MÉNESI GÁBOR 

Kívülállás vagy benne levés? 

Beszélgetés Elek Tiborral 

– Milyen szerepet töltenek be napjainkban az irodalmi interjúk, vagyis az írókkal, költőkkel, irodalmárokkal folytatott beszélgetések? Azért kezdem ezzel a mi beszélgetésünket, mert a legutóbbi, Fényben és árnyékban című köteted legfontosabb műfaja a kritika mellett éppen az interjú, de azóta is folyamatosan jelennek meg beszélgetéseid különböző lapokban. Milyen személyes motivációk húzódnak meg ennek hátterében? 

– Az írókkal, irodalmárokkal folytatott beszélgetések száma a rendszerváltoztatást követően nőtt meg feltűnően, azt hiszem, és ez összefüggésben lehet egyrészt a nyilvánosság kereteinek rendkívüli mértékű kitágulásával, azzal, hogy nagyobb lehetőség nyílt az írók számára is az alkotómunkán kívüli megnyilatkozásokra. Ugyanakkor a kultúra, az irodalom társadalmi szerepe, presztizse, az olvasói érdeklődés rohamos csökkenésével is, amit érzékelve az írók, irodalmárok felismerték, hogy az interjú-forma, a beszélgetés is egy lehetséges és hatékony eszköz az olvasói érdeklődés felkeltésére. Az írókkal való beszélgetéseknek többféle formája lehet, a helyzettől és a beszélgetőtársak személyétől, szándékaitól, felkészültségétől is sok függ. Az egyik alapképlet, a laza, csevegősebb, kvaterkázó, az alkotó személyiségének, életútjának érdekességeire, általánosabb jellegű témákról vallott nézeteire koncentrál, és inkább a felszínesebb, a jó értelemben bulvár jellegű olvasói érdeklődést próbálja kielégíteni vagy felkelteni legalább. A másik, a szakmaibb jellegű, az alkotó műveire, életművére, a művek sajátosságaira, a bennük megfogalmazódó kérdésekre, az életmű alakulástörténetére koncentrál inkább. A kettő között, természetesen, sokféle átmenet is lehetséges. Az én beszélgetéseim inkább a második típushoz állnak közelebb, én a művekre rákérdezve próbálom az írói alkatot, személyiséget közelebb hozni az olvasóhoz, de mivel többségük eredetileg élőszóban és többnyire közönség előtt hangzik el, igyekszem az írott változatban is megőrizni az eredeti beszélgetés oldottságát, közvetlenebb, kölcsönösen kommunikatív jellegét, abban a reményben, hogy ezáltal is olvashatóbb, befogadhatóbb lesz a szöveg. Ma már az írók többsége szívesen él a lehetőséggel, hogy saját véleményét is megossza olvasóival a saját szándékairól, műveiről (olyanok is vannak, akik tudatosan megpróbálják ezen eszközzel a befogadást az értelmezést elősegíteni, netán befolyásolni), és az olvasók is szívesen hallgatják az írót, amikor a saját műveiről beszél, talán még szívesebben is, mint a kritikust, az irodalomtörténészt. Az irodalommal kapcsolatos tevékenységeimet, legyek bár kritikus, szerkesztő, irodalomszervező, beszélgetőpartner, ha más-másképpen és eltérő hangsúlyokkal is, de valahogy mindig szolgáltató, irodalomnépszerűsítő szerepként, a mű és az olvasó közötti, az irodalomértést, a műértést segítő közvetítői szerepként fogom fel. A beszélgetésekben például én egyáltalán nem vagyok fontos, persze mindig őszintén kíváncsi vagyok én is sok mindenre, de kérdéseimmel azt a célt próbálom szolgálni, hogy az alkotó minél jobban meg tudja mutatni önmagát és műveit. 

– Az említett kötet a különböző kánonokat figyelmen kívül hagyó, vagy inkább kánonfeszegetőnek mondható, nyitott, az értékekre összpontosító és az irodalom sokszínűségét hangsúlyozó irodalomszemléletet tükröz. Nem találkozunk gyakran ezzel az irodalomtörténészi attitűddel. Több mint húsz esztendeje publikálsz rendszeresen irodalomkritikákat, tanulmányokat, esszéket hazai és határon túli folyóiratokban, illetve napi- és hetilapokban. Milyen gyökerei vannak annak az irodalomfelfogásnak és értékrendnek, amit pályakezdésed óta töretlenül képviselsz? 

