Szemfényvesztés

 

A peronon várakozva úgy tűnt,
mulandóak a bűnök.
Öt év alatt fél dioptria nem sok,
s a ballal még mindig tisztán látok.

Ennyi pletykás sebet elhallgathatok még,
de bírom-e tüdővel a ritmust,
ahogy egymásba fonódnak ujjaim?
Egyáltalán felismerném-e régi kezem,

ezt a pár száz kilométeres utat? Mint a kétszer kettőt
kellene, hol s mikor alszom bele, kiktől tartok,
s titokban kiktől rettegek. Kilókban mérik-e
a csuklómra madzagozott súlyokat.

A Feneketlen-tónál lesett meg a hajnal.
Elmosolyodott a combom ívén, de tartja a szavát.
A bicikliváz, tőle tudom, milyen, mikor repül,
és hogyan ásít át a hídon a nap.

Talán csak ráncosabb lenne most a kéz,
amely a vázra feszül, vagy irigyen figyelném azt a lányt.
És elkereszteltük, amink van,
de hisz ismersz, hallgatok.

Majd’ ötszázszor tettem meg ezt a távot.
Nem a hajhossz és nem is a ráncok segítenek becsülni.
Fél dioptria valóban nem sok, de ha leveszem az üveget,
azt a karikázó női térdet már csak homályosan látom.