| |
KOVÁCS
LAJOS
A tatabányai születésnap komplikációi
Városegyesítés,
vagy közigazgatási központ létrehozása?
Az is, aki
nem tanult szakmabeli, de rabja a helytörténeti kutatásoknak-publikációknak,
számos tanulsággal forgathatja Tatabánya legújabb – e tárgyban kiadott
– gyűjteményes kötetét. Közelebbi műfaji besorolásra sem a bevezetésben,
sem e tanulságok végén nem vállalkoznék szívesen, s ez kritikám egyik
előfeltevése, amelyet korunk zavarbaejtő viszonyulásainak rovására írok:
felemásan viszonyulunk máig feldolgozatlan évtizedeink tanulságaihoz,
különösen szűkebb pátriáinkban.
Megkésettség-e, ami helytörténeti kutatásainkra jellemző?
Országosan, vagy régiónként van ez másképpen? S ki (mi) van a legnagyobb
késésben: a kutatás, a kutató, netán a ténferegve tájékozatlan, motivációit
is keresgélő „közönség”? Avagy minden és mindenki együtt?
Tatabánya mostanában dicséretesen törekszik valamire,
aminek be- és meglátásához a „szárnyas idő” elillant évtizedei
közben adósságaink keletkeztek. Kellett ehhez a kutatási rendszerváltáshoz
a városi levéltár létrehozása (1992-ben!), kellett továbbá egy átgondolt
koncepció szerinti (kívülről lassúnak tűnő) kutatás beindítása, a sziszifuszinak
tetsző publikációs tervek makacs végigvitele, s a külső – fenntartó
és várakozók – közegének türelme. A rossz emlékű tervidőszakok erősen
ronthatták a kilencvenes években minden hosszútávú folyamat hitelét, esélyeit,
támogatottságát. Enélkül viszont nem születhettek volna meg a városi levéltár
intézményének az első, nagyközönségnek és látványos teljesítményekre éhes
fenntartóknak alig érdekes forrásgyűjteményei, amelyeket aztán követhettek
(követhetnek) végre a várostörténet elemző, feltáró munkái.
Idáig eljutni olyan összegző munkákon, kiadványokon
át vezetett az út, mint az öt év alatt publikált öt kötetes városi közigazgatási
repertórium, vagy a művelődéstörténeti adalékok, az oktatástörténet forrás-
és tanulmánygyűjteményének katasztere, s tíz év után a levéltár első visszatekintő,
önmagát is mérlegelő ismertetője.
A következetes és egyenletes színvonal garanciája a
szerzők, szerkesztők (elsősorban Ravasz Éva és T. Sáray Szabó Éva) folyamatos
jelenléte a kiadványokban.
Ezek a munkák a kutatás, a kutatók szolgálatára készültek,
s ezek támogatásához kellett a – kötelező – fenntartói türelem.
Látnunk kell azonban azt is, hogy tíz év után van a
megkésettségnek egy jól érzékelhető fázisa, s ezt éppen az alapmunkák
megjelenését, a tízéves kisjubileumot követő néhány évben jelölhetjük
ki. Mert 2002 (tíz éves a levéltár) és 2006 között a Tatabányai Levéltári
Füzetek című kiadványsorozat hosszabb téli álmot alszik. A „nagyközönségre”
is tartozó publikációk első – gyűjteményes – kiadványára 2006-ban
került sor Tatabánya a II. világháborúban címmel (reflexióinkat
a 2007/júniusi számunkban már közzétettük). Csendben jeleztük: a munka
és szponzor – nem túl szerencsés gyakorlat szerint – leginkább
az évfordulók ürügyén találkozik mostanában mifelénk, ami egy megyeközpont
intézményét éveken át saját publikáció nélküli állapotban tarthatja. (Ravasz
Éva Gál István című tanulmánykötete – a szerző okán –
természetesen ugyancsak az intézmény produktuma mint szellemi termék,
de annak megjelenését (2004-ben) egy alapítvány karolta fel, ugyancsak
évfordulós háttérrel.)
Egy év után viszont most – s ezt már örömmel jelentjük!
