| VÁRKONYI BENEDEK A jóhiszemű konzervatív* Részlet Halász Gábor arcképéhez
I. Az idő régi játéka az embernek. Szeret vele bíbelődni, mert végtelen, nyújtható és tömöríthető, mint a gyurma. Az időjáték a polgár számára kis szünet az életben, az írónak lételeme, mert a lélek beutazhatja a messzi földrészeket, visszaruccanhat a múltba, és előreszáguldhat meg nem élt korokba. Aki a múltba kirándul, szilárd talajon áll, a kacskaringós kalandok után legföljebb a jelenbe érkezhet meg. Aki az értéket keresi, a tegnapba tér vissza, és titkon azt reméli megtalálni, amit az emberiség idefele jövet elveszített. Halász Gábor kutató természetű. Értékekre igyekszik bukkanni, s azokért ő is a múltba indul. Évszázadokat tesz meg, és mire odaér, már otthon is érzi magát. Ettől kezdve nem kirándulni jár a letűnt korokba, számára ez már nem kaland; fél valójával ott is él, az evilági tárgyak többé nem díszletek számára, öltözete nem jelmez, hanem a kor divatja. S külsőségeinél már csak belső világát építette nagyobb lelkesedéssel. Szinte oda sem figyelve, hiszen ifjú korától kezdve észrevétlenül költözött belé Voltaire szelleme, amely aztán nemcsak a fiatalember életét hatotta át, hanem az elismert kritikusét is. Az íróasztalán nézett szembe vele a nagy gondolkodó szobra, bensőséges barátságuk biztosan a kiváló esszék és szigorú kritikák egyik ihletője, de mindenképpen erőt adó forrása. Pedig e szellemi kapcsolat nem volt egészen kifogástalan. Halász a fény korszakának az emberét szerette, de a fölvilágosodott eszmék, amelyek között nagyszerűen tudott tájékozódni, nagyon sokáig elkerülték lelkének mélyeit. „Egy percre sem éreztem magam voltériánusnak. Szerettem, de nem hittem neki. A világosság vonzott, nem a felvilágosodás.”1 A forradalom az ő szemében az ősök által kiharcolt nyugodt életet és a szellemi kincseket is kockáztatja, amelyeket pedig mindennél jobban óvni kell. Ő maga is ezt teszi, nagy műgonddal, lelkesedéssel. Ennél sokszorta nagyobb hozzáértéssel dolgozik a régi idők levegőjét árasztó kéziratok, levelek között, s ha újabb hagyatékok bukkannak föl, titkos belső örömmel veszi kézbe a sárgult papírokat, amelyek azután megint csak a múltba sodorják. Milyen fönséges élmény, hogy belepillanthat a múlt század nagyjainak naplóiba, levelezésébe. Még nincs harminc éves, mikor ezt írja hivatalos munkanaplójába: „A három nemzedék (Pulszky – Hampel – Kern) hagyatékának elkülönítése.”2 A Szekfű Gyula ihlette mondat nincs egyedül ebben a naplóban, hiszen jócskán kerültek kezei közé e korból Gyulai Pál, Csengery Antal, Kertbeny Károly leveleiből, s a kor három nagy történészének a postáját – Fraknói Vilmosét, Ipolyi Arnoldét, Rómer Flórisét – is ő jegyzi be a Nemzeti Múzeum kézirattárának naplójába. Három éve hiányzott a harminchoz, és történelmi ereklyék kerítik bűvkörükbe. Nem csoda hát, ha a munkaidő letelte után, a fehér köpenyt levetve sem szakad el a múlttól, s kivillamosozva Óbudára, a szűk szoba-konyhában ismét könyveibe temetkezik. Vagy asztalához ül, acéltollát a tintába meríti, és könyvismertetéseket ír, máskor pedig éppen a könyvtárban, a régi levelekből szerzett élményeket írja szép tanulmányaiba. Első esszéjének hőse Berzsenyi (Berzsenyi lelkivilága). Nem véletlenül választja a nagy ódaköltőt, mert így áll össze benne két csodálatos témája: a felvilágosodás és a kor emberének az arcképe. E kettő egymásból épül, mert őt ugyanaz vezérli, ugyanaz az élmény adja a sugallatot: a francia szellem. A francia múlt példái segítenek megteremteni az írókról és