Pár másodperccel utána jött az újabb lövedék.
    A fedezékek mögött éktelen jajgatás és kiáltozás kezdődött. Vérszag és füst kavargott. Végeláthatatlannak tűnő percekbe tellett, mikorra a tisztekeknek és a tiszthelyetteseknek valamelyest sikerült rendezniük a sorokat, és eldördülhetett az első ágyúlövés. Pont arra volt elegendő, hogy kicsinyég megállítsa a szovjet tankokat.
    Ami azután következett, arról nagyapám évtizedekkel később is rendszeresen álmodott.
    Ma is a fülemben vannak éjszakai jajkiáltásai, a nyögések, a reszketeg sóhajok. Nagyanyám megpróbálta ilyenkor fölébreszteni, a rázogatástól azonban csak erősödtek a rémálmok, a remegés csapkodásba és forgolódásba ment át – hogy aztán nagyapám végül egy hosszas jajkiáltással izzadtan, csapzottan fölüljön az ágyon. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor hálát adott a Teremtőjének – akiben különben sose hitt –, amiért annak, amit a fojtogató álomban megint átélt, évtizedek óta vége van: az őrmester behorpadt sisakú, véres feje a múlté, a hóban heverő karok és a lábak sincsenek már sehol, a jajkiáltások és a hörgések is rég elcsengtek Galícia fái között.
    Ám mindez olyan mélyen ivódott beléje, hogy vele maradt egy életen át.
    Soha nem mondta el, pontosan miről álmodik; sem nagyanyámnak, sem az anyámnak, sem másnak nem beszélt róla. Én voltam az egyedüli, akit beavatott. Amikor pedig nekem egyetlen egyszer elmesélte, akkor is szűkszavúan, szárazan, jelzők nélkül beszélt.
    Forró nyári délután volt, állt és nehéz volt a levegő, nagyapám a délutáni sziesztáját töltötte a legbelső, a leghűvösebb szobában, én pedig – háborúk, katonák, csaták, hadvezérek, a történelem iránt érdeklődő kamasz – újra csak unszolni kezdtem, hogy teljesítse már régi ígéretét, és beszéljen arról, hogy milyen volt a háború. A nagyapám persze tudta, hogy arról, hogy milyen volt, úgyse lehet beszélni annak, aki nem látta közvetlen közelről, legföljebb nagyjából elmondani, hogy mi történt, egyebekre viszont nincsenek szavak. Azonban ekkor, velem mégis kivételt tett. Nem beszélt túl sokat, csupán a tényeket mondta, azokat, amelyeket most megpróbálok itt összegezni. A beszéd alatt, miközben a heverőn feküdt, a mennyezetet nézte; egyetlen egyszer remegett meg a hangja, akkor, amikor azt beszélte el, hogy miként esett meg ez a kis ütközet 1944 elején – már ha ütközetnek lehet nevezni azt, hogy egy elcsatangolt szovjet páncélosegység röpke egy óra alatt ízekre szedte az alakulatukat.
    Szerencséjükre nem üldözték őket, sőt hagyták, hogy úgy-ahogy összeszedjék azt, amijük van, és nyugatabbra vonuljanak, a szomszéd faluba. A szovjeteket az érdekelte, mi van a házakban, nem izgatta őket különösebben egy alakulatnyi halálra rémült magyar baka. A falu lengyel lakosai egyáltalán nem örültek az újonnan érkezőknek; nagyapám úgy emlékezett rájuk, hogy végtére is szerették őket, és ha választaniuk lehetett volna a megszállók között, habozás nélkül a magyarokat választották volna a németek és az oroszok ellenében.
    Ez volt az első igazi ütközet, amelyben nagyapám részt vett.
    – Embert nem öltél? – kérdeztem kamaszos hevülettel azon a forró délutánon, mire nagyapám felém fordult, rám nézett, és azt mondta:
    – Nem tudom. De azt hiszem, igen.
