GYŐRFFY ÁKOS 

csak aki küzd érted a bodzahúsban 

Varga Mátyás: A leghosszabb út 

Hetekig hordoztam a táskáimban. A városi táskámban és az erdei táskámban egyaránt. Ott volt velem a buszon, a villamoson, a vonaton, aztán ott volt a börzsönyi Bezina-völgy őznyomokkal teleírt ösvényein, a Nagy- Sas-hegy nyergében, ott volt a márianosztrai templomban, ahol Szűz Mária arcán sokáig figyeltem a könnyek halvány, sötétbarna vonalait. Két öregasszony suttogott mellettem egy közös ismerősükről, akit gyógyíthatatlannak mondtak orvosai, aztán elhozták ide, hogy a kegykép alatt imádkozzon, és rövid idő elteltével jobban lett. Saját lábán hagyta el templomot, pedig odafelé még úgy kellett cipelni elgyötört testét. Csoda történt, suttogta egyikük, a Szűzanya meghallgatta őt. A fegyház előtt épp gyülekeztek a fogva tartottak rokonai, beszélő ideje volt. 

Mindez talán hozzátartozik egy könyv életéhez. A velem töltött idejéhez. Mint ahogy hozzátartozna még annyi más, amiről most nem fogok beszélni. Végülis mi az, ami nem tartozik hozzá egy könyvhöz. Viszem magammal. Vesse össze azt, amit lát, azzal, amit hordoz magában. Magammal sem vagyok kíméletesebb. 

Hetekig hordoztam, szinte olvasatlanul. Néha belelapoztam, egy-egy sort csak, vagy csak szavakat, aztán másfelé néztem, ki, fel, el. Hová nézhetne az ember. Régóta kísért a gondolat, hogy magamon kívül mást nem szemlélhetek. Olyan nincs, hogy van valami rajtam kívül, és azt nekem valahogy meg kéne közelítenem. Vegyem elő a fogalmaimat, a számtalan sebből vérző gondolati felépítményeket magamban, és menjek neki, nem. Ott kint nincs senki és semmi más. Olyan sincs, hogy ott kint. 

Nem szeretném, ha bárki azt hinné, nem Varga Mátyás könyvéről beszélek. 

a frissen esett hó mindjárt olvad is. Először úgy írtam be a gépbe, hogy olvas is. A frissen esett hó mindjárt olvas is. Mi lenne, ha így kezdődne ez a könyv, és nem azzal a mondattal, ahogy eredetileg kezdődik. Milyen könyv lenne abból. A frissen esett hó tényleg mindjárt olvad is, most, hogy írom ezt, és kinézek a budai utca latyakos járdájára. Az előbb még sűrűn havazott, de nem marad meg, lassan tűnik el. 

A mondatok kis betűvel kezdődnek. Mintha valahonnan kiemelt, valahonnan átemelt sorok lennének inkább. El sem kezdődik, egyszer csak történik, történni kezd. a korai alkony súlytalan ütés, határátlépés, amit legtöbbször észre sem vesz az ember. A legnagyobb csend a havazásban van, a hóesés csendjénél nincs mélyebb csend. 

Érdemes-e beszélni, amikor bár lakhatunk egy közös térben, de egyikünk mindig máshonnan vagy máshová. Nem azzal áltatjuk-e magunkat, hogy van másik, aki megszólítható, és nem az van-e, hogy feloldhatatlan egyedüllét van mindvégig, és nincs senki más. 

Hallgatag, óriási térségek, amelyeken nem hallatszik át se kiáltás, se suttogás, mert mintha mindketten, de mégis egyedül, mint az inga. 

magamban aztán. és hogy melyik irányból. a déli madárcsendben, gondoltam, ünnep. Nem egy versből való ez a három mondat, így egyben azonban mégis egy új verset adnak. Gátlástalanul kihasználom Varga Mátyás versmondatait, írok belőlük egy újat, miért ne. Jó mondatokból bármikor lehet verset írni. Ez pedig három jó mondat. 

Varga Mátyás jó mondatait olvasva eszembe jutott néhányszor Michael Donhauser, egy vaduzi születésű, de Ausztriában élő költő. harchoz bodzaágat, minél vastagabb nyársat törni és futni egymás elől, futni csak. Ezt mondja Varga Mátyás. És mit mond Michael Donhauser A bodza című versében: „A pusztulás hozta létre ezt a fegyvergyűjteményt, egy olyan fából, mely fegyverkészítésre minden másnál kevésbé alkalmas.” Azt az eszközt használom tehát a harchoz, amelynél alkalmatlanabbat nem is találhatnék. Eleve vesztes pozícióból indulok. A harcot azonban nem én vívom, nincs is harc, és talán és sem vagyok, csak aki küzd érted a bodzahúsban. De vajon ki az, aki küzd értem a bodzaág puha, fehér belében. Ki az, aki a nedveket hajtja felfelé. 

A rejtett történet, az egyetlen rejtett történet finom összecsengéseit érdekelnek. A két szöveg ahogy egymással beszél. Ahogy az egyetlen történetet mondják fel újra és újra. De mivel születésünk után az angyal végighúzta ajkunkon mutatóujját, hogy elnémítson minket, hogy újra meg kelljen tanulnunk elmondani ezt az egyetlen történetet, mindenki a saját életével mondja el. Különbözőségünk kínján át kéne visszatalálnunk. A bodzában találni meg a közöst. 

