VEKERDI LÁSZLÓ

Fülep Lajos levelezése. VII. kötet
1961-1970

II. rész

Babus Antal Tanulmányok Fülep Lajosról című könyvében (József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003) részletesen elmondotta és szépen elemezte, jórészt éppen a levelek, valamint a fentebb itt is idézett firenzei naplófeljegyzés (FL egyfajta damaszkuszi fordulata) alapján, miért és miként kereste és találta meg FL a maga eszközeit; Levelezése VII. kötetében pedig nyomon követhető, miért és hogyan került ez a (Lucien Febvre kifejezésével élve) „szellemi eszköztár” szükségképpen összeütközésbe korával, az Idők szellemeivel.
   Ezen konfliktusokból méltán legismertebb – (Kiss Ferenc szavával szólva) – „felszánt” küzdelme a Csontváry-képek megmentéséért s megőrzéséért. Csanak Dóra a Névmutatóban 51 levélre utal ezzel kapcsolatban; a levelekből és a hozzájuk tartozó jegyzetekből hű képet kapunk FL Csontváry értéséről és értékeléséről, valamint a szakmai és a politikai elit kétségbeejtő közömbösségéről, értetlenségéről és világnézeti-ideológiai elfogultságáról.
   Csanak Dóra a FL Levelezése VII. kötetében roppant logikusan bontja ki, levelek egymás utáni idézéséből a „Csontváry-ügy” bonyolult történetét.
   „2637. Fülep Lajos – Gerlóczy Gedeonnak              [Bp.] 1963. IX. 28.
Kedves Barátom,
   nem tehetem, hogy ne írjam meg, nem hagy nyugodni: megnéztem a Csontváry kiállítást¹, főképp azért, hogy megvizsgáljam a nagy képek állapotát. Sajnos némelyiké nagy részeken igen rossz, annyira, hogy ha még kétszer-háromszor tekergetik, szállítgatják őket, az eredeti helyett már csak a restaurátorok műve lesz. Szörnyű elgondolni, hogy most, mikor végre kezdik fölfedezni Csontváryt, megtörténhet, hogy elpusztítják. Azt gondolom, mindnyájunknak, akik tudjuk, mekkora páratlan érték, erélyes akciót kellene indítanunk megmentése érdekében²”.

   ¹A székesfehérvári kiállítás 1963. V-X. között volt. FL Németh Lajos társaságában a IX. 16. körüli napok egyikén ment el megnézni a képeket. (Ld. Fodor: Ezer este... II. 194.)
   ² A látottak alapján FL elhatározta, hogy interjú formájában írja meg a cikket. Tervét megbeszélte Tóbiás Áron (szül. 1927) irodalomtörténész, újságíróval, aki 1957-ben amnesztiával szabadult. 1960-ban felfüggesztették le nem töltött büntetésének érvényét, így az 1963-as amnesztiarendelet utáni enyhültebb légkörben irodalmi lapban is publikálhatott; addig csak segédmunkásként dolgozhatott. A Kortársban tervezték megjelentetni a cikket, amelynek akkor Király István, Tóbiás hajdani professzora volt a szerkesztője. – Tóbiás ekkor a Széher úttal párhuzamos Tárogató úton lakott, s gyakran sétált és beszélgetett FL-sal. (Tóbiás Áron közlése.)
   Tóbiás ráállt a tervre, noha neki a cikkben csak névleges szerepe volt, mivel – az autográf kézirat tanúsága szerint – FL a kérdéseket is maga fogalmazta meg, amelyekre azután válaszolt.
   Az interjú elkészültének idejére a Kortársnál szerkesztőváltozás történt, Király István helyére Simon István lépett. Ő fenntartotta ugyan a publikálásra vonatkozó ígéretet, sőt azt is megígérte, hogy változtatás nélkül adják nyomdába a szöveget. Ezt végül mégsem tartották be, Király István személyesen látogatta meg otthon FL-t, hogy rábeszélje néhány szövegrész törlésére. FL végül engedett, de a kihagyott részek megmaradtak egyrészt az autográf kéziraton (MTAKK Ms 4554/15), másrészt az illető Kortárs-szám FL hagyatékában őrzött példányában, ahova saját kezűleg beírta őket. MTAKK Ms 4561/15. – A teljes szöveg jelent meg a FL II. kötet 617-631. lapjain.)
   Király ottléte alatt FL hevesen kitört, amikor Király azt kívánta tőle, hogy Csontváryt a szocialista realizmus elődjeként mutassa be, mint ahogy Király szerint Ady is az volt. (Fodor: Ezer este... II. 198.)
   A Csontváryról – hangszalagon c. közlemény a Kortárs 1963. VII. évf. 11. sz. 1708 – 1714 lapján jelent meg.
   A cikk nagy, és legtöbb esetben kedvező visszhangot keltett. FL levelezésében ezzel kapcsolatosak a 2640., 2643., 2644., 2646., 2650., 2651., 2658., 2659., 2661., 2662. sz. levelek.
   A budapesti Brit Követség a Review of Hungarian Periodicals 1963. XI. 18-i teljes száma a 2-8 lapon FL Csontváry cikkének kivonatát tartalmazza, feltehetően Gál István tollából. A Népszabadság már kritikusabban fogadta a cikket. „A novemberi folyóiratokról” c. rovatban H. Z. [Héra Zoltán?] szignóval a Kortársról szólva a következő kritika jelent meg: „Fülep Lajos Csontváryról – hangszalagon című nyilatkozata főként szenvedélyes hangjával a Csontváry körüli régebbi huzavonák néhány meglepő tényének közlésével vonja magára a figyelmet. Az indulat azonban olykor túlságosan is elragadja s túlzásai messze viszik az igazságtól”. (1963. XI. 22. 9.)
   Aczél György szemrehányást tett Király Istvánnak a cikk közreadásáért, s bár FL ellen nem lehetett szankciókat alkalmazni, Tóbiás Áron írásait ismét hosszabb időn át nem fogadta el a folyóirat. (Tóbiás Áron közlése.)
   
De „a Csontváry csata” végül is győzelemmel végződött; a levelek túlnyomó többsége tetszésről, egyetértésről, örömről, s a konkrét kérdésen túllépve valamiféle megkönnyebbülésről, felszabadultságról szól. S köszönetről. Az országra nehezedő ideológiai terror FL Csontváry-cikkére, ha mégoly kicsit is – visszakozni kényszerült.
   A Csontváryról – hangszalagon pedig élte a maga életét és még 1975-ben is megjelenhetett a Magvető „Gyorsuló idő” sorozatában, Tóbiás Áron nevének feltüntetésével. Ám 1963-ban a Csontváry-képek veszélyeztetettsége nemhogy csökkent volna, inkább még növekedni látszott, amint arról Gerlóczy Gedeon pontos adatok feltüntetésével beszámolt FL-nak 1963. X. 3.-án kelt köszönőlevelében: G. G. FL-nak (2640. sz.).
   FL most már magához Kádár Jánoshoz fordult 1963. XI. 1-jén kelt levelében (2644. sz.).
   „Mivel pótolhatatlan nemzeti és nemzetközi érték veszélyeztetett létéről szól ez a még okt.[óber] 1-jén rögzített nyilatkozat1, úgy gondolom, mulasztást követnék el, ha nem hívnám fel rá a figyelmét – talán nem hosszabb annál, mint amennyire idejéből telik.
   Tisztelettel                                                                                     [Fülep Lajos]”
   
¹Ld. 2637/1. – FL feltehetően azért Kádár Jánosnak küldte el a nyilatkozatát, mivel a székesfehérvári Csontváry-kiállítás vendégkönyvében ottjártakor Nyina Hruscsova a következő bejegyzést írta (orosz nyelven, amely alatt ott olvasható a kísérő Kádár Jánosné magyar fordítása): „Ez egy tehetséges festő volt.” (Fodor A.: Ezer este... II. 194.)
   
