SZITÁNYI GYÖRGY

Zónahatáron

Legéndy Jácint: Központi Zóna

Közel másfél évtizede megkért egy tanerő, olvassam el az egyik gimnazista írásait, állítólagos verseket, hogy valóban tehetsége-e az a gyerek. Azok az írások versközeli szövegek voltak, látni való volt, hogy amennyiben nem tudják kiverni a hajlandóságot abból a fiúból, költő lesz belőle. 
    Talán két évvel később már a városháza termében mutatták be a fiút, és öröm volt látni a bámuló lokálpatrióta polgárokat, akik mukkanni sem mertek, hogy egy szót sem értenek, hiszen maga a polgármester vezette be a rövid estet. 
    Harmincéves, jócskán érett költő lett Legéndy Jácint, mire megjelent az első kötete. Semmi értelme az irodalomtörténethez kapkodnunk, hogy bezzeg mások, alig száz-, kétszáz évvel korábban, már éhen is haltak ennyi idős korukra, ha a tüdővész el nem vitte őket.

*

Örülhetünk, hogy van költőnk, aki nem serdülőkori zsengékkel késztet fogadásra, hogy mi lesz belőlük, hanem készen kaptunk egy költőt, aki erős kötettel nyűgözi le az olvasót. Erejét, jóllehet éles szeme és sajátos látásmódja, metaforái, hasonlatai adják első pillantásra, a lényeg máshol van. 
    Jellegzetes értékvilágot közvetít. Ennek tárgyai, dolgai, szereplői mind ismerősek, azonban egy – később említendő érték – kivételével semlegesen derűsnek mondható világot terít elénk. Ennek furfangja, hogy bármily szépen el lehetne andalodni azon, hogy alanyi a lírája, megejtően szubjektív, s ezzel nem is tévednénk nagyot, amint azzal sem, ha észrevennénk, hogy könnyedén be lehetne sorolni az objektív lírának mondott költészetbe is. Legéndy nem tűri a skatulyát, kivéve, persze, ha azt önmaga alkotta meg.  
    Ezzel természetesen elsősorban a hasábba kényszerített formára utalok, ami engem a hajdani kamasz frizurájára emlékeztet, amiről a föntebb említettek nem tudták lebeszélni. Ez neki kell, ha maga a textus látszólag nem is indokolja. 
    Mert ugyan mire fel? Az említett kamaszfrizura, ami a kötetben is visszaköszön, egyfajta rendszeretetre mutat. Ha valaki találomra, akár egy régi vágású tanerő, beleolvas a konok hasábokba, azok szigorú formájához képest borzasztó rendetlenséget talál. Nincsenek központozások, nagy kezdőbetűk, még Jézus neve is „jézus”. Mintha nem ismerné a nagybetűket, pedig nagyon is tisztában van jelentőségükkel, ha ez a kötetben nem is tűnik fel: címadó verse, a Központi Zóna ebben a formában hívja fel a figyelmet arra, ami egy ilyen férfi világában központi kérdés, a zóna pedig önmagáért beszél, hiszen csodálatosan megírva erogén. 
    Ennek a szövegkezelésnek bőséggel van előzménye, nem kimondottan új lelemény, azonban ilyként formált-formázott nyelvi anyaga döbbenetesen expresszív. E szövegkezelést kedvelték hajdan a szürrealisták (mint észrevehetni, Legéndy pontosan tudja ezt), de ugyanezt a fajta szürrealizmust alkalmazta a beat költészet is. Ezektől az előzményektől azonban alapjaiban tér el: semmi automatizmus nincs a képeiben, hajlamos vagyok azt hinni, hogy nemcsak szavait, talán még betűit is gondosan megválasztja. A beat súlyos kifejezőereje megtalálható e versekben, de azok kifejezőeszközei közül a projektivitást, valamint egyetlen kedvelt írásjelüket, a gondolatjelet is mellőzi. Ezért nagyon kell figyelni, miféle gondolatok, vagyis mondatok folynak nála egymásba, s vigyázni kell, hogyan értelmezzük szövegét, mivel sorainak hosszúságát jellemzően nem adott mérték, pláne nem a beat lélegzetmértéke szabja meg. Mintha figyelmeztetne is erre: ahol végképp nem fér a hasábba a szöveg, elválasztójelet használ, ahol pedig a hasábtól is kénytelen megválni mondandója kedvéért, középre zárt sorokat ír. 
    Mindezek mellett fel-felbukkan, alighanem akaratlanul is a belső rím, de a legszembetűnőbb a félrímek használata, és a strófákba tördelt textus (Gyászbohóc, Szédület).

