FEKETE J. JÓZSEF

„A vers olvasóval szennyeződve tisztul”

Weiner Sennyey Tibor: Versek a kisházból

Úgy kezdődött a történet – mert mint minden könyvnek, ennek is története van –, hogy Weiner Sennyei Tiborra 2006. 01. 01. és 2006. 05. 31. között rábíztak egy kertes házat, lakja, őrizze, ápolja a tulajdonosok távolléte alatt. A gyakorlati megbízatás azonban a Gérecz Attila-díjjal jutalmazott, akkor még első kötetes alkotónál költészeti feladattá magasztosult. Magától adódott a szerep, amely a költő fizikai mozgásterét és érzéki benyomásainak forrását a házra, a kertre korlátozta, szellemi láthatára előtt pedig a tanulás, az olvasás és a kontempláció nyomán lebontotta a korlátokat, egyhelyben maradva tett nagy utazásokat kultúrák, művek, gondolati rendszerek között, hogy azokat versbe hívja, saját világaként, egyben önmaguk jeltelen jelölőjeként jelenítse meg őket. Ez a módszer nem valami posztmodern hókuszpókusz, nem csalafinta lop-art, hanem tudatos művészi aktus, amely ortográfiai kiemelés nélkül sző idegen szövetet a szövegtestbe, a vers pedig sajátos ozmózisa által azokat a gondolati elemeket szívja fel, amelyek harmonizálnak lényegével. Korántsem az „írhattam volna én is” művészi szabadsága és magatartása jelenik meg Weiner Sennyei Tibor verseiben, hanem egy sajátos palimpszeszt, a külön tapasztalás és az eltérő korokban, más-más testekben való lét egymásra íródása, ami nyitva hagyja a majdani újabb felülírások lehetőségét is. 
    A gondozás és őrzés metaforikus gondolkodói és költői feladatát egyaránt felvállaló alázatos remete – a költő – ötven sorszámozott és dátumozott verssel, négy számozatlan és keltezés nélküli epigrammával, egy elő- és egy utószóval ad számot a megállíthatatlan időben fél évre megállított pillanatról. Ezekben a versekben együtt él, pontosabban egymásban él a „kisház” és a kert minden realitása, a költő „őrző és gondozó” tevékenysége az elődök által teremtett civilizációs alappal és kultúrhagyománnyal, Lydiával, a költő szerelmével, valamint a költő kitárulkozó szubjektivitásával. A múltban gondolatként vagy műként megfogalmazott tapasztalatok rétegeket képeznek egymás fölött, érrendszert alakítanak ki magukban, hogy eleven szervezetként képződjenek meg egy új műalkotásban. Az egymás fölé íródó saját és idegen tapasztalat a szervesülés folytán nem különül el idézetekre, jelölt átvételekre, sejtetett áthallásokra, hanem meghívják, megszólítják egymást, aminek „módszertanát” Az éj lassan című versben olvashatjuk: a költő vacsorát készít, eközben a római tál Horatiust, a chilei bor Nerudát, a görög saláta Szapphót, a spanyol paradicsom Cervantes regényhősét, a dán pipadohány Hamletet, a honi viz Balassit invitálja költeményébe. 
    Magát a költői létet a „vándorló madárkák és gyökérverő fák” ellentétét feloldó létmódban fogalmazza meg, ami az adott költői feladatvállalásra és szerepalakításra utaló metafora: ő az, aki a kisház toposzába gyökerezett, nem mozdul, látszólag elégikus hangulatban szemléli a természetet, miközben érzi maga körött – miként minden nap a piacon, úgy gondolati síkon is – a kultúrák kavargását, aminek örvényében távoli „vertikális és horizontális” utazásokat tesz. Ő az a fa, amely erdővé képes álmodni magát. A kultúrák és kultúrhagyományok általi spontán megszólítottsága ellenére nem ösztönös, hanem tudatos költő. Az antikvitás hangján való megszólalás kötöttségei, és az avantgárd, neoavantgárd,  kötöttségeket felszabadító beszédmódja természetesen simulnak költeményeibe, modorosságnak nyoma sincs verseiben. Az ösztönösséget és a spontaneitást ebben a költészetben a világ – ez esetben a kisvilág – ingereinek lírát generáló elfogadása jelenti. Weiner Sennyei Tibor ugyan naplójellegű verssorozatot hoz létre, és noha a napló mindig valamiféle penzum, kötöttség, tervszerűség és felelősség megjelenítése, a kisház költője soha nem azzal a szándékkal ül papír vagy képernyő elé, hogy a következő percekben verset írjon valamiről, hanem a „valami”, az inger, a benyomás, a tapasztalat, a tépelődés már versként előbb megképződött, a papíron vagy a képernyőn csupán végleges szövegalakja ölt formát, elégiáét, episztoláét, epigrammáét, miként tárgya kívánja. 
    Tömörsége folytán gondolatilag egyik legmegterheltebb verse talán a Napsütésbe teszem, amelyben a verset teremtő szerzői és befogadói gesztus két pontja közé bevonja a metafizikát, biológiát, csillagászatot, fizikát, egyént és világegyetemet, hogy általuk mutassa fel az egynek a mindenben és a mindennek az egyben való megtestesülését:

NAPSÜTÉSBE TESZEM fekete füzetem
Kitárom és az üres lapra a sugarakat
Esni hagyom és hangtalan letérdelek
Fekete tollam hegyét fénybe mártom
Mert a térd az angyaloké a térdre ereszkedett
A padlóra hullik az én és az angyal
A térden keresztül a lapra szivárog
Sejtjeink közepén DNS csavarodik
Galaxisunk közepén por száll DNS
Alakban a Naprendszer egyetlen atom
És vidám elektron csupán a Föld
Térdre rogyva verset fénybe írva
Utazok a Földdel az elektronon
A Nappal az atomban a Galaxissal
A sejtben és egyetlen teljes kört téve
Újra csavarodik a tudatban minden
Ragyogásba feszítem fehér lelkem
Kitárom és az üres lapon te verset olvasol.

A spontán ösztönösség, mint költői alaptermészet a kisházra, a kertre szűkített élettér által keltett ingerek tömegében és metaforikus-lírai szerkezetekben megjelenő képiségben tárul föl, például a következő idillikus versrészletben:

A gyep öleli ezt a képet és szalad
Sárga gombostűket elejtve hozzánk
Útközben zümmögő szabók rávarrják
A tanár úr meggyfájára a fehéret.

                            (A meggyfa fehérben)

A költő lírai énjének remekbeszabott kivetülése a Zöldbe fordul című költemény, amely a szinte mikroszkopikus megfigyelésből az egyetemességre utaló gondolatokat – nem prédikációként, nem kinyilatkoztatásként vagy okításként –, hanem műalkotásként működő versben jeleníti meg:

Kint a kertben ZÖLDBE FORDUL a szél a másik tetemét
Vonszolja magával egy hangyatestvér
Miféle vég lehetett fűszálak és százszorszépek
Összegabalyodott és kegyetlen dzsungelében
Csak húzza-vonja ahol tudja ott ragadja
Holt testét piciny fekete porhüvelyét viszi
Miféle élet volt az övé és miféle vég
Hirtelen megáll az ki húzza a holtat
Tudom érez engem tudja én érzem őt

A hangya is álmodik kertet
És csak kicsit több barátot mint én
Bojt tomboló fűszálak és százszorszépek
Harmonikus és gazdag tengerét
Embert ki énjével vonszolja hullámok közt
Zöldbe forduló kék ég alatt saját tetemét.

A monolitikus gondolkodás, a mindent egyben meglátó szemlélődés, az egyben kivetülő minden lenyomatai ezek a versek, amelyek gondolatiságukban, illetve a költő megjelenített rekvizitumaiban (tea, pipa, fűszeres cigaretta, toll, fa, fűszál stb.) Danyi Zoltán versvilágát idézi, közben visszautal annak mestere, Hamvas Béla gondolatvilágára, asszociációs megszólítási technikája Jász Attila Miért Szicília című kötetét, a versnapló személyes jellege pedig Vass Tibor Előzuhany kötelező című könyvét juttatja eszembe. Szó sincs róla persze, hogy Weiner Sennyei Tibor bármelyik említett költői magatartásformát magára öltötte volna, hanem ezek a költői attitűdök párhuzamosan jelennek meg a kortárs, egyéni utakat építő költészetben. A versozmózis során felszippantott költészeti és bölcseleti műveknek pedig csak derék felkészültségű filológiai apparátussal lehetne nyomukba eredni, ha annak a költészet szempontjából bármi jelentősége is lenne. 
    Weiner Sennyei Tibor bámulatos versmondatai a vers természetének fölismeréséről, és költői világának tudatos, a civilizációs és kulturális hagyományok megismerő földolgozásából építkező megalkotásáról tanúskodnak. Versei rabul ejtik olvasójuk figyelmét. Nem azzal, hogy mázsás tömbként ütik mellbe, vagy könnyed skandálásra késztetnék, hanem megakasztják figyelmét, rekurzív olvasásra kényszerítik. „A vers olvasóval szennyeződve tisztul” – írja erről a folyamatról találóan a költő. Lehet, hogy költeményei az olvasói figyelem felszívásával valamit veszítenek versszerűségükből, ez a veszteség azonban pontosan ugyanannyi, amenynyit líraiságukkal és meditatív jellegükkel hozadékként jelenítenek meg az alkotásban. 
    A kötetet a szerző szerkesztette, tördelte, borítóját maga tervezte, a fotókat Kmetovics Milán készítette. A tetszetős grafikai megoldás talán lehetett volna tipográfiailag kevésbé megterhelt, de nagyon úgy tűnik, a szerző semmit se kívánt értelmezés vagy utalás nélkül hagyni, ezért lassan minden felfejthetővé válik. Mint ahogy összeáll a borítón látható két puttó egyikének kezében lévő, ha jól látom, piros nedűvel teli pohara, az első fülön a pohárba bort töltő kéz és a hátsó borítón a – megint csak ha jól látom – a borospohár tartalmában megcsillanó napsütés által közvetetten megidézett hamvasi bölcselet a borról, istenekről, nőkről, drágakövekről, szerelemről. Amiről a Versek a kisházból szól. (Irodalmi Jelen Könyvek, 2007)