WEHNER TIBOR 

A látszatszerű való 

Lévai Ádám grafikusművész budapesti kiállítása 

Visszatekintve Lévai Ádám, az 1967-ben Tatán született, a budapesti Képzőművészeti Főiskola képgrafika szakán 1994-ben diplomázott grafikusművész lassan másfél évtizedes pályaképére, a „fontosabb egyéni kiállítások” lajstromát átfutva könnyen regisztrálható, hogy évente újabb és újabb tárlattal jelentkezett a magyar, vidéki és budapesti kiállítótermekben, de egy-egy kollekcióval bemutatkozott külföldön is: Szabadkán, Bécsben, Párizsban és kisebb franciaországi városokban. Vagyis helytálló e kiállítás címe – „rajzolás tölti be lapjaimat”, illetve „rajzolás tölti be napjaimat” –, hiszen másként nem készíthette volna el Az Éjszaka, a Haiku-rajzolatok, Az előkészület mozdulatai, vagy a Chimeria, a Belső árnyék és a Vanitatum Vanitas képegyütteseit. Most, a budapesti Újlipótvárosi Klub-galériában rendezett tárlaton, a korábbiaktól eltérőn – amikor egy-egy témára felfűzve vagy egy-egy gondolatkör inspirációjára született, szorosan összekapcsolódó művek sorozatait vonultatta fel –, csupán az idő, egy öt esztendős alkotóperiódus által lazán összefűződő műegyüttest szemlélhettünk, amelyben megjelentek a korábbi sorozatokból – így a Vanitatum Vanitasból, a Bábel-tollrajzokból és a pausz- rajzokból – kiemelt lapok, és mellettük jelen voltak az önállóan, önmagukban álló kompozíciók is. Vagyis az elmúlt öt év munkájának keresztmetszete tárulhatott fel előttünk, amelyben egyedi tusrajzokat és vegyes technikával készült, a színes ceruzát, a pasztellt, a pácot, az akvarellt ötvöző művekkel is találkozhattunk. Ezzel a technikai meghatározással egyúttal mintegy megjelöltük Lévai Ádám képgrafikusi működésének kétirányú természetét, vagy jellegét is: amely a csupasz, szabadon futó, megszakítatlan vonalra hangolt, tiszta, a fekete és a fehér kontrasztjára, a nagy fehér felület és az azt behálózni igyekvő fekete vonalgubanc ellentétére és egységére komponált művekben, és a tónusos, festői jellegű, visszafogottan színeket is alkalmazó, alapvetően azonban az elmosottságokban és az előszüremlésekben, a homályokból és gomolygásokból való kibontakozásokban rejtező és megjelenő munkákban ölt testet. 

Lévai Ádám rajzművészete a jelenkori figurális kifejezések azon erőteljes áramlatához köthető, amelyet megérintettek a szürrealitás és az expresszivitás hullámverései, s amely hol rejtett utalásokkal és áttételes hivatkozásokkal átszőtt képi világ, hol meg a felszínre törő szimbolizációs láttatásokban összegződő megjelenítés, de mindig a meditációra, valamifajta rajzi tűnődésre, az ismert toposzokból és az ismeretlen motívumokból szervezett, különös magánmitológia-építésre alapozott mű-teremtés. Lévai Ádám úgy rajzol, mintha írna, csak a betűk kódjait alakok és arcok helyettesítik, és a mondatok helyett – amelyek általában körmondatok – izgalmas, nehezen kibogozható vagy kibogozhatatlan képtörténetek körvonalazódnak a művet szemlélő előtt. A fő hangsúly mindig a fejen, az arcon van, amely rendszerint kiemelkedik valahogy, de a test maga elomlik, elolvad, feloldódik, szétfolyik, áttetszővé válik: a figura ugyanis nem egzakt emberalak, hanem valamilyen pontosan meghatározhatatlan lény, vagy inkább lényszerűség, furcsa alakot és ábrázatot öltő organizmus. A széteső test helyzete mindig megfoghatatlan, torzított, a természetesen messze túlmutató. Ezekben a testekkel és arcokkal interpretált, hajszolt akciókat vagy megszállott magánmatatásokat, belső utakat idéző képtörténetekben összekeverednek egymással a reális és a képzelt elemek, egymás mellett, vagy egymással összemosódottan jelennek meg a mitológiai motívumok és a köznapi jelenségek. A vonal látszólag világosan megjelenít, de aztán rejtélyes utakra indul, a láttatóból sejtetővé válik, az egyértelműségek kódjait nagyvonalúan elhagyva gazdag asszociatív forrásvidékké formálódik. A dolgok összekapcsolódnak, felfűződnek, eggyé válnak, bekebelezik vagy kirekesztik önmagukat, kifordulnak önmagukból, a negatív és pozitív felek felcserélődnek, a határolt határtalanná lesz és a határtalan szűkösségek közé szorul, a bonyolult viszonyok kavalkádjában az alárendeltségek kezdenek uralkodni. De mindez csak a látszat, mert nem is lehet más: mindent elönt, mindent betölt, mindenen erőszakot tesz a valóságosság első és legfontosabb szintjévé emelkedő látszatszerűség. És ahol a látszatszerű a való, ott más, félelmeket élesztő abszurditások is felmerülhetnek, megjelenhetnek. 

