KOVÁCS LAJOS

A csöndre parancsoltak gyülekezetei

Két Komárom-Esztergom megyei falukép
a 20. századból

A magyar falu számos tényfeltáró, riport-, szociográfiai dolgozat témája volt a 20. században. A hatalom számára általában nemszeretem műfajok voltak, függetlenül a politikai éráktól. Nagyon tiltott időkben legalább a közönségsiker kárpótolhatta a szerzőket – már ha eljutottak a közönséghez. S az sem volt mindegy, ki milyen mélységig hatolt (hatolhatott) a próbafúrás rétegeibe. Ezek a műfajok ugyanis elsősorban szociális okokból borzolják a kedélyeket, amelyeket azonban azonnal politikai tőkeként „forgatnak meg” a politikai szándékok piacán. 
    Az Alföld (de mennyiféle!), Dél-Dunántúl, Nyugat-Magyarország régiónként mindig izgalmas terepet kínált a nagyon elszánt falukutatónak, riporternek, ha emellett még az igazmondás közlésének erős hitével is megverte az Isten. Szociográfiát (stb.) írni jó- vagy alkotókedvből azonban ritkán sikerült, ha nem állt a szerző mögött biztos ígéret (remény), s a hosszadalmas, aprólékos munkához elengedhetetlen megnyugtató egzisztencia. 
    Napjainkra mintha még a korábbi erő és kedv is ellankadóban volna. Ezért öröm a recenzensnek fölfedezni egyszerre két faluképet – s az már külön ajándék, hogy ezek szűkebb hazánk (korábban kevésbé látogatott) vidékeiről valók. 
    Amúgy legalább annyi az eltérés, mint a hasonlatosság a két kötet (falu) között. 
    A kesztölci oknyomozás kiadványa karcsú, a környeié testes könyv. S ha van is mindkét falunak „legendája”, azok erősen ellentétes indíttatásúak: Kesztölc a „Kis Moszkva” névre, Környe a „Kis Amerika” jelzőre hallgatott bizonyos politikai szándékok mentén, s jobban egyik sem járt se hírnevének balosságával, se jobbosságával, sőt éppen ezért fojtogatták a legerősebben – ugyanabban az időben. Az egyik a szlovák, a másik a sváb őslakosság legendáriumát örökölte, ezért az egyikből (nem túl tömeges) kitelepülés, a másikból erőteljes kitelepítés következett az 1940-es évek végén. Sorsában mindkét falu az ipar, főként a bányák árnyékában igyekezett megvetni a lábát (Kesztölc a dorogi, Környe a tatabányai bányászszomszéd sorsában osztozott). S innen már inkább a sorsközösség tényeit sorolhatjuk: mindkét falu a török hódítás nagy vesztese, s az 1700-as évek újratelepítési politikájának köszönheti feléledését. Kevert lakossága hol nemzetiségi, hol vallási alapon hadakozik s békülget egymással meg a pillanatnyi gazdákkal, s mert igazán sosem tud úgy (meg)élni, ahogyan az kívánatos lenne, mindig többféle jövedelemszerzéssel segít magán, amíg engedik neki. (Boraikra például mindkét faluban esküsznek még a főállású bányászok is.)  <
    Azért ez a két falukép mégis egészen más okból csemege annak, aki kuriózumra vadászik. S itt szó sincs hatásvadászatról. A 2006-os év kiadványainak sorából éppen az emeli magasra a két munkát, hogy – egymástól függetlenül – meg tudták ragadni a két település sorsát meghatározó, évtizedeken át hurcolt, talán maguk előtt is feltáratlan (vagy szándékosan elhallgatott) kínjait.

