PAYER IMRE 

Turczi István költészetéről 

A globalizáció kihívására kétfajta válasz adható. Posztmodern és neokonzervatív. Turczi István költészete a neokonzervatívhoz tartozik. 

Hogy értem ezt?  Valószínűleg nagyon sokan érezzük ma azt, ha önmagunkra és a világra gondolunk, hogy irgalmatlanul nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk egyértelmű meghatározást adni se másoknak se önmagunknak. Ahogy F. Lyotard írta, a nagy, egységes világmagyarázatok – Hegel, Marx, Freud, stb. – megrendültek.  Kétféle módon viszonyulhatunk ehhez a „helyzet”-hez. Kétféle magatartás lehetséges ebben a „történelmiként felfogott jelenben. Az egyiket inkább az élvezet vágya hajtja, mindebben korlátlan lehetőségeket lát, szinte lubickol a bizonytalanságban. A másik reakció inkább a szorongásból fakadhat. Fél attól, hogy az őrületbe, a kiszámíthatatlanságba, az emberen túli, vagy kívüli dimenziókba sodorhatnak ezek a változások, ezért folyamatosan keresi, újraalapozza a régi nagy fundamentumokat. A neokonzervatív szón tehát nem politikai kategóriát, hanem egy olyan beállítottságot értek, amely hisz abban, hogy a világ nem hullhat szét. Egységes és értelmes rend szerint épül fel, olyan örök értékek szerint lehet benne eligazodni, amelyek nemcsak az egyes emberek gondolkodásában, hanem ténylegesen, objektíven is hatnak. Az Univerzális Értelem, a Nagy Kód megrendülése Turczi Istvánt nem a posztmodernizmus „játékos” bizonytalanságához, hanem a premodern „tragikusságá”-hoz  (és rezignációjához) sodorta. Turczi István költészete metafizikai líra. Transzcendens állandóságra vágyik. 

Turczi költészete  sokszor a kultúra nagy halottjaival folytat beszélgetést. (Turczi lírája hangsúlyozottan ember-líra, vagy ahogy mostanában emlegetik, kifejezetten antropologikus.) Illetve csak a lírai én beszél hozzájuk. Úgy ad arcot nekik, hogy elvileg felruházza őket a válaszadás képességével (de azok némák maradnak). Hagyományos (régebbi) megvalósulása ez annak, amelyről Paul de Man írt a prozopopeia (retorikai maszkkészítés) címén. 

A költő hisz, hinne, hinni vágyik, elkötelezetten hinni akar a karteziánus jellegű igaz/hamis kettős szembeállításában, de önmagát furcsa módon, talán a nagy elődökhöz fűzött tisztelet okán, egyfajta kisebbrendűségi komplexus miatt a hamis, a tévelygés, a rögeszme, tehát az irrealitás oldalára helyezi. A költői erő eszerint a makacsságban, a megátalkodottságban, a nemet mondásban, a gyanakvó védekezés világméretűvé felnagyításában rejlik. Ezzel függhet össze az, hogy mintegy kompenzatorikusan, nagyon erős a felstilizálás vágya. A költészet szerinte kizárólag csak a nagy, végső kérdésekkel foglalkozhat. De az univerzális ellenkezés, a lét-dac szempontjából. Negatív teológia.  Amelytől az őrület, a paroniás bosszú sem idegen. 