Finom, sima, fehér, vagy megsárgult, meggyűrődött, nehéz idők terheit viselő, „másodlagosan felhasznált” papírívek, és tus, tinta, ceruza, toll és ecset – az eszközök a klasszikusokat idézők. A formateremtés egyéni kézjegyekkel felruházó jellege az elnagyolt és a részletgazdag, a látszólag vázlatos és a fontossá kiemelt és aprólékosan kidolgozott képrészek megbillenő egyensúlyában artikulálódik: a vonalhálók vibrálása, a tónusok lappangása mellett tágas, üres fehér foltok tünedeznek fel. Vannak nagy, átfogó, a képfelületet teljesen betöltő, egységbe foglalt kompozíciók, és vannak kis, mozaikszerű elemekből építkező, szövevényes képi fogalmazások. Ám ha elindul a vonal, akkor nem tudható, hogy hová érkezik: nagy ívekben kanyarog, meg-megtörik, visszafordul, aztán újra szabadon fut, azután összegabalyodik, majd újra szabaddá válva részletezőn valamit megjelenít vagy csak emlékszerűen megidéz – egyenes vonal, vagy geometrikus jellegre utaló képelem a Lévai-grafikán nem lelhető meg. A szabadon futó és az önmagába bonyolódó vonal valamiképpen mindig organikus körvonallá lesz, mert az alkotói szándék arra irányul, hogy minden alakot ölthessen, hogy minden megjelenített, minden képileg teremtett érzékiséggel áthatottan eleven, intenzíven élő legyen. 

A művészettörténeti irodalom mindez ideig meglehetősen nagyvonalúan bánt a rajz, illetve a rajz lényegét megtestesítő vonal jelenségével és természetével, ismérveivel, tulajdonságainak meghatározásával – Alexander Bernát lassan száz éves vonal-analízisét tudomásom szerint nem követték meggyőző újabbak –, a fogalmi definíció is általánosságokba és bizonytalanságokba vesző. A vonal talán olyan konkretizált, láthatóvá vált absztrakció, amely lehet eszköz jellegű, de amely lehet autonóm, öntörvényű is, de mindenkor alapvetően transzcendens természetű: titkokkal és rejtélyekkel, megmagyarázhatatlan jelentésekkel és jelzésekkel áthatott, a rajzoló egyéniségével és szellemiségével vezérelt nyomhagyó akció-jelenség. Ezekkel az „elronthatóság reményével dacoló” műveivel, nagyívű rajzsorozatokat és önálló lapokat felvonultató kiállításaival, másfél évtizedes, a klasszikus hagyomány szellemében formálódó munkásságával Lévai Ádám a vonal rejtélyeit éltető rajzművészek csapatának, a nagy titokfejtők és nagy titokteremtők magabiztos alkotói közé lépett.