BENYHE JÁNOS

Domokos Mátyás: Az olvasó fényűzése

 
   
Nem akarom megkockáztatni azt a kijelentést, hogy a nemrégiben elhunyt Domokos Mátyás barátom szellemi-eszmei-művészi hagyatéka ez a három kötet, Az olvasó fényűzése három posztumusz kötete. Mert nem az. Annak csak dióhéjba sűrített része vagy foglalata. Valójában egész esszéírói, kritikusi, szerkesztői és irodalomszervező életműve a Domokos Mátyás művészi hagyatéka: az írott magyar szó egész 20. századi történetének egyik legjelentősebb, a század utolsó harmadának pedig minden bizonnyal a legjelentősebb szellemi, eszmei teljesítménye. 
    Nehéz szabadulnunk attól a kísérteties sejtelemtől, hogy a halál, Illyés közelítő semmije ihlethette Domokos Mátyás életművének ezt a még maga válogatta végső összegezését, a Nap Kiadó újabb telitalálatát, ezt az egyszerre mészárlást és diadalmenetet. Mészárlást, mert a szerzőnek, sok – bármily zseniális, de kevésbé termékeny – tollforgatóval ellentétben, egész könyvespolcot megtöltő és középszert nem ismerő életműből kellett kisarabolnia, önemésztő vérengzéssel, ezt a tömött íráscsokrot. Diadalmenetet, mert akármikor, akármiről írt, minden arannyá vált a kezében – mint a mitikus Midász királynak – és akárhová nyúlt pazar életművében, összegezésbe kívánkozó antológia-darabokat találhatott, csak a bőség zavarával kellett fájdalmasan megküzdenie. Boldog szerző, akinek életműkivonata, tömörített munkássága is három magvas kötetre rúg. 
    Az irodalmi tájékozottság és a bölcseleti alapvetésű, széles műveltség ezer színében sziporkázó írásoknak már a gazdagon rétegezett értelmű gyűjtőcíme is gondolatébresztő. Maga az olvasás is mindinkább fényűzés mostanában, a tolakodó, terpeszkedő, mert a befogadói tétlenséggel is beérő, sőt azt sugalló látványkultúra korában. Az olvasó Domokos Mátyás pedig vállalja ezt a fényűzést, noha a tollforgatók jó részét is elérte a (könyv)túltermelés meg a divat együttes pusztító hatása, az olvasás apálya. Vagy ír, vagy olvas az ember. Bajos egyszerre mind a kettő. Domokos Mátyás volt szinte az egyetlen íróbarátom, aki majdnem minden érdemlegest elolvasott. Mégis maga is ontotta az írásokat. Mint nagy elődei, néhányan a Nyugat első, második, harmadik nemzedékéből. Évtizedeken át kísérte figyelemmel – mindenestül rászánva életét, idejét, idegzetét – a magyar és a világirodalom minden figyelemre méltó szerzőjét és alkotását. Mert – ahogy maga szokta mondani egy csöppet kihívó büszkeséggel – mindig irodalom-soviniszta volt, amióta emberi és magyar öntudatra ébredt Ady költészetté párolt szellemi igézetében.
    Nem habozok – Werbőczy nyomán – Domokos Mátyás Hármaskönyvének nevezni ezt a tartalmas három kötetet, mert ahogyan az a nem is sejtett mintája a régi országunk szokás- és jogrendszerét foglalta magába, Az olvasó fényűzése meg az utóbbi bő fél évszázad magyar szellemi és irodalmi-művészeti életének lenyűgöző látlelete. 
    Az első kötet A rontás ellen alcímet viseli. Ebben mutatkozik meg Domokos Mátyás személyiségének köznapi értelemben legszembetűnőbb vonása: a nemzeti sorskérdésekre üdvösen és kendőzetlenül – majdnem azt írtam, korszerűtlenül – túlérzékeny vitakészsége. De a Marx-Engels-Lenin-Sztálin-Lukács György nevével fémjelzett irodalom-szemléleti irányzat örökébe lépő és a Nietzsche-Heidegger-Wittgenstein-Gadamer-Derrida ötösfogatának szemléletét képviselő – ma már jobbára „posztmodern” hangú, szellemű és érdekű – ízlésterrorista irodalomtudománynak is indulatosan, szinte (közéleti) halált megvető bátorsággal dob kesztyűt. Mégpedig olyan lehengerlő ismeretek és érvelő készség birtokában, hogy még a legepésebben és név szerint kipellengérezett írók és tanár urak sem mertek pisszenni sem Domokos Mátyás megsemmisítően megalapozott bírálatára. Pedig csak attól óv – a józan ész nevében – hogy át ne essünk már a ló túlsó oldalára: a „közlés” (a nyelv) kedvéért le ne mondjunk már a „jelölés” (az ábrázolás vagy, ne féljünk a szótól, a tartalom) követelményéről. Hadd lelje ki a hideg azt a madárnyelvű „posztmodern” irodalomtudományt! (Ugye, sikerült valamelyest érzékeltetnem Domokos halált megvető bátorságát? Amihez azonban az ő sok évtized alatt kivívott szellemi rangja, vitathatatlan szakértelme is kellett. Meg a magyar művelődés, próza és költészet óriásainak erkölcsi támogatása is, Illyéstől Weöresig, Bibótól Mándyig, Sárközi Mártától Nemes Nagy Ágnesig, Németh Lászlótól Szabó Lőrincig és sok-sok mástól sok-sok másig). 