– Számomra az a természetes, ha egy irodalomtörténész, kritikus munkássága „nyitott, az értékekre összpontosító és az irodalom sokszínűségét hangsúlyozó irodalomszemléletet tükröz” – ahogy fogalmazol. Nem ezt várom el másoktól is, de számomra ez a természetes. Nehezen tudnám ennek a „gyökereit” feltárni. Bizonyára a tanulmányaimnak, az olvasmányélményeimnek is szerepe van benne, de leginkább a személyes érdeklődésemmel tudom magyarázni most. Én valahogy úgy vagyok megalkotva, hogy nemcsak egyféle irodalmi stílusirányban, beszédmódban, szövegalkotásban stb. találok kedvemre való olvasmányt és értéket. Lehet, hogy tévedek, de ráadásul azt hiszem, hogy az olvasók többsége is ilyen, még ha vannak is kedvenc szerzőik, nem kizárólagosan csak az ő műveikben lelik örömüket. A magyar irodalom pedig kifejezetten sokszínű, sokszólamú, az volt régebben is, s ma talán még inkább az. A látszat ellenére egymás mellett és nem egymás ellenére élnek a legkülönbözőbb kifejezésmódok jegyében alkotók, egymás mellett és nem egymás ellenére születnek a legkülönbözőbb műformák. Én nem tudok egy szint fölött értékhierarchiát felállítani közöttük, valamiféle konstruált irodalmi fejlődésvonal élére állítani egyiket, a másikat pedig kitagadni az értékes irodalom fogalomköréből is. Egy ilyen kritikusi, irodalomtörténészi magatartás, azt hiszem, posztmodern korunk lényegével is szögesen ellentétes lenne. Azt én is tudom mondani, hogy számomra ez az író értékesebb, az a mű jobb, mint egy másik, de csak annak tudatában, hogy mások számára lehet, hogy éppen fordítva van. Ráadásul többnyire minden állandó mozgásban van, az idővel változhat egyes művek, alkotók megítélése, és még a legjobbaknak sem sikerül minden műve egyformán, egy-egy mű, egy-egy alkotó egyszer fényben, máskor árnyékban van, vagy fordítva. S ez a helyzet a „kánonfeszegetéssel” is: azért, mert egy-egy alkotó vagy mű a jelenleg nagyobb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező diskurzus-közösségek vagy egyes nagy tekintélyű irodalmárok számára nem bír komolyabb jelentőséggel, mások, akár én is, még találhatnak benne megbecsülendő értékeket. De a „kánonfeszegetés” talán nem is igazán pontos kifejezés, mert én régóta azt vallom, hogy a jelen időben több kánon él egymás mellett, egy kánon, viszonylagos közmegegyezéssel rendelkező nemzeti irodalmi kánon csak a múltra vonatkoztatva létezhet. 

– Az elmúlt évtized kritikaírására a teória eluralkodása volt jellemző. Úgy tűnik számomra, hogy Te tudatosan tartod magad távol a teoretikus nyelvhasználattól. Egyik könyved kapcsán Németh Zoltán lázadásnak minősíti azt a konzervatív, sokak által minden bizonnyal elavultnak tartott stílust, amit kritikáidban és tanulmányaidban képviselsz. Hogyan vélekedsz erről? 

– Meg foglak lepni, de én még nem tapasztaltam, hogy sokak elavultnak tartanák a stílusomat, senki nem mondott még ilyet nekem, és nem is írtak ilyet a könyveimről, de ettől még, természetesen, előfordulhat, hogy vannak, akik annak tartják. Szívük joga. Ismét csak azt tudom mondani, hogy számomra ez a természetes, így természetes. Soha nem akartam lázadni vele valami ellen, csak úgy gondoltam, hogy én a magam útját járom, függetlenül attól, hogy éppen milyen kritikai beszédmód dívik. Tudatos megfontolások, persze, azért szerepet játszanak benne, de csak abban az értelemben, hogy az ember felméri, miért is ír és kinek is ír. 

– 2006 végén a Magyar Alkotók Országos Egyesülete Pro Literatúra- díjjal jutalmazott kritikusi munkásságodért. Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből. Ars critica(?) című tanulmányodban megpróbálod értelmezni saját kritikusi tevékenységedet. Kritikafelfogásodból – nyilván leegyszerűsítve – három kulcsszót emelnék ki: személyesség, nyitottság és közérthetőség. Hogyan határoznád meg néhány mondatban a kritika szerepéről vallott nézeteidet? Véleményed szerint milyen attribútumokkal kell rendelkeznie a jó kritikának? 

