TORNAI JÓZSEF

Se hal, se halász
   

Vissza tudsz menni az elejére,
mikor „minden” elkezdődött?
Még elképzelni is nagyon nehéz, de
nem is lehetséges. Én nem személy-elődöt
látok a gyerekkoromban: készen
kapott szerepet, ennyi benne a vérem.

De akkor miből nőtt a kamaszkor, mitől
lettek mítosziak a csodák, világ-bánatok?
Ez öregedve is mindig zavarba hozott,
bármilyen szélesre is tágult az a kör,
hol már az ember jelképként mozog.

Jelképként? Igen, énemet mindig fölöslegesnek
éreztem, olyasminek, ami csak akadályoz.
De másként nem lehetne nyitott szemmel közeledned
pillanataid deltájáig, a halálhoz.
Ezért, hogy vagyok is, nem is:
az életösztön persze más.
Ki tudod játszani inkvizítor-cseleit?
Talán. Az ember se hal, se halász. 

 

A holtpont-nélküli test 
   

„After a night of pleasure and desolation”,
de nem utána, hanem már előtte is az övé vagyok, és
enyém a szája, nyelve és melle,
combjait térdemmel szétfeszítve
szorítom le az ágyra:
így tévedek el a képzeletbeli
asszony labirintusában,
„qui remlit mon coeur du clarté”, és
csak ebben a pillanatban kezdődik el a zuhanás

a nyíló-világosan forró test
holtpont-nélküli
szakadékában egyre lejjebb
és egyre csak lefelé
és csak lefelé,
lefelé. 

Engem szül az idő

„A művészet arra való,
hogy ne haljunk bele
az igazságba.”
                     (Nietzsche)

Az együgyű, néma kaktusz
heves szirom-lángokat vetett.
Én is úgy élem túl az igazságot,
hogy új munkába tévedek.

A virág lázas, örül,
míg szín-verése gyönyörű.
Olvassák, nem olvassák,
csak nevetek, ha hű

képmásommá lombosodik
ujjaim ágán a vers.
Egymaga törli el az ürességet,
robbanó életbe ha kezd

az írás, festmény, zene,
szobor. Méhében a semmi hiába nő,
mondja a csillag-szállta kaktusz,
engem szül az idő.