CSEHY ZOLTÁN

Nerótól a terrorizmusig

Hubay Miklós: Összegyűjtött drámák, I. kötet., Kívül Magamon

Hubay Miklós Kívül Magamon című kötetének megjelenése ünnepi pillanat volt mindazok számára, akik vonzalmat éreznek az antik kultúra világa iránt, akik értékelni és élvezni tudják a párbeszéd kultúráinak (a görög és latin univerzumnak) azt a differenciált iróniáját, illetve széles skálájú humorát (hiszen Quintilianus maga legalább kilenc humortípust különít el, melyek nem mind működnek a magyar kultúrában), illetőleg a klasszikus tragédia szigorú esztétikáját és katarktikus kiélezettségét. A könyv címe és mottója is Szabó Lőrinctől származik, aki Oidipusz király történetének kapcsán kerül „magán kívülre”, az olvasás által kiváltott izgalmi állapotba, mely a szöveg erotikájának ellenállhatatlan vonzerejéből következik.
      Meggyőződésem, hogy a Nero játszik című dráma minden idők egyik legjobb dramaturgiájú magyar tragikomédiája. A szerző nyolc önálló, lekerekített etűdöt jelenít meg hatalom és színház identifikálhatatlan viszonyáról, a két regiszter szinte szükségszerű, korántsem leleplezett, inkább felmutatott átjárhatóságáról. A trónutódlás kérdéseitől egészen a kora keresztény kommunikációs-bölcseleti dilemmákig széles skálát átfogó darab Tacitus és Suetonius, illetve a Leganda aurea egyes elemeinek felhasználásával készült (pl.: Nero lenyel egészben egy békát, hogy férfi létére átélhesse az anyaság örömeit), de legalább ilyen jelentőségű Petronius Satyricon című regényének érezhető jelenléte, mely a „realizmusnak” álcázott komikus túlzások modern lélektanisága révén is láthatóan sokat adott Hubaynak. Ugyancsak a források közé számít Seneca fergeteges humorú paródiája Claudius halál utáni, „isteni” kalandjairól, a Tökkéválás című túlvilágvízió, melynek dramatizált betanítása maga a második jelenet. A rítusparódia és a politikummal egybemosódó teátralitás unikális nyelvi elevenséggel jelenik meg.  Szó sincs itt viszont Seneca Octaviájának költői méltóságáról vagy a Monteverdi-féle Poppea-történet barokk happy and-centrizmusáról. A Jelszó: A legjobb anya című jelenet vérfagyasztó példázata a mindenkori hatalmi játszmák alattomosságának és a hatalmi pozícióból konstruálódó rétorika útvesztőinek egyik legjobb ábrázolása. A dráma szerkezetéről Bruno Maderna későbbi operája, a Satyricon ötlik az eszembe, illetőleg a Fellini-féle  filmpoéma: a történetmesélés kerekségét az össztörténés hatalmas ívű narratívája fogja össze, melyet azonban nem a szerző rág a szánkba, hanem mi magunk alakítjuk ki azt, s ezáltal elkerülhetővé válnak az előirányzott értelmezések és a didaktikusság réme. A cselekményvezetés fantáziadúsabb nem is lehetne Hubay egyes jeleneteiben, melyek akár felcserélhetők is lehetnének egymással, akárcsak Madernánál. Maderna műve aleatorikus szerkezetű, nyitott opera. Csak egyes előadások konkrét megoldásaira lehet hivatkozni, egész ugyanis csak a mű egyes megvalósulásaiban létezik: a róla való beszéd a dráma létterében nyeri el méltóságát és nem a papíron. A zeneszerző magnószalagokra rögzített zenei effektusokkal is dolgozott. A zeneszerző nem határozta meg előre, hogy az egyes jelenetek milyen sorrendben kövessék egymást, sőt, még a partitúrát is úgy nyomtatták ki 1974-ben, hogy az egyes részek külön füzetekbe kerülve jelentek meg. A mű szatirikus és szarkasztikus hangvételét kiválóan érzékelteti a nonkonformista zene, illetőleg az a kontrasztív játék, mely a színpadi megnyilvánulások számos változatát vonja be a deklamációtól a tonális és atonális megnyilatkozásokon át a magnószalagig. Hubay regiszterei legalább ennyire változatosak.