    A második kötetnek meg az a címe, hogy A költői képzelet nyomában. Van ugyan gondolati költészet a világon (elvileg melyik nem az?), a köztudat szerint azonban valahogy mégis az érzelem talajából sarjad ki a líra. A bölcseletileg fényesen iskolázott Domokos Mátyás itt, az „alanyi költészet” ingoványosabb terepén is vállalkozik gondolatisága próbatétére. Sőt, ez a kötet a legterjedelmesebb a három közül. Kedves költőinek legavatottabb elemzői közé tartozik. Van szeme, füle, szíve a kései Illyés-vers mikrofilológiai talányaira meg az egész Illyés kettős – pusztai és párizsi – lelkületének rejtelmeire; Vas István rációja mögött és mellett valamiféle hit bujkáló jelenlétére; Jékely fájdalmas-életörömös, orfikus dalszerűségére; Weöres költői szeszélyei mögött a mindig „szó szerint” értendőre. Így fedezi föl Lator László „megmenekült” költészetében a Lét ősképletét, az eleve válogatott verseket író és „az emigrációból is kiemigrált” Csokits Jánosban a tántoríthatatlan öntörvényűséget, Csoóri Sándor közéleti szerep burkolta „költői természetét”, a magát a magyarság sorsáért aggódó Jékely és a közösség sorsáért aggódó Nagy László költői örökösének tudó-valló Nagy Gáspár költészetében az „újavantgárd” versbeszédet, Pilinszkynek „a szegények alázatával” elfogadott „szinte nyelvtelenségét”, Orbán Ottó játékos-gunyoros költészetében is valamiképpen Nagy László „testvériségét”. 
    A harmadik kötet – Az „életre figyelés” prózaírói – a legrövidebb. És kik ezek az „életre figyelő” prózaírók? Természetesen a Beszterce ostroma és az Új Zrínyiász Mikszáthja. Meg a bihari szegények „menűkártyáját” Gömbös Gyula miniszterelnöknek átnyújtó Móricz Zsigmond. Meg a filozófus-humorista Karinthy Frigyes. Az orvos-tanár-író-gondolkodó Németh László. A Pilinszkyhez hasonlóan nyelv nélkül felnőtt, de, tőle eltérően, magát vég nélkül burjánzó stílusbukfencekkel kifejező Szentkuthy. Az értetlenül fogadott, majd agyonünnepelt Mándy Iván. A „kétértelműségek szemtanúja”, a regény és novella közt ingázó Grendel Lajos. A „jugoszláv skizofrénia” regényírója, Gion Nándor. És, persze, a Harmonia caelestis „fogalmazógép” Esterházy Pétere, mindazzal együtt, amit úgy hívnak manapság, hogy relativitásra, Gödel-törvényre és Heisenberg-féle határozatlansági relációra épülő modern-posztmodern, az összes vendégszövegével. 
    Szükségképpen hézagos fölsorolásra kellett vetemednem, hogy csak némileg is éreztessem ennek a sűrítménynek is roppant arányait. Hogy az meg a teljes életmű dúsgazdagságát éreztesse. 
    És halljanak most csodát! Nemcsak Az olvasás fényűzése három kötetében, hanem Domokos Mátyás egész kritikusi-esszéírói életművében egyetlen szó helyesbítését, kicserélését sem követelte meg az idők történelmi léptékű múlása-változása. Még a legindulatosabb szavai is máig őrzik hitelüket. Jegyezzék meg ezt a címet: Az „inautentikus” kinyilatkoztatás. Ez az 1993-ból való irodalomtudományi helyzetkép az utolsó bátor hang a magyar kritikában és esztétikában. Mintha Babits, Szerb Antal, Németh László, Illyés, Cs. Szabó, Vas István üzenne Domokos Mátyás szavával. A nem is olyan távoli múltból. De ma is érvényesen. 
    „A halott duplán halott nálunk” – írta Babits 1932-ben. Arra gondolhatott (Domokos Mátyás értelmezése szerint), hogy „aki nálunk kimegy az életből, azt nyugodtan le lehet írni, hiszen elveszítette földi befolyását, nem számít [...] többé. Nem remélhető tőle néhány elismerő jó szó [...] amely a mi irodalmi tőzsdénk [...] hivatalaiban éppoly konvertibilis devizának számít, mint egy ledorongolás” a kormánylapban. Ilyenféle több évtizedes purgatóriumban, időlegesen elfeledve tanyázik manapság Illyés, Németh László, Cs. Szabó, Jékely, Kálnoky, Nemes Nagy, Zelk, Vas István, Kodolányi János, Zilahy és annyi más jeles halottunk. 
    Még egy éve sincs, hogy meghalt Domokos Mátyás barátom. Mindent megtett a maradandóságért... Mi lesz a sorsa?