költőkről készült arckép műfaját, és ami azután híres írásában, a Portré és tablóban bukkan föl elemzésének tárgyául több, mint egy évtized elteltével. Az ihlető és példát mutató francia volt. Charles-Augustin Sainte-Beuve adta a mintát történelmi és kritikai cikkeivel, ami persze biztosan hatott a kritikus Halászra is. A Boulogne-sur-Mer-i orvostanhallgató 1828-ban rukkol elő nagyszerű kritikai munkájával: Tableau historique et critique de la poésie française au XVIe siécle.3 Sainte-Beuve közismert asszonyokat fest le: Madame de Sévignét, d’Épinay asszonyt, Madame Récamier-t, s apró részletességgel állítja össze a mozaikkockákat. Sainte-Beuve magánember is, aki benne él a hétköznapokban. A stílusa közvetlen, 1850-ben így címezi irodalmi portréinak gyűjteményét: Causeries du lundi – hétfői csevegések. Szinte lektűr, emberi a hangja, még akkor is, ha egy-egy mondat kissé kacskaringósabbra sikerül is, és ez a stílus majd későbbi magyar utódját is megragadja. Sainte-Beuve két állomás között félúton van. Időben annyival jár a francia forradalom után, amennyivel megelőzi azt, aki szeretné a nagy revolúciót lehetőleg meg nem történtnek látni, de hiába erőlködik, minél erősebben akarja becsukni a szemét, annál élénkebb a véres, pusztító látomás. Ez Charles Maurras, a későbbi példakép. De addig fontos pillanatok, fontos előadások várnak rá a Sorbonne előadótermeiben: a párizsi ösztöndíj. A fiatalember alig fejezte be az egyetemet, doktorátusra készül. Diszszertációja Fontenelle esztétikájáról szól. Ez az első igazi írása, amelynek kísértetiesen ugyanaz a végzet jutott, mint az utolsónak, egy könyvnek, amelyet a Franklin társulat kötött le: A magyar politikai élet a XIX. században.4 Mindkettővel tűz végzett. A dolgozat az egyetem pincéjében porladt szét, az Egy század életét (mert ez lett volna a végleges cím) gyújtóbomba találta el Rédey Tivadar budai házában.5 Fontenelle- ről való elképzelései azért eljutottak hozzánk. Rokonszenvét azzal nyerhette meg a francia, hogy a felvilágosodottak egyik szellemi előkészítője volt. De ugyancsak fontos lehetett számára a Corneille unokaöccsének filozofikus gondolkodása, és az, hogy ő vezette be az irodalomba, hogy nőkkel társalogjon tudományról. Mert ez Fontenelle leleménye, az „Entretiens sur la pluralité des Mondes”, Beszélgetések a világok sokaságáról.6 És a stílusában is van valami, ami a leendő bölcsészdoktort megragadhatta, hogy azután fogva tartsa. Az ifjú tudós a friss diplomájának örülve, ösztöndíjjal a zsebében vonatra száll, és megérkezik Párizsba, a Gare de l’Estre. Pezsgő a szellemi élet, szorgalmasan járnak az egyetemi előadásokra. Véresen komolyan vett elméleti harcokra hívják ki egymást, hogy pártokra szakadjanak, és a haragot kibékülés követhesse. „A tantermekből való kiáramlás közben Pulcher megvetéstől s dühtől izzó szemmel húzódott el a kormány ösztöndíjasaitól, akik élén Szerb Antal, Hevesi András, Halász Gábor haladt, ahogy ez utóbbiakkal évek múltán, már Babits szalonjában barátságunk idején visszamenően már megállapítottuk.”7 Így csak azok haragudhatnak egymásra, akik már tudnak valamit. Ők maguk igen, de nézeteik nem békülnek ki. Halászban itt rögződik meg talán legdöntőbb elképzelése: a konzervativizmusa.