– itt a második olyan kötet a sorozatból, amelyre a fent említett
érdeklődők várhattak: közkinccsé tesz – ismét meghatározott időhatárok
között: a koalíciós évekről készült – várostörténeti elemzéseket,
dokumentatív tényeket. Tegyük hozzá: egyenes folytatását ígéri a kronológiának
az előző (háborús évekre visszatekintő) könyv testvéreként. Még a szerzők
között is többen képviselik ezt a folyamatosságot, ami bíztató jele a
munkakedvnek. Más kérdés, hogy bővül-e közben ez a kutató gárda az intézményi
korlátokat feloldó „külső” munkatársakkal, köztük a kívánatos
ifjabb generációk képviselőivel? A téma (Tatabánya elődtelepülései a koalíciós
években, 1945-1948) megkívánja ezt a frissítő széljárást a korábbi évtizedek
bejáratott szemlélete után.
A szerzői névsorból már megállapítható: jut most ebből
is egy kicsi, meg abból is... A legellentmondásosabb közlés ebből a szempontból
a tisztelgés szándékával okoz bennünk kétségeket. Rákérdez egyben arra
is, hogy mennyi hagyatékunk lehet a rendszerváltozást megelőző évtizedekből
publikálatlanul, s talán véglegesen publikálhatatlanul. Leblancné Kelemen
Mária (a levéltár első és korán eltávozott vezetője) még 1987- ben nekigyürkőzött
az itt kiválasztott korszak feldolgozásának. Tragikusan közel a fordulatot
hozó kilencvenes évekhez! Hirtelen halála, más fontos teendői miatt már
nem élvezhette azt a szerencsét, hogy egy korszak kötelezően elvárt frazeológiáját
megtisztíthassa, a túlhangsúlyozott értékekből a túlzásokat megvonhassa
munkájában (ahogyan azt sok kutatótársa megtehette). Munkatársai egy tanulmányrészlettel
emlékeznek rá összeállításuk elején, ezzel is elbizonytalanítva várakozásunkat.
Mindettől meghaladott és korszerűtlen lesz az az alapos kutatást feldolgozó
nyelvi forma, amelyet már nem állt módjában sem közölni, méginkább átdolgozni.
Sosem tudjuk meg, szükségét látta-e ennek a nyilvánosságnak, s mennyi
szolgálatot tett volna az igazságnak vele. Persze ne legyünk igazságtalanok:
aprólékos adatgyűjtése, a részletek kibontása ma is mintája lehet a kutatói
magatartásnak. Ezért fordulnak majd hozzá (már ebben a kötetben is) forrásként
olyan szerzők, akik a korszakot mélyebben kívánják megérteni, s a maguk
következtetéseit megfogalmazni.
Jóna Imrét is ilyen felhasználó szerzőként mutathatjuk
be a kötetből. Fontosnak érezzük a koalíciós évekről tett észrevételét
Tatabányáról: „Talán kevesebb figyelem irányult a várossá válás óta
az elődközségekre.” Izgalmas felvetése esélyt adhat – hatvan
év után – egy méltányos értékeléshez. S ha ezt csak részben tudja
ő is, más kutatótársa is teljesíteni, annak számos oka közül a legerőszakosabb
magyarázata maga az erőszak: a politikai döntést (városegyesítés) kísérő
ideológiai nyelvhasználat a dokumentumokban, vagy éppen a dokumentumok
hiánya, csonkasága. Jóna Imre így is elegendő ténnyel szolgál, amikor
a testületi munka, az apparátusi szakértelem, az újjáépítés, a termelés
újraszervezése vagy éppen a kitelepítések körüli számos huzavona ellenére
megállapítja: „...az államosításokig Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla
és Tatabánya életképes település volt.” Mint ahogy talán ma sincs
a köztudatban ilyen világosan a demokráciától idegen döntés-előkészítés
és annak végrehajtása: „...megalakult az új megyei város, Tatabánya,
melynek 60 fős képviselő-testülete már nem szabad választások útján állt
össze, hanem az Egyesített Nemzeti Bizottságok osztották fel a mandátumokat.”