én meg törném még a mondatokat is össze. hogy ne legyen végük sehol. hogy semmi el ne vesszen. A mondatoknak nincs végük sehol, a mondatok nem kezdődnek el. Van olyan állapot, amikor megnyílik az ember minden irányba, lefelé és felfelé egyaránt elmosódnak határai, majdnem idegen így látni. Neurózisban szenvedők tapasztalják főként. És azok, akik egy mára talán érthetetlenné vált kifejezéssel élve: elragadtatásba esnek. Emlékszem hasonlóra. Akkor látszik igazán, hogy nincs végük sehol, és hogy nem vesznek el. Nincs mondat, amely elveszhet. Megnyílva állni ebben a határtalan térben, amit szintén nem tudok nem önmagamnak nevezni. De mivel nincs kiterjedésem, mégsem mondhatom, hogy én vagyok az. el. így kell mondani. el. istennév talán. mert leszaggat rólad. 

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy tudom, Varga Mátyás szerzetes. Persze, mondhatnám, és akkor mi van, hát ki nem az. Mutasson valaki egyetlen embert, aki nem. Legfeljebb nincs a tudatában. Vagy tudatosan menekülne előle. a párálló emberi. ami van. Nemrég hallottam egy öreg plébános prédikációját. Külvárosi buszmegállókban beszélnek így a reggeli műszakba igyekvő melósok. Önnön nemlétére redukált szöveg. Jó volt hallani. az unalomig kiismerhetetlen. 

néha egyik út sem, csak ha körbe, ha mindig vissza. Helyben vagyunk. Vissza, hová. Nincs, aki ne tudná, hová. Azt mindenki tudja, hogy innen el. Ami nem jelenti azt, mintha lenne másutt. Inkább azt, hogy azt nem tudni, mi az itt. valahová, ahonnan egyik út sem, csak a feledés. 

A keresztény misztika hűlt helyét kénytelen elfoglalni a költészet. A hely nem maradhat üresen. a helyedre emlékszel? idáig kellett előre jönnöd. 

pengével a szavakról. a fölöslegest próbálod szüntelen. az elhagyhatót. A döbbenetes, a nevetséges, a felemelő, a szánalmas próbálkozás, hogy lerázzam önmagamról magamat. Vakarjam le, mint a koszt. A tudat segítségével felszámolható-e az én. Az én akadály és eszköz egyszerre. Benáresztől Regensburgig egyetértés mutatkozik az én felszámolását illetően. Meister Eckhart és Sri Ramana Maharsi, Assisi Szent Ferenc és Krisnamurti  összecsengő szavai arról, hogy levágd a fölösleget, az elhagyhatót. Az írás által közelebb kerülni az írás meghaladásához, a költészet által a költészet meghaladásához. hogy megtudd végre, nélküled milyen. közben minden vágás vissza is. bele a kézbe, a húsba. Közben folyik a vér. 

és a leghosszabb úton. haza. kitérőkkel, de ütemesen. Arrafelé tartani. Folyamatosan arrafelé, kitérőkkel, amelyek nem biztos, hogy kitérők. De ki tudná eldönteni, mi a kitérő, ha nem ismeri az oda vezető utat. 

* 

A versekben olykor kortársi hangfekvések távoli visszfényei tükröződnek. Távolról Kukorelly és távolról Szijj Ferenc, talán még Tandori, a korai. A kötet második fele, a ni zan, amely egy kínai festő fiktív verseiből álló ciklus, bevallom, néha untatott. Nem egészen értem, miért kellett az amúgy is karcsú könyv felét ennek a ciklusnak szentelni. Mert Varga Mátyás itt is ugyanazt mondja, mint a kötet első felében, a mint az inga című ciklusban. Azzal, hogy ezt az „ugyanazt” a már túlontúl is „trendynek” tűnő, és éppen ezért nem kevés gyanúval szemlélt keleti kerettörténetbe ágyazta, érzésem szerint a könnyebbik utat választotta. Ez a versbeszéd, Varga Mátyás versbeszéde amúgy is elég keskeny pallón egyensúlyoz. Erős és összeszikrázó pillanataiban képes lenyűgöző élményt kiváltani, egyúttal azonban hajlamos az ismétlésekre és az egyhelyben járásra is, valamint nem hallgathatom el azt a benyomásomat sem, hogy olykor bizony a „túlintellektualizálás” réme is megkísérti néhány szövegét. Mintha nem lenne elégedett azzal, amije van, mintha a sokat tartaná többre.  Ami azért is bosszantó, mert az, amit Varga Mátyás mond, és az, amiről beszél, hallatlanul fontos. Ahogyan mondja, az helyenként  egészen erős verseket eredményez. Talán egy „kíméletlenebb” szerkesztőre lett volna szükség a kötet összeállításakor. A versek tudatosabb rostálása meghozhatta volna azt a sűrűséget, a kötetnek azt az egyenletesen erős állagát, amelynek lehetősége érzésem szerint benne van ezekben a versekben. 

Mindezen fenntartásaim ellenére Varga Mátyás könyvét izgalmas és fontos munkának tartom. Egy olyan hang szól itt, amely a valóban életbevágó és alapvetően meghatározó kérdésekre koncentrál. Nem bravúroskodik és nem szellemeskedik. Ha sikerül ezeket a sallangokat leválasztania magáról (pontosabban a verseiről), és miért ne sikerülhetne, komoly távlatok nyílhatnak még ebben a költészetben. Kíváncsian várom, ami még hátra van. (Jelenkor Kiadó, Pécs 2006) 

(A dőlt betűs szövegrészek a kötet verseiből valók.)