II. Konzervativizmus – nem szerencsés szó, rossz az íze: régies, maradi, a fejlődéssel nem haladó. A forradalmárok mindig hősök voltak, akár elbuktak, akár győztek. Az utókornak, ha melléjük áll, nem kell félnie a dorgálástól, mert haladó ügyet pártol. De azok, akik heves ellenszenvvel nézik a nagy változások vezetőit, sőt félnek tőlük, magukra haragíthatják a közvéleményt. Így nem könnyű megszabadulni a konzervativizmus kellemetlen felhangjaitól. Pedig ha ez sikerülne, sok mindent megérthetnénk Halász Gábor világából. Legelőször is azt, hogy a maradiság nem politika. Őt nem a politikai nézetek, nem a pártok harcai kerítik hatalmukba. Semmit sem kerül jobban, mint a politikát. S ha nem foglalkozik is vele, a nagy szenzációt nem hagyhatja szó nélkül. 1928-ban Julien Bendának egész Európát bejárt könyve volt Az írástudók árulása. Ennek a magyar kiadásához Babits írja az előszót, és erre válaszolni kell. Vitatkozni, hogy a nagy vitának, amely majd mester és tanítvány között zajlik hat évvel később, akkor már hagyománya legyen. Az idősebbel való szembenállás serkentő, ki tudna ennek ellenállni. Az áruló írástudók című cikkében harciasan támad: „Babits vádol: »A modern írástudóknak nem az igazság a fontos, hanem a ,világnézet’: vagyis a harc, a párt.« Igen, fontos a harc, mert harc nélkül nincs élet, és szellemi élet; fontos a párt, mert az egyéniség fegyelmezését jelenti minden csatlakozás, és fontos a világnézet, mert nélküle nem ismerhetnők meg az igazságot sem.”8 De megnyugodhatunk, a párt ilyen harcias védelmezése számára nem gyakorlati program, soha életében semmilyen pártnak nem volt a tagja. Nem politikáról van szó, a vita világnézeti lesz, hogy azután annál természetesebben irodalommá és élménnyé alakuljon. „Világnézet nélkül csak a passzív szemlélődés olcsó gyönyörét élvezheti lelkünk; az igazság ezer alakban táncol káprázó szemünk előtt és kisiklik tétova kezünkből. A világnézet fojtja el a kétkedést bennünk, adja meg az elfogultság bátorságát. Világnézet és párt, ezek az egyéni vélekedések, akarások fölé nőtt valóságok egyenesbe fogják különben céltalan tévelygő lelkünket.”9 Nemcsak kedve, de talán érzéke sincs a politikához. Mennyire jellemzi, hogy még a saját életét fenyegető veszélyt sem hajlandó tudomásul venni, ha egyáltalán meglátja. Már zord idők járnak 1944-ben, amikor ő még mindig a harmadik nemzedékkel vitatkozik hosszasan, a nála egy generációval ifjabb költők és írók útjáról, arról, hogy hogyan lehet „továbbjutni”, és csak akkor eszmél föl, amikor már nincs hová írnia, a tolla alól kihúzták a folyóiratot. A rendszerrel, amely a sárga csillag viselésére kényszeríti, igazán nem sokat foglalkozik, s e szégyenteljes törvényre úgy válaszol, hogy egyszerűen nem megy ki az utcára. De új könyvek nélkül nem jó, azokat a legjobb barát, Szerb Antal szállítja az óbudai szoba-konyhába. Így foglalkozik ő politikával. De valójában egészen másfelé éli az életét, a hasznostól majdnem véglegesen és végletesen elzárkózva alakítja ki a rendszerét, amelybe azután be tud zárkózni. Látszólag az elvonulást választja, és beleírja magát a Bessenyeiről szóló esszéjébe, A bihari remetébe, ám mégsem ez az igazi bezárkózás. Olvasás közben reked kívül a világon, s akkortól kezdve számára megszűnik minden. S ha visszatér, úgy érzi, megváltozott, így lassan kialakul a sajátos kettős mértéke, ami az egész halászi világnak az alapja: az élmény és az érték. Az élmény a közvetlen, ősi tapasztalás; elemi találkozás az univerzum dolgaival. Az a világ, ahová kirándulunk, kinyitva egy regényt, és sodródunk azzal a szereplővel együtt, aki magunk vagyunk, mint Proust alakja: „Mert gyilkos hatásának ez volt a titka: felfedezései együtt rohantak meg a magam, minden fiatal lélek egyszeri, mámoros, egész életünkre kisugárzó felfedezéseivel, a megfogalmazott szó