FL levelére hamar megérkezett a válasz.
   „2647. Kállai Gyula – Fülep Lajosnak                               Bp. 1963. XI. 6.
   Fülep Lajos elvtársnak,
   Budapest.
   Kedves Fülep Elvtárs!
   Kádár János elvtárshoz írott levelét¹ együtt megnéztük. Sajnos a Csontváry képek már Budapesten vannak, így azt a javaslatát, hogy maradjanak Székesfehérvárott már nem tudjuk megvalósítani. Köszönjük figyelmeztetését. A képeket nagy gondossággal szállították, nagyméretű hengerekre tekercselve. A Nemzeti Galéria főigazgatója² szerint ez a szállítás a képekben semmiféle kárt nem tett.
   A jövőben is mindent elkövetünk, hogy eme nagyon értékes képeket nagy gondossággal őrizzük³.
   Elvtársi üdvözlettel                                                                      Kállai Gyula”
   

A levél önmagáért beszél; a netán szükséges személyi és hivatali adatokat elmondják a jegyzetek.
   FL mindenesetre nem nagyon bízhatott a Kádár-akció sikerében, mert már 1963. XI. 4.-én írt Kerényi Károlynak. (2646 sz.)
   „Carlo Carlissimo,
   a mai postával elküldöm neked a Kortárs c.[ímű] folyóirat novemberi számát, benne van egy interview velem Csontváryról¹ – nem azért küldöm, hogy ebben az Offenbarungban gyönyörködj, hanem hogy megkérdezzem, tudnál-e tenni valamit a benne említett könyv kint valahol kiadása érdekében². A kiadó bizonyosan jó üzletet csinálna vele – s az ügy is megérne egy kis törődést, mert ma nincs semmi hozzá fogható. Lo dico io, Készült hozzá k. b. 120-130 jó felvétel – nagyon szép könyvet lehetne csinálni.³
   Hogy vagytok?
   Vi abbraccio tutti                    Lodovico
   
Kerényi Károly (1897-1973) klasszikus filológus, vallástörténész. 1934- 1940 között a pécsi egyetem professzora volt, ekkor kötött barátságot FL-sal. 1943-ban Svájcba emigrált, ettől kezdve leveleztek. 1948-ban egy időben voltak a római Magyar Intézetben.
   ¹Ld. 2637/1.
   ²Németh Lajos Csontváry-könyvére utal. Ld. 2627/3. Németh Lajos Csontváry-monográfiája többéves munka eredményeképpen készült FL irányításával. Fodor András ezzel kapcsolatosan 1961. X-i dátummal idézi FL szavait, aki szerint „kicsit furcsa az embernek visszahallani saját gondolatait”. (Fodor: Ezer este... II. 62.)
   FL néhány nap múlva újra visszatér Csontváryra.
   „2659. Fülep Lajos – Tolnay Károlynak. [Bp.] 1963. XII. 13. [...] XI. 11-én elküldtem Magának a Kortárs c. folyóirat egy számát, amely egy Csontváryról szóló interjút tartalmaz, de nem tudom, megkapta-e egyáltalán, mivel semmiféle jelzést nem adott róla.”
   A jegyzetek nyomban eligazítanak, megkapta és megköszönte, csak leveleik keresztezték egymást.
   „2658. Tolnay Károly – Fülep Lajosnak     Princeton, 1963. XII. 12.
   Boldog karácsonyt és Új Esztendőt kíván szeretettel

Carlo és Rina¹

Remélem, hogy eljön 1964-ben a bonni Congrés Int.[ernational] d’Hist.[oire] de l’Art-ra² – én is ott leszek, okvetlenül szeretném látni Magát.
   Kedves Lodovico,
   megkaptam és nagy élvezettel olvastam a Csontváry cikkét;³ sokszor köszönöm, hogy elküldte! Sok ilyen cikket szeretnék olvasni a Maga tollából!
   Ölelő szeretettel                         Carlo”
   
²A Commision International d’Histoire de l’Art XXI. kongresszusa Bonnban volt 1964. IX. 14-19. között. A kongresszus témája „Stilus és tradició a Nyugat művészetében.” Tolnay Michelangelo mint szobrász címen adott elő. Magyarországról 12 főnyi küldöttség vett részt; FL nem. (Ld. 2669/6.)
   
A levelek és jegyzetek egészükben persze sokkal érdekesebbek és tanulságosabbak; megtudjuk például, hogy FL Carlótól egyebek közt egy nemrégiben megjelent nehéz fizikai könyv elküldését is kérte. („David Bohm: Causality and chance in modern physics. 1961. Harper, fűzve 1,35 vigyázat, van egy 5 $-os kiadása is, nekem nem az kell, elég a fűzött”.)
   Aztán Lodovico majd minden levelében érdeklődés és kérdések régi közös barátaikról, Carlóéiban pedig rövid beszámolók. Mindez Csanak Dóra szakszerű és szakértő jegyzeteivel megfejelve hallatlanul izgalmas olvasmány, amit nem zavar, sőt tán még érdekesebbé tesz, hogy a gondos számozás ellenére sem mindig könnyen megtalálható utalásokat keresve az olvasó szinte bevonódik a „kutatómunkába”.
   Megkönnyíti mindezt, ahogyan Csanak Dóra az azonos témakörben – gondolatvilágban megírt fontosabb leveleket lehetőleg egy csoportban közli, vagy legalábbis nem túl messze egymástól. Vajda Kornéllal váltott leveleinek első, FL filozófiája és az egész életében készülő, egész életével készített nagy mű szempontjából alapvetően fontos feléből megmaradt leveleket megtaláljuk a 2793 sz-tól a 2834 sz-ig terjedő sávban, az ezután következő, erősen bővülő levelezésük FL ugyancsak erősen bővülő könyvkéréseinek intézésére vonatkozik, Csanak Dóra mellett mintegy „főintendánsaként” annak a kis, illetve nem is olyan kicsi brigádnak, amely itthoniakból és küföldiekből verbuválódva FL könyvigényléseit teljesítette, Lőrincz Ernőtől és Raskó Marianne-tól Tolnay Károlyig.
   Ez azonban már egy másik könyv recenziójába tartozna, a FL könyvtáráról szólóéba. Remélhetőleg Cs. D. elébb-utóbb erre is sort kerít?
   De ide tartozik, mert FL arcképét gazdagítja, az a „stílus”, ahogyan FL könyvrendeléseit „adminisztrálta”. Egy példa ebből.
   „2845. Fülep Lajos – F. Csanak Dórának                    [Bp.] 1966. IV. 16.
   Dear Dore,
   eszembe jutott, hogy Corbiére-t megrendeltük. Mikor Kormos Pista² megjelent köztünk Parisból megjövet, beszéltem neki a versről, s hogy a Corbiére kötetet már listára tettem azzal, hogy megkérjem Magát a megrendelésére. Ő erősködött, ne tegyem, így soká jön meg, neki van valakije P[aris]-ban, aki mindent megküld neki, azonnal ir... A vége az, hogy amit ugyanakkor P.[aris]-ból rendeltünk, itt van, amit ő vállalt, máig sincs. Tehát: vagy nem írt, vagy ha igen, a p[aris]-i valaki úgy küldi a könyvet, mint az egyszeri ember a nyulat a komájának – A keresett etrusk kép, sajnos, ebben a különben jó könyvben sincs.³ A 2 kötetes Ducati-ban⁴ benne kell lennie. Meg tudná keríteni? – Az egyptomi könyv adatai: Nefertari. Akademische Druck- u.[nd] Verlagsanstalt, Graz, Austria. Subskriptionspreis volt DM 346.20, Ladenpreis DM 440. A Subskripts.[ionpreis] 1964, XII. 31. lejárt. – Adat még róla: Herausgegeben mit Unterstützung des Österreich.[ischen] Bundesministeriums für Unterricht u.[nd] der Hammer-Purgstall. Gesellschaft, Wien. Páratlanul remek reprodukciók – az ember ott van. Ha a könyvtár nem rendeli meg, én megrendelem – lehetne?⁵ – írógépszalag 13 mm-es kellene – tudna szerezni? de jót? a magyarról azt mondják, nem jó. – A Corbiére-verset⁶ megtalálhatja egy nagyon ismert, elterjedt anthol[ogiá]-ban (a század elején jelent meg): Ado van Bever et P. Léautad: Poétes d’aujourd’hui⁷. Nagyon szeretném, ha elolvasná, bizonyosan könnyen hozzájuthat.
   Saluti da                                                                                           Hammurabi⁸”
   