– Ez majdnem olyan, mintha egy költőtől azt kérdeznéd, hogy milyen attribútumokkal kell rendelkeznie a jó versnek. Azt hiszem, nem lehet általában válaszolni arra a kérdésre, hogy „milyen attribútumokkal kell rendelkeznie a jó kritikának”, én legalábbis nem tudok. Esetenként még a vizsgálandó művek is befolyásolhatják a kritika jellegét, természetét. Máskor is elmondtam már: ahogy az irodalomban elfogadom a különböző írói eljárások, technikák, beszédmódok létjogosultságát, amennyiben minőséget hoznak létre, úgy a kritikában is, amennyiben érdemi, releváns megállapításokhoz vezetnek a művel kapcsolatban. Nem mindegy az sem ugyanakkor, hogy egy-egy kritika hol jelenik meg, milyen olvasóközönség számára készült. Egy irodalomtudományi szakfolyóiratban megjelent írásban feltehetően szükséges, hogy a legmodernebb elméleti irányzatok módszertanát, fogalomkészletét, nyelvezetét is használja a kritikus. Azokban az irodalmi folyóiratokban viszont, amelyekben az én írásaim megjelennek, szerintem nem, mert azok a lapok elvileg nem csak a szakma számára készülnek, hanem az irodalom iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség, egy tágabban értelmezett kulturális közösség számára is. De még ezek között is lehetnek eltérések. Tíz éve szerkesztem a Bárkát, s benne a kritikarovatot, harmadik éve az Irodalmi Jelen kritikarovatát, de nem azonos elvárásokat támasztok a kritikusaimmal szemben, mert például a Jelen sokkal tágabb közönséget szeretne megcélozni. Az Irodalmi Jelenben már a terjedelmi korlát is befolyásolja az írások jellegét, az, hogy a kritikarovat írásainak 7000 karakter körülieknek kell lenniük. Az igaz ugyanakkor, hogy mindkét lapnál arra próbálom rávenni a szerzőket, hogy írásaik egyszerre legyenek szakszerűek és informatívak, a műről (s a szerzőről a művel összefüggésben) minél több derüljön ki, ilyen értelemben legyenek leíróak és elemzőek, de legyenek orientálóak is, azaz az értelmezés és az értékelés mozzanata se maradjon el. Jónak gondolom, ha valamiféle személyesség, személyes érintettség is átjön az íráson, de rossznak, ha ez szubjektivizmushoz, a kritikus saját személyének előtérbe tolakodásához vezet. S az is igaz, hogy én is törekszem minderre általában, de nem vagyok biztos abban, hogy ezek a jó kritika attribútumai. Mindezt inkább azért tartom fontosnak, mert a kritika funkciói közül a legfontosabbnak ma is – ahogy fentebb is utaltam már rá – a közvetítést tartom az író, illetve műve és az olvasó között. S ez a közvetítés az elemző figyelemfelhívástól, az értelmezési lehetőségek körülírásán át az értékelési szempontok megfogalmazásáig is terjedhet. Az más kérdés, hogy nem egyszerű szolgai közvetítésről van szó, közben a kritikus maga is él és gazdagodik (ha nem is anyagilag). 

– Első köteted, a Szabadságszerelem tárgya az 1980-as évek kisebbségben kibontakozó magyar irodalmainak egy-egy fontos jelensége, életműve, alkotása. Talán nem tévedek, ha azt mondom, legnagyobb terjedelemben a szlovákiai magyar irodalom fejleményeit vetted számba, később mégis Székely Jánosnak szentelted monográfiádat, és doktori diszszertációdat is Székely művészetéből írtad. A Székely-könyv a Kalligram Kiadó Tegnap és ma című sorozatában jelent meg. Mi késztetett arra, hogy éppen ezt az oeuvre-t vizsgáld meg behatóbban?  

– De bizony, tévedsz, mert az erdélyi irodalom kezdettől legalább annyira érdekelt és foglalkoztatott, mint a felvidéki, sőt a vajdasági is, ha arról viszonylag kevesebbet is írtam, de többször írtam a kárpátaljairól is. Szóval, a területi szempont egyáltalán nem játszott szerepet abban, hogy miről írok. Már egyetemista koromban, a nyolcvanas évek első felében, találkoztam Székely János nevével és a műveivel. A debreceni egyetemen, Görömbei András tanítványaként, az akkori Alföld folyóirat környezetében ez némileg természetes is volt. Olvastam már verseit, drámáit, majd nagyon tetszett az Újhold évkönyvben 1988-ban (a szerzői név megjelölése nélkül) megjelent A másik torony című esszéregénye, ami a prózájára is ráirányította a figyelmemet (A nyugati hadtest novelláinak többségét és a Soó Péter bánata című regényét az elmúlt évtizedek prózairodalma különleges értékeiként tartottam számon), láttam a Mórokat a Gyulai várszínházban 1991-ben, aztán nagy hatással volt rám a posztumusz kiadott A valódi világ című létfilozófiai esszékönyve is. Engem is foglalkoztattak a morális kérdésfeltevései, az intellektuális vívódásai, kezdettől érzékeltem – ha akkor nem is tudtam még így megfogalmazni –, hogy legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a 20. század transzcendens fogódzóktól megfosztott új emberi szituáltságát éppúgy, mint ahogy korának közösségi sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelve. A halálát követő években feltűnően nagy csendet érzékeltem az életműve körül, bosszantott, hogy Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban megjelent irodalomtörténeti monográfiájában még a neve sem szerepelt. Aztán észre vettem, hogy miközben életében és halála után is voltak sokan jeles írótársak, kritikusok, akik szuperlatívuszokkal illették a munkásságát (például Lengyel Balázs 1996-ban: „nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”), a nagy, összefoglaló, műelemző, bizonyító erejű tanulmányok valahogy hiányoztak az állítások mögül. Ennyi talán elég is volt ahhoz, hogy amikor a kilencvenes évek végén disszertáció témát kerestem magamnak, Székely János életműve elsőként jusson eszembe. 

– Milyen nehézségekkel és műhelygondokkal kellett számot vetned a monográfia elkészítése során? 

