BEDECS LÁSZLÓ 

A vendégszerető 

A Tandori-költészet etikai dimenziói 

Az etikának az irodalmi kommunikációban betöltendő szerepe állandó, de nem túl izgalmas viták kereszttüzében áll, holott az etikai tartalmakra vonatkozó kérdés az értelmezés során már csak azért is megkerülhetetlen, mert 1. a szélesebb olvasóközönséget mindig is jobban foglalkoztatta egy irodalmi mű morális vetülete, mint poétikai szerkezete; 2. a másik (azaz az idegen) általi önmegértés alapképlete, mely azt mondja, hogy az olvasót a szöveggel való találkozás saját személyiségének megismeréséhez segíti hozzá, ugyancsak igényli a morális tartalmak feltárását. Ebből következik, hogy nem csak a Kincskereső Kisködmön vagy a Légy jó mindhalálig állhat efféle – sokszor tényleg kényelmetlen – értelmezések középpontjában, hanem például a Hősöm tere vagy a Javított kiadás is – hogy egészen kirívó, de az előbbieknél sokkal bonyolultabb szerkezetekkel dolgozó, kortárs példákat említsek. A lehetséges költészeti példák ugyanakkor nagyrészt a közösségi etika képviseleti modelljéhez köthetők, például az író társadalmi feladatait feszegető kérdésekhez (Illyés Gyula), kisebb részben pedig az erkölcsi elvárások lebontásának technikáihoz (Térey János, Orbán János Dénes). Ebből a sokféleségből pedig annak is látszania kell, hogy az értelmezés során kinyerhető tartalmak sohasem lehetnek kikényszerítettek, didaktikusak vagy ideologikusak, hanem csak szabadságon alapulók, tehát sokféleképpen érthetők. 

Azt pedig már a Tandori-költészet képleteinek megértéséhez is figyelembe kell vennünk, hogy az életet „valódi” tartalommal megtöltő etikai cselekedetek magánemberek szabad döntéseiből születnek, és egészen addig üdvözlendők – ahogy például Rorty fogalmaz – amíg egy igazságos és szabad társadalom felé mutatnak, amíg nem károsítanak másokat. Magánerkölcs és közerkölcs különbsége egyébként Rorty irányadó esztétikai etikájának is a kulcsa, az esztétikailag kielégítő élet definiálhatóságának záloga. Az esztétikai életvitel, a személyes tökéletesedés, illetve az önteremtés és az önírás, önújraírás tehát voltaképp ugyanaz. Sőt, Tandori költészetét olvasva meggyőződhetünk arról is, hogy az esztétikai megfontolásoknak alighanem az egyik legfontosabb szerepet játszák egy élet úgynevezett „alakításában”. Magyarán az élet: művészet. (Legtöbbször persze plágium, de Tandori esetben például eredeti és erős művészet.) Ez az esztétikai kérdés pedig értelemszerűen a privát etikai dimenzióra irányul, arra, miként teljesítheti ki az individuum saját útján önmagát. 

Dolgozatomban ennek megfelelően az etikai problémák esztétizálódásának szentelem, azaz arra keresem a választ, miként lesz egy etikai problémát megszólaltató vers poétikai értelemben „értékes” vers. Nem arról beszélnék tehát, hogy egy mű etikus-e, pláne nem a „hitelesség”, az „igazmondás” vagy a „példamutatás” értelmében. Sokkal inkább arról, hogy miként beszél és beszélhet ma egy mű etikai problémákról, milyen dialogikus viszonyt alakít ki velük, hiszen ez nagyon is adekvát, sőt alkalmasint az első kérdések egyike lehet – hiszen poétikai problémákat is érint. 

Amikor a kortárs magyar költészet filozófiai elkötelezettségéről beszélünk, Rakovszky Zsuzsa, Petri György és Szilágyi Ákos mellett Tandori Dezső neve hangzik el a legtöbbször. Tandori költészete ugyanakkor elsősorban nyelvfilozófiai problémák felől értelmeződik, ritkábban metafizikai kérdések mentén, és csak egy-egy írásban a morálfilozófiai kérdéshorizontról. Pedig elsősorban a nyolcvanas évek elejétől megjelent műveiben, azaz a lakásba fogadott madarakról gondoskodás témává válásának kezdetétől a Tandori-költészet két igen fontos morálfilozófiai kérdés körül forog. Az első a Másikért vállalt felelősség és a rá irányuló figyelem szerteágazó problémája, a második az etikai ítéletek általánosíthatóságának, illetve a magánszféra függetlenségének kérdésköre. Ez utóbbinak egyik alfejezete a wittgensteini, elsősorban nyelvkritikailag értett alaptétel – tudniillik az „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – etikai olvasata, mely szerint a nehézség, mellyel Wittgenstein könyvének megértésekor találkoznunk kell, nem egyszerűen intellektuális vagy nyelvi nehézség, hanem etikai követelmény. Tudniillik az az egyszerű elvárás, hogy semmikor és sehol ne mondjunk többet, mint amit ténylegesen tudunk – de azt akár folyamatosan. 

Az önfeláldozó madárbarát évtizedes, versben, prózában, sőt drámában párhuzamosan íródó története magától értetődően veti fel az etikai olvasat lehetőségét, olyan kérdéseken keresztül, mint: Vajon elég érzékenyek vagyunk-e mások szenvedésére? Van-e értelme a szenvedőkért hozott áldozatoknak? Mit jelent tartozni valakihez? Vagy valakinek? Hogyan válik egy távoli kapcsolatból utóbb bensőséges, szeretetteljes viszony? Kik a felebarátaink? Mit és miért várunk el a másiktól? Mit és miért vállalunk mi magunk a másikért? Miért vannak egyáltalán kapcsolataink másokkal? A magány helyett, például. Mit jelent elismerni a másikat, a másik jogait az élethez? Mit jelent elvárni az elismerést? 

Mindennek a magjait Tandori már az 1973-as Egy talált tárgy… kötet Kant-emlékzaj című kétsorosában elvetette: 

A fűnyírógép (odakint)
Villanyborotvám (odabent)

Mint ismeretes, A gyakorlati ész kritikája „Zárszavának” utolsó fejezete kezdődik a Tandori által is citált, aforizmává vált alapmondattal: „Két dolog tölti el elmémet új és egyre fokozódó csodálattal […]: a csillagos ég fölöttem és a morális törvény bennem.” Kant az idézetet is rejtő munkájában nagyrészt arról ír, vajon van-e olyan a priori, mely az ember erkölcsi döntéseit minden külső ráhatás nélkül meghatározza. Kantnál Isten – aki előtte a legtöbb filozófiai rendszerben megoldást jelentett e problémára – nem töltheti be ezt a szerepet, hiszen legfeljebb mint a gondolkodásunkban jelenlévő, de racionálisan nem igazolható, tehát nem objektíven megragadható idea létezik: a csillagos ég is egy üres, Isten nélküli univerzum képét idézi fel. Tandori viszont a versben még ez utóbbit is relativizálja, még ezt sem tekintheti rögzített viszonyítási pontnak, azaz mintha ítélet is lenne ebben a rövid versben: a kanti alapelv már csak emlék, az emberrel veleszületett erkölcsi törvény már nincs. 

Miközben tehát a vers ironizál, az erkölcsi alapelvek elvesztése feletti megrendültség is beleoltódik a szövegbe, mely azonban ezzel együtt is messze elkerüli a hetvenes években is oly gyakori moralizáló felhangokat. Ezt elsősorban az egyes szám első személyre utaló ragoknak köszönheti, hiszen ezek jelenlétében az irónia elsősorban öniróniának hallik. Tehát nem egy külső, „romlatlan” alany beszél a világ erkölcsi „hanyatlásáról” – ahogy ezt mondjuk a már emlegetett Illyés Gyulánál láthatjuk ebben az időben –, hiszen ez az alany tulajdonképpen csak saját magáról beszél. Az általánosítás igényére csupán a felidéződő Kant-aforizma utalhat, mely tehát egy etikai kérdést parafrazál, illúziómentesen és távolságtartóan. 

Érdekes, hogy az odakint/odabent határozók szerint az én se itt, se ott nincs, vagy legalábbis mindig máshol van – ellenkező esetben az idekint/idebent szavakat használná. De ez azt is jelzi, hogy az énhez képest minden kívül van, azaz nem saját: se az ég, Istennel vagy isten nélkül, se az erkölcsi törvény, se a borotva, se más. Erre azért érdemes figyelnünk, mert később az aszkétikus bezárkozás évtizedeiben a döntések fontos érve lesz, hogy a „bent”, a lakás bent-je tágabbnak és gazdagabbnak tűnik, mint a külső, bizonytalan világ. A későbbi versekben ez azért érdekes, mert a madarak miatt zárt ablakok mögött zajlik majd a kívülről monotonnak látszó élet, ahol a versbeli én életlehetőségeit messzemenőkig maghatározzák a kintről a lakásba (alkalmasint egy kalitkába!) került madarak. 

A döntő lépés azonban az, amikor a gondoskodás kötelességgé, majd afféle munkává válik, amikor már evidencia, hogy az odafordulás ugyan a jelenben történik, mégis a jövőről szól, a jövőbeli felelősség vállalásának gesztusa, hiszen a befogadott madarakért aztán mindent meg kell tenni, nincs visszaút, visszahátrálás az odafordulás előtti életbe: 

Ezt az egy központra szűkített, mindent egy célnak alárendelő aszketikus életet pedig az táplálja, hogy minden terhével, szinte paradox módón, valódi örömöket idéz elő. Valamint azt a felismerést, hogy jót tenni jó, hogy pozitív egyenleggel is ki lehet jönni egy ilyen érzelmi ügyletből. A döntések esztétikai hozománya viszont a meglepően új és különleges életmód bemutatásából ered, melyet Tandori ráadásul olyan költői nyelven tud megtenni, amely ő előtte nem létezett. A tárgyalt kötetek legjobb versei az alázatos gondoskodás és a lemondások (többek közt a barátságokról és más emberi kapcsolatokról) következményeit ráadásul öniróniával veszik tudomásul. Néhol komolykodva, sőt sértetten: 

Máskor oldottan és viccesen: 

Ugyanez a probléma egy más oldalról: „Fenébe kívánnám, ha éreznék így is akár; fenébe, aki szentferencezik. […] Semmi szentfranciskaság. Meló volt, 19 éven át” (Két álom). 

A kötelesség és a felelősség problematikája, terhe, visszavonhatatlansága egyébiránt többször is visszatér a Tandori-életműben. Különösen az 1988-as A megnyerhető veszteségben éleződik ki az a belső dilemma, hogy talán mégis jobb lenne abbahagyni a számos kényelmetlenséggel és lemondással járó jótékonykodást. Azt írja például ekkoriban Tandori: „s nem tudom, ha mégis túlélik / a telet a rigók, mi szerepem / lesz abban? Elhanyagolható? Miért / kínlódom akkor? Miért nem csinálok / valami mást?” Ez a kötet tehát már nem az egymásra találás sikertörténete, hanem egy keserves szolgálat krónikája, mely mélyen filozofikus költészetet eredményez. Végül aztán minden nehéz pillanatban a kötetcímben rejlő oximoron jelzi a oldódás lehetőségét: a lemondások okozta veszteséggel egy gazdag, és máshogy hozzá sem férhető létállapot nyílik fel. Először az ugyancsak áldozatnak tűnő hajnali ébredések kapcsán, a címadó versben: „fölkel a nap, így veszi kezdetét / a megnyerhető veszteség” 

A Másik kitüntetett figyelembevételének filozófiája – ami ezekben a versekben, úgy érzem, kulcsszerepbe kerül, – Emmanuel Lévinas munkáiban, elsősorban a Teljesség és Végtelen címűben kapott etikai értelmet, az „arccal a másik felé” metaforában. Tandori apró, védtelen, szürke lényeket „választ” szeretete tárgyául, és első gesztusainak egyike, hogy nevet ad újdonsült barátainak. A névadás pedig a személyiség formálásának első lépése. Szpéró és Samu között látszólag semmi különbség, de a névhez azonnal történet tapad, sőt szokásokon, magatartásmódokon, vérmérsékleten mérhető egyéniség is, egy arc, mely mindig csak akkor látszik, ha közelebb lépünk a másikhoz, és legalább egy ideig csak rá figyelünk. Tandori etikája a figyelem etikája. Figyelni a szükségleteket, a boldog pillanatokat, a fenyegető jeleket. Alárendelődni a figyelemnek. Több írásában felügyelőnek és felügyelőnének hívja a madarakról gondoskodó házaspárt, ezzel is jelezve a figyelem egyirányúságát. 

Tandori azonban azt ismeri fel, és azután arról beszél, hogy mindig, még az efféle, egyirányúnak látszó kapcsolatokban is a másiktól függ a szubjektum, annak gondolkodása, nyelve és etikai szótára is. A Másik a személyes etika feltétele. Az ember, a Tandori-versekben is, saját létének értelmét keresi, hiszen egyedül őt illeti ez az értelem, de ennek megtalálásához a Másikra is szüksége van. Az etika voltaképp ezért lehet Lévinas szerint minden filozófia nyitánya: hiszen a gondolkodás kezdete nem a magányos szubjektum hallgatózása, hanem a Másik felé fordulás, aki szól hozzánk, lát bennünket, nyelvet ad nekünk, mielőtt szólnánk vagy szólhatnánk. A Másik felé fordulás az eredendően etikai aktus, a tényleges léthelyzet felismerése. Nincs uralom a madarak felett, bár ők nem is lehetnek szabadok, amit a rendszeresen megjelenő kalitka hangsúlyosan jelez. Ha kinyitná kalitkák ajtaját, a madarak vélhetően egymásnak esnének, ha az ablakot nyitná ki, a városban hamarosan elpusztulnának. Hangsúlyosan igaz ez a sérült madarakra, a vak, letört szárnyú, sántikáló vagy egyszerűen gyenge madarakra. 

A madarakkal kialakult bensőséges kapcsolat talán legszebb verse, A Semmi Kéz című: 

Egy vak madár azt hiszi, álmodott
pedig csak megsimogattam a hátát,
mit ő engedni nem szokott
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsimogatható volt a háta? 

A Pipi Néni nevű ebben és az ehhez kapcsolódó versekben azért is különösen fontos szereplő, mert a vakság a teljes kiszolgáltatottság jele, egy olyan jel, mely egyértelművé teszi a gondoskodás életmentő jellegét. A simogatás gyengéd aktusa, az odafordulás e finom formája a Másik egyik legintenzívebb megélése. Olyan érzékiség, mely a másik iránt nem kisajátító módon tesz fogékonnyá, tehát felébreszti a felelősséget. Egy kéz megsimogat egy vak madarat, végtelen szeretettel – és meglepetéssel, hogy a madár, aki addig soha, engedi magát megsimogatni. Ez a felismerés (végső sorona másik halandóságának felismerése) pedig fokozza a figyelmet, erősíti az odafordulást, szorosabbá teszi a mindkét fél számára fontos kapcsolatot. Valahol itt érezhetjük meg, hogy ezekben a versekben ugyan az ember a vendéglátó, és miközben vendégszeretet gyakorol, tehát vendégül látja egy életre Szpérót és társait, aközben ő maga is vendéggé válik – a madárkák világának vendégévé. 

Úgy érzem tehát, Tandori költészete – bár hangsúlyosan egyéni szabályokat követ, azaz nem normatív igénnyel íródik – végső soron hozzásegít ahhoz, hogy mi, olvasói, kevésbé legyünk kegyetlenek. Abban segít, hogy tudomásul vegyük cselekedeteink és egyéni gondolkodásmódunk másokra gyakorolt hatását. Hogy ne legyünk vakok mások szenvedéseivel kapcsolatban. Másrészt folyamatoson jelzi, hogy pusztán azért mert emberek vagyunk, még nem köt össze semmi bennünket. Mert ami bennünk a többi emberrel közös – a szenvedés képessége –, az az állatokkal is közös ebben az esetben morális szótárunkat rájuk is ki kell terjesztenünk. A verseket olvasva pedig akár az is átélhetjük, milyen az, amikor egy könyv cselekvésre késztet, és ezáltal megváltoztatja önmagunkkal kapcsolatos képzeteinket és elvárásainkat, és másként nézünk aztán, mondjuk, egy verébre.