⁸Hammurabi a Kr. e. 18. században uralkodó babilóniai király. 1792-1750 között ellenfeleit sorra legyőzve megszerezte a Mezopotámia fölötti uralmat. Az óbabilóniai birodalom törvényeit összegyűjtötte és kőbe vésette. Az ékírásos kőoszlop, amely az ókori kultúra legfontosabb emlékei közé tartozik, a párizsi Louvre-ban látható.
   1965 őszén kivittem FL-nak az Akadémiai Könyvtárból André Parrot: Sumer. Die mesopotamische Kunst von den Anfängen bis zum XII. vorchristlichen Jahrhundert. Vorwort von André Malraux. München, 1962. Verlag C.H. Beck c. albumot, amely annyira megtetszett neki, hogy meghozatta. 1966 tavaszán érkezett meg a kötet, s FL örömében három következő levelezőlapon is Hammurabi-nak írta alá magát. (Ld. 2845., 2847., 2748.) A kötetben Hammurabi Párizsban őrzött szobrának a képe a 306. lapon található – A kötet színes külső borítóján Sargon ninivei király Bagdadban őrzött bronzfeje látható profilban; ez – mint ahogy a Szent László-hermáról is megállapították – erős hasonlóságot mutat FL fejalkatával.”
   
Humor, vagy mondjuk inkább irónia és méltóság ötvözése teszi érdekessé és elevenné FL válaszait Vajda Kornél kérdéseire. Mint például: „2793. Fülep Lajos – Vajda Kornélnak

                                   [Bp.] 1965. IX. 9.

   Kedves Vajda Kornél,
   1) nem esztetika¹ – ez a név teljesen diszkreditált, amit jelöl, egytől-egyig substantiatlan köd, nem véve ki a nagy Hegelt és mikroszkopikus epigonjait (ezzel még egy kérdésére feleltem);
   2) még mindig nem kész; itt nem fog megjelenni; németre és angolra gondolok, de ez a gyakorlati része is elintézetlen még.²
   3) művészet – philosophia, nem valamilyen speciális területre korlátozva, ergo ennél a fogalomnál is több – teljes phil.[osophia]
   Én szeretem a kérdezőket és ezt a fajtáját annak, amit szemtelenségnek nevez. Szíves üdvözlettel                                                    Fülep Lajos”
   
Vajda Kornél első levele, amelyre FL ezt a választ küldte, nem maradt fenn.
   ¹A művészetfilozófiára utal. Ld. 2510/5. : FL 1927 után, Zengővárkonyban letelepedve fogott hozzá művészetfilozófiájához. Az első, közepén csonka megfogalmazás 1930-ból való (ld. MTAKK Ms 45k 5/1.) későbbi variánsai, töredékei FL hagyatékában. (MTAKK Ms 4565/2-Ms 4576.)