lappangó gondolataimmal, az olvasás kéje az élet izgalmaival.”10 Nemcsak hogy a miénk lesz a regény, de beivódik pórusainkba, s akkor sem nehéz megtalálni magunkban az akkori világ hangulatát és szellemét, ha a valóságos időtől több évtized választ is el. A csodák birodalma ez, a Szerb Antal csodáié a hétköznapok ellenében. Így talál rá az óriási kincses szigetre, a múltra. Míg aztán megállapodik egy kornál, amely a kedvenc lesz, a legelső a nem egyenlők között. „...Goethe, Baudelaire fogott meg. De hozzájuk is, akár a középkorba, vagy a dühösen vágyott XIX. századba csak kirándulni jártam, elég sűrűn, mert érdeklődésem nyugtalanabb volt, mint hajlamom; haza a tizenhetedikbe és tizennyolcadikba tértem. Itt mindenki érdekelt, kicsinyek és nagyok, nem tudtam betelni velük. Közöttük voltam otthon, franciáknál, angoloknál, és a felfedezés külön örömével az egykorú magyaroknál. Mint egy baráti társaságban, a legkisebb célzásukat értettem és élveztem, minden kapcsolat fontos volt, emberekben és művekben egyaránt. Más élmények nagyszerűek voltak, megrázók, súlyosak; ők egyedül meghittek a számomra.”11 Ez rendszerének az egyik pillére. De a másik talán ennél is fontosabb, mert a végső alakja mindennek: az érték. Azon nő föl az élmény; mint ahogy a csontvázra tapadnak az izmok, szövetek, olyan logikusan építi föl képzeleteinek a birodalmát. Mert az adja meg számára az élményt a műben, ahová menekülni lehet a külvilág zaklatásai elől. A teljes valóság helyett csodálatos mesevilágot választ. Valami a szellem különös birodalmába vonzotta. A szellemébe, amely maga a múlt, az elmúlt idők esszenciája. A kor nem kedvez az érzékeny léleknek. Igaz, ritkán kedvezett, de a huszadik század érzékeny emberének mogorva sors jutott. Polgári rendszerben él – amellyel különben alapvetően nincs baja, hiszen maga is vérbeli polgár –, de a fölgyorsult tempótól szédül, az emberi romlás émelyíti, kitörölhetetlen a kamaszkori élmény, a világháború. És különben is, hol vannak a nagyok, a Homéroszok, Petrarcák, Shakespeare-ek? Az öregebb is visszatekint: Babits Dantéhoz jár; a fiatalabb is hátranéz: Radnóti Vergiliushoz. Az egyivású, a jóbarát Szerb szívesen képzelné magát rózsakeresztesnek. Halász is megtalálja a maga bástyáját, ám ő jó erős alapzatot készít, sokat el kell bírnia, mert az ő vára nagy lesz. Ő a tizenhetedik és a tizennyolcadik századba költözik be, „oda jár haza”, de mindkettőt másképpen rendezi be. Számára a fontos kiindulópont a tizenhetedik század. Az értelem százada ez, a legendás értelemé, amely a csapongó érzésekkel szemben kapaszkodót jelent. Az „értelem embere”, szokták rá mondani, mert élete első könyvének Az értelem keresése címet adta. A gondolat a Shakespeare-rel való találkozásból eredt, még ifjú fejjel, és érdekes, hogy a nagy egymásra találás csak későn jött, 1943-ban, amikor „egy súlyos, de gyönyörködtető feladat rávett, hogy rendszeresen olvassam Shakespeare-t”. Ekkor fog neki egy összkiadásnak, és az élmények tudományos munkára sarkallnak. A hatás bekövetkezett, de valahogyan másképpen, mint a saját fölfedezéseinknél. Hiányzik a kitörő öröm, amikor ujjongva ismeretlenre bukkanunk. Az út járatlansága mindig nagyobb csáberőt jelent. Talán ez is az oka annak, hogy Shakespeare drámáival nem lesz olyan bensőséges kapcsolatban, mint saját fölfedezettjeivel. De a tizenhetedik században mást is talált, akiért érdemes volt hazajárnia. Akiből nemcsak az értelmet olvasta ki, hanem a kort is, nemcsak a hideg gondolatot, hanem a forró szenvedélyt. John Donne-nak, a