Van Turczi István költészetének egy stabil, masszív, de rejtőzködő szellemi alapzata. Turczi István szellemi beállítottsága leginkább a 18.-19. század fordulójára jellemző irodalomtörténeti korszak kérdésfeltevéseire emlékeztet. Arra a korszakra, amikor a szépirodalom nagyon közel állt a filozófiai-antropologikus szempontokhoz. Tehát a bölcseleti kérdések az Emberhez, az emberről alkotott karteziánus, racionalista képzethez intéződtek. Turczi Istvánt remekül el tudnám képzelni Bessenyei György testőrírói körében. De a világ megjavíthatóságába vetett hit nála immár nem az Emberiség nagy közössége, hanem a művelt jóakaratúak rezignációra hajlamos, kisebb és inkább privátjellegű társaságára lesz jellemző. Az SMS-versei például kiválóan tükrözik a Felvilágosodásnak ezt a racionalista, az Ember és Világ optimista fejlődésébe és értékébe vetett hitet, melankolikus tartalmaik ellenére, maga a gesztus árulkodó itt, viszont a nagy univerzalisztikus horizont itt a SMS-köben levőker vonatkozik. A neoavantgárd gépiség is tehát így hat.Turczinál, nem neoavantgárd módra. A neoavantgárdra emlékeztető gép-motívum és az ehhez tartozó formálások csak az úgynevezett életviteli témákra vonatkoznak, a szemléletre nem. A hagyományos bölcsész-típust kritizáló költeményeiben is jól megfigyelhető, hogy nem gondolatot kérdőjelezi meg, diffamálja, csak az életmódot. Egy kicsit furcsa is ez az elkülönülés, hiszen a költeményekből kiviláglik, hogy, de hiszen! Maga aköltő, Turczi István is bölcsész! Hát akkor mi ez a szembefordulás? Csakis az életmódot érinti. Igen ám, de éppen a gondolatban történt az utóbbi jó pár évben egy sokkal keményebb szembefordulás, ez sokkal keményebb, mint az életmódbeli, ez már az alapokat döntögeti – ez az a posztsrukturalista, hermenutikai nyelvfilozófiai fordulat, amelyektől Turczi István láthatóan még jobban idegenkedik, mint a hagyományosan szemüveges, tornából felmentett filoszoktól. Az alap a ráció. Csokonai Vitéz Mihály, a „magyar Rousseau” ebből e költői nézőpontból inkább végpontja a szellemi beláthatóságnak. A romantika felé hajló gondolkodás idegen Turczitól, de idegen számára a mai filozófiák döntő iránya is, amelyben a bölcseleti kérdéseket, nem az Emberhez, hanem a Nyelvhez teszik fel, amelyben az Ember helyét a Nyelv foglalta el. Turczi javíthatatlan humanista. De érzi a fenyegető ellenáramlatokat is. Innen ered a metaforaözönökbe, meghökkentő képekbe, való „menekülés”, a rögeszme tisztelete, annak kinevetése helyett. 

A kultúrtörténetet szerinte az ideális szükségszerűség vezérli. Ebből vezetődik le a lírai én, annak érzései, gondolatai, sorsa, és a vers többi szereplői is. Viszont a költő mégis úgy érzi megrendült ez az általános, mindent összefoglaló eszme. A rend, a metafizikai jelentésdimenzió és struktúra mégis fenntartott, ragaszkodik hozzá. Eszméből rögeszme lesz. 

Ez a kultúrtörténeti és mintegy teológiai problematika Turczi István igazi nagy témája. Ez Turczi István világa. A Felvilágosodásból örökölt vallási és politikai tolerancia nagy eszméjét tartalmazza. De olyan platonista világ is, amely már nem hisz önmagában, mégis ragaszkodik önmagához. Ettől azonban nem groteszké válik, hanem rezignálttá, ál-hedonista allűrökkel. A diskurzusok mögötti képzet nem eszme, hanem rögeszme. Nem denkonstruktív líra a Turczi Istváné, de a kortárs magyar fővonaltól is eltér, amely olyan privát beszéd inkább, olyan önlefokozó magánvallomás, amely metafizikai értelmezésszerkezetben teszi megragadhatóvá a nyelvhasználat külső okait. Turczi költészete a legkevésbé sem ilyen. Versbeszéde nem annyira privát, mint a legtöbb költőé manapság, hiába kiábrándult, mégsem fordul a magánélet felé teljesen, nem zárkózik el a közösségtől. Illetve a nagy, ideális emberiség-kollektívum és a néhány főből álló, teljesen privát kör helyett, a kettő között – a műveltekből álló társaságot választja.  Metafizikai magánbeszéde, amely nem annyira vallomás, távolról sem önlefokozó. A groteszk elemek is így groteszkek nála, ellentétben nemzedéktársaitól. Ezek is inkább az univerzalisztikusságra emlékeztetnek. Rezignált kozmológia hatja át Turczi István egyes „tudományos-fantasztikus” költeményeit. A legsikerültebbeknél magának a szubjektumképződésének is konstituív eleme ez a fajta kozmikus-absztrakció. 

S mindebből a szemléletből fakad az esszészerű beszédmód, amely leginkább az egyetemes, általánosító érvényű és karteziánus fogalmiságra épül. De mindezzel kapcsolatban megint valami bujkálás figyelhető meg a nyelvi magatartást illetően. A fogalmak, az esszé az indítóképhez viszonyítva olykor allegóriák, metaforák özönébe torkollanak: 

Idézek Michel Foucault-nak a A diskurzus rendje című tanulmányából. „Így hát abban az apró eltolódásban, amelyet be kell vezetnünk az eszmetörténetbe, és amely abban áll, hogy nem a diskurzusok mögött fölsejlő képzetekkel kell foglalkoznunk, hanem a diskurzusokkal, mint az események szabályszerű és különnemű sorozataival, tehát ebben az apró eltolódásban, attól tartok, valami kisebb (és talán gyalázatos) gépezetet vagyunk kénytelenek fölismerni, amely lehetővé teszi, hogy a gondolkodás alapjaiba bevezessük a véletlent, a megszakítottságot és az anyagszerűséget. Egy bizonyos típusú történelemtudomány az ideális szükségszerűség folytonos lejátszódását hirdetve igyekszik elkerülni ezt a hármas veszélyt.” Kétségtelen, hogy Turczi István történelemszemlélete rendkívül emlékeztet a Foucault által említett bizonyos – a hagyományos – történelemtudományra. 

Turczi István költői világnézetének kulcsverse szerintem a Platon úr vacsorája. Szerintem Turczi István eddigi pályájának legjobb művében benne van az összes feloldhatatlan ellentmondás, amely jellemzi az ő szemléletét, amelyeket ebben a művében sem tudott úgymond megoldani. A mű befejezetlen, s épp így nyitottságában érvényes. A filozófiatörténet lelkesült lakomájából rezignált vacsora lesz. A megöregedett és vélhetően kissé meghibbant Platon a már meghalt szirakuzai zsarnokkal, egykori tanítványával és barátjával, Diónnal folytat fiktív beszélgetést – valójában monologizál. Valódi párbeszédre nincs igény, a szubjektum még így is teljesen biztos magában. A totalizáló igény nincs feladva. Még azon az áron sem, hogy nevetséges bolondnak nézhető. De a visszásságok nem eredményeznek komikus és groteszk hatást. A modalitás így is komoly marad. S ez – mint szövegbeli interpretációs kód – arra ösztönzi az értelmezést, hogy valamiféle szándékosan torzított spekulativitást keressen a művek jelentéstanában. Valóban a rögeszme esztétikai felértékelése mentén. Az abszolútum már csak gesztus és fogás. A praktikum és szellem merev kettős szembeállítása alakítja ezt a kultúrafelfogást. Az értelmező közösségek, mint autopoietikus rendszerek (Niclas Luhmann meghatározása), saját tevékenységükkel önmagukat legitimáló társdalmi és kulturális rendszerekként –  nem jelennek meg. A praxis irreálisnak, nem létezőnek állítja a be a szellemet, amely egyszersmind muzeális is. A tulajdonképpen technokrata felfogás, mint szupplementum, a transzcendens gondolatot elidegenített idealizmussá deformálja. Ily módon az épp azt nem képes megújítani, amit igénye szerint megvalósítani kíván – az individualitás kiművelését. 

A versben megjelenik a filozófia és diktatórikus politika kapcsolata – ez, a mai horizontból látva, a kommunizmus öröksége. Ideológiai „másnaposság”, utóhatás, a gondolat és parxis viszonya a diktatórikus, magába fordult, párbeszéd és megértés nélküli eszmében. Az eszme rögeszmévé válik. A valóság, pontosabban, a társadalmi közmegegyezés ellentétes az idealista gondolattal és nem engedi érvényesülni, megvalósulni. A lázálmok irreális és elmebeteg világába száműzi. Hasadás. Mindezzel kapcsolatban, a megformáltságot illetően a szentencia és tiráda uralkodó beszédalakzatok Turczi István költészetében. A globalizáció, mint feltételezettség, csak a gondolkozás feltételezettsége nála, nem a beszédé. Nem, itt nincs nyelvi megelőzöttség. A fogalom, a gondolat mindenható marad, mint Descartes-nál. Viszont, igen, a rögeszme… És az eltorzultságában is vállalt Felvilágosodás. Hiszen Vas Istvánnal együtt Turczi István is elmondhatja: „Hiszek a végső Felvilágosodásban”. Ezzel összefüggésben, az ehhez való hozzáállásban mutatkozik meg Turczi István őszinte és mély humánuma. Ennek a szónak kulcsfontossága van Turczi István költészetében. Ebben a hozzáállásban, amely a szokásostól eltérően nem (a kizárás funkcióját beteljesítő) nevetéssel fordul a zavaros, a visszás (rögeszme) felé, nem a komikum minősége érvényesül a hatásban. Hanem a másik, az idegen horizont méltánylása. Ennek a humanista mentalitásnak globálisan is egyre nagyobb jelentősége van. Abban a részvétben és együttérzésben nyilvánul meg mindez, amely nem távolságtartóan, hanem a másik szempontjait méltányolva képes az odafordulásra. Arra a szellemi és lelki odafordulásra, amelynek ily módon valóban nemesítő, igazi emelkedettségű metafizikai dimenziója lesz. 

Turczi István kultúrafelfogása távol áll a  20. századi német lírikus Gottfried Benn azon, Nietzschéig eredeztető  felfogásától, amely már megkülönböztette egymástól a művészetet és kultúrát. Turczi szemléletmódja teljességgel hagyományos. A kultúra ezek szerint olyan társadalmi cselekvések és szokások összessége, amelyet valamilyen szellemi eszme vezérel. Viszont a szellemi eszméből Turczi Istvánnál patologikus rögeszme lesz. Így őrződik meg és szűntetődik is meg – ez a hegeli megszűntetve-megőrizni  homlok egyenest ellentéte – a régi világkép. 

Nyilvánvaló, hogy a költő mondatának semmi köze sincs Nietzsche nevezetes mondásához. Ideológia és praxis egyenlőtlen és feloldhatatlan viszonya inszcenírozódik inkább egy Nietzsche előtti episztémében. A lírai én nagy mitológiai elbeszélések védőszárnyát óhajtja. A definitív kijelölés követésének, biztonságára, a transzcendenciának való alárendelődés teljes biztonságára. Turczi István költészete, ha olykor hivalkodó is a hangütése, valójában a titáninak az ellentéte. Erejét a szolgálatból meríti. A szókép az ő esetében semmiképpen nem szimbólum. Nem valami rejtett és kiismerhetetlen jelentés-epicentruma a világnak. Turczi szemlélete allegorikus, de allegóriái – bár személyesek – mégis valahogy premodern jellegűek. A lírai én nagyon igényli a definitív életsorsot. A kőtábla üzenetét. 

Turczi Istvánt ebből a szempontból érdekli az összehasonlító vallástörténet. A versekben megszólaló lírai ént ezek a nagy, mitikus elbeszélések konstruálják. A mondottak referenciája mindig az időtlenséget kinyilvánító nagy és transzcendens elbeszélésekre utal. A lírai én mintegy deriválódik ezekből. Sőt a költemények többi szereplői is ilyen nagy elbeszélések által képződnek. A legjobb költeményei ilyen összehasonlító nagy metafizikai rendszerek közötti vitát vagy elégikus és rezignált tudomásulvételt mutatnak fel. Turczi kultúrafelfogás is így ebből a nézőpontból illeszthető be a metafizikai humándiskurzusba. 

Ez a Turczi-költészet vakfoltja, tudatalatti lidérce, s épp ez emeli a líra (nem az esszé) magasába ezt a gondolati vívódást. Ezért lesz költészet.  

Turczi művészete sokszor valamilyen realista magból indul ki, ez lehet a Föld akármelyik pontján, s az idefűződő bensőséges kis története, jelenetet mitikus keretbe emeli. Van benne a térképészek adatoló hajlamából és az orientalisztikusok eposzok iránti éhségéből. Turczinál minden nagyszabású. 

A Deodatust akár posztmodern akár posztmodern műnek is lehetne nevezni, mégsem az. Hiszen a fikció és valóságos (tényszerű) elemek keveredése ellenére a nyelvi magatartásban inkább elhatároló szándék érződik a jelentől, vagyis kissé hagyományosan és vállaltan muzeológus színezete van a műnek. Az epikus és lírikus részek elég erősen elhatárolódnak, a műnemek nem viszonylagosítják egymás létmódját, a szövegformálás eklektikája nem a dekonstrukció szövegformálásának elveit követi. Turczit nyilván megkísértette Weöres és Esterházy írásmódja, de kettőjük közül Weöres mintha vonzóbb lenne a számára. Pergős archaizálások, bukolikus leírások, ezek nagyon jók, az idilleket állandóan megzavarja a kelet-európai történelem ridegsége. Tata Szent István nevelőjének az alapításától az 1849-ig tartó „krónikája” szinte azt is sejtetni engedi, hogy a szerző Deodatus révén szellemi (vagy tán több is?) atyja lenne Magyarország létrejöttének.  Mindez beleillik Turczi már-már patetikus művészi fikcióiba. A keresztfa alfája és omegája a líra tartománya, alábbi kérdéseknél a szerző nem adja.A premodern tekintélytisztelet itt érződik, mint Turczi egyébb írásaiban is. Turcziban van valamilyen feudális vonás, ez keveredik össze a Felvilágosodás feltétlen Ész-vallásával. Episztéméileg leginkább a 18. századhoz hasonlít ez a gondolkodás, s valóban Turczinak az erre a korszakra, erre a szemléletre, az ehhez a világhoz tartozó reprezentáns alakokra való szerepszerű rájátszása mind, szinte egytől egyig ragyogó műveket szül. 

A geszták, kónikák azon premodern szemléletetét, amely a fikciót és a tény pozitivitását tulajdonképpen nivellálja, Turczi is átveszi, mint a posztmodern szerzők. Csak a posztmodernre jellemző elidegenítő effektus hiányzik nála, az, amely jelezné, hogy a mű szövegszerűségén van a hangsúly, nem a referenciális funkción. A mű végére tett saját alkotásához fűzött kommentár-rész is a posztmoderntől való eltávolodást jelzi, inkább Pound-Eliot Waste Land-jére emlékezetet ez a az eljárás. Amúgy fiktív genealógia, konstruált családtörténet. Főként könyvének második része utal erre, amely a Deodáti család levelestára gyűjtőcímet viseli. A 18-19. században újra virágzásnak induló mezőváros polgári fejlődésének történetét jeleníti meg a (fiktív) személyes érzékenység tükrében, a család fennmaradt valódi (alapító okirat, uradalmi levél, tanterv stb.) és ál-dokumentumai által. Igen, Turczi történelmi érzékét kifejezetten foglalkoztatja a magyar polgári társadalom kialakulásának feltételrendszere. 

Nem hagyható ki Turczi István költészetének az elemzéséből a (neo)-avantgárdhoz való viszonya. Lírájának kérdésfeltevései, a „megpiszkáláson” látszik, hogy foglalkoztatja az avantgárd szemlélete, például a materializáció olyan területen, amelyen a klasszikus modernitás számára lehetetlen volt –  szubjektum, világfelfogás, a „lélek”, poétikai kérdések. Mégis mintha visszarettenne, és megindulnak a vissza, befelé, befelé a biztonságot nyújtó időtlen és bensőséges lelki öbölbe, ami aztán már egyáltalán nem avantgárd. 

A költemények tartalma ellentmondani látszott a megformálás elveinek. Hiszen a neoavantgárd (experimentális) formák, mint például a videoklip stb. költészeti alkalmazása, eredetileg olyan jelszemléleten nyugszik, amely szerint a jelek – csak egymásra utalván – szinte a jelentéstelenítésig üresítenek mindenféle metafizikát. Turczi költészetének ehhez képes szinte homlokegyenest ellentétes a szemantikai iránya. A metafizika nála már a transzcendenciáig egyetemes jellegű. Viszont a befogadástörténet szerint , az „üres”, egymásra utaló, neutralitást sugalló jel-költészet és vizuális konceptek összefüggése, kétségtelenül hagyományt alkotott, az olvasás – és alkotásmód ily módon kondicionált,  s ha  Turczi István – felhasználva a technikát – mégis szembefordulva a neoavantgárddal ír efféle formákban, a formákhoz képest ellentétes tartalmakat  – ez is utal valamire. Mi ennek a szembefordulásnak a funkciója? A funkció – szerintem, inkább aufklerista jellegű. A költő mintegy az uralkodó kódban illeszti verstartalmát, de csak azért, hogy az korszerűen áthangolva, még érthetőbb, racionálisan is foghatóbb lehessen az olvasó, az irodalmilag is képezett, sőt, up to date olvasó számára. 

A mégis az örök, a befelé vivő út felé vezető út csábítása, az eschatologia olvasható ki esszé-abból a versciklusából is, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és tíz legszebb magyar vers kanonizálása kapcsán írt. A médiaesemény mediális feltételezettsége nem reflektálódik. Az esemény eschatologiai lesz. A eschatológiai vonatkozás horizontjában válik együttértelmezhetővé az életpraxis és az irodalom. Turczi az amerikai televíziós hírek és a 20. századi magyar költemények között létesít értelmezői kapcsolatot. De épp ez a történeti horizont hiányzik a lírai interpretációból. Se társadalmi, se politikai, se filozófiai, se médiatechnikai megközelítés. (Ez utóbbi szemléletmód, vagyis, hogy a költő nem a medialitásra kíván reflektálni a költeményében, hanem antropologikus bensőségesség mellett a szintén antropologikus, mert megszemélyesített kozmikus nagy összefüggések felé nyitott – ez már egy olyan korábbi versében is megfigyelhető volt – képeskönyv és tévé tematizálódott –, amely viszont a címében – Időindigó – vetett fel pedig medialitásra való reflektálásra való olvasói várakozást.)  Nem érdeklik olyan kérdések, hogyan viszonylagosítja egymást a terrorista és a szabadságharcos fogalma, miképpen tudatosodik és retorizálódik a gyilkosság ténye, miképpen ölt virtuális alakot a média közegében. Nem érdekli a háború és terrorizmus fogalmának bizonytalanodása sem. Apokalipszis. Világ vége. Milyen szempontból? A hidegháború kétosztatú korának valóban vége. A fenyegetettség kiszámíthatatlanságának beköszönte, a média általi sokkírozás, állami és terrorista oldalról történő igénybevétele – ez lenne a vég? Mindez nem derül ki Turczi István művéből, nem árulja el, mi alapján apokalipszis az apokalipszis. 

A veszélyeztettség érzése, a szorongás szinte állandóan jelen van Turczi István költészetében. Ezzel függ össze nála a csönd képzete is. Turczi István költészetében hangsúlyozott szerepe van a csöndnek. De a csönd itt nem a beszéd konstruktív-retorikai összetevőjeként funkcionál. Jelentéstani centrum. De nem a misztika, hanem a pszichológia antropologikus vonatkozásában. Méghozzá többnyire a szorongás mutatkozik meg benne, Turczi csendje többnyire vészterhes. 

Vannak olyan költőelődök, mesterek ebben az életműben, amelyek szellemi összehozásán elgondolkozhat az értelmező. Vas István és Allen Ginsberg – mi a közös bennük? Egyfajta rezonőr látásmód. Az értelem állandóan kereső magatartása. A Homo viator attitűdje. Egy értelmezői kérdés: Mi a különbség a végtelen önreflexiót folytató én, a magát állandóan megnevezni kívánó, de elégedetlenül tovább megnevező szubjektum és a kereső ember között?  Értelmezői válasz: A posztmodern és a hagyományos kérdésfeltevés. Turczi István költészet inkább az utóbbihoz tartozik. Az avantgárd jelhasználata és világképe állandóan belecsúszik a teljesen hagyományos poétikába és látásmódba, hiszen valójában ez az alap. A költő gond nélkül használja az öröklét és lélek szót például. 

Az idézet az Amerikai akció című, több részből álló Bódy Gáborhoz írt (leginkább hommage) hosszú versből származik A ’60-as évek beatköltők modorában Amerikát szidalmazó költemény, leginkább Ginsberg hatása érződik, de itt is a transzcendencia felé hajlik. Ezzel lép kapcsolatba a halott filmrendező, a Weöres Sándor Psyhéjéből filmet készítő alkotó emlékezetével. 

Van e költői életpályának valamilyen iránya? A nemrég megjelent Turczi István legszebb verseiből – jelentőségteljesen – az avantgárd-szerű művek maradtak ki. Talán azért, mert ezek a versek is – formai kísérletezéseik dacára – erősen metafizikus szemléletűek, tulajdonképpen – világképüket illetően – nem különböznek a hagyományos megformáltságú költeményektől. A legszebb szó itt vélhetően az avantgárd-mentessségnek a  szinonímája. Esztétizmus/avantgárd. A Nyugat III-ik nemzedékének avantgárd ellenessége ez. Vas István öröksége. Turczi költészetében valóban van ilyen költészettörténeti „görcs”, ő maga inkább hajlik végül az esztétisták oldalára. Akik befogadják, talán mondhatják azt is, az avantgárd nála csak afféle divat volt, amellyel eltakarta, hogy nagyon is szeretne konzervatív, komoly költő lenni, csak fél, hogy megtámadják ezért a nemzedéktársai. Lényegében erről írt Lator László a költő első kötetének, a Múzsák fekete lakkcipőben kapcsán. Formai szempontból érdekes a video, a klip alkalmazása, de nem lesznek extratextuálisak a szövegek. Turczi óvatos duhaj. A nyelv létmódján belül maradva próbál a snitt-technikából átemelni effetusokat. Legfeljebb a keret vagy a térelosztás kisebb fokú ritkításával, olykor a függőleges olvasásmódra való kódolással él. 

Rátalál-e önkimondásának beszéd-strukturájára? Megadataik-e kimondani önmagát? Meglelni és megragadni azt a beszédformát, ami ő, s így esztétika és erkölcs egyszerre? Szerintem, igen. Versbeszéde biztosan elemzők garmadáját foglalkoztatja majd. Meglehetősen összetett, de vannak benne határozott vonások. Turczi István költészete például nagyon messze áll a Mallarmé-féle szimbolizmustól. Végső soron tanulságokat akar írni, mint a pictura-szentencia elvét hirdető klasszicisták, de érzi, hogy a mostani kor ehhez túl zavaros, mindent megkérdőjelez, mégsem érvénytelenít. Turczi viszont iszonyodik a megkérdőjelezéstől. Több mondatában is az egyértelműség, megkérdőjelezhetetlenség iránti nagyon erős vágy hangzik ki. Ilyen kommentárjai vannak például  az irodalomtörténethez tartozó versekkel kapcsolatban. Vitán felül, egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. Ez épp ellentéte a posztmodern kánonképződésének, amely a bizonytalanságot, viszonylagosságot igényli. Turczi István azt írja: „Az írás a halandók bosszúja” Miért? Nyilván, mert meg kell halniuk. Michel Foucault is a halállal hozza össze az alkotói írás műveletét (Homérosszal kapcsolatban). De ő mintegy folyamatos távoltartási kísérletként, deffiniálja Az elbeszélés mintegy folyamatosan késlelteti a halál megérkeztét. Turczi válasza dühösebb. Egy másik versében a lázadást emlegeti. Létlázadást, amely érvényesebb, ha belső.