Az elrendelt egyesítésnek meg kellett történnie egy új (!) típusú város
létrehozása és egy új közigazgatási központ felállítása érdekében. A két
döntés (erről még lesz szó a későbbiekben) nem feltétlenül igényelt közös
megoldást. Sokkal inkább érezhető, hogy politikai ítélet született egy
korábbi megyeközpont és megyéje felett.
Máig megdöbbentőek Gyüszi László jegyzőkönyvi
idézetei arról, hogy már 1945-ben a személyi kultusz éveire emlékeztető,
diktatórikus pártutasítások pecsételhetik meg törvénytisztelő köztisztviselők
sorsát. A nemzeti bizottságok hatáskörének mérhetetlen kiterjesztése több
tanulmányban is erős kritika tárgyát képezi. Gyüszi László tényei vitathatatlanul
igazolják, hogy megszállás és diktatúra követte a szovjetek, s velük a
bolsevizmus megjelenését Tatabányán is (még ha a felszabadulás-megszállás
polémiát bizonyos szempontból fenn is tartja máig az „attól függ,
honnan szemlélem az eseményeket” kutatói attitűd).
Ravasz Éva – ahogy már a korábbi világháborús
kötetben is láttuk – kitágítja a várossá „fejlesztés” folyamatainak
vizsgálatát, átlépve a szorosan értelmezett koalíciós évek határát. Igazát
bizonyítja, amikor nyomon követi a harmincas-negyvenes évek regionális
fejlődésének, a Tata környéki településeket ért változások hatásainak
helyi és nagypolitikai következményeit. Nem a háborút követő évek hirtelen
döntése az elődtelepülések egyesítése – vonja meg egyik lényeges
következtetését a szerző. Az iparfejlődéssel együtt járó városiasodás
és polgári fejlődés esélyei a két háború közötti évtizedekben alakulnak
ki. Ugyanakkor a tanulmány azt is világosan érzékelteti, hogy hatalmas
feszültségek siettetik és buktatják el egymást kioltó erővel a bányatérség
átalakulásának lendületét. A mai Tatabányáról visszatekintve az itt felnőtt
generációk számára talán nem is evidencia már, hogy egymás mellett léteztek
„a paraszti életformát kínáló falvak és a zsúfolt munkáskolóniák”,
s ennek a településképződménynek minden kínjával együtt éltek: az elavult
hitbizományi jogokkal, az erőteljes bányatársulati jogok és érdekek fölényes
érvényesítésének napi gyakorlatával, a vegyes nemzetiségek vegyesfoglalkozású
lakosságának egymásba fonódásával... Egymás mellett létezik „felzárkózás
és megkésettség, ahol az iparosodás és az urbanizáció nem szinonim fogalmak.”
A Jóna-tanulmányra rímelő gondolatok, állapotok ezek. Elemi szintű a szolgáltató
hálózat egy 34 ezres, közepes városi lakosságlétszám kiszolgálására. Napjainkig
ható „kolonizált színvonalú ellátás... nincs igazi értelmiségi rétege
az itt élőknek, ami a polgári létformák kialakításának komoly akadálya”.
Azaz: „városi koncentrációjú népesség[...] igazgatási feladatait
községi szinten próbálták megoldani”. Mégis megyei szintre kellett
emelni ezt a színvonalat.
Jól megkülönböztethetőek ugyanakkor a politikai szándékok
a háborút megelőző és a koalíciósnak nevezett, erősen baloldali töltésű
évek között. Az elődök polgári, városias település létrehozásában gondolkodtak,
megrekedt terveiket a háború után felgyorsult események alaposan átírták
a közigazgatási megyeközpont létrehozásával. Máig fájdalmas és megoldatlan
kérdéseket hagytak a jelenre, jövőre egyaránt. Ravasz Éva tömör tanulmánya
kölcsönösen egészíti ki az itt közölt publikációk, de a korábbi kötetekben
is előremutató tanulmányok (pl. a Vida Jenő-, Gál István-portrék) társadalmi
helyzetet bogozgató elemzéseit.