barokk költőnek mintha késői rokona lenne, aki visszavezeti őt egészen a középkorig. Benne nemcsak az utazás érdekes, hanem a nagy fölfedezés, hogy mására talált, titkos kapcsot fedezett föl, aminek leplezetlenül örül, társra lelt, aki hasonlóan látja a világot; az olvasó – ami ritkán fordul elő – megérti az írót. „Donne nem külsőleg hasonlítgat és nem fest; értelme talál egy furcsa kapcsolatot, távoli analógiát, amelyből hiányzik minden szemlélet, láttatás, mégis csodálatos frissességgel idézi a kívánt hangulatot.”12 Donne az a költő, aki két távoli pontot köt össze, hosszú utat tesz meg. Az eleven érzéktől a heves, vagy finoman visszafogott, de erős fellobbanásoktól a legbelső nyugalomig. A Nőtől indul, és Istenhez érkezik. Igazi életet érzünk, valami olyat, amit eddig kevesen mertek kimondani, kivált a pompás, cirádás barokk költők; a változást hozta el ő. A fenséges ódát, a nyugodt pásztori idillt egyetlen sújtással elintézte, kis felfordulást csinált. Kortársa, Ben Jonson neheztel is érte: „Donne nem tartja be a versmértéket, s ezért megérdemli, hogy felakasszák”. Úgy látszik, Halász Gábor számára a tizenhetedik század az angoloké. Shakespeare és Donne mellett még egy nagy: a Két kiábrándult közül a keserű: Jonathan Swift. Jól ismeri őt, a felvilágosodás Julien Soreljét, és ha vele nem érez is baráti közelséget, föltekint rá; az emberrel nem rokonszenvezik, az írót csodálja. Bármennyire fonódnak is össze esszéiben az emberek és az alkotók, az írónak, a költőnek mindig elsőbbsége van. Swift politikai karrierizmusa és helyezkedése megbocsátható a Hordómeséért és a Gulliverért, s ha netán ez nehézséget okoz, úgy oldja meg, hogy az erényeit veszi elő, erkölcsi érzékére apellál. Az ír szerző javából a politika embere, és ez Halásznak nem a birodalma. De számára mind e pompás dolog csupán bevezetés, előszó ahhoz a századhoz, ahol már teljesen otthonosan mozog, ahová tartósanberendezkedik, és sokáig alig akar kimozdulni belőle. Ez a tizennyolcadik. Lélekben mindent elfogad abból, ami akkor történik, még ha vannak is írók, gondolkodók, akik nem vívják ki helyeslését. Akiket „szeret, de nem hisz nekik”. Szereti Voltaire-t, hiszen a kornak jellegzetes koponyája, de felvilágosodottságát soha nem tudja neki megbocsátani.
III. De vajon miért kell éppen másfél évszázadot visszamennie a maga jelenéből, mi különöset rejt számára az a kor, mi mást adhat, amit egyebütt nem fedezhet föl magának? Csodákban talán nem gazdagabb, mint az előtte és utána lévő idők. De egy jelentős fordulóval több, amilyennel semelyik más korszak nem rendelkezik. A francia forradalom. A nagy hangzavar, a király elűzése, a fűrészporos kosarakba hulló fejek, és az a megrázkódtatás, hogy az értékek veszélyben vannak. Legalábbis így éli meg a féltő elme, amely már kényelmesen beilleszkedett a regények, versek világába, és garanciákat keres arra, hogy világrajött dolgok örök biztonságban vannak. A forradalom pedig éppen a beváltat tagadja. A több évszázados monarchikus rendszert, amely sok-sok év alatt nagyon erős lett, s ami ennél is több: millióknak a biztonságát jelenti. Az emberi viszonylatokban mindenkinek megvan a helye, amely minden körülmények között biztos, és az életre mindig ott van a legfőbb garancia: a király. A legfőbb őrző, aki nemcsak alattvalóira vigyáz, hanem mindenre, amit az évszázadok eredménynek tartanak. De a cseperedő polgárság, amely serdülőkorának a felső határához érkezett, a felnőttkort követeli magának, nem akar többé kordában tartott gyermek lenni. Kitör a