*

Említettem az alanyi és az objektív költészet egymásban való megjelenését. Ezt lehetetlen szó szerint venni, de a versek mélységesen alanyi volta ellenére megjelenik bennük a bensővé tett külvilág, és ezáltal csodálatosan oszcillál Legéndy költészete a meghatározó én és a mélységesen szeretett külvilág között. 
    Így adódik az érzés, hogy szinte bukolikusan homogén, derűs költészet ez. A bukolika rendben van, ha az ember egy kert természeti világában nő fel, a homogenitással azonban nem így állunk. Nem a világ homogén, hanem többnyire az a tiszta szemlélet, amely természetes, ám míves egyszerűséggel, magától értetődő könnyedséggel köti a hasonlót a hasonlítotthoz, és amilyen elegánsan teszi meg ugyanezt fordítva, mígnem valóban nem tudni, mi is légyen ebben a lírai világban a hasonló, s mit nevezhetünk hasonlítottnak. 
    Ritka erős nyelvi készségről vall ez a világ, amelynek szinte nincs jó-rossz erkölcsi ellenpontozása. Ugyanígy nem különül el – de ez akár természetes is lehetne – a kisvilág és a nagyvilág, azonban éppen a föntebb írottaknak megfelelően ennek oka, hogy a kint és bent, az alanyi és a tárgyi úgy válik eggyé, hogy az objektum végső soron a szubjektumba bújik. 
    Lehetne, persze, vitatkozni azon, hogy a versekben megjelenő nem- én jellegű dolgok valóban kintről valók-e, de fiatal költőnél mégis komikus lenne feltételezni, hogy a lámpaoszlop és a kandeláber görnyedtsége Legéndy Jácint testtartásából projektálódnék. Sokkal inkább a festészethez húzás, a látvány ingatagsága jelenik itt meg, hiszen ez a két világító eszköz, ha temetői, ha utcai, fényt és árnyékot feltételez: lobogást, ingó fényt és árnyékot. Valamilyen árnyképgörbítő mozgást feltétlenül. 
    Ismerős életünkből a nagypapa csörömpölő biciklije, az általa hozott kalács, az oldódó hajzselé, illetve ezeknek bármely megfelelője: egy sereg nagyon hétköznapi dologból szövődik ez a versvilág, de e világnak szerkezete úgy van megvilágítva, hogy elhitetik, a költő úgy fondorlatos, ahogy egy barokk festő: annyiféle megvilágítással, fényforrással dolgozik, amennyire szüksége van ahhoz, hogy megmutassa, mit lát ő. Lát sárkányarcú gyíkokat, krokodilként sikló kenukat, és ez nem mesevilág. Közvetlen tapasztalás, csak magunk még nem vettük észre. Dinoszauruszok kései utódai a bokrokon? Két értelemben is tiszta kép. Ha gyík, akkor azért, ha madár, akkor a pikkelyek megmaradtak a lábukon, látható bizonyítékok, de szükséges a meglátás adománya, hogy ezekből költészet legyen. 
    Mindezek ellenére nem a barokkhoz vonzódik, hanem ahhoz, akit- amit látásmódjában és világában önmagához közelinek érez. Mégpedig azért, mert a maga világában a szürrealizmus képviselője. 
    Közbevetőleg jegyzem meg, hogy aki elolvassa a skizofréniák definícióját, és már ismeri az alanyi líráét (vagy fordítva), alkalmasint elképed azon, hogy e két meghatározás nagyjából szó szerint megegyezik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy lírikus okvetlenül elmebeteg (művészetekben előfordul az ilyesmi, amint a magas tudományokban is). 
    A „skizofrén alkonyon jössz felém / mikor a széteső tudat / felhők s űrállomások között / a holdig húz függőhidat” költői képe drogra, konkrétan ópiumra utal, onnan a hasadás, hogy kétféle tudatot ad. A vers címe Szédület, az alcíme: gulácsyvers. Maradva a festőknél: van egy boschvers alcímű vers is a kötetben (Menny és pokol). Ez utóbbi az, amire korábban utaltam: van jó-rossz ellenpontozás a Központi Zónában. És nyomban értelmeződik egy másik ellenpont is: a kis- és a nagyvilág közötti. Míg a kötet elején nem egészen tudni, hogy ez álmodhatónak is érdemes világban, ahol az én és a nem én összemosódik, ahogyan annak rendje van, a tárgyak is felszívódnak a szubjektumba, vajon van-e ellenséges nagyvilági princípium, vagy nincs, itt expressis verbis megjelenik: „mester a pokolból fel- / korcsolyáztak a démo- / nok [...] karácsonyfa- | gömbökkel játszanak ám / éjjelenként miniszteri szi- / varzsebekbe gyűrnek ke- / nőpénzt...” 
    Íme tehát a pokol: a rendszer irányítóit a pokolbeliek pénzelik, és e pénz mellett bibliai idézeteket ábrázoló, aranyhátterű képeket, vagyis ikonokat, közönségesebben szentképeket lopva, azokról hazudoznak az embereknek. A mennyei ellenpólus e versben Bosch, de mennyei, azaz jó érték mindenki, aki nem „tapenolja” az áruk bőségét. Kitágul a kötet értékvilága, és visszafelé mintegy értelmeződik az a fajta bukolikus tisztaság, az a jó érzet, ami eltölt bennünket emlékek, szerelmek, sőt a halál tapasztalása közben is.