– Ahogy a róla szóló recepcióban számos érdekes ellentmondásra, problémakörre találtam, úgy az életműben is. Székely magát többször is konzervatív alkotónak nevezte, de kérdés, hogy létezik-e konzervatív esztétika, s mondjuk, egy adott pillanatban konzervatívnak minősíthető világkép és irodalomszemlélet talaján állva kizárt-e az adott pillanatban korszerű, és akár ma is akként létező, időtálló művek létrehozása? A minden műnemben jelentőset alkotó író életművén belüli arányok, váltások, a műnemek, műfajok közötti átjárások is rendkívül foglalkoztattak. Az Ars poetica című teoretikus esszéjében már 1973-ban kimondja „A költészet meghalt, mert funkciót vesztett” tételt, amit ráadásul tágabban az irodalom egészére érvényesnek gondol, életműve nagyobbik, értékesebb fele viszont még csak azután születik meg. A sok kérdés, problémakör láttán a monográfia bevezetőjének a végén úgy fogalmaztam: „egy ilyen lezárt életművel szemben elkövethető legnagyobb bűn ezért talán éppen az, ha nem olvassuk, ha nem olvassuk újra, legyünk bár tudatában annak, hogy természetesen a mi olvasatunkkal sem zárul le az értelmezés folyamata”. S a magam gyarló olvasata, újraolvasata végén arra a megállapításra jutottam, hogy Székely János, akinek egy jellegzetesen kelet-közép-európai sors jutott osztályrészül, s aki az ötvenes- hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években is a világ és az emberi létezés alaptörvényeit próbálta körülírni, akinek nem volt kevesebb vágya, mint „Szavakba foglalni, kimondani a világot”, legjobb műveiben, ha képesek vagyunk figyelemmel fordulni hozzájuk, ma is megszólít bennünket, ma is, számunkra is érvényes üzeneteket közvetít. Gondolok itt például a Soó Péter bánata, A nyugati hadtest,  A másik torony című prózáira, számos versére (Vesztesek, Ígéretekkel és kényszerekkel, Semmi – soha, Sajnálj meg engem stb.), a Valódi világ című, esszéirodalmunk egyik csúcsaként számon tartható, nagy létfilozófiai művére, s természetesen a legtöbbet játszott drámájára, a Caligula helytartójára. 

– Magad is Székely-felejtésről beszélsz könyvedben, hiszen – ahogy az imént már utaltál is rá – sorra elmaradtak a műveket megvizsgáló érdemi tanulmányok, a kanonizáció egyre csak késett. Hatalmas űrt kellett tehát betöltened a monográfiával. Mennyiben nehezítette meg ez a munkát? Beszélhetünk-e a Székely-olvasás felélénküléséről? Tapasztalhatunk-e változásokat a könyv megjelenése óta eltelt hat esztendőben a Székely- recepció főbb irányvonalait illetően? 

– Az űrt nem egyedül próbáltam betölteni, az én kutatásaimmal párhuzamosan, sőt kicsit engem is megelőzve készült Szász László monografikus igényű könyve (Egy szerencsés kelet-európai, Székely János) az életműről, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy különösebb hatása lett bármelyikünk munkájának, vagy akár a kettőnek együtt. A mi könyveinkről írtak néhányan, de Székely Jánosról azóta se sok érdemi írás született, tehát sem a Székely-olvasás felélénküléséről, sem a recepcióban bekövetkezett változásokról nem beszélhetünk. De hát nem ő az egyetlen a század második felének irodalmából, akire fokozatosan a feledés homálya borul. Igen szkeptikus vagyok, ha arra gondolok ebben az összefüggésben, hogy mi lesz az elmúlt évben elhunyt számos kitűnő magyar író életművének a sorsa. 

– A tíz évvel ezelőtt megjelent Helyzettudat és önismeret című könyvedben az előző években megjelent esszéköteteket állítod a középpontba: Kiss Gy. Csaba, Tóth László, Tőzsér Árpád, Juhász Erzsébet, Mészöly Miklós, Konrád György, Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Pécsi Györgyi, Pomogáts Béla, Balla D. Károly, Cs. Gyimesi Éva, Grendel Lajos és Kende Péter munkáit értelmezed. Megközelítéseid alapja az a felismerés, hogy az esszé műfaja a rendszerváltozás idején fellendült. „Egész jelenkori esszéirodalmunk központi problémája, függetlenül az írói magatartástól és alapállástól, a korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya” – írod a kötetben. Hogyan látod a műfaj alakulását az elmúlt években? 