Ahogyan teszi azt következetes feltáró munkáival Simonik
Péter, aki elsősorban a szociális viszonyokra érzékeny kutatásokat végez
(lásd: Forrás, 2007/július). E korábbi publikációitól nem is választható
el itt közölt írása Folytatás vagy újrakezdés? címmel. A
jól megválasztott cím egyben jól megválaszolt összegzés is a koalíciós
évek szociálpolitikájáról. A kutató ezúttal is visszatekint, s nagyobb
távlatú összefüggésben keresi a folyamatosság és az újrakezdés tényeit.
Nem a szerző sugalmazása, amikor az olvasó azt gondolja: nemcsak a háborút
megelőző és követő évek szociálpolitikája mutat párhuzamokat a problémamegoldási
filozófiák között, de napjainkig hatnak ismét az alapvető kérdések. Ilyen
probléma a segélyezés és „a rászorultak munkaerőpiaci aktivitását
fokozni kívánó gyakorlat” megteremtésének szándéka, vagy éppen „az
állam által működtetett szociális ellátórendszer” működtetésének
szorgalmazása – más- más aspektusból mutatva a politikai szándékokat.
Mintha csak napjaink szólamai ismételnék a történelmi „szemléletváltások”
váltakozó lendületét – akár a társadalmi szervezetek aktivizálásának
túlhajtott reményében, akár a nyugdíjak megnyugtató rendezésében, vagy
éppen a romák helyzetének egyenrangú kezelése esélyének megteremtésében.
Mindezek pedig sokkal inkább a nagypolitika küzdőterei, amelyektől nem
lehettek mentesek az elődközségek sem. A szerző a helyi gyakorlat példáit
szemezgetve mutatja fel a közösben az egyénit: esetenként a négy község
egyszerre rászorul egymás gyakorlatának alkalmazására (pl. a gyermekellátás,
a hadifoglyok támogatása kérdéskörben), mint ahogy eltérő utakon is próbálnak
járni (szegényházak, lokális közösségek fenntartása, természetben kínált
segélyezés, támogatási jogként legalizált alamizsnaosztogatások,
párthovatartozás szerinti társadalmi szerveződések, gyűjtések és adományok
szervezése). Az eredmények ellentmondásossága tárja fel a végeredményt:
„...az elvárthoz képest lényegesen kevesebb felajánlást sikerült
összegyűjteni...”, s ugyanakkor „...sikerült a magyar társadalom
valamennyi rétegét megszólítani és támogatásra buzdítani”. A koalíciós
évek legfontosabb válasza ez, amikor társadalmi szinten valósul meg a
szolidaritás a legeredményesebben – Tatabányán ugyanúgy, mint az
országban bárhol. Önszerveződésre kész társadalmat mutat fel immár sokadszor
a sokfelé ágazó kutatás. Történelmi távlatainkban figyelmet keltő megállapítás!
Ez a tanulmány a kötet második fejezetében a hétköznapi
élet feltárásának szentelt írások bevezető anyaga. Nehezen látom be,
hogy az elődközségek képviselő-testületi döntései, a szovjet megszállás
diktatórikus jegyei vagy éppen a polgárosodás kérdései miért nem tartozékai
a hétköznapi életnek. S a szociálpolitika miért szakad le a Politika
és közigazgatás(történet) (fő)fejezetről? Szilaj Ákos
és Tapolcainé Sáray Szabó Éva hétköznapi életre utaló írásai (a dobolási
könyv korabeli és a megyei sajtó helyi híreinek tallózása) alapján már-már
meggyőzve megadom magam. Tanultam én valaha olyasmit, hogy felépítmény
a társadalomban, s abban benne találtatott a kultúra is. Ez a fejezet
mégis valami mást üzen. Hlogyik Gabriella Bánhida történeti ragadványneveinek
vizsgálatánál támad erősebb gyanúm.
