Neuberger István festõmûvész budapesti kiállítása

 

Száz esztendővel ezelőtt, az 1908-ban közzétett A tájkép virágzása című tanulmányában az impresszionisták munkálkodását, és ezen keresztül a tájkép szerepét és jelentőségét elemezve állapította meg a késõbb a budapesti Szépművészeti Múzeumot évtizedekig igazgató kiváló művészettörténész, Petrovics Elek: „Lázas keresés indul meg, mely sorra pattantja ki a természet szem nem látta titkait: az atmoszféra örökmozgású életének ezer rejtélyes tüneményét, a napfény ragyogásának és bágyadásának kimeríthetetlen árnyalatait. S a megfeszített kutatás nyomán bő jutalom jár: királyi pompája hajt ki az új szépségeknek. A tájkép gazdag és változatos lesz, mint maga a természet. A mindenség egész költészete tükröződik benne.” E megállapítások érvényessége száz év múltán sem fakult meg: a lázas keresés heve nem csillapodik, jelenkori festészetünkben a tájkép újravirágzásának lehetünk tanúi. 
   Fellapozva a legújabb művészeti lexikon Neuberger Istvánról szóló címszavát azt tudhatjuk meg, hogy az 1953-ban Tatán született művész főiskolai tanulmányait a hetvenes évek végén lezárván immár három évtizede építi festői és grafikusi életmûvét. A két-három évente önálló kiállítással fellépő, és a csoportos, országos tárlatokon is rendszeresen jelentkező (és 2007 augusztusában-szeptemberében a tatai Kerti Károly tanítványai és a tatabányai Kihelyezett tagozat című bemutatókon is szereplő) festő-grafikus alkotásainak tömör jellemzése gyanánt a lexikonban az olvasható, hogy formavilágát megérintette a szürrealista és az expresszív képépítés metódusa, és hogy az alapvetően groteszk, ironikus hangvétellel színezett műveit a figurativitás jellemzi. Ebből a leírásból természetesen nem derülhet fény a legújabb alkotóperiódus jellemzőire, példának okáért azokra, amelyek a 2007-es nyár hónapjaiban a budapesti Kempinski Szálloda galériájában bemutatott kollekciójának is jellegzetességei voltak. Neuberger István az ezredfordulóval megnyílt alkotóperiódusában a klasszikus impresszionista vagy posztimpresszionista képépítő elvek, festõi módszerek szellemében és gyakorlata szerint dolgozik; a szabad térben rögzíthető olyan látványélményre alapozott témákat dolgoz fel, amelyeknek meghatározó motívuma a táj, a vízpartok világa. Neuberger minden évben a Tisza és a Balaton mellett fest, de természetesen nem tájfestő elődei képeinek konvencionális sorát folytatja, hanem az adott, festőiségekben fürdő közegbe ágyazza be látomásszerűvé érlelt, feszült érzelmi-gondolati világát. 
   Az egy-egy nagy ívű, sokszor felülnézetben, vagy nagy rálátásban szemlélt – vagy csak nehezen kitapintható nézőpontból megragadott –, az alig-alig meghatározható távlat-viszonyokkal felépített tájmotívumban megjelenőn csaknem minden képen különös jelentõséget kap néhány apró, tulajdonképpen jelentéktelen, de kompozicionálisan mégis fontossá avatott, gondosan kidolgozott részlet: eszköz, tárgy, épület, emberalak. Hegy, vízpart, mező, szántóföld, égbolt, út, útkanyarulat, gát, pecások és biciklisek jelennek meg könnyed, laza, friss színekkel elõadottan és nagyvonalú kompozíciókba rendezetten, amelyekben kiemelődnek bizonyos dolgok, amelyekből kimaradnak bizonyos elemek, amelyekben áthelyeződnek a súlypontok és jellegzetesekké szintetizálódnak az egyediségek, amelyekben rendszerint felcserélődnek a fontossági sorrendek, amelyekben mozdulatlanná merevedik a mozgás és életre kel a mozdulatlanság, s amelyben a konkrétumok feloldódnak a festőiségekben. A biztosan tudottból emlékszerű, jelzésszerű foszlányok válnak, és minden lebegni kezd a formarendet életre keltõ, lágyan modellált koloritban: Neuberger látszólag rendkívül könnyed, laza hangulatokat ragad meg az olajjal és akrillal festett művein. Képei leginkább pasztell árnyalatokban, főként világos koloritban előadott tájfutamok, de a felszín idillje ne tévesszen meg senkit: az élénk sárgák, az üde zöldek, a vad rózsaszínek, a barnák és a kékek érzékenyen hangolt kompozíciói a békés táj felszíne alatt motozó nyugtalanságot sugározzák, a finoman megzavart harmónia disszonanciáit szólaltatják meg. Amiként a korábbi alkotószakaszok termésében – a bibliai témákat idéző művekben, a furcsa életképekben és a portrékban – ezekben a valós élményekre alapozott fantázia-tájképekben is a világ hajszoltságokkal, felfokozottságokkal megzavart, egyensúlyát vesztett, a valószerűségeket a lázas látomásosságokba fordító képe, látlelete jelenik meg. 
   A dunántúli, tatai születésű, alföldi iskolázottságú (ezernyi szállal a vásárhelyi festészethez kötődő), Budapesten élő festő tájképei azt tanúsították a Kempinski Szállodában rendezett kiállításon, hogy ez a klasszikus festői hagyományokhoz erőteljesen kapcsolódó piktúra a jelenkor zavarodottságokkal, ambivalenciákkal áthatott életérzéseivel, szellemiségével is együtthangzó képi világot, egyéni karakterű művészetet reprezentál. Neuberger István nyugtalan művei a távolról vagy a közelről szemlélt tájban motozó, a látkép vagy a közelkép ezernyi részletében nyüzsgő lét rejtelmes titkait kutatják: talányokat tárnak fel, de csak azért, hogy új és új talányokat teremtsenek.