– A személyiség méltóságára és a közösség érdekeire egyaránt figyelő korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya azóta még fájóbb, hadd ne soroljak konkrét tőrdöféseket is e tekintetben. Ugyanakkor a tizenöt-húsz évvel ezelőttihez képest az esszé műfaja háttérbe szorult, esszéíróink, azok a literátus értelmiségiek, akik képesek esszéírásra, többségükben azok is, akiknek a munkáival én foglalkoztam, és mások is, rendre elhallgattak, vagy csak ritkán szólalnak meg. S ha még ma is írnak hasonlóan okos és szép esszéket, mint évtizedekkel korábban, mint például Csoóri Sándor rendre a Hitelben, ma már csak kevesen figyelnek rájuk. Ma is úgy látom, hogy az akkori fellendült esszéírás, miként az írói publicisztikaírás is jórészt még a rendszerváltoztatás elhúzódó lendületének a terméke volt. A rendszerváltozás élménye mellett a civilizációs korszakváltozás érzékelése, az ezredvég hangulata fölerősítette az alkotó emberben, a felelősségtudattól áthatott írástudóban, illetve az írás mesterségét gyakorló civil polgárban a beleszólás, az esetleges alakítás mellett az önszembenézés, az önvizsgálat igényét is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben viszont azzal kellett szembesülnie ennek a nyilvános gondolkodással kísérletező irodalmár elitnek, hogy különösebben nem tart már igényt a társadalom az aktív jelenlétére. Minden megfogalmazott gondolat, eszme, figyelemfelhívó szó hiábavaló, valahogy légüres térbe kerül, hatástalanná válik. A közösségben, nemzetben, emberiségben, általában a tágabb, az egészekben való és távlatosabb gondolkodás ellen hatott az az egyre inkább nálunk is tért nyert szélsőséges liberális életszemlélet is, amely az egyéni, az individuális jogokat, az egyéni érdekérvényesülést, az aktuális jelenben elérhető és megszerezhető javakat helyezi mindenek elé és fölé. De vélhetően az általuk befolyásolhatatlannak látszó, ugyanakkor mindenre egyre jobban rátelepedő pártpolitika, ráadásul a politikai, szellemi, művészeti élet végletes polarizálódása és annak szerteágazó következményei is bénítóan hathatott és hathat az egykori esszéírókra. 

– A Helyzettudat és önismeret tanulmányaiban szemmel láthatóan igyekszel eltolni magadtól a közvetlen politikai állásfoglalást. Hogyan lehet ezeket az átpolitizált műveket kizárólagosan irodalmi szempontból vizsgálni? 

– Úgy, hogy nem kizárólagosan irodalmi, esztétikai szempontból vizsgálom őket. Hiszen többnyire a bennük megfogalmazódó kérdések is túlmutatnak a művészetek világán, olvasatomban legalábbis az illúziótlan helyzettudatra, a reális önismeretre, korabeli szellemi-kulturális és politikai integrációs törekvésekre, a magyarság és európaiság, a kisebbségi magyarok és a szomszéd népek, a nemzeti lét és az egyetemes korszakváltás, az írástudói, értelmiségi felelősség kérdéseire s végül a korszerű nemzeti azonosságtudat gondjára leginkább. S az, hogy a művek egy része már akkor is erősen átpolitizált volt, engem nem akadályozott meg abban, hogy a bennük foglalt gondolatok megértésére, továbbgondolására és tárgyilagos elemzésére, értelmezésére törekvő szándékkal közeledjek hozzájuk, függetlenül az általam vallott (a liberális alapelveket és a szociáldemokrata értékeket is magába foglaló, de inkább konzervatív eszmeiségű) politikai értékvilágtól. 

– Nem ódzkodtál viszont a politikától Értékválasztás című kötetedben, amely közel tíz esztendő közéleti, politikai írásait gyűjti egybe. Gyula közügyeivel éppúgy foglalkozol, mint az országos politikával. Miért érezted szükségét az ilyen fajta megnyilvánulásnak? 

– Mert bolond voltam. És még engem is elég sokáig sodort magával a rendszerváltoztató, világalakító lendület. Az irodalommal csaknem egyenrangú szenvedélyem volt a politikával való foglalkozás évekig. Egyrészt azt hittem, hogy a politika arra való, hogy az emberek életét (a sajátomat és másokét is) jobbá tegye, másrészt, hogy nekem is van feladatom, felelősségem abban, hogy milyen lesz a szűkebb-tágabb környezetem, közösségem (városom, országom) jövője. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az a bizonyos klasszikus értelmiségi, írástudói felelősségérzet működött bennem. A nyolcvanas évek második felében, az évtizedfordulón egészen a konkrét politikai cselekvésig eljuttatva, aztán néhány évig még politikai helyzetekről, folyamatokról, kérdésekről elmélkedve. Nem bántam meg, nincs szégyellnivalóm, és azt hiszem, nem volt megtakarítható ez a szakasz az életemből. Fokozatosan rá kellett jönnöm nekem is azonban előbb arra, hogy a politika nem értékek, eszmék, elvek mentén alakul, majd arra, hogy a számomra egyre inkább vállalható, értékelkötelezett, de pártpolitikától független szellemi magatartásra nincs szüksége a politikának, s végül arra, hogy egyáltalán nem oszt, nem szoroz az, hogy én teszek (írok) vagy nem teszek (nem írok) valamit a politikával összefüggésben. 