De maradjunk a szerkesztői sorrendnél. Egyenként egyik
írással sem vitáznék, a maga nemében kiváló tanulmány valamennyi. Szilaj
Ákos válogatása a felsőgallai dobolás (vagyis a hírt hozó kisbíró) könyvéből
kortörténeti kuriózum. Aki nem érti, hogy (1953-ig kitágítva a korhatárt)
miért volt a rettenet időszaka a magyar történelemnek ez a szakasza, innen
ráérezhet. Olyan korszak ez persze, amelyről sokkal több a megmosolygó
ábrázolás (mintha megmosolyogtató lett volna az ábrázat). A kisbíró naplója
is éppen elég okot ad a szatírára, esetenkénti röhejességével a kinevetésre.
Az még csak hagyján, hogy a városháza előtt felolvasott hírek iránti érdektelenség
a kisbírót arra kötelezi, miszerint „Mindenkinek jól felfogott saját
érdeke” a részvétel, ezért „nagyobb érdeklődésre hívom fel a
lakosság figyelmét” – ami Örkény groteszkbe illő pillanata.
De ma már ki érti meg, hogy kihirdettetik a sertés minden porcikájának
szabott eladási ára, vagy a bejelentési kötelezettség a disznóvágás, a
fuvarozás, a földszántás és a magángyűjtemény tényére? S hogy rendelni
kell a borotvaszappant, a petróleumot, s hogy „népgazdasági okból
a fenyőfa eladása szünetel” karácsony közeledtével... Mulatságos?
Csak hát minden kidobolás végén egyre szigorodnak a szankciók! S ezeket
akkoriban nem volt ajánlatos vagány füttyentéssel megszegni! Itt minden
kötelező, minden megszegés bűncselekmény, mindenkit „a törvény szigora
büntet”, mert „kihágási eljárást teszünk folyamatba” ellene.
Itt személyes, talán még inkább családi tragédia, ha valaki „június
havi kenyérjegyeit elvesztette”, ezért kéri a megtalálót a leadásra.
Örkényi-e a válasz, hogy ez lehetséges? „Tatabánya-Felső v.á. mellett
egy vesszőkosarat találtak, amelyben sonka, szalonna, túró, 3 üveg paradicsom
és egy üveg bor volt. A tulajdonos jelentkezzen a rendőrkapitányságon.”
Amiből megállapítható a fentebb emlegetett egymás iránti társadalmi érzékenység
csakúgy, mint a rendőrségbe vetett határtalan ügyintézési bizalom.
T. Sáray Szabó Éva sajtószemléje a korszak oktatási,
kulturális életének a Dolgozók Lapja hasábjain megjelenő keresztmetszete.
Már a megyei lap létrejötte is legendás, hiszen alátámasztja a megyeközpont,
Tatabánya létrehozásának politikai fontosságát. A még regnáló megyeközpont
Esztergom helyett 1946-ban a megyei sajtót Tatabányán szervezi meg a Magyar
Kommunista Párt megyei titkársága. Nem lehet kétségünk afelől, mi a szándék
a döntés mögött, erről az első év eredményeit összegző cikk már sommásan
így tömörít: „A sajtó[...] fegyverré vált a kezünkben.” Fegyver
akkor is, ha az oktatásügy kérdéseit kell megoldani (vagy megmagyarázni),
s amikor a bányásznapot kell társadalmi üggyé változtatni („Tatabánya
pedagógusai sikeres bányásznapot rendeztek”). Optimizmus cseng az
intézmények létrehozását, működését bemutató írásokból (gyanútlan olvasó
elképed már a létesítmények számától is). Kétségtelenül hatalmas erőfeszítések
húzódnak meg számos hír mögött, amellett jól láthatóak az országos tendenciák
hűséges másolásai is (dolgozók iskolái, népikollégiumok, népművelés, munkásszínjátszás,
szovjet filmhetek, munkás művészeti szakkörök, dalárdák stb.). A tehetségek,
a halhatatlanná váló életművek jó része startol ezekben az években. Ahogy
a régi megyeszékhellyel vívott versengés éppen az egyházakról szóló hírek
ködében veszik el egy ideológiai hangsúly felnagyításával: papok kérik
Isten áldását a Magyar Kommunista Pártra, „hogy a megkezdett útról
sose térjenek le”. Van-e ma erősebb érv az egyházbarát politika mellett,
mint Sík Sándor 1948-as (naiv?) tévedése: „A materializmus nem irányult
soha és nem is fog a nép természetes hite ellen irányulni.” A manipulált
sajtó még ugyanebben az évben az öntudatos olvasó szájába (levelébe) adja
az egyházi adóról vallott saját nézetét: „Aki akarja, fizesse,
de ne kényszerítsenek erre senkit.” T. Sáray Szabó Évának adnunk
igazat: döntse el mindenki maga, hogy mi életszerű ebből a sajtóhírözönből!