szülői gyámság alól, s mivel ez csak szavakkal lehetetlen, forradalmat csinál. S ha a bevált rendszer meginog, sőt elpusztul, feltámad az aggodalom: az értékek is veszendőbe mennek. A huszadik század féltő embere, aki pedig a forradalom után jó másfél évszázaddal él, még mindig őrzi az aggodalmát, s ez ellen csak egyféleképpen védekezhet: ha lélekben az Ancien régime korszakában él. A méltóságától megfosztott rendszerben, amely már a nevében megbélyegzett, az utána következők minősítették így: a forradalom előtti rend. XVI. Lajos kora bővelkedik azokban a javakban, amelyek egy huszadik századi polgárnak fontosak lehetnek. Könnyedén megtalálja a kapcsolatot Magyarország tizennyolcadik százada és az akkori szellemi élet gócpontja, Párizs között. A kettőt egy harmadik kapcsolja össze: Bécs. „A tizennyolcadik század franciás kultúrája főleg bécsi közvetítéssel jutott el hozzánk, és így a magyar szellem története szempontjából sem lehet közömbös, hogyan, milyen tényezők segítségével vert gyökeret Bécs szellemi életében. [...] Helyes történelmi érzékkel ismeri fel (t.i. Müller Gyula) annak a magyarázatnak a felületes voltát, amely a francia befolyást Mária Terézia házasságával kapcsolta össze.”13 Halász világában korán megalapozódik a konzervatív szemlélet. Megalapozódik, de ahhoz, hogy rendszerbe is tudjon összeállni, a fiatal, alig végzett bölcsésznek segítségre van szüksége. Támaszra, aki idővel majd természetes példaképpé lép elő. A támogató szellemet hamar megtalálja, s ehhez ráadásul kapja a felfedezés örömét, hogy a követendő írót meglelte. Aki a kezdeti segítség után már-már bálvánnyá növekszik, és a neve Halász számára már csak kifinomult író korában halványul, de anélkül, hogy példaképének eszméjét megtagadná, vagy számára jelentős erényeit csorbítaná. Ez a rendszerbe foglaló segítség a huszadik század Franciaországának nagy politikusa, a harmincas évekig befolyásos ember, teoretikus, író, lapszerkesztő, egy különös egyéniség: Charles Maurras. A politikus-író a századforduló tájékán tűnt föl, hogy elveinek tömegeket hódítson. Mint vezért mereven, keményen elurasítják őt eszméivel együtt, vagy önfeledten lelkesednek érte és hívéül szegődnek. Egy belga katolikus ifjúsági lap 1925-ben kérdést tett föl az olvasóinak: „az utolsó húsz év írói közül kiket tart ön mestereinek?”. S a szerkesztőségbe befutott levelek többségében Maurrasnak a neve volt.14 Pedig ez a Harmadik Köztársaság határain kívül történt. De természetesen Franciaországban is hat a szuggesztív elme. Hívei között papok és püspökök is vannak szép számmal. Állítólag X. Pius mondta, hogy Maurras az egyház védelmezője.15 Végletes ember, szinte ellentétpárokból építi föl a tételeit. A katolikus egyház buzgó támogatója és pozitivista, Auguste Comte tanítványa, „tehát hitetlen ember”.16 Fő fő nacionalista, 1899-ben újságot alapít, az Action Française-t, amelynek egyúttal politikai főszerkesztője, Léon Daudet-val, és a címlap élére ezt a mondatot írja: „Tout ce qui est national est nôtre”, minden a miénk, ami nemzeti. Istentagadó, így az egyház köszöni, de nem kéri a támogatását, és hogy a kéretlen pártfogó értsen is a szóból, 1926-ban indexre teszik a napilapot, katolikus ember egyszerűen nem veheti a kezébe „túlságok, belső vallástalanság” miatt.17 Erre persze mozdult a megtámadott is, de csak annyit tudott kiokoskodni, hogy a pártnak nem lehet tagja az, aki katolikus. A hívek nem hasonlottak meg, a pártban maradtak, de mint katolikusok. Senki nem vette ezt szigorúan. Maurras királypárti, a