*

Az én, illetve a mi (szerelem, család, barátok, természet) ellenében megjelenik a mások, az opponáló nem-én és a nem-mi világa, hagyományos terminológiával: a nagytőke, a magyar újgazdagok rablókapitalizmusa. 
    Hogy ez a kép hazainak tűnik, természetes; de másutt arra is fény derül, hogy minden hasonló rendszerről ez a kötet erkölcsi ítélete. 
    Így polarizálódik a kötet erkölcsi értékrendje kétféleképpen. A nyilvánvaló látszásban a mi és kirablóink mint kis- és nagyvilág (amint Schillernél az Ármány és szerelemben Miller muzsikus polgári háza és ellenében az udvar), ugyanakkor megtartja, hiszen ez megkerülhetetlen: a vallásos eredetű jó-rossz ítélkezés értékmegoszlását is. 
    Tekintettel a kötet szerkezetére, amely a mozgalmas, de lényegében a békés én, illetve a mi világából indulva terjed, s a gulácsyverstől eljut a boschversig, ahol szétpattan a burok, és belép az ellenfél, felbukkan két objektum is. Az első, a legnyilvánvalóbb, a pénz, amelynek pokoli, démoni világa van, és vele szemben egyelőre a művészet mint a tiszta alkotás és – a maga megfelelő értelmében – a teremtés világa. Ez, természetesen, „mennyei” érték. Ettől kezdve új, teljes zárt egységgé válik a nagyszerűen és okosan szerkesztett kötet. 
    Érdekes ez az építkezés különben is. Négy ciklusra oszlik, és mintha elkószált mottók lennének, a ciklusok más-más helyén egy-egy négysorost találunk, amik sűrítve közelítik a ciklusok lényegét. Trükkös dolgok ezek. Amilyen lírai az első kettő, a Lepkeház és a Kilincs, amelyek megragadják az ifjúság két kiemelkedő érzését, a szeretetet és a gyászt, olyan elgondolkodtató (íme, itt is) a megjárandó pokol változata, a Fekete Lyuk. Ezen nem csillagászati fogalmat kell értenünk, hanem egy már megszűnt – mondjuk így – alternatív diszkót. Arról nem tudok, hogy ezen a helyen mennyire voltak gruftik, és ha igen, pogóztak-e, de ebben a ciklusban a pokoljáró mindenesetre mint élményét mondja el, hogy ott időzött a fekete rúzsos, fekete körömlakkos csajokkal, valamint haverokkal, s közülük volt, akit elvitt a csavarlazító, amit narkónak használt, míg az öccse elszállt a heroinnal, és a többiek is felszívódtak. A Fekete Lyuk világa eloszlott, „Az egyetemes forradalom elma- / radt és megszüntették a klubot. Befeje- / ződött a fekete ünnepély...” – hasábba szorult próza: a költői szövegben központozás van, mintegy súlyt adva a mondanivalónak, ami az „anarchista századként” vonuló felhőkkel túlemelkedik az underground és a deviancia mágikus világán: „Az egyetemes forradalom elmaradt”. Ez a fogalom az eredeti ’világforradalom’ értelemben ismertebb, de Legéndy így tartja helyesnek, ami nyelvtanilag pontos és jó megoldás: így fordította a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion), közkeletű rövidítésével, a RAF búcsúkommünikéjében szereplő világforradalmat is. 
    A negyedik ciklus négysorosa az Esti kép. Mozdulatlanságában is eleven: a horizonton lebegő Hold kelhet éppen, vagy lenyugodhat (talán új hajnal felé járunk?), de az is lehet, hogy valóban csak lebeg, nem tudván, mozduljon-e, s ha igen, merre. 
    Íme az idea, az álmegoldás, amit a lefizethető méltóságok ellen javall, és ez teljesedik ki a maga romantikus voltában a negyedik ciklusban. Lemondva a lehetőségről, de vágyva egy új megoldásra, amely a „...zse- / bükben kényszer agyukban / morfium csapong...” nagyvárosiak között megfoghatatlan, észrevétlen, akár a születések (Mikor megbabonáz a város). 
    Így kerül ebbe a megkapóan lírai kötetbe, amelynek bevezető versében (Királyok parkja) jelen van a természet és az ősidők iránti csodálat, s olykor felbukkanva belengi e szövegeket, a romantikus forradalmár, Guevara képe is. Dramaturgiailag, mintha így építette volna költészetét Legéndy Jácint: éppen a megbabonázó nagyvárosban torzult arcokat látva riad az ezredéves múlt. A kötetet cikluson kívüli vers zárja, s igazolja az egységes költői világot, mintegy keretbe foglalva a művet: „...érzékelhetem tinéd- / zser önmagam a rajnyi délutánt / amit kertem vagy a park fái közt / az összehangoltság dimenziójá- / ban töltöttem el [...] biztos hogy továbbra is gyön- / géd érzékeny forradalmár leszek”. (Balassi Kiadó, Bp., 2006)