– A Fényben és árnyékban című könyv egyik fejezetében az irodalmi siker természetrajzáról értekezel. Arra a kérdésre próbálsz választ találni, hogy egyes művek miért válnak sikeressé, mások miért maradnak visszhangtalanok. „Kezdem unni az irodalmi sztárcsinálás és sikerkönyv gyártás hazai, időnként átlátszó módszereit. Az irodalmi és könyvpiaci folyamatok figyelőjeként, elemzőjeként ugyan én is tisztában vagyok az irodalmi marketing, a promóciós tevékenység szerepével, de kritikusként talán mégsem szükséges asszisztálnom hozzá” – írod elutasítóan egyik azóta született kritikádban Rakovszky Zsuzsa könyve kapcsán. Hogyan értékeled az újabb fejleményeket ebben a tekintetben? 

– Nem nagyon látok újabb fejleményeket. Azokat a megállapításokat, amelyekkel Az irodalmi siker természetrajza című esszémben megpróbáltam körüljárni az irodalmi siker bonyolult kérdéskörét, ma is érvényesnek gondolom, főként, hogy senki sem cáfolta azóta. Ha most egyes jelenségeket kiragadnék az egész összefüggés-hálózatából, azzal csak torzítanám a véleményemet. Azokkal a mondatokkal, melyeket idéztél, természetesen nem Rakovszky Zsuzsa regényéhez viszonyulok elutasítóan – ezt csak azért mondom, nehogy valaki félre értse kérdésedet –, hanem az irodalmi sikercsinálás önkényes (úgy értem, hogy alap nélküli) és átlátszó, direkt módszereihez. De ez sem új jelenség, bár egyre jobban terjed. Ami abban a szövegemben új, inkább a saját pozíciómnak a rögzítése. Hogy jelzem, tisztában vagyok én az irodalmi piac működésével, résztvevőinek a feladataival, tudom, hogy vannak például olyan szereplői, akiknek el kell adniuk a könyveket – nem biztos, hogy az újságírók, napilapszerkesztők ezek –, de én kritikusként nem tartozhatom közéjük. 

– Érdeklődési körödhöz, szakterületedhez elsősorban a mai magyar próza fejleményeinek kritikusi lereagálása, illetve értelmezése tartozik. Grendel Lajos mondja a kötetedben is olvasható interjúban, hogy álproblémának tartja az irodalom világszerűsége vagy szövegszerűsége körül kialakult vitát. Úgy tűnik, mintha Te is egyetértenél ezzel. Jól látom ezt? 

– Hát, persze. Ennél terméketlenebb vitát, nehezen tudok elképzelni irodalmi, esztétikai téren. Egyrészt minden irodalmi alkotás megalkot egy világot, a maga világát, ami ráadásul, ha sokszoros áttételeken keresztül is, de többnyire nem független attól a világtól, amelyben létrehozójának élnie adatik. Másrészt minden irodalmi alkotás nyelvi természetéből következően szövegszerű, nem tud más lenni. Ilyen egyszerű ez, bár lehet csűrni-csavarni, de minek. Nemrég a Szépírók Társaságának az elmúlt negyedszázad irodamáról rendezett konferenciáján Szilasi László például igen komoly elméleti, hivatkozási apparátust fölvonultatva több kortárs prózaírónk műveit elemezve jutott el ahhoz a végkövetkeztetéshez: „Immár sehogyan sem tudom úgy látni, hogy a  »szövegszerű«  kevésbé lenne világ-szerű, mint a  »világszerű«. […] Amiképpen az is nehezen állítható, hogy a »világszerű« kevésbé lenne szöveg-szerű, mint a »szövegszerű«”. Mondtam is a hozzászólásomban, minden irónia nélkül, hogy ezek remek felismerések, de sokan vagyunk, így például én is, akik sohasem gondolták ennek az ellenkezőjét. 

– Az elmúlt években a próza változásait követve felfigyelhettünk a történet rehabilitálására. Funkciója – ha némileg más formában is – ismét felerősödött. Ezeket a fejleményeket többen a posztmodern utániságának jellemzőiként értékelték. Hogyan vélekedsz erről? 

– A történet eltűnésének, majd visszatérésének a szajkózása az elmúlt évtizedek másik nagy tévedése. Mivel sohasem tűnt el, esetleg háttérbe szorult egyes alkotóknál, akik ráadásul problematizálták műveikben a történethez, a történet elmondásához való viszonyukat, akiket ugyanakkor valamiféle irodalmi fejlődésmenet frontharcosává igyekeztek megtenni, és esetleg háttérbe szorult az ún. posztmodern prózában. Bármennyire meghatározónak tűnik is korunk irodalmában mindaz, amit a posztmodernség fogalomkörébe szoktak utalni, semmiképpen nem egyedülálló azonban. Egyes írók és irodalmárok két-három évtizeddel ezelőtt azt gondolták, hogy az a korszerű, progresszív próza, amiben sok minden más hangsúlyosabb a történetnél, de sokan nem gondolták így akkor sem. Ráadásul, mivel újabban szinte minden író számára fontossá vált az, hogy művei olvasókra is találjanak, azok is visszatérnek a történethez, akiknél korábban háttérbe szorult. Most tehát, hogy sokak szerint már vissza is tért a történet kortárs prózánkba, szerintem itt az ideje elfelejteni, hogy valamikor eltűnt egyáltalán.  