*

Kesztölcöt egy tragikomikus anekdota politikai pikantériája évtizedeken át nevetség tárgyává tette. A történetet a homályos emlékezet 1956-hoz kötötte, mely szerint a kesztölci lázadó polgárok egy csoportja a forradalom idején kikiáltotta a helyi, vagyis a „Kesztölci Köztársaság”-ot. Országos hír és botrány kerekedett a dologból, kesztölcinek lenni (jelen sorok szerzője ezt személyes, „Kesztölc közeli” tapasztalatból tudja) sem forradalmi, sem ellenforradalmi „szempontból” nem számított előnynek. S mert önmagán messze túlmutató jelentést kapott az abszurditás, azon sem az idő, sem a politikai fordulatok nem tudtak változtatni. Szégyen és bélyeg maradt az itt élők, elsősorban az „őslakosok” homlokán. 
    Az abszurditást helyben lehetetlen volt orvosolni. Ehhez szükség volt egy kívülről érkező, sem rokoni, sem nemzedéki kapoccsal a történethez nem köthető kutatóra, aki hatvan évvel a történtek után nem átallott elgondolkodni egy soha kétségbe sem vont képtelenségen. 
    Barsi Szabó Gergely tanult szakmáját jött el gyakorolni a Pilis lábánál megbúvó kis faluba. Hatvan év alatt (de már a rendszerváltozás 16 évében is) eszébe juthatott volna másoknak, nála „érettebb” riportereknek is, hogy lehalásszák az egzotikus témát előle. (Azon senki sem csodálkozik, hogy helyből senki sem próbálta, merte földeríteni – netán csak kimondani – az igazságot. Közel negyven évig maga a politika tartotta életben a legendát, hogy aztán ennyi hallgatás után már se kedv, se élő tanú ne maradjon elegendő a tisztázáshoz.) 
    Hogy volt parázs az avar alatt, azt ennek a fiatal kutatónak a munkája igazolja. Nem áll szándékomban kicsinyíteni sikeres oknyomozását, amikor azt mondom: úgy látom, elég volt a kérdezősködést elkezdeni, érdeklődést mutatni, s nyílni kezdtek az ajtók, a pincebejárók, a fényképalbumok, az emlékezet letakart, mély kútjai. Ötven év után a még tanúskodó kevesek kézről kézre adták az „oral history recording” módszerével bizalomhoz jutó kutatót. S mert az eltemetett múlt igazságtalan sértéseire sosem volt válasz, joggal mondhatta ki a szerző: „a múlt harcait valójában nem oldotta békévé az emlékezés”.
    Ez a történet (történelem) pedig megállíthatatlanul hátrált a múltba, s nem állt meg sem 1956-ban, sem a második világháború körüli években. Ha Barsi Szabó Gergely csak annyit állapít meg, hogy „a legenda oda”, tehát nem igaz, már elégtételt szolgáltat a kesztölcieknek. Igazán mégis az teszi jelentőssé leletmentését, oknyomozását, hogy a „mi?” kérdése helyében a „miért?” vált központi problémává. 
    Ez vezette el a huszadik századi falutörténet mélyebb feltárásához. Ez mutatta meg Kesztölc sorsának valódi tragikumát. Felmutatott egy baloldali mentalitású, őszintén baloldali érzelmű közösséget a maga szegénységével és tisztességével. Ez a gazdasági válság idején mezőgazdaságból és bányászatból megélni egyaránt nem tudó nemzedék Nyugat-Európa bányáiba kivándorolva keresett magának elegendő egzisztenciát ahhoz, hogy hazatérhessen és emberibb módon élhessen. S mert érzelmeiben nem változott, védte akkor is szegénységét és tisztességét, amikor – ez az igazán tragikomikus a sorsában – elérkezett „az ő történelmi ideje”. S mert nem gondolkodott együtt (most sem, mint 1919-ben sem) a hatalommal (amire várt), s mert az orosz támogatással megvalósult hatalomátvétel után éppen tőlük vettek el mindent (vagy éppen ők nem kaptak semmit): hamarosan börtönökben, koncepciós perekben találta magát, s megtört, eltűnt vagy belehalt az eseményekbe. 
    1956 is csupán ürügy volt arra, hogy még egyszer feltámadó igazságérzetét megalázzák, megszégyenítsék. Az akkor maguk között rövid időre megteremtett igazságot egy szándékosan terjesztett, egyébként pedig alapos késéssel a köztudatba dobott hazugság rántotta újra a sárba: a kesztölci köztársaság legendája. Csaknem végleg csatát vesztettek miatta. 
    Mindez az esszenciája csupán annak, ahogyan elvezet bennünket a kesztölci (emberi és történelmi) utak egymásba hurkolódó távlataiban a szerző. „Csak” meghallgat minden fölszakadt sóhajt, hogy aztán a tények még föllelhető igazolásait is hozzákeresse az elmondottakhoz. A tények pedig ismét makacskodnak: évekkel az események után született meg s terjedt a legenda, hogy aztán belemosódjon az agyakba mint a kor szüleménye. Egy pártfunkcionáriusi döntés, kinyilatkoztatás elegendő volt az elferdített történet terjedéséhez. Ahhoz pedig egy elhagyott orosz harckocsi, s néhány – jelentéséből kiforgatott – vallomás. 
    A szerző érdeme, hogy mindeközben száz évet vázol fel (s majd háromszázat sejtet) ahhoz, hogy az utolsó hatvan év önpusztító kutyakomédiáját leleplezze. Leleplezve vele az ötvenes évekből továbbmentett, a „bűnös nép” kollektív büntetését saját fejére zúdító kiskirályokat. 
    Egy egyetemista dolgozata vált ezzel egy jobb sorsra érdemes, immár teljes múltját tisztességgel vállaló falu felszabadítójává. Ígéretes pályakezdés Barsi Szabó Gergelyé.

*

Őrszigethy Erzsébet a megye – a hegyek – másik oldaláról jelentkezik. Környei könyve – A nép keveredik, a falu kerekedik – éppen annak a teljességnek a feltérképezésére törekszik, amelynek Barsi írása most nyitott szabad utat Kesztölcön. 
    A tapasztalt, kiváló falukutató nem először indult „terepre”, amikor a Tatabánya szomszédságában található mintegy 4500 lakosú falut megszállta a tőle falukutatást tanuló egyetemistáival. 
    Itt is vannak legendák, rögzült tévedések, ha súlyos hazugságnak nem is nevezhetőek. Itt is szóra kell hozzá bírni a sértetteket, a felülkerekedetteket, a megalázottakat és megszomorítottakat. De a huncutot, az ügyeskedést szemtelenséggel ötvözőt, a hatalmát fitogtatót, a szerencsejátékost, az elszegényedettet és a hamisan nagyvonalút ugyanúgy. S van legenda arról is, hogy „Környe a csöndre parancsoltak gyülekezete”. Ebből kell falut kutatni. 
    Ha a kötelezően tragikus vég nem riasztana, azt mondanám: a szerző egy háromszáz éves balladát rajzol mindebből. Úgy kell szolgálnia az időt és teret, hogy mérföldes előre- és hátralépései és történelmi homályai ellenére egy érthető és katartikus történet szálait bogoztassa velünk társszerzőként. Mert a legfőbb erénye Őrszigethy Erzsébetnek az a mesélőkészség (olvasmányosság), amely szinte az olvasó tapasztalatává változtatja a megszólított történelmet. 
    Egy országot is, de különösen olyan megyéket reprezentál a Találkozások Környén alcímű „terepmunka”, amilyen a háromszáz éve sorsverte Komárom-Esztergom megye (ami ezen a néven szerepelt a legkevesebbet a történelemben). Mára kisebbségben maradt őslakók gyarapodása, kerekedése ugyanúgy benne van ebben a balladafüzérben, mint az éppen beköltözők vagy elszármazók helytaláló igyekezete. Mert éppen az lett Környe sorsa ebben a folytonos költöztetésben, hogy hiába akart egyneműen és kitartóan azonos maradni önmagával, folytonos befogadó lett a keveredés és szembenállás minden nyűgével, haragjával, veszteségével. 
    A legnagyobb vesztes svábság – a legmakacsabb hiedelem szerint Környe még mindig sváb település – elnémult, valószínűleg örökre megfélemlített generációi vagy kisodródtak az ország életéből is, vagy futottak néhány kört a majdnem kitelepítés és a vissza-, de már nem hazatérés kálváriáján. Döbbenetes, hogy mégis el merik mondani, hányszor költöztek, s hányszor vásárolták vissza a magukét, hogy csak azért is megmaradjanak, itt maradjanak (volt, aki hatszor). 
    Ahogyan nem sokkal szerencsésebbek a Duna túloldaláról idekergetett felvidéki magyarok sem. Szerencse-e, hogy lakást kaptak, hogy többet hozhattak magukkal, s hogy közelebb maradtak a hazához a környei otthonban? Az ő tragikumuk éppen abban kereshető, hogy innen is, onnan is a száműzetés érzésével tekintgetnek a partok felé, s nemzedékváltás kell hozzá, hogy a befogadó faluban őslakosként merjenek fölegyenesedni. 
    A becsapottság tetten érése azonban a nyírségi áttelepülésekben válik több síkon is világossá. Őrszigethy statisztikával igazolja, milyen kevesen tudtak gyökeret verni a befogadó faluban éppen a magyarországi átköltözködők közül. Kultúrák idegenedtek el egymástól ebben a politikai hajszában, ahol földet, házat lehetett (előre) ígérni, csak együttélési és munkakultúra nem járt vele. A téeszesítés áldozatai a mára szinte nyomtalanul eltűnt hazai betelepülők lettek. 
    De a szerző ennél mélyebb és alaposabb, amikor a máig gyarapodó falu korszakolható lakótelepeit egyenként járja végig, keresve a befogadó jelleg okait. Környe a magyar falu olyan 20-21. századi típusa lett, amely már „nem is igazi falu”. A telepek nem elkülönült nemzedékek, netán rétegek, nemzetiségek vagy felekezetek lakhelyei. A korábban jelzett folytonos vándorlás mindannyiszor újabb keveredést eredményez. Igaz ez a nemzetiségi vegyes házasságok alakulásában, a vallási felekezetek (néha kölcsönös) erősödésében, de a nemzedékek is adják-veszik a telket, házat, vagyont, otthont. Elmennek és visszatérnek, s a megyei arányhoz képest magas számban vállalkoznak. Meg is születik vele az új legenda: „vállalkozó falu”. 
    De hát volt itt korábban országos hírű állami gazdaság, voltak egymásnak feszülő téesz(csé)-közösségek, most pedig a tatabányai ipartelepítésből kér, kap részesedést a falu. Őrszigethy figyelmét – úgy tűnik – semmi sem kerüli el. Megszólaltatja a milliárdos üzletembert is, a visszavonulót fújt vállalkozót is, s odafigyel a falu erkölcsi haragjára (night club), ahogy a politikai élet alakulásában is keresi a mobilitás, az életrevalóság okait. 
    Mert ennek a mobilitásnak, összetartásnak is okai vannak, s a szerző megnevezi őket: a termelés helyett most a szolgáltatás felé igyekszik a vállalkozók zöme, ahol „a vállalkozások utcája nem a vállalkozók utcája”, s ez utal arra is, hogy Környe más települések üzleteinek is otthont ad. A hagyományos együttélési formákhoz is jobban ragaszkodnak a környeiek, magas a családháztartások száma, alacsony a válásoké. De azt is látjuk, hogy „Vállalkozónak titulálja magát a kocsmáros ugyanúgy, mint a fodrász, a marhatenyésztő hasonlóképp, mint az esztergályos. Eközben eltörpül a szakértelem jelentősége, és a vállalkozóvilágban már nem az a legjobb szakács, aki a legízletesebb gulyást főzi, hanem az, amelyik kondérjával uralni képes a placcot.” A kikezdett morálnak már van olyan története, amely a fogorvosok csataterévé tette a faluban az egészségügyet, a képviselő-testületet, a bíróságokat alsó foktól a legfelsőig, a népszavazás intézményét sem kímélve az igazságkereséstől. 
    A helyi politikai háttér azonban viszonylag nyugodt, sikeressége változó, pártálláshoz alig kötődő (a szélfúvásra azért nem érzéketlen), viszont a fiatalok itt sem kapkodnak a képviselőségért, a városatyaságért. A kisebbségi önkormányzatok között viszont (a legenda ismét oda) éppen a sváb alakult meg utoljára, s ebben a csöndre parancsoltak félelmei tükröződnek. A befogadás malmai viszont jól őrölnek, szerzőnk erre a „falusi diplomáciát” ékes példaként említi – nem méltánytalanul. 
    Olyan falutörténet Őrszigethy Erzsébeté, amelynek ellentmondásai mellett is – a balladák tragédiái nélkül – katarzishoz vezetnek a szálai. Van magyar falu az iparosodott, autósztrádához kötődő Dunántúlon, amely képes feldolgozni rákényszerített, nem kívánt múltját is, hogy megőrizze mobilitását, folytonos gyarapodását népességben is, anyagiakban is. Szellemisége nem magasan kvalifikált értelmiségében érhető tetten, s ez bizonyosan gyönge láncszeme a fejlődésének. Ám némi reményt a Tatai-medence közeli városai ehhez a lépéskényszerhez is ígérhetnek. Az ide kiköltözők ugyan még kívülállók, de elődeik sem kerülhették el sorsukat a környeivé válás folyamatában. 
    Jobbat nem tehetek, mint az előszó ajánlását idézem (Nagy J. Endrétől): „csak azt tudom tanácsolni minden olvasónak: úgy olvassa ezt a könyvet, mint Magyarország 20. századi valódi és igaz történetét. Ebben minden benne van, amit tudni érdemes.”

*

Nehéz és bosszús szívvel illesztek ide még egy – mindkét könyvet érintő – észrevételt, mert valami méltatlan a kiváló munkákhoz. Elsiették-e a megjelenést, vagy csak megspórolták a lektort a kiadók? Egy könyv szöveggondozása ma kevesebbet érne az összkép teljességénél? Sem a helyesírási hibákra (pl.mindkét könyvben gyakori a vesszők zavaró hiánya vagy az elválasztási hiba), sem a környei kötetben a névelők eltűnésére („1975-ben halt meg uram...”stb. – még a tartalomjegyzékben is kiált felénk egy csúf példa!), a gépelési hibák gyakori ottfelejtésére („a 80-as évekre a csak a család...” – mindkét hibát a 207. oldalról csak szemelvényként mutatom be) nem lehet magyarázat. A kritikus pechére egy kötéshiba (fejjel lefelé egy ív) csak tetézte a bosszússágokat. A kórtünet – sajnos – kortünetté terebélyesedik. Nem ritka, hanem konzekvensen ismétlődő hibák sora teszi e fontos kiadványokat még emlékezetesebbé – nem kívánatosan. (Barsi Szabó Gergely: A kesztölci köztársaság 1956. Timp Kiadó, 2006; Őrszigethy Erzsébet: A nép keveredik, a falu kerekedik. Találkozások Környén. Terepmunkák 2.Ú.M.K. Jelenkutató Alapítvány. Budapest, 2006)