    Ez már a Kárpátokban történt, ősszel, azután, hogy a második, egyben utolsó szabadságáról visszatért az alakulatához. Akkor már az ezeréves határokon belül dörögtek a fegyverek, nagyapámék Kárpátalján igyekeztek tartani az állásokat, egyre reménytelenebbül: amikor nagy nehezen sikerült is megvetniük a lábukat az egyik hegyoldalon, a szomszéd hegyoldalt azonnal megszállták a szovjet katonák, és rendre olyan közel jutottak hozzájuk, hogy ha kibújtak a fedezékből, az arcukat is lehetett látni akár távcső nélkül is. A kölcsönös lövöldözésnek mindig az lett a vége, hogy a tisztek egy idő után visszavonulót fújtak, és nagyapámék a felszerelés jelentős részét hárahagyva egyre nyugatabbra verték fel az újabb táborhelyet: a bércek és hágók között nehezen lehetett szállítani a tüzérségi felszerelést, az pedig még inkább hátráltatta a mozgásukat, hogy az ellenséget nem egyszer harci repülőgépek támogatták, amelyek válogatás nélkül lőttek mindenre, ami kibukkant a lombok takarása alól.
    – S hogy volt, amikor embert öltél? Kilőtted őket? Telitalálat? – vágtam nagyapám szavába izgatottan, s ő bólintott:
    – Igen, telitalálat volt.
    Az egyik hegyoldalról becélozták a szemben lévő állást; betöltötték és elsütötték az ágyút. Azt is lehetett hallani, ahogy a lövedék becsapódik – recsegtek az ágak, a légnyomástól kidőlt néhány fa, majd szemben előbb a süket, döbbent halálos csönd, azután idegtépő ordítások, a sebesültek fájdalommal teli üvöltései. Az egyik őrmester távcsővel fürkészte, mi lehet a lombok mögött, közben elégedett hangon közölte: „Ez közibük vágott, a muszka kurvaanyjukat”. A sebesültek még egy jó félóráig jajveszékeltek, egyre erőtlenebbül, ám segítség nem érkezett, a lövedék bizonyára elvágta a kommunikációs csatornákat is. Miután a jajveszékelők elhallgattak, a környékre ráborult a csönd, csupán a messzi távolból lehetett időnként ágyúzást hallani.
    Szép, napsütötte őszi idő volt, kellemes langymeleg. Helyenként már sárgultak a lombok. Az égen fehér bárányfelhők úsztak, időnként súrolták a hegycsúcsokat. Kitárt szárnyú sasok köröztek az égbolt kékje alatt, szinte harapni lehetett az illatos hegyi levegőt. Nagyapámék ültek az ágyútalpakon és estig cigarettáztak: ha tudták volna, mi az a „piknik”, minden bizonnyal ez a szó jutott volna az eszükbe.
    Másnap délelőtt újabb szovjet egység érkezett a szemközti hegyoldalba, és noha nagyapámék megint átküldtek pár lövedéket, hamarosan menekülniük kellett. A hátrálás közben rajtuk ütött egy gépfegyveres vadászgép, találomra lövöldözött a lombok alá, az előző napi cigarettázók közül jónéhányat megölt – az egyre fejvesztettebbé váló rohanásban el se tudták őket temetni, ott porladtak el a hegyek között.
    Nagyapám ezt is ép bőrrel megúszta.
    – Még csak meg se sebesültem a három év alatt – jegyezte meg azon a döglesztő nyári délutánon, büszkeség vagy sajnálkozás nélkül. Látott halottat eleget, látott letépett végtagokat, fejeket, golyó roncsolta sebet, megperzselt arcbőrt, kiégett szemet. Járt sebesültek között, a munkácsi kórházban, és látta, hogyan amputál egy felcser tábori körülmények között (ő segített lefogni a bajtársat, miközben a lábát fűrészelték a térde alatt. „Alig pár perc az egész” – mesélte nekem). Mégis, Isten kegyelméből, vagy talán a jószerencséje végett egyetlen karcolás nélkül megúszta a frontszolgálatot.
    Budapest ostromáról vajmi keveset tudott, annyit csupán, amennyit a tisztek és tiszthelyettesek megjegyzéseiből elkapott: hogy a fővárost körbezárta és támadja a Vörös Hadsereg. Abban azonban ő is és körötte lévők is egyaránt biztosak voltak, hogy a háború hamarosan végetér – már csak a hátralévő heteket-hónapokat kell túlélni valahogy.