Harmadik Köztársaság nagy támadója, úgy véli, hogy a balra csúszás politikai anarchiához vezet, és természetesen úgy lehet helyrehozni a vétkeket, ha helyreállítják a legitim királyságot. „Vissza kell állítani a királyságot, és vissza fog térni a rend!” A monarchia az ősi rend jelképe és egyben lehetősége, egyúttal már eleve magában hordja az ő forradalmi ellenszenvét is. Ez már sokkal több politikai szembenállásnál vagy állásfoglalásnál, már maga a saját személyisége. Mind ennek sokkal több köze van a politikához, semmint így elég lenne Halász Gábornak. Kiinduló élménynek, indíttatáshoz persze nem kevés, de a lényeg még hátra van. Maurras maga hevesen ellenzi a romantikát, a forradalmárt megfosztja a mítosztól, de a letaszított királyt kegyeibe fogadja. „Egy trónjától megfosztott király nyomorúságos számkivetetté válik. Egy köztársasági, aki elveszítette a hatalmat, nagy személyiség, aki mindig reménykedik, hogy visszatérhet, és aki cselekvő és mozgékony élősdiektől körülvéve él.”18 Romantikus hőst csak a forradalom ismer, a királyi rend ilyennel nemigen szolgálhat, és ez természetes is, ott nincs szükség rá. A túlságosan tevékeny ember, aki többet cselekszik, mint amennyi kirovatott rá, nem nagyon kívánt; a családfői tisztre épülő társadalom úgyis elintéz mindent. S amint Maurras számára a forradalom idegen gondolat a politikában, ugyanúgy az iménti romantika az irodalomba sem való. Mindkettő bomlaszt, anarchiát szül, és főleg mindkettő a forradalommal rokon, és ez talán a létező legnagyobb bűn. Az óbudai polgár, aki úgy éli életét, hogy minden nap azonos időben felszáll a villamosra, hogy munkahelyére utazzon, a Széchényi Könyvtárba, szintén távol áll a nagy változásoktól. A párizsi ösztöndíjas fejében is minden gondolat a királyság körül kering, pártfogó tekintettel figyeli a francia royalisták mozgalmait, ám benne ez a rendszer még nyers, kialakulatlan. Csak a hazatérés után, néhány évvel később kezdi elemezni a beszippantott tanokat. S amikor a Napkelet Külföldi folyóiratszemléjében megjelenik egy könyvismertetése, már bírálói szemlélete is mutat valamit a későbbi tekintélyes és terebélyes kritikai munkásságából. „Hozzátehetjük, hogy a kétségtelen politikai szempontokon túl az Action Française és Maurras elítélésében érvényesül a katolikus egyház örök egészséges ösztöne is (ha szabad így neveznünk), amely mindenkor gátat tudott vetni minden túlzásnak és időleges korlátozásokkal biztosította a végtelen kiegyenlítődést és teljességet. Maurras teremtő gondolata, csodálatos rendszere módosíthatja – és kell is, hogy módosítsa az egyes emberek lelkét, de semmit változtathat az Egyház igazságán és útjain.”19 De ez a bíráló hajlam még viaskodik a tisztelettel, s hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. „A nacionalista és katholikus csoportokat egymástól teljesen elválasztani nem lehet. Az elsőnek vezető egyénisége Paul Déroulé de után Barrés volt, majd Charles Maurras, aki »a mai Franciaországnak valószínűleg legnagyobb szelleme«. Különösen az ifjúság köszönhet sokat Maurrasnak; a Louvain-i egyetem hallgatósága mellette, mint legfőbb szellemi ösztönzője mellett tett hitvallást.”20 Nézete ingadozik, de nem szélsőségek között akar válogatni. Nem a lábát akarja megvetni, csak nehezen tudja eldönteni, hogy a kiszemelt színnek melyik árnyalatát válassza. Heves harc dúl benne, ami idővel csillapodik, s majd néhány évvel később kikristályosodik a valódi anyag, ami már tisztán Halász Gábor szelleme. Gyönyörködés a művekben, a kulturális örökség