   Az egész VII. köteten át végig folytatódik küzdelme a nagy terv megvalósításáért, itthoni és külhoni barátai és tanítványai érdeklődő biztatása, könyvsegítsége és a meg nem valósítását minduntalan szemére hányók elégedett sajnálkozása közepette. Így, mikor Vajda Kornél felsorakozott Cs.D. mellé FL könyvigényeinek intézésére, voltaképp megmaradt FL filozófiájának és nagy művére vonatkozó első kérdéseinek a körében. FL fentebb idézett, kérdéseire válaszoló levelét megköszönő levelében [2810] Vajda Kornél újabb kérdéseket tett fel, rokonszenves mentegetőzések után: „[...] úgy látszik, rosszul tette a Professzor úr, hogy levele végén szemtelenségem mentegette. Vérszemet kaptam és újabb merényletre készülök, helyesebben ismét lenne néhány kérdésem. Mentségem nincs, hiszen ha a bűntudat nagyon mélyen élne bennem, nem zavarnám Professzor urat újabb, ugyancsak indiszkrét levéllel. A tárgyra térve: a modern képzőművészetről lenne szó. Természetesen ismerem Professzor úr »nyilatkozatát« Csontváryról a Kortársban. Ebből többek között valami olyasmit figyeltem meg, hogy az ú.[gy] n.[evezett] modern művészet, bár értékes alkotókat és nagy alkotásokat tud fölmutatni, végül is mégsem igazi és egyetlen folytatása annak az útnak, amelyet Cézanne kezdett el a »régi« művészetnek az impresszionizmussal bezárult köre után. De ha ez így van, akkor jelenleg két művészet van: az egyik a kubizmus és az ebből többé-kevésbé logikusan következő izmusok; a másik pedig mintha a »régi művészet« lenne, persze előzmény nélkül, mivel nem az impresszionizmusból nő ki, hanem a régi mintákból csipeget hagyományt magának, és így persze nélkülözi a folytonosságot és azt is, amit stílusnak szoktak nevezni. (A realizmus valami zagyva fogalomnak tűnik előttem, abban az értelemben, ahogy nagyrészt tárgyalják, mindegy, hogy »parttalan«, vagy »nagy«.) Tehát két művészet van, de valójában egyik sem az »igazi«. A nagy alkotó: Csontváry valahogy egyikbe se illik bele, és bár ez éppen azt mutatná, hogy az »igazi« a kettő között, helyesebben teljesen függetlenül s kettőtől lehetséges, mégis, Csontváry magányos, nemcsak mint kvalitás, hanem mint irány is.
   A múltkori esethez hasonlóan, ebben a kérdésben is valami rövid eligazítást szeretnék kapni, tudván, hogy »hosszú«, kimerítő vagy teljes választ erre – bár úgy hiszem éppen Professzor úrtól lehetne kapni – de nem levélben, hanem valószínűleg csak vaskos kötetben”.
   Aztán szerény és kedves mentegetőzések után még néhány személyesebb jellegű kérdés, például: kik azok a filozófusok, akiktől legtöbbet „tanult”, és akiknek filozófiájára épül, vagy akiknek filozófiáját jövendő művében folytatja?
   Vajda Kornél ezen 1965. XII. 30-án kelt második levelére (2810 sz.) FL 1966. I. 6-án kelt levelében (2813 sz.): „Nincs két művészet – egy sincs”-csel indítva válaszolt. A meghökkentő kijelentés tömör kifejtése – indoklása, úgy ahogy van, része lehetne a tervezett nagy művészetfilozófiának, amint a többi általános vagy teoretikus jellegű kérdésre adott tömör FL válasz is. S ahol nem találunk FL-választ, eligazítanak Cs. D. a szokottnál is bővebb, a megszokott precizitással megszokottan eligazító jegyzetei. Mint például hosszú, nem is annyira jegyzete mint inkább kis eligazító tanulmánya Vajda Kornél „néhány személyes kérdése” kapcsán, melyek „olyasfélék, amilyenekre Professzor úr a régi Könyvek könyvében⁴ felelt, de ilyesmire mostan nincs remény, és én a jelenlegi véleményére lennék kíváncsi. Tehát [...]”
   Tehát tessék elolvasni a roppant érdekes és pontosan tájékoztató, a ⁴jegyzetre válaszoló esszé-jegyzetet a 2813. sz. FL levélhez a 283-286. oldalon. Amire hivatkoztunk már FL „firenzei sorsfordulatáról” szólva, más összefüggésben, Babus Antalhoz kapcsolódva...
   Tolnay Carlo, Csanak Dóra, Vajda Kornél – a tudományfilozófia- szociológia mostanában kezdi felfedezni, hogy a nagy Professzorok tanítványai lassan munkatársakká, majd barátokká válnak. Így keletkeznek a nagy tudományos iskolák. (Boldogabb tájakon állam s patrónusok által támogatva. FL esetében országban-világban szétszórtan. Akik folyton a tervezett nagy művet kérik számon FL-tól, gondolhatnának erre is. Egyébként épp ez a Levelezés VII. kötet sokat, s nem is csak „részletet” tartalmaz belőle.
   Ebben az összefüggésben kommentálja Csanak Dóra FL konfliktusát Tüskés Tiborral. Illetve Csanak Dóra értelmezéséből derül ki, hogy miért és milyen összefüggésben tulajdonított FL akkora jelentőséget Tüskés zengővárkonyi kirándulásukról a Jelenkorban közölt riportjának, hogy a főszerkesztőjének, Szederényi Ervinnek írt mérges levelében helyreigazítását követelte. A hosszú levélből (2891) csupán néhány, a jelen szempontból (aminek a megfogalmazását hagyjuk a végére és Csanak Dórára) idézve: „Az egész história jelentéktelen, kár rá szót vesztegetni, ezért röviden csak annyit mondok, hogy amit a cikk velem beszéltet, szavaimként idéz, eleitől végig, első sorától az utolsóig: hamisítás. No nem úgy, hogy nem akad benne itt-ott egy-egy szó, félmondat, amit csakugyan mondtam, hanem úgy, hogy ezt a szemernyit letudva a többi merő koholmány, vagy ha nem az, akkor meghamisító ferdítés. Irodalmi folyóirat olvasóinak nem kell magyarázni, hogy némi igaz felhasználásával is lehet hamisítani, sőt ez a hamisítás legrosszabb fajtája.
   De még így is a fene bánná! A gesztenyefát azonban, a teremtésnek ezt a remekét, nem hagyhatom. Azt mondatja velem, hogy »hitvány a fája«. Az ellenkezőjét mondtam róla, elsoroltam éppen páratlan kiválóságait, végül hozzátéve: csak egyre nem jó, fűtésre. De ettől nem hitvány. Mintha valaki az atheni Akropolisra mondaná, hogy hitvány, mert autózásra nem alkalmas. S aztán, amit az erdők és a gesztenyés csendjéről mondat velem, meg hogy a fa törzse »olyan, mint valami absztrakt dombormű« etc.etc. meg személyekről (Dombay Jánosról⁴, Fischer Béláról⁵, Kiss Gézáról⁵) – mind csupa hamisítás, irodalmiasítva olyan nyilván költőinek szánt frázisokkal, amilyeneket az inkvizitor se tudna kisajtolni belőlem, annyira hiányoznak a materiámból.
   Eddig a tény. Ha az olvasó tudomásul vette, hogy ilyen az »első sorától az utolsóig«, akkor nincs tovább mért részleteznem. De valami még marad, a legrossza: nem értem a tényt. Az ember a rosszal is meg tud valahogyan békélni, ha érti. Ezt nem értem. Tehetetlennek érzem magam, s ez kínzó, kellemetlen érzés. Ismerem Tüskés Tibort, már t.i. úgy, hogy néhányszor találkoztam vele. Nem láttam beszámíthatatlannak, normálisnak láttam. Miféle démon és hogyan visz bele valakit ilyen abszurdumba? Nem értem. Ez igen, ez rejtély, [...].”
   A rejtélyt Cs. D. rendkívüli megértéssel és eleganciával, Tüskésnek és Szederkényi Ervinnek is megadva a maguk álláspontját, egy gordiuszi kardvágással oldja meg: FL már Zengővárkonyban töltött utolsó éveiben egyre inkább arra vágyott, hogy fiatalokkal foglalkozhasson, tanítsa, formálja őket. Ezért érintette különösen fájdalmasan, ha olyanok, akiktől azt remélte, hogy megértik, félremagyarázták szavait és magatartását. Indulatos természet volt – hevesen reagált. Keserűsége és megbántottsága indította arra, hogy ritkítsa a csoportos sétákat. Haragot nem tartott, sérelmét nem emlegette, de csalódottsága nem múlt el. A nagy Professzor csalódottsága a hűségesnek vélt tanítvány szokatlan megnyilvánulása, netán értetlensége miatt? FL nem várt el tanítványaitól egyetértést vagy nézetazonosságot. Ellenkezőleg: szerette az okos és tiszteletteljes ellenkezést, ami vitára inspirálta. De azt még leghűségesebb és legkedvesebb és már világhíres tanítványának, Tolnay Carlonak is keményen szemére hányta, hogy egy tanulmányában megdicsérte Anton Maulbertsch egy ismeretlen, korai munkáját, egy másikban pedig, melyet a napokban kapott meg, elismerőleg nyilatkozik Léger-ről és Chagallról. (2518 sz. Fülep Lajos Tolnay Károlynak. [Bp.] 1961. X. 30.) Az utóbbi tanulmányról ezt írja: „Erényeiről nem beszélek. Természetesen vannak. Az azonban nem természetes, hogy az, akivel nagyokat sétáltam és együtt úsztam a Dunában, művészeknek tekint olyanokat, mint Léger és Chagall, az előbbi valóságos idióta a kályhacsöveivel, az utóbbi pedig a málnaszörpös mocsokkal, a Gartenlaube és Peske Géza epigonja. Elég elkeserítő, hogy Burckhardt és Wölfflin úgy beszélt Böcklinről, ahogyan, de velük nem sétáltam együtt. De Maga, Maga! Az ilyesmi az igazi hozzáértés mértéke és próbája. Megrendültem.” Csanak Dóra hozzáértésének a próbája pedig, hogy közvetlen ez után és ahogyan a Maulbertsch-kép történetét elmeséli, úgy, hogy amikor majd a Tüskés-afférhoz érkezik az olvasó, nyomban eszébe jut a Maulbertsch-cikk.