– Korábban főszerkesztő-helyettese voltál, 1999-től pedig a Bárka főszerkesztőjeként tevékenykedsz. A lapban különböző hangokat, beszédmódokat megszólaltató, más-más poétikai eljárásokat alkalmazó, különböző „szekértáborok” által preferált, vagy éppen az uralkodó kánon peremére szorult alkotók művei kerülnek egymás mellé. Külön erénye, hogy nem csak a budapesti szerzők írásait közli, hanem a megyei szerzők is jelentős teret kapnak, sőt komoly kapcsolatot ápol a határon túli alkotókkal is. Nyilvánvalóan mindez nem véletlenül, hanem tudatos főszerkesztői koncepció eredményeként alakult így. Hogyan írnád körül azt az irányvonalat és szemléletmódot, amit a folyóirat képvisel? És hogyan viszonyul a Bárka nyomtatott változatához annak nemrégiben megindult  internetes magazin változata, a www.barkaonline.hu? 

– Kedves Gábor, annál jobban körülírni, ahogy kérdésedben körülírtad, én sem tudnám a Bárka által képviselt irányvonalat és szemléletmódot. Meg nem is akarom, sokszor, sokfele elmondtam már: tudatos kánontörés, termékeny eklektika, regionalitás és egyetemesség a minőség- és értékelvű gondolkodás jegyében stb. Most már talán nem kell mondani, elég, ha csináljuk. S jobban is foglalkoztat pillanatnyilag a néhány hete Ablak a kortárs magyar irodalomra – www.barkaonline.hu címmel elindított internetes portálunk, ami hetven-nyolcvan százalékban a Bárkában megjelent anyagokra épül. De azért hoztuk létre a Bárka internetes ablakát, hogy olyan tartalmakat is megoszthassunk olvasóinkkal, amelyeket a kéthavonta megjelenő lapban megjeleníteni (a hely korlátozottsága vagy a nyomdai átfutás ideje miatt) nehéz lenne. Ez az internetes magazin eddigi törekvéseink megvalósításának egy, a kor követelményeivel is számoló, újabb eszköze, ami – reményeink szerint – a kapcsolattartást olvasóinkkal és szerzőinkkel egyaránt élőbbé, gyorsabbá, izgalmasabbá és változatosabbá teszi.  A www.barkaonline.hu egy teljes spektrumú irodalmi portál, hírekkel, helyszíni tudósításokkal, kritikákkal és első nyilvánosságú irodalmi alkotásokkal. Hetente többször frissülő oldalain bemutatjuk aktuális lapszámunkat, ízelítőt adunk következő számainkból, a szerzőinkkel készített interjúkat közlünk,  szerkesztőségi műhelyünk munkatársainak és vendég szerzőinknek másutt nem olvasható izgalmas tárcáit ajánljuk látogatóink figyelmébe. A működtetése egyszerre öröm és megnövekedett felelősség számomra. 

– 1986 óta Gyulán, egy határszéli kisvárosban élsz. Innen szemléled a különböző irodalmi, társadalmi és politikai folyamatokat, illetve a szomszédos Békéscsabáról, ahol szerkeszted a Bárkát, vezeted a megyei könyvtár irodalmi osztályát és megalakulása, 1999 óta irányítod a térség íróit, irodalombarátait összefogó Körös Irodalmi Társaságot. Nem véletlenül adtad az Új Könyvpiac hasábjain megjelenő kritikasorozatodnak a Gyulai látószög címet, amely számomra a kívülállás pozícióját sugallja. Mit jelent számodra a vidékiség kulturális értelemben? Mennyiben meghatározó a helyszín az alkotótevékenység szempontjából? 

– A Gyulai látószög cím szándékaim szerint nem kívülállást akar sugallni, hanem épp azt, hogy Gyuláról is lehet szemlélni a világot, illetve a magyar irodalmat, s talán éppen olyan érvényesen lehet beszélni is róla, mint, mondjuk, Budapestről, s talán érdekes lehet mások számára is az, hogy innen milyennek látja valaki, nevezetesen én milyennek látom innen irodalmunkat. Valamiféle vállalás is lehet, persze, ebben a rovatcím választásban, elköteleződés a hely iránt – ez esetben az egyik legszebb, leghangulatosabb magyar kisváros iránt –, amelyben élek, nem az őshonos gyulai rátartisága, de egy valamikori betelepülő szeretetteljes azonosulása. Érdekes, hogy mennyire mást jelenthetnek az embereknek a nyelv egyes szavai, illetve szószerkezetei. Az egyik gyulai barátom is azt kérdezte, hogy miért kellett lefokoznom magamat és az írásaimat ezzel a rovatcímmel, s ezen nagyon elcsodálkoztam, mert én épp ellenkezőleg, nem lefokozni akartam valamit, hanem fölemelni, beemelni a várost, illetve a nem budapesti helyet, a vidéket, s vele a magam nézőpontját az irodalom világába. Tehát nem a kívülállást, hanem inkább a benne levést szerettem volna érzékeltetni. De most, ahogy gondolkozom rajta, el kell ismernem, hogy kívülállást valóban legalább annyira sugallhat ez a cím, ezért köszönöm is, hogy alkalmat adsz ennek a bonyolult helyzetnek és viszonyrendszernek a körüljárására. 

Kívülálló én mégsem lehetek, legalábbis a magyar irodalom összefüggésrendjére gondolva nem, két nyomtatott folyóirat és immár egy internetes magazin szerkesztőjeként budapesti írókkal éppúgy napi kapcsolatban állva, mint a határon túliakkal, számos hazai és határon túli folyóirattal szerzőként is együttműködve, öt kötettel a hátam mögött, a hatodikat állítva össze éppen, botorság lenne ilyesmit állítanom. Maximum a szorosan összezáró táborokon állok kívül sok tekintetben, de még ez sem olyan egyértelmű. Nem kívülálló, hanem inkább távol(abb) álló vagyok, mondjuk a tűztől, a pénzosztó helyektől, a pozícióktól, s így az irodalmi életen belüli harcoktól. De hát ezzel sokan mások is lehetnek így, másrészt mindez valószínűleg csak addig marad így, amíg nem érzik úgy valakik, hogy veszélyeztetem az érdekeiket. Mindenestre ez idáig ez a helyzet(em), ami részben tudatos választás eredménye, részben a vidékiségből következik, talán nagyobb rálátási lehetőségeket biztosított nekem irodalmunk egészére, s azt mindenképpen lehetővé tette, hogy elsősorban a művekre koncentráljak. S mivel a harc és az irodalmi viszonyrendszereken belüli személyes érvényesülés, pozíciószerzés vágya engem soha nem motivált, így azt mondhatom, hogy a vidékiségnek inkább az előnyeit élveztem eddig. 

A vidéken létezés sokak számára nemcsak a centrum hiányát jelenti, hanem egyúttal, részben a centrum hiánya következtében, ürességet, de legalábbis fejletlenséget, elmaradottságot, szűkösebb lehetőségeket is. S bár a lemaradás, a korlátozottság az élet minden területén tapasztalható kézzelfogható valóság itt a délkelet-alföldi határvidéken is, mégis úgy érzem, hogy a sivárság sok esetben a vidéken élők szubjektív, lelki élménye, amihez persze hozzájárul a főváros, a fővárosiak vidékieket lesajnáló magatartása, a vidéken élők érdekeinek a figyelmen kívül hagyása is. A vidéken élő alkotóember is gyakorta éli meg reménytelennek a helyzetét, olyannak, amiből nincs jó kiút: vagy tudomásul veszi a maga lefokozottságát s azzal együtt él megkeseredve, vagy a fővárosba költözik. Ahol valószínűleg több pénzt lehet keresni és több lehetőség van az érvényesülésre, de véleményem szerint ma már nem olyan egyértelmű az, hogy a vidéken élő művésznek és az általa létrehozott kulturális alkotásnak nehezebb érvényesülnie, mint a fővárosinak, még ha időnként így is van. Azzal pedig soha nem értettem egyet, hogy a vidék különböző értelmű hiányai vagy szűkösségei akadályoznák az alkotói kiteljesülést, ez ritkán felel meg a valóságnak, többnyire a nem eléggé tehetséges alkotók önfelmentő ideológiája inkább. A vidéken élő alkotó is a saját tehetségéből és tudásából táplálkozik elsősorban, nem a környezeti lehetőségekből, arról nem is beszélve, hogy a vidéki lét is éppúgy szolgálhat egy alkotó számára inspiratív élményanyaggal és lehet egyetemes érvényű alkotás valóságháttere, mint a fővárosi. A vidéken élő ember és közösség éppen a maga kultúrateremtő tevékenysége révén is érezheti magát egyenrangúnak a központban élő alkotóval, hiszen festeni, színházat csinálni, zenét szerezni, verset írni, vagy mindezekről elmélkedni éppúgy lehet Gyulán, Békéscsabán, mint Budapesten. A tágas szemléletű, esztétikailag értékes, általános érvénnyel bíró, vidéken született alkotás pedig gazdagítja a vidék kultúráját is, függetlenül attól, hogy vannak-e lokális vonatkozásai. A minőségi vidéki kultúrateremtés tehát nemcsak az alkotót egyenrangúsítja, de hozzájárul a vidék lakhatóbbá, élhetőbbé tételéhez, felemelkedéséhez, a központtal, központokkal való egyenrangúsodásához is. Az én személyes és közösségi helyi tevékenységemet, alkotómunkámat, minden misszionáriusi ambíciók és illúziók nélkül, de valahogy ebben az összefüggésrendben tudom elképzelni. A nemzeti kultúra, irodalom ráadásul nem a központ kultúráját, irodalmát jelenti, hanem a központ és a különböző vidékek kultúrájának összességét, a magyar kultúra esetében – és az épp nemzettudattal rendelkezők szerint – ide értve a határon túli magyar vidékeket is. Európa kultúrája pedig remélhetőleg a maguk sajátosságait is megőrző európai nemzetek kultúrájának összessége lesz. S innen már csak egy lépés, hogy azt mondjam, így válhat a kultúra egyetemességének részévé, alkotóelemévé az én vidékem kultúrája.