    1945. március 15-én az alakulat parancsnoka a forradalom évfordulójáról akart volna megemlékezni egyre fogyatkozó létszámú katonái előtt, ám az ünnepségnek a szovjetek ágyúzása rövid időn belül véget vetett. Győr mellett állomásoztak, a nyugati határ közelében, és néhány nappal később, egy elhagyott  tanya udvarán kapták meg az utolsó katonai parancsot: mindenki menjen haza, az alakulat feloszlott.
    Persze, ahogy akkortájt a parancsok nagyrészét, úgy ezt is igen nehezen lehetett végrehajtani: köröskörül mindenütt szovjet katonák járőröztek.
    Nagyapám is megpróbált hazajutni. Egy olyan bajtársával vágott az útnak, aki nagyjából a földije volt, egy az övéhez közeli faluból származott. A környéken élő civilek figyelmeztették őket: vigyázzanak, mert a szovjetek teljes körű kijárási tilalmat rendeltek el, este hat után tilos a szabadban tartózkodni. Nagyapámék igyekeztek ehhez tartani magukat, és amikor elindultak, elhatározták, hogy még hat óra előtt szállást keresnek maguknak valahol. Nem jutottak messzire, alig haladtak a tanyától pár órát, belegyalogoltak egy szovjet járőr karjaiba.
    – Hová, hová? – kérdezték a szovjetek kedélyesen.
    – Megyünk haza – felelték nagyapámék.
    A szovjetek egymást bökdösve, nagyokat röhögve megszemlélték a Magyar Királyi Honvédség közlegényi egyenruháját, majd azt javasolták nagyapáméknak, hogy sétájuk hátralévő részében tartsanak velük. Ellenvetésre nem volt mód: nagyapámék a tanya udvarán hagyták a fegyvereket, a járőrök viszont géppisztolyokat szegeztek nekik. Nagyapámék mutatták a náluk lévő karórát: pár perc múlva öt, még nincs itt a kijárási tilalom ideje. A szovjetek megint röhögtek, elvették az órát, majd mutatták a sajátjukat: mindjárt hét óra van – moszkvai idő szerint.
    Újabb kétórás gyaloglás következett a szántóföldeken. Időnként fölbukkant fölöttük egy-egy vöröscsillagos felderítőgép, a távolból tankok és más járművek zúgását lehetett hallani. Még napszállta előtt eljutottak egy másik tanyához, ahová a környéken összefogdosott magyar katonákat gyűjtötték.
    – Innen talán még meg tudtam volna szökni – mondta nagyapám. – Igaz, a tanya körül volt kerítés, de azt simán át lehetett volna ugrani. Nem is őriztek annyira, pár katona sétálgatott a kerítés mellett, ám őket minden további nélkül ki lehetett volna játszani. Néhányan meg is próbálták talán, bizonyára sikerült is nekik. A többség azonban csak üldögélt a tanya udvarán. Fáradtak voltunk, és azt gondoltuk, ezt a kicsit már csak kibírjuk, végtére is a háborúnak mindjárt vége van... Az se nagyon érdekelt senkit, amikor egy ruszki egyenruhás magyar embert hoztak oda terepjáróval, az meg elkezdett agitálni, hogy csatlakozzunk az új magyar hadsereghez, és folytassuk a harcot a német fasiszták ellen, meg se állunk Berlinig...  Azt hiszem, senki nem jelentkezett. Ültünk, és vártuk, hogy mikor engednek el. Mert azt mondták, hogy hamarosan mindenki mehet haza.
    Két nap elteltével teherautók jöttek értük. Az őrök azt híresztelték: mindenkit bevisznek Győrbe, onnét lehet majd hazamenni. Győrben, a vasútállomáson már azt mondták, hogy elviszik az egész társaságot Budapestre, ott lesz egy létszámellenőrzés, akkor papírokat kapnak, és onnét engedik majd őket haza.
    Akkor már többen sejtették, hogy ennek rossz vége lesz.
    Mivel a hidakat lerombolták, a vonat nem átlépte, hanem észak felől megkerülte a Dunát. Azon a területen haladtak, amelyet Hitler és Mussolini Csehszlovákia szétszabdalása után Magyarországnak adott, és amelyről egyelőre nem lehetett tudni, a háború után hová tartozik: Érsekújvár, Komárom, Párkány, Kassa, azután Munkács... Ha időnként meg is állt a vonat, a vagonok ajtaját sose nyitották ki. Amikor nagyapám újra meglátta a Kárpátokat, már biztos volt abban, hogy kiviszik őket Oroszországba. Egyesek Szibériát emlegették.
    Kijev mellett, Ukrajnában volt az a hadifogolytábor, ahol nagyapám két esztendőt raboskodott. A fogságról azon a nyári délutánon szintén csak szárazon és keveset beszélt – jelzők, minősítések nélkül. Később, amikor Örkény István azon novelláját olvastam, amelyben reggelenként a foglyok elosztják a napi kenyéradagot, és a szeletelés közben elszóródott morzsát senki nem viszi el, az olvasás közben előttem kirajzolódó kép összemosódott azzal, amit nagyapám elbeszélése nyomán képzeltem el: egy nagy alapterületű, fa barakkot láttam, ugyancsak fából összetákolt emeletes ágyakkal, szalmazsákokkal, középen néhány régi, a cári idők munkáskaszárnyáiból származó székkel és asztallal. A falazat deszkái között besüvített a szél, az ablaküvegek itt-ott repedezettek és hiányosak voltak, a réseket a hadifoglyok nejlon- és rongydarabokkal próbálták eltömíteni. Az ajtót kívülről lehetett zárni, éjszakára az őrök rátolták a reteszt; ha valaki ki akart menni a latrinára, dörömbölni és kiabálni kellett, közben fölverte a társait. (A latrina egyébiránt egy nagy vermet jelentett a barakk mögött, a tetején hézagosan elhelyezett deszkákkal. Reggelenként azon kuporgott a láger népe, és egy idő után már semmi szokatlant nem jelentett, ha az embernek egy másik ember valagához ér a keze vagy a pucér segge.) Volt a barakkban kályha is, hol fűtött, hol nem – azon múlott, tudtak-e venni az őröktől fát vagy szenet –: amikor fűtött, a fal rései miatt akkor is alacsony hatásfokkal üzemelt, időnként vissza is füstölt, olyankor inkább eloltották benne a tüzet.
    Az első hónapok voltak igazán gyötrelmesek. Mélán, lustán csordogált az idő. Nyomasztóan vánszorogtak az órák, ahogy álltak az árammal telített vastag drótkerítés mögött, és bámultak arrafelé, amerre esténként a Nap lement, és amerre Magyarországot sejtették. Mivel idejük bőven volt erre, napjában többször is megvizsgálták magukat és egymást, hogy lássák, melyikük tetvesedett, rühesedett el, és melyikükön jelentkeztek a tífusz és más betegségek tünetei. Reggelente a barakk kijelölt vezetője megszámlálta, hányan ébredtek föl – ha valaki éjjel meghalt, a tetemét kivitték az építmény elé; ez persze azzal járt, hogy aznaptól kevesebb elosztanivaló fekete kenyeret kaptak, ám inkább ezt választották, minthogy hullával aludjanak egy fedél alatt.
    Étkezésre az oroszok, vagyis inkább az ukránok a kenyéren kívül többnyire kását vagy rizst adtak, időnként híg levest.
    Nagyapám néhány társával rájött arra, hogy a konyha mögött – ahol nem csak a hadifoglyoknak, de az őröknek is főztek –, a szemétdombon mindig lehet találni krumplihéjakat, olykor tökbelet, paprikavégeket. Onnantól fogva rájártak a szemétdombra. Bizonyára a nyersen megevett krumplihéjnek köszönhették, hogy őket valamelyest elkerülték a tábori fertőzések, a foguk sem hullott ki, és a hasmenésük is csillapodott. (Tartozunk az igazságnak azzal, hogy azt is elmondjuk: a konyhai dolgozók tudták, hogy a foglyok odajárnak turkálni, és egy idő után elkezdett vastagabban fogni a késük, ügyeltek arra, hogy az eldobott krumplihéjak mögött maradjon egy kevéske tartalom.)
    – Voltak a lágerben régi foglyok is – mesélte a nagyapám. – Akik már évek óta raboskodtak. Nem csak ott, Kijev mellett, hanem másutt is. Szállítgatták őket ide-oda. Némelyik megjárta Szibériát.
    – Szibériát? – kérdeztem izgatottan, és egyszeriben kalandos Verne- regények villantak képzeletem vetítője elé.
    A nagyapám fektében bólintott:
    – Még a Don-kanyarnál ejtették némelyiket foglyul.
    – S mit meséltek Szibériáról?
    A nagyapám a plafont nézte, rövid hallgatás után szólt:
    – Hogy ott olyan láger volt, ahol nem adtak enni. Annak a húsát ették, aki meghalt.
    Amint úgy-ahogy túlélték az első kemény ukrajnai telet, és elkezdett fölengedni a földeken a fagy, eljött Kijevből néhány gyári vezető. A Szovjetunió éledezett a háború után: megkezdődött az újjáépítés, beindult a termelés, dolgozni kezdtek a gyárak – ahol nem volt elegendő munkaerő, a hadifoglyok közül pótolták az emberhiányt. Nagyapámék engedtek az invitálásnak, és bár  fogalmuk se volt arról, mikor keverednek haza, vagy hazajutnak-e egyáltalán, a gyárban való munka sokkal jobb helyzetet teremtett az előző évi állapotokhoz képest. Az üres órák megteltek tartalommal: elmaradtak a kerítés melletti ácsorgások, a tétova kóválygások a barakkok körül, eltűnt a szüntelen várakozás hol a következő étkezésre, hol a latrinára, hol a takarodóidőre. A munkáért csekélyke fizetést is kaptak, amelyért cserébe az őrök a sajátjukból is adtak ennivalót – sőt, ahogy már arról szó esett: 1946 végén nagyapámék barakkja egy rádiót is tudott vásárolni.
    Egy rádiót, amely egyszeriben hidat ácsolt a láger és a távoli Magyarország között, és noha a kommunikáció csupán az egyik irányba működött, az időnként befogható adásból legalább sejteni lehetett, hogy odahaza mi van.
    A rádió volt az oka annak is, hogy a kezdeti idők kilátástalansága után nem érte őket váratlanul a hazamenetel. A hazai tudósításokban egyre többet lehetett arról hallani, hogy zajlanak a tárgyalások a hadifoglyok sorsáról Magyarország és a Szovjetunió között, sőt a beteg és munkaképtelen rabok közül jópárat haza is szállítottak. A második lágeri tél már bizakodással telt, és a változásokat az is jelezte, hogy őrök elnézőbbek, sőt olykor barátságosabbá váltak. Miután kitavaszodott, lényegében az őrzés is elmaradt – ennek persze semmi jelentősége nem volt, hiszen aki nekivágott volna, az az ukrán pusztán úgyse jutott volna messzire, és a bizonytalan vasúti közlekedés mellett is ésszerűbb volt kivárni azt, amikor mindenkit vonatra ültetnek.
    Ez nyár elején be is következett.
    Nagyapáméké már a sokadik hadifogoly-szerelvény volt, amelyik begördült a Keleti pályaudvarra – nem is fogadták őket köszöntéssel és csinnadrattával, mint ahogy az elsőket jó félévvel azelőtt. Az utazás ráadásul a vártnál hosszabbra nyúlt: a többszöri gazdacsere után immáron a Szovjetunióhoz tartozó Munkácson két hetet vesztegeltek azért, mert a foglyok körében tífuszos megbetegedést észleltek. Végül tizennégy napi karantént követően, amikor már majdnem elhalni látszott a remény, a vonat továbbindult a megint újrarajzolt magyar határok felé, és Záhonyból alig egy nap alatt begördült Budapestre.
    A pályaudvaron ideges és fáradt hivatalnokok fogadták a bizonytalan léptekkel lekászálódó foglyokat. No meg rokonok és hozzátartozók: sokuk hónapok óta nap mint nap kijárt az állomásra, leste a fogolyszállítmányokat, és reménykedett, hogy valamelyiken rajta lesz a keresett és hazavárt személy – vagy legalábbis hall róla valamit. Nagyapámat is többen megállították, fényképeket dugdostak az orra alá, beléakaszkodtak, s hadaró beszéddel érdeklődtek Kiss János honvéd, Nagy István törzszászlós, meg mások holléte és hogyléte felől, olyanokéról, akik nem tértek vissza a frontról, ám nem érkezett levél sem, amely a hősi halálukról tudósított volna. Nagyapám egy darabig igyekezett minden kérdésre megfelelni, azután belefáradt a nyüstölésbe, és ha legközelebb megállította valaki, csupán szomorúan ingatta a fejét. Így jutott el nagy nehezen, lassú léptekkel a szerelvény elejénél fölállított hivatalnoki asztalhoz, ahol miután megválaszolta a frontszolgálatára, a beosztására és a hadifogságának időtartamára vonatkozó pattogó kérdéseket, ideiglenes okmányokat és némi készpénzt kapott, majd mehetett Isten hírével.
    Sokat, nagyon sokat kellett kérdezősködnie, mikorra a Keleti pályaudvarról eljutott a ferencvárosi pályaudvarra. Végig gyalogolt, nem mert villamosra szállni, nem tudta, melyik merre megy. Barangolt a még mindig romos utcák és házak között, és sorra szólítgatta meg az embereket, segítsenek útbaigazítani. Volt, aki készségesen elmutogatta, merre kell menni, volt, aki meg se állt a fölszólításra, és volt, aki beszédbe elegyedett vele.
    – Maga zsidó? – kérdezte ideges fitymálódással a hangjában egy alacsony, köpcös férfi az Üllői út és a Ferenc körút sarkán.
    – Nem, nem vagyok zsidó – felelte megszeppenten a nagyapám, és igen-igen csodálkozott a kérdésen.
    A köpcös férfi végigmérte a nagyapámat, megszemlélte a rajta lévő kopott ukrán mukaruhát, a fityegő, lapos, leselejtezett katonazsákot, majd azt mondta:
    – Magam is csodálkoztam volna. Nem úgy néz ki – enyhültebb hangon azt tette hozzá: – Már megbocsásson, csak azért kérdeztem, mert egy időben ők jöttek nagy számban hazafelé, és ugyanúgy bolyongtak az utcákon, mint most maga.
    – Hazajöttek? Honnét? – nagyapám egyik ámulatból a másikba esett.
    A férfi kurtán fölnevetett:–
    Igaza van, ki tudja azt, hogy honnét... Amúgy is, van már annak is vagy egy éve, hogy utoljára ilyennel találkoztam.
    Nem kérdezett többet, megmutatta az útirányt.
    Hiába aznap járt először Budapesten, nagyapám csak az embereket látta belőle, a mogorva, düh és tragédiák szabdalta arcokat, meg a koszos utcákat, amelyek még mindig halottakról, golyózáporoktól és bombákról meséltek. Nem is igazán érdekelte Budapest, az dobogott benne folyamatosan, hogy minél előbb jusson haza. Több óra kavarodás után ólmokkal a lábában érkezett meg a ferencvárosi pályaudvarra, ahol a Keletiben kezébe nyomott szokatlan új pénzért megvette a menetjegyet, és fölszállt az első vonatra, amely a szülőfalujába indult. Útközben nagyon vigyázott, nehogy elaludjék – félt attól, hogy a vonaton marad –, ám az elcsigázottságtól mégis el-elbóbiskolt. Akkor tért igazán magához, amikor meglátta az ismerős tájakat.
    Nem haza ment egyből: Sümegi Józsefhez kopogott be, a zsírosgazdához, aki annak idején, ha a Rajcsányi-birtokon nem volt tennivaló, másokkal együtt olykor-olykor őt is napszámba fogadta. Sümegi József ekkor nem volt már zsírosgazda, sőt meglehetősen szegény ember lett belőle, tele keserűséggel és félelemmel. Amikor a nagyapám bezörgetett, egyből megismerte, semmit nem kérdezett, csupán bólintott, és annyit mondott:
    – Hát hazajöttél te is.
    – Haza – mondta a nagyapám, majd előadta idejövetele célját, miszerint nem akarja szegény édesanyját a látványával mindjárt fölizgatni, ezért úgy gondolta, előbb menjen hozzá küldönc, az tudassa, hogy megérkezett.
    – Bölcsen beszélsz, fiam – bólogatott megint Sümegi József, és a siheder Jóska fiát küldte el a dédanyámhoz, hogy vigye a hírét annak, hogy a Karcsi hazajött a Szovjetunióból.
    – Hát mik történtek idehaza, Jóska bátyám? – kérdezte nagyapám, miközben arra vártak, hogy a fiatalabbik Sümegi Jóska visszanyargaljon a futárszolgálatból.
    Sümegi József előbb legyintett, aztán mordult egyet, azután megint legyintett.
    Ebben pedig benne volt minden, amit egy ilyen kérdésre röviden felelni lehetett.