   A Maulbertsch-cikk történetét Sárközi Mátyás: Levelek Zugligetből. Bp. 2003. Kortárs Kiadó (117-118.) mondja el: „[Szabó Zoltán londoni] szobájában mindig megragadott [...] a kerevet fölött függő barokk festmény, gazdag arany keretben. Mint meséli, a minap náluk vendégeskedett a Culumbia Egyetem művészettörténet professzora, Tolnay Károly, és egy pillapillantás alatt megállapította, hogy a kép eredeti Maulbertsch. – Ezen a képet házat vehetsz – mondta Tolnay, s ezzel bolhát ültetett Zoltán fülébe. Megállapodtak, hogy a professzor tanulmányt ír a festményről egy amerikai szakfolyóiratba. Részletezi, hogyan ékesítette hajdan a Károlyiak palotájának falát, majd e pedigrével felszerelve ajánlják fel annak a New York-i gyűjtőnek, aki évek óta az európai barokkra specializál. Megadja a képért egy kisebb londoni ház árát. Zoltán a Temze partján, a folyó felső folyásánál, a Kew botanikuskert táján látott kedves kis házakat, az egyiket, megvenné, szépen berendezné, és kiadná valamiféle időlegesen Londonban tartózkodó amerikai üzletembernek. A baj csak az, hogy a Maulbertsch tulajdonképpen Judit tulajdona, s ő nehezen válik meg a régi családi értéktől. Hiszen a Károlyi-vagyont már Magyarországon elkobozták az apjától, s a maradékból szinte semmi se került ki nyugatra.”
   Tolnay végül nem amerikai szaklapban, hanem a Hahnloser-Festschriftben jelentette meg, s az utolsó sorokban Tolnay utal közös tanulmányaikra Dvoøáknál és Schlossernél. Témaválasztását is ezzel a ténnyel indokolja.
   A tanulmány 1. sz. jegyzetéből kiderül, hogy a kép „Gräfin J. K. London” tulajdona (Károlyi Judit), akihez nagyapja, Andrássy Gyula örökségéből került. A festmény reprodukciója alatt (I. tábla) a festő és a cím után „Samlung Franz Szabó” olvasható, amit Tolnai kézzel „Frau Z. Szabó”-ra javított. Szabó Zoltán ekkor Károlyi Judit férje volt.”
   Csanak Dóra minden névhez, fogalomhoz, címhez a jegyzetekben a szokásos bőséggel, alapossággal, érthetőséggel megadja  a felvilágosítást. A Maulbertsch-cikkhez például: ¹Tolnay: Ein unbekanntes Frühwerk des Franz Anton Maulbertsch. = Festschrift Hans R. Hahnloser. Basel, [1961.] 397 – 404.) A külön nyomatnak nincs önálló címlapja, a cím fölött: Lodoviconak – a régi érzésekkel Carlo. 1961. Sept.” Hasonlóképpen a másik kifogásolt Tolnay-cikkről: „²Tolnay: Aperçus sur l’Art Français: Formes et Esprit = Critica d’Arte, Firenze, 1960. No 42. 405- 445. „Lodoviconak Karácsonyra Carlo 1961.” dedikációval.
   És megtudjuk azt is, mit írt Tolnay Léger-ről és Chagallról. És tájékoztat minden, FL levelében előforduló festőről és művészettörténészről. S végül, mivel FL küldi Tolnaynak Horváth Zoltán Magyar századfordulóról írt könyvét, újra összefoglalja tömören FL és Tolnay Károly, professzor és diák megismerkedésének a történetét, másként kicsit a megszokottnál.
   ¹¹Tolnay 1915-16-ban a budapesti Kereskedelmi Akadémia Felsőkereskedelmi Iskolájában volt FL tanítványa. Ferenc József 1916- ban bekövetkezett halála után az iskola magyartanára „Trónváltozás: új király, új esztendő” címmel dolgozatot iratott növendékeivel, s arra biztatta őket, hogy őszintén írják le gondolataikat. Tolnay dolgozatában az elhunyt uralkodó jelentéktelenségét a királyság intézményének elavultságából eredeztette, s nem tulajdonított jelentőséget a személyváltozásnak a trónon. A tanár konferencia elé citálta és kicsapással fenyegette meg Tolnayt és néhány hasonló gondolkodású társát. FL felháborodásában A jövő nemzedéke címmel megírta az esetet, s a Huszadik Században akarta kiadatni. A szerkesztő, Szabó Ervin lebeszélte róla, mivel a cikk miatti retorzió a fiúkat sújtaná. FL emiatt lemondott az iskolában betöltött tanári állásáról.
   ²Szabó Ervin (1877-1918) szociológus, könyvtáros, a Huszadik Század munkatársa, majd szerkesztője. FL Szabó Ervin neki szóló levelét odaadta Tolnaynak.
   Tolnay Carlo pedig végestelen végig hűséges tanítványa maradt a Professzor úrnak. Ez nemcsak számos műve neki dedikálásában jut kifejezésre, hanem abban is, ahogyan legfontosabb műveiben, a Brueghel könyvtől a nagy Michelangelo szintézisig, fel-felvillan FL művészettörténet filozófiájának a hatása.
   Ha FL könyvtárával és könyvbeszerző brigádjával idejében Londonba költözik, akkor lehet, hogy ma nem vagy nemcsak Aby Warbug-ot tartanánk számon a művészettörténetírás intézményes megújítója gyanánt. De ha nincsen is „Fülep Intézet” és „Fülep Könyvtár”, tanítványai, tisztelői és barátai itthoni és szerte a világban szétszórt seregét mintha összehozná valami. Talán az, amit Vajda Kornélnak a minden kérdésére válaszoló FL-levelet megköszönő levelére írt.
   „2833. Fülep Lajos – Vajda Kornélnak                              Bp. 1966 II. 20.
   Az még csak hagyján, hogy amint mondja, minden kérdésre feleltem, de ha még tudná, milyen notorius rossz levélíró vagyok! Kivétel, mikor azzal fordulnak hozzám, segítsek valamikben, pláne fiatalok, akkor legyűröm ezt az aversiómat. Nem azért, hogy így lerójam hálámat az ifjú koromban valakitől vagy valakiktől kapott segítségért, mert nem volt sose senkim, magam verekedtem meg mindenért, hanem ellenkezőleg azért, hogy ahol lehet, más fiataloknak megspóroljam a sok időpocsékolást, amit magamnak nem spórolhattam meg. Meg aztán, akiben benne van a paidagagoz szellet, úgyis hiába rugódozik az ösztöke ellen, mint mindnyájunk atyjának, Sokratesnek, példája mutatja.”
   S ha valakiben oly erős ez a sokratesi paidagagos szellő, mint FL-ban, vagy mutatis mutandis Karácsony Sándorban, akkor könnyen lehet, hogy nemcsak nyomtatott műveiben, hanem azzal is mutatja, hogy tanítványainak, egyúttal tanítványaiba is írja filozófiáját. Láttuk, milyen gonddal állította össze FL Itáliába készülő tanítványainak a „tanrendet”, a látni és megfigyelni-észrevennivalókon túl Itália több mint egyszerűen művészettörténeti jelentőségére és szeretetére tanítva őket. Domokos Mátyás a maga páratlan kritikusi érzékenységével ezt nyomban észrevette és nyugtázta.
   „2614. Domokos Mátyás és felesége – Fülep Lajosnak. [Firenze,] 1963. V. 11.
   – Itt kellett volna élni! Ezt érezzük, bármerre járunk. Még a rengeteg autó sem képes eltakarni Professzor Úr Firenzéjét, a »maradandóságot a változásban«, amelynek ilyen csodálatos emlékeztetői vannak, mint a Pieta.1 De jó lenne a Professzor Úr vezetésével barangolni az Uffiziben2, a Palazzo Vecchio3 emeletein, és az Arno partján...” Vagy ahogyan Kormos Istvánékkal közösen írt levelében (Chartres, 1963. VI. 24.) fogalmaz „ugyanerről másképpen”: „Chartres-ban gondolunk a kőfaragókra és a Professzor úrra. És még ha mindazt látnánk is, amit nézünk.
   Üdvözlettel Kormos István
   És annál nagyobb megvetéssel a modern »piktúra« elfajzott blöffjeire... De erről majd otthon többet.

Tisztelettel Domokos Matyi és Éva”

   Kell ennél tömörebb és közérthetőbb megfogalmazása az egyik alaptézisnek FL művészetfilozófiájából?
   Vagy hogy szakmabelit is idézzünk.
   „2627. Németh Lajos – Fülep Lajosnak        Chambord, 1963. VII. 11.
   Jelenleg Toursban vagyok, unalmas konferencián,¹ de gyönyörű dolgokat látok. A Loire-völgyi kastélyok nagyon szépek, Poitiers-ben a Notre Dame² pedig maga a menyország. Csontváry itt sem hagy el. Tours püspöki palotája kertjében egy valódi libanoni cédrus csoda áll! Mielőtt eljöttem, Csontváry-kézirat épp a nyomda felé tartott³, remélem, már odaért.
   Tiszteletteljes üdvözlettel                                                      Németh Lajos”
   
De a Professzor Úr kivételes pedagógusi szellője egyáltalában nem csupán a magosabb iskolákat végzetteket vagy éppenséggel a szakmabelieket frissítette. Már az előző Levelezés-kötetekből kiderült, hogy – és hogyan – volt Zengővárkonyban FL az egész község, közösség vagy – lelkipásztorról lévén szó mondjuk így: a Gyülekezet tanítója-Professzora. S ezt a funkcióját vagy mondjuk inkább Hivatását őrizte akkor is, amikor végleg budapesti, helyesebben Széher úti lakos lett. A VII. kötet legszebb, legmegkapóbb oldalaihoz tartozik FL és várkonyi komaasszonya, Bognár Jánosné levélváltása. „A levelekben leggyakrabban előforduló személyek” Melléklet-listájából kiderül, hogy FL és a Bevezetés külön összegezi, hogy FL 52 levelet írt Bognár Jánosnénak, aki 31-et neki. És ezek csak a fennmaradt levelek. Példaként idézek egyet.
   „2720. Fülep Lajos – Bognár Jánosnénak              Bp. 1964. XII. 27.
   Kedves Komaasszony,
   nagyon örültem a levelének¹, olyan jókat mond benne, hogy elteszem, ezt is érdemes lesz idővel majd kiadni – hogy miért nem kell most fonni, és mért nem kell zsák se! Annak is örülök, ha csakugyan örömet szerezhettem a könyvvel – mindjárt össze is írtam vagy egy mázsára valót az említett szerzők műveiből meg mást is, csak attól tartok, egy kilóra valót is nehezen tud előteremteni a boltos, úgy meglódult ez a nép, annyira rákapott az olvasásra, hogy amint valami megjelenik, egyszerre elkapkodják. – A Móricz levelei² között megtalálja a hozzám írottakat³ is – lett volna még több is, de nem adtam oda mindet. A könyvet az a fiatalasszony szerkesztette egybe, akivel maguknál voltam, ő írta a bevezetést is, meg a jegyzeteket; F. Csanak Dóra. A férje⁴ csinálta a fényképeket, Kócsidiéknál is⁵, küldött is belőle, de még nem írták meg, megkapták-e, kár volna, ha elvesztek volna, mert nagyon jól sikerültek, különösen, amelyiken Kócsidi Józsi van.”
   A 2720/1 jegyzetből kiderül, hogy a levél Bognár Jánosné 1964. XII: X. 22-i, 2719. sz. levelére válasz; a 2719/2 jegyzete tovább utal a 2716 sz. FL levélre: „Kedves komaasszony, mivel egyszer azt mondta vagy írta, hogy Móricz leveleit olvasta és igen érdekelték, most elküldtem a levelek két kötetes gyűjteményét. Csak azt nem tudom, nem küldtem-e el már korábban. Persze, megkérdezhettem volna, de nem gondoltam rá, utóbb jutott eszembe. Ha csakugyan elküldtem már egyszer, Évika – [FL keresztlánya, akinek a történetét persze megint Csanak-jegyzet mondja el a 2517. sz., Bognár Évának szóló FL-levélben. És persze az is kiderül a jegyzetből, hogy Évika „utóbb szobrászati és művészettörténeti diplomát is szerzett”.] De térjünk vissza a 2716. sz. FL-levélre; nos Évika, – becserélheti Pécsett másik könyvre, vagy visszaküldhetik nekem, majd küldök helyette valami mást. Évikának az Alpatov³ művészettörténet második kötetét akarom küldeni, de még nem jelent meg”.
   Erre a hosszú levélre válasz a 2719. sz.
   „Bognár Jánosné – Fülep Lajosnak     [Zengővárkony,] 1964. XII. 22.
   Kedves Professzor úr,
   a kedves meglepetést megkaptam¹, a levél elején azzal is kezdem, mert nagyon örülök neki. Dehogy is volt nekem meg Móricz Zsigmond levélgyűjteménye², csak Arany Jánosé³ van, azt is szeretem. Ebből is már sokat olvastam, mert ilyen hosszú téli este rá is lehet érni. Most nem úgy van mint régen, hogy fonyi kell, most nincs miből, mert nincs kender, meg aztán zsák se kell, mert nincs mit beletenni. Én mindenfélét szeretek olvasni, azt a művészettörténetet is, meg Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Móra féle könyveket is, meg útleírásokat, meg régészet, bármi, nagyon érdekel. Versek is mindenből, olyan jó olvasni, nincsen semmiféle könyvem, csak ez, amit most Professzor úr küldött.”
   Erre a levélre utal a 2720/1-es jegyzetben Csanak Dóra. A Bognár Jánoséknak írt következő leveleiben pedig előre kidolgozott terv szerint rendszerint küldött egy vagy néhány könyvet a magyar irodalom remekeiből. Kiegészíthető a Vajda Kornél kérdéseire válaszoló 2813. sz. levélből arra a kérdésre válaszolóval, hogy leginkább mit olvas, mire épül a filozófiája: „– tulajdonképpen semmire se »épül«, mert permanens dühben élek a filoz.[ófia] miatt. Ezt is nagyon hosszú volna pertraktálni. Helyette egy rövid kérdés: tud olyan filoz.[ófiá]-t, amelyik lényeges kérdésre stringens választ ad? én nem tudok. Ami meg nem ilyen, nem érdemes lennie. (A hivatalos phil.[osophiá]-ról beszélek, ami mind Schulphilosophie, Kathederphilosophie.)⁴ Ami nekem már nem olvasmány⁵, hanem életem része: Ó és Új Testamentum, Mahabharata, Homeros; görög tragédia, komedia, lyra; Platon, 101 éjszaka (nem eredetiben, de nem is magyarul – megbízható csak angol és német van); Chanson de Roland, Divina Commedia, S[anta] Catarina da Siena; Michelangelo (versei), Shakespeare, Don Quijote; Goethe, Gogol; Tolsztoj; Baudelaire; Rimbaud; Vörösmarty (Előszó, Vén cigány, Emlékkönyvbe), Arany (Lacikonyha, Emlények, Harminc év múlva, Vásárban, A vén gulyás); James Joyce; és utoljára hagyva, mert az elsővel mindennapi: Dosztojevszkij (akinek az életében a Karamazov nem új korszak kezdete, vagy nagyon fiatal, vagy nincs minek.)
   Elég vegyes? A második kör: Augustinus (Confess.[iones]; Boccaccio; Moliére; Montaigne; Pascal; Sterne; Stendhal; Mallarmé; Ch.[arles] L.[ouis] Philippe; Claudel; Gide; Proust; Browning; Rilke; Dickinson; Melville; Kirkegaard; Nietzsche és ami most nem jut eszembe, mert más gondom van – de hát nem akartam válaszolatlanul hagyni.
   A jókívánságokat köszönöm, szívből viszonzom              Fülep Lajos.”
   A jegyzetek fontos biográfiai és bibliográfiai adatokkal egészítik ki FL szövegét; utalva természetesen a Firenzei Fordulatra és Gordigianiékra és San Francescóra (akit különös módon, nyilván véletlenül), kihagyott a felsorolásból. Gondosan és szakszerűen regisztrálja Csanak Dóra a FL tulajdonában volt bibliákat, köztük néhány héber nyelvűt. Ehhez megjegyzi, hogy héberül valószínűleg teológus korában, 1916-1918 között tanult. Zengővárkonyban sokáig emlegettek egy esetet, amikor egy környékbeli zsidó halottat – a rabbi nem lévén elérhető – FL búcsúztatott héberül.
   
Csanak Dóra szerkesztésében nyilvánvalóvá válik FL filozófiájának életre irányítottsága, a hétköznapi életet – a sajátját is beleértve – mindig figyelembe vévő gyakorlatiassága. A Bognár Jánosnénak gondos terv szerint válogatott és küldött könyvekkel együtt mindig jelzi a Zengővárkonyból rendelt aszalt szilva, pálinka, méz, gomba, dió és – last but not least – gesztenye iránti igényét, és rendelkezik – tanácsokat ad az elküldés lehető legalkalmasabb, legolcsóbb módjára. FL filozófiája, művészetfilozófiáját is beleértve az életre, a létezésre irányított, exisztenciális. (Vigyázat: nem exisztencialista!) Az élethez, az evolúcióhoz tekintette nélkülözhetetlennek a művészetet. Ezért volt annyira fontos a görög művészet, majd felfedezésük után Altamira és főként Lascaux. A legfontosabb könyvei is valahogyan mind az irodalom, a Művészet létezéshez fontosságáról, ha úgy tetszik életrevalóságáról, exisztenciálisságáról szólnak. Amint a VII. kötetből látszik, FL gondolkozásának tömbszerű egységében. Amit meglepően szépen és váratlanul demonstrál a Függelék, a VII. kötet Bevezetésben kijelölt korszakhatárai (1961. január 1. – 1970. X. 7.) előttről, a vonatkozó kötetek megjelenése után előkerült levelek gyűjteménye. A Függelék első levele a
   „3247. Fülep Lajos – Ady Endrének                    [Bp. 1905. II. 26. után]
   Mélyen tisztelt kolléga úr.
   Ismeretlenül is nagy élvezettel olvastam legutóbb is Jehan Rictus- fordítását¹ s azt hiszem, még teljesebb lenne az élvezetem, ha Jehan Rictus kitűnő magyar interpretálójával válthatnék néhány szót erről a csodás alakról, akinek egyik leghűbb olvasója vagyok.² Azonkívül szeretnék öntől némi fölvilágosítást szerezni Dutka Ákosról,³ akit azt hiszem, Nagyváradról ismer. Én ugyanis, mikor Dutka verskötete megjelent, írtam róla⁴ s ilyen módon összeköttetésbe, sőt valamelyes jóbarátságba is jutottam vele, anélkül, hogy valaha láttam volna. Még párisi tartózkodásom alatt – azt hiszem, ugyanegy időtájt lehettünk odakint⁵ – váltottam vele néhány levelet⁶ de most egyáltalán nem tudok róla semmit, pedig nagyon érdekelne a gyerek sorsa.
   Ha nincs terhére, válaszoljon kérem egy lev.[elező] lapon,⁷ hogy hol találhatnám meg önt biztos helyen; esetleg a B.[udapesti] N.[apló]⁸ szerkesztőségében, meghatározott időben.
   Kollegiális üdvözlettel                                                  Fülep Lajos
                                                                               a »Hazánk«⁹ belmunkatársa.”
   Ady Endre (1877-1919) és FL kapcsolatának ez a legkorábbi írásos, személyes ismeretségük előtti időből való dokumentuma. Eddig Ady 1906. III. 4-i levele volt az első levél (FLev. I.19), amely néhány nappal megelőzte FL. Ady Endre Új versek c. kötetéről írt lelkes krktikáját, a költőről megjelent egyik első elismerő írást. Kapcsolatukat FL később Ady éjszakái és éjszakája címmel megírta a Magyar Nemzet 1969. évfolyamába. Ld. 3050/2.
   
Az 1969. I. 20-án a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, Mihályfi Ernőnek írt 3050. sz. levelében FL elibe megy a főszerk. aggodalmainak: „Írhatok róla Nektek olyan cikket³, ami emlékezetes lesz. Én Adyval a legbensőbb barátságban voltam, egy ideig éjszakáinak részese. Erről – és nem másról – írnék, cím: Ady éjszakái és éjszakája. Garantálom, nem lesz benne semmi, ami miatt »külpolitikai vagy belpolitikai bonyodalmaktól« félni lehessen (Csontváry!)⁴.” A jegyzet természetesen a Csontváryról hangszalagon című Kortárs-tanulmány keltette bonyodalmak után ugyancsak a Magyar Nemzetben megjelentetni kívánt, a Csontváry-képek megőrzését és védelmét sürgető cikkének ravasz és hipokrita elutasítására utal: ⁴Ld. 2849., 2850. és 2851. sz.: „A kérdés olyan jelentős, de annyira kényes is, hogy nagyon alaposan utána kellett mindenütt néznünk, mielőtt dönteni tudtunk volna. Végül hosszas és sokirányú tanácskozás után úgy látjuk, hogy a cikk napilapban való közlése nem szolgálhatná az ügyet, hanem inkább további bonyodalmakat, zavarokat okozna, külföldön pedig alkalmat adna ellenséges rágalomhadjárat megindítására.”
   Erre a levélre utal FL „garanciája”, és valóban nem is lett az Ady éjszakája körül semmiféle riadalom-bonyodalom, holott kicsit alaposabban megnézve található benne legalább annyi gyúanyag, mint a Csontváry-képek védelme érdekében közölni kívánt és végül elutasított FL cikkben; meglehet rafináltabb olvasók észrevették tán, mindenesetre az Ady éjszakája nagy sikert aratott, sorra jelentkeztek FL tisztelői, tanítványai, barátai, hivatásos és hívatlan Ady-kutatók, Molnár Antaltól (3052 sz.) Varga Józsefig (3094 sz.). Utóbbi az Ady-kérdésekben egyik legautentikusabbként jelentheti ki: „Évtizedek óta az első olyan megnyilatkozás volt ez, amely valóban újab adott Ady arcvonásaihoz. Nekem különösen jól jött: már megkötötték a szerződést Ady-könyvem új kiadására és így az Ön emlékezéseit is beleépítem abba⁴.” („A Főszerkesztőnek² külön gratuláltam.)” 
    A tisztelgő, köszönő, méltató levelek sorát megnyitó Molnár Antal FL ifjúkori barátja. Ld. 2701 sz.: Molnár Antal (1890-1983) zenetudós, zeneszerző, 1919-1959 között a Zeneakadémia professzora. FL az első világháború éveiben ismerte meg, Molnár eljárt a Vasárnbapi Körbe, többször volt FL Logodi utcai lakásán, s Zeneesztétika (Bp. 1938.) c. munkájában többször hivatkozik a FL-sal való beszélgetésekre. Meglátogatta FL-t Baján és Zengővárkonyban is, időnként több levelet váltottak, de kapcsolatuk nem volt állandó és rendszeres.
   Most is az Ady-cikkre az elsők közt reagált (3052 sz.).
„Kedves Lajos!
   Örömmel látom a Magyar Nemzet mai számából¹, hogy Fileppus Redivivus! Évtizedről évtizedre mindig ifjabban, ragyogóbban! Ha jól emlékszem, Hervé² operettjében, a „Lili”-ben fordul elő hasonló: az I. felvonásbeli agg márki a II. felvonásban már kikászolódott a vénségből, udvarol, s végül a III.-ban olyan fiatalon jelenik meg, hogy vastaps fogadja. Fogadd heves vastapsomat!
   Jól esik földi létünk szép idejét fölidézni. Azok voltak az aranykor napjai, amikor a New York kafa főpincére adta 1-2 koronás kölcsöneit a lecsúszott bohémeknek. Amikor ugyanott a pincében Reinitz³ ordította éjfél után az újdonsült Ady-nótáit (tudniillik pianino csak a pincépen volt). Ady notórikus éjjelezése bizonyára arra szolgált, hogy szimbolikusan tárja föl: a magyar ugaron nappal csak nyomorúság van, ámde éjjel kibomlik az utópiák szépséges birodalma. (Némi alkohol segítségével.)
   Kiválóan érzékelteti tanulmányod, mennyire Fejedelemnek tudta magát a banda Bandija! Csak épp hogy ő nem civillistából⁴ élt, hanem jórészt Hatvany Laciból.⁵ Istenem, a régi magyar cukorgyártás (báró H.[atvani] Deutsch jóvoltából)⁶ Ady mennyi keserűségét volt hivatva átédesíteni.
   Gyakran gondolok Rád, s ezzel kapcsolatban az ország legszebb privát könyvtárára és leggazdagabb dió-éléstárára. Még fülemben zengővárkonyi szavaid: a nagy »Dante« stúdiumot⁷ nem lehet befejezni, mivel át kellene tanulmányozni az egész középkori skolasztikát. [...] Legboldogabbak a meg nem születettek, legszebbek a meg nem írt könyvek! De a megírt cikkek között is akadnak igen szépek; ezek közé sorolom a Te Ady-emlékezésedet.
   Igaz együttérzéssel                                        Molnár Antal.”
   A hellyel-közzel szükséges tudnivalókat megtudjuk a Csanak-jegyzetekből ¹től ¹¹-ig. FL válasza pedig megtalálható a 3058. számon.
   „Carissime Antoine,                                   [Bp.] 1969. I [helyesen II.] 6.
   hát érdemes volt azt a tartozás törlesztésére¹ szánt nyavalyás cikket² megírni, ha nekem Antonius Redivivust is kamatozott! Mert hát én is sokat gondolok Rád és sajnálom, hogy sose látlak.
   A nagy könyvnek³ végül is el kell készülnie, ha az életemből még futja addig. Minden évben terveztem, hogy barátaim szűkebb körében részleteket olvasok fel belőle⁴ s az egésznek a gondolatmenetét. A meghívottak listáján persze Te is ott vagy.”
   A szemközti oldalon Fodor András Szófiából számol be útjáról (3057 sz.), s a végin külön fűzi hozzá: „Nagy szenzációként emlegetnek bizonyos Magyar Nemzetbeli Ady-emlékezést¹ kár, hogy én itt egyelőre nem jutok hozzá². A régi szeretettel köszönti: Andris.”
   ²Fodor András még Bulgáriában olvashatta a cikket, mivel Demény János elküldte neki az újságkivonatokat. (Ld. Fodor A: Ezer este... II. 575-577.)
   Jelentkezett Veres Péter is.  (3055. sz.)
   „Kedves Barátom-Uram!
   Éppen csak hogy megköszönjem az Ady-éjszakáit!1 Nagyon kellett. Minden értelmes embernek el kellene olvasnia.
   Én magam körülbelül így láttam, így éreztem. Valahol már le is írtam – róla szólva –, hogy »csak nagy individuumokból lehetnek nagy kollektivisták«. Számomra mindig ez volt fontos az Ady-életműből, nem a szerelmi és nem a járulékos életjelenségek. Egyébként érdekes dolog e kicsi hazában, hogy itt öregedtünk össze valahol és még sose láttuk egymást.²”
   ²Találkozásuk kérdését következő leveleikben tisztázták.
   Megszólaltak azok is, akik éppen a szerelmi és a járulékos életjelenségekről kínáltak FL-nak adatokat, és megszólalt Gál István (3059. sz.): „Végre valaki újat és meggyőzőt mond Adyról”.
   De a szakértőknél és tekintélyeknél érdekesebb egy IV. éves bölcsész levele, ugyan nem erről, hanem egy régebbi Ady-cikkéről FL-nak, de máig érvényesen.
   „3037. Kovács Ákos – Fülep Lajosnak                        Bp. 1968. XII. 29.
   Tisztelt Tanár Úr!
   Kell írnom Önnek, így ismeretlenül is, mert mióta olvastam egy régi-régi Ady cikkét (Az Ország 1906. márc. 7.)¹ álomkórosként jövök-megyek, s nem tudok magammal mit kezdeni. Pedig ideje lenne már észretérnem, már a vizsgák miatt is. Adyból kolloquálok a napokban, s nagyon kell a tiszta agy, mert úgy néz ki, hogy nagy és kíméletlen vita lesz Király Tanár Úr² és köztem. De nem erről akarok írni.
   Hanem arról, hogy elég alaposan áttanulmányoztam az Ady-irodalmat, elolvastam vagy száz cikket; tanulmányt, monográfiát régieket és újakat, marxistákat és nem azt. Ignotustól³–Lukácsig,⁴ Révaitól⁵–Halász Elődig.⁶ S egypártól eltekintve (Földessy)⁷ mindegyikből kicsapott valami erős, keserves izzadtság-szag. Valamennyien a beavatottak undorító gőgjével akarta magának – csak magának – eltulajdonítani Adyt. S eközben hazudnak, csalnak és köpködnek.
   S mikor végre – egészen véletlenül!! – hozzájutottam az Ön cikkéhez – amit azóta már kívülről tudok – valami olyan leírhatatlan boldogság és öröm töltött el, amit csak egy Kondor (Béla) kép⁸ tud okozni. (Bocsásson meg a rossz összevetésért!) Ordítani, kiabálni szerettem volna, hogy: Emberek nézzétek, olvassátok, így kell írni. Itt az írás! És ne legyetek lusták, vessetek egy pillantást a dátumra: 1906 MÁRCIUS 7!!!
   Ki tudja, s aki tudja, tudja-e eléggé, hogy Adyt ön fedezte fel?! A száz cikk közül kettő tesz említést Önről. Az egyik egy Kovalovszky tanulmány »Egy Ady vers világa«⁹, a másik meg Vezér Erzsébet most megjelent könyve: Ady Endre. Ez utóbbi idéz is vagy 10 sort (83. o.)¹⁰, persze a pontos megjelenés feltüntetése nélkül.
   S azóta hány kufárkodó »zseni« akadt, ki mind magának vindikálta a jogot Ady felfedezéséhez! »Elfeledettnek hitt« Ady-kritikákat citálnak újra (Varga József: Jász Oszkár Ady-portréja Kortárs, 1965. ápr.),¹¹ pedig hát ha van valaki, kit el akarnak felejteni, az Ön. És hány cikke lappanghat még ugyan, amikről még ennyien sem tudnak? S fognak valaha is tudni?
   Tisztelt Tanár Úr!
   Volna-e rá lehetőség, hogy valahogy megtudjam, van-e Önnek más írása is Adyról, akár kiadott, akár kiadatlan?¹² Lehetséges volna-e, hogy írhatnék erről egy dolgozatot?
   Úgy gondolom, még nem nagyon késő a mulasztást jóvátenni. Ennyivel tartozunk Önnek, de leginkább magunknak.
   szinte tisztelettel                                                         Kovács Ákos
                                                                                            IV. éves bölcsész
   Bp. X. k. Harmat 72. b.”
   És következnek az eligazító Csanak-jegyzetek 1-től 12-ig. ¹²Nem lehetetlen, hogy Kovács Ákos kérdése juttatta FL eszébe, hogy Adyról írjon cikksorozatot a Magyar Nemzetnek Mihályfy korábbi segítőkészségéért köszönetül. Ld. 3050. sz.
   Az idézett művekről-szerzőkről is megtudjuk a legfontosabbakat, Ignotustól Vezér Erzsébetig. Kovács Ákosról is annyit, hogy (szül. 1943) magyar-történelem, majd néprajz szakos bölcsészhallgató. 1973-1983 között a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatója, utóbb a Magyar Művelődési Intézet tud. főmunkatársa. Az, hogy a legapróbb részletet is mindig gondosan felkutató és feltüntető Cs.D. ennyit ír róla, meglehet önmagában is sokat elárul az Ady-kérdés történetéről és FL közismertségéről.

*

P.S. I. Közvetlenül az Ady estéjéhez szóló, illetve a cikk által inspirált levelek hosszú sora előtt olvasható Szegő Gyuláné Milánóból írt levele. Szegő Gyula régebben, még az I. kötetben szerepel (Ld. I. 327 sz.) FL fiumei diplomáciai kiküldetésében helybéli segítőtársaként. Ott kötöttek barátságot. Ez bizony jó régen történt, jó tehát, hogy a mindenre (az olvasót is beleértve) gondoló, mindenről gondoskodó Cs. D. itt is megismétli 3051/4 sz. jegyzetében: Szegő Gyula FL 1918. XII. – 1919. I. 20. közötti fiumei kormánybiztosi megbízása idején ügyvéd, Fiume város tiszti ügyésze volt. FL kiküldésének bevallott célja a Fiumében szolgáló, ill. élő magyar tisztviselők személyi és anyagi helyzetének rendezése volt a Monarchia felbomlása után; munkája elvégzésében Szegő Gyula sokat segített. A be nem vallott cél a fiumei megbízást követő római tartózkodás során régi barátja, akkor Rómában a Corriere della Sera főszerkesztője, Giovanni Amendola révén Magyarország politikai megítélésének javítása volt a sajtóban.
   Szegő Gyulával való barátsága egy életen át tartott.FL 1924 karácsonyán, már mint medinai lelkész vette fel a levelezés fonalát, s elküldte Szegőéknek Magyar művészet c. kötetét. Szegő hamarosan válaszolt, s valószínű, hogy 1925 tavaszán személyesen is találkoztak Baján.
   Szegő Gyula következő fennmaradt levele 1938. X. 11-ről datálódott. Az 1938 és 1966 közötti évekből nem maradt fenn levél, de valószínűleg írtak egymásnak, mivel 1966-ban, amikor Fülöp Géza és F. Csanak Dóra Milánóban járt, Fülep biztatására meglátogattuk Szegőéket, s Szegőné hamarosan levélben fejezte ki örömét, hogy élőszóval hallhatott FL-ról.
   A VII. kötetben számos régi ifjúkori barát jelentkezik vagy válik az előző kötetek elszórtan levelezőjéből rendszeressé, mint Alexander Magda; s vált néhány roppant érdekes és a nemzeti-kisebbségi problémakör szempontjából is nagyon tanulságos levelet gyermekkori jóbarátjával, Manojlovics Tódorral. És néhány, még az itáliai fordulatakor megismert baráttal, s persze Carlóval, legrégibb nagy Tanítványával. S két rövid és sokat sejtető inkább mintsem mondó kedves levél a „toszkán aranykorból” Augusta zu Eulenburgtól, az I. és II. kötetből megismert Lycki- től. Így magán a VII. köteten belül is bezárult a kör: Kákániából mára eljutottunk Hipokritániába.

*

P.S. II. FL-t általában elismerik a róla írók nagy szellemként és gondolkozóként. Azonban többnyire hozzáteszik, hogy a beígért és annyiszor emlegetett nagy művészetfilozófiai mű nem jött létre. Ez után a hét kötet után aligha lesz ildomos ezt emlegetni. Itt van előttünk, tanítványai és barátai által átélt és levelekké formált élményeként, tapasztalataként, tudásaként. Ahogyan hűséges és nagy tanítványa Cs. D. – ahogyan egy másik hűséges tanítványa, Vörös László (ld. 667. oldal) nevezte: „FL Ráskai Leá”-ja – lege artis összegyűjtötte és még a világszerte általában színvonalas levelezéskiadásokban is kiemelkedően precízen szerkesztett, ötletesen és kezelhetően jegyzetelt, internetes adatbázisokhoz hasonlíthatóan sokoldalú és bőséges utalásokkal és keresési lehetőséggel ellátott hét kötetében kiadta.