      Maderna művének egyik központi szegmense a Satyricon talán legismertebb betéttörténete, mely Hubaynál roncsolt címmel Az epheboszi özvegy című jelenetben ölt testet újra. Egy epheszoszi özvegy, aki férje sírjánál virrasztott, végül enged egy gonosztevő felakasztott tetemét őrző katona szerelmi ostromának. A kéjsóvársággá váló szerelmi elvakultság odáig ragadja az özvegyet, hogy miután ellopják a gonosztevő holttetemét az akasztófáról, a saját férjéét ajánlja fel helyette, hogy mentse a kötelességmulasztó katonát. A nagy karriert befutó alapvariáns Hubaynál fokozottan komikus helyzetben értelmeződik újjá: az örökös szerepekre bomló uralkodói én (vagy a nagyon is egységes színészi én, melynek csupán egy elementuma a császár szerepkörének megformálása?) újabb szélsőséges alakváltozatban jelenik meg. Petroniust, a szerzőt éppúgy színpadra állítva látjuk, akárcsak Nerót az özvegy(!), Poppeát a katona(!) szerepében. Hubay itt nemcsak a színház a színházban aspektusaival játszik, hanem magát a kiindulási szituációt is elbizonytalanítja, s a jelenetet úgy láttatja, mint egy fraktálba illeszkedő fraktálét, melyek struktúrája alapjában véve azonos. A misztika, illetőleg a vallási igazság misztikus kinyilatkoztatásainak kérdése ismét a hatalmi pozíció felkínálta lehetőségek keretei és korlátai közt válik érdekessé: a perzsa mágus szerepeltetése az ötödik jelenetben, illetve az Antikrisztus szupersztár című etűd erre jó példa. A zsarnok (vagy a zsarnokot remekül játszó színész) elpusztíthatatlan, a bergsoni örök visszatérés logikáját követve újra meg újra szereplőjévé válik a történelem színpadának: „Aki volt, aki nincs, noha van.”
      Hubay kötetének egyik sajátos verziója a kiegészítésként vagy egyfajta pótlásként kialakított dráma: ilyen a Szophoklész csonka Odipusz- trilógiájába virtuálisan illeszkedő A Szphinx című egyfelvonásos, melyben a Szphinxszel való küzdelem gyakorlatilag a szörnyként megjelenő anya racionális és érzelmi hatalmával való szembenézés dominál. Ugyanilyen típust képvisel a Nyomkeresők, azzal a különbséggel, hogy itt gyakorlatilag egy csonka Szophoklész-darab kiegészítéséről van szó. A 410 sornyi antik töredék az egyetlen antik szatírdráma-maradvány, melynek zseniális humora és különös tárgya (blaszfémikus jellegű gesztusok sorába ágyazva a zene születésének története) igazi csemege: Szophoklész kiváló komédiaköltőnek tűnik, s Hubay kiegészítései után a Nyomkeresők valóságos sziporkázó bohózat lesz a kis Hermészről, aki zseniális módon feltalálja a zenét és megajándékozza vele az emberiséget. A darab ősváltozata olasz nyelven született, melyet Sauro Albisani klasszikus mértékekbe ültetett át. A magyar változatból talán ez a költői, akár mesterkélten archaizáló nyelvi regiszter hiányzik, így kisebb szakadék észlelhető a szophoklészi és a Hubay-szövegek nyelvi világa között. Ez a távolság, persze lehet egészen tudatos is, hiszen egyrészt a szatírdráma korántsem zárkózik be olyan merev sémákba, mint az ellenpólust képező tragédia, másrészt a modernizáló tendenciák fényében a szophoklészi poétikus szöveg is ironikusabb pozícióba kerül. A Nero-dráma mellett ez a mű a kötet másik csúcspontja. A Búcsú a csodáktól egy Szophoklész-életrajzból vett iszonyú esemény drámai megjelenítése: a nagy drámaíró fia, Iphón elmebeteggé nyilváníttatja apját, aki egy Oidipuszról szóló új drámával tisztázza magát a vád alól (Oidipusz Kolónoszban). Az apa-fiú szembenállás hatalmi és érzelmi univerzuma mellett a freudi Oidipusz-komplexus játékba hozása adja a drámai feszültséget. Kár, hogy ez a mélylélektani darab még sosem került színre. A Túszszedők az antikvitás univerzumába helyezi a terrorizmus lélektanának vizsgálatát: hogyan lesz része egy emberi identitásnak a terrorista magatartása, és milyen módon befolyásolja az a negatív kiválasztottságérzet a történelem alakulását? Oresztész történetét látjuk újrajátszódni azzal a szerzői invencióval, mellyel annak idején Euripidész nyúlt a mitikus vagy történeti tárgyakhoz: azaz a költői szabadság ünneplésében feloldódik a kanonikus történetmesélés. A költő vagy szerző valamiféle verbális terrorista, aki szétrobbantja a megkövült tradíciót, hogy valami újat hozzon létre.
      Örök kérdés, persze, hogy vajon a dráma olvasása ugyanolyan intenzitásal bír-e, mint színpadi megjelenítésének értékelése. Hubay Miklós antik tárgyú drámáit élvezet olvasni, s a tradíció nyújtotta univerzum játékba hozása csak még színesebbé teszi azt az élményt, melyet ezek a nagyon is posztmodern technikákat idéző (identitás-elbizonytalanítás, maszkos játékok, az én disszeminációja, folyamatos önreflexió a saját alkotás folyamatára, az alkotás folyamata mint műalkotás stb.) leleményes és jelentős darabok jelentenek. (Elektra Kiadóház, Bp.)