S itt vagyunk Hlogyik Gabriella érdekes, ám a könyv
választott témájának szempontjából alig kapcsolódó írásánál: Bánhida
történeti ragadványnevei az 1940-es évek végén. Ha írásunk kezdetén
beismertük bizonytalanságainkat, most más oldalról azt gondoljuk: egy
folyamatosan működő (levéltári) műhelyben helyet kell kapnia olyan köteteknek,
amelyeknek írásai együtt mutatnak fel néprajzi, nyelvtudományi stb. témájú
dolgozatokat. Ehhez a levéltár kutatóbázis ugyanúgy lehet, mint kiadó.
De más műhelyekkel együttműködő társintézmény is! (Ez nem hárítja át egyetlen
intézményre a felelősséget a többi – működő, vagy éppen elhaló –
intézmény vállalkozó kedvének hiányosságairól.) A helytörténet regionálisan
is megszervezheti önmagát, amelyen belül számos erőforrás hozhat létre
még kiváló eredményeket. A négy elődközségből sem csak Bánhida lakosságának
lehettek ragadványnevei, mint ahogy számos egyedi – településenkénti
– kutatás erősödhetne azáltal, hogy hasonló feldolgozásokkal közös
kötetben tárnák fel az elhomályosuló, de veszni nem hagyható értékeket.
Ezek pedig soha ne csak a születésnapok inspiráló hatására jöjjenek létre,
mert elvész a folyamatos kutatási kedv, s vele elvesznek az elégséges
eredmények.
*
Nem mellékes gondolatok kívánkoznak észrevételeim végére. A 60 éves Tatabánya
helyesen tette – természetesen –, hogy könyvvel emlékezett önmaga
emberöltőnyi múltjára. Szép és még inkább fontos könyvvel tette ezt. A
kötet harmadik fejezete dokumentumközlés a koalíciós évekről Turulaljától
Tatabányáig címmel (Simonik Péter összeállítása). A kutatók ugyan
elmondták a többségükről, amit következtetni tudtak és akartak, mégis
helyes, hogy a pontos és szikár szövegek szemelvények formájában megjelennek
a könyv végén. A véleményalkotó olvasó tisztelete szól a szándékból.
Nem említettem
írásom bevezetőjében a Tatabányai Levéltári Füzetek 10. kötetét, mely
a város születésnapjára azon tudásunkat gyarapítja, amellyel a szakemberek,
a kutatók fognak majd sokszor dolgozni. Simonik Péter és Tóth Gabriella
állította össze a Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára fond- és állagjegyzéke
című kalauzát, mely az érdeklődők számára gyorsan használhatóvá teszi
a városi könyvtárban kezelt iratanyagot. A kötet – a szerkesztők
véleményét tolmácsolom – az 1998- ban megjelent „Levéltárismertető”
átmeneti hiánypótlását teszi most átdolgozásával bővebbé.
*
S egy ismétlődő szerzői füstölgés: sajnálatos, hogy egyes írások szakmai
lektorálását nem követte olvasószerkesztői hibajavítás. Helyenként értelemzavaró
hibák költöztek át a kéziratból (?) a kész tanulmányokba. Kár értük. (Simonik
Péter szerk.: Az újjáépítéstől a községegyesítésig. Tatabánya elődtelepülései
a koalíciós években /1945-1948/. Tatabányai Levéltári
Füzetek 11. Tatabánya, Megyei Jogú Város Levéltára,
2007. Simonik Péter–Tóth Gabriella szerk.: Tatabánya Megyei
Jogú Város Levéltára fond- és állagjegyzéke. Tatabányai
Levéltári Füzetek 10. Tatabánya, 2007.)
|
|