megmentése, ahová majd elvezet az útja, szintén maurrasi gondolatból ered, de már harmincéves fejjel rájön a trükkre; nem lehet nézeteket büntetlenül átvenni, hogy közben azon ne változtatnánk a magunk arculatára. A példaadás csak kiindulópont lehet, a feladatot mindenkinek magának kell elvégeznie. Ahogy tudása gyarapodik, egyre bölcsebb lesz, s már belátja, hogy a múltnál nem lehet megállni. Mire elfogadott, sőt tisztelt és becsült kritikus, megérkezik a korába, s azt annyira megérti, hogy a nála fiatalabbakat már a jövőre serkenti. De tudja azt is, hogy az évezredeknek ama bizonyos kincsei fáradságos munkák eredményei, a korok mint rétegek, egymáson nyugszanak. A ma éppúgy ráépül a tegnapra, mint a rómaiak vagy görögök korára: „Az életösztön pedig megújhodást kíván, és ma új csak a nagyon régi lehet. A ma forradalma viszonyulás a múltba, filozófia, történet, politikai és irodalomtudomány egyaránt a tizenkilencedik század örökségét bontogatja, és harmonikusabb rendezettebb, észtisztelőbb korszakokban keres tanulságot.”21 (Észtisztelőbb kor – mi lehetne ez más, mint a 18. század!) Gyakran a múltba révedezik, de annál okosabb, hogy ne fedezné fel a jelent is. A lelke mégis a jelent kívánja, így fogja egyesíteni a kettőt. A távoli- és közelmúltnak, a jelennek is megvan a maga arculata. A vizsgáló elme feltárja a különbségeket, elkülöníti az elkülönítendőket, és megtalálja a nehezen elválasztható korok tartalmi lényegét. Ezzel eljut a korszellem fogalmához, mert aki gyakran néz vissza, az beleütközik menthetetlenül. Valójában azonban nem időzik el a szellemtörténetben, inkább csak megkóstolja, bele soha sem merül. Mert tisztában van azzal, hogy elmúlt időkbe visszamenni többé nem lehet, legföljebb a lenyomatukról rajzolhatunk képet. „De ha visszatérés nincs is, rokon körülmények között újrakezdés van az emberi szellem történetében, és ahogy a mai épület, szobor vagy zene egészen új formanyelvével archaikus eredményeket frissít fel, az új kritikai is, ha hű akar maradni a sokat emlegetett korszellemhez, a múlt aktualizálásában keresheti meg a feladatát.”22 Minden kis mozdulata, minden rezzenése a legnagyobb erőfeszítéséig a „múlt aktualizálásáért” van. S ezt szolgálják a kezdeti portrék is. Ahogyan más szinteken visszajut a múltba, ugyanúgy a szellemtörténet „parafrázisát” találja meg; a felnőttet a kezdeti élmények után az arcok élei már kevésbé érdeklik, sokkal izgalmasabb, ha az egész ábrázatot fürkészi, a környezetével együtt. Ahogy annak idején szinte kiszakította az írót miliőjéből, hogy közelebb hozza magához, most ő tesz hátra egy lépést, hogy többet lásson. Így cselekszik a múlttal is. A korokat távolabbról figyeli, mint a festő, hátralép, hunyorít a vászon előtt, hogy a foltok között összhangra leljen. Az összhang keresése az élmény, amelyet a múltbeli értékek révén vél megkaphatni – mindez csak része az egész jószándékú világszemléletnek. A történelem tényekre épül, a művek kézzel foghatók. De annál az embernél, aki az úszni nem tudók görcsös kapaszkodásával ennyire erősen ragaszkodik egy kor igazságához, ott a vonzalomnak még más, személyes okát is gyanítanunk kell. Egy huszadik században élő embert miért vesz rá a lélek, hogy tetőtől talpig az Ancien régime tántoríthatatlan híve legyen? Hangja sokszor a kulturált ember indulatába csap át, de civilizáltságának magas fokát sohasem hazudtolja meg. Csak éppen őt magát lehetetlen meggyőzni, erre semmi hajlandóságot nem mutat. Elképzelése szilárd, mindennél erősebb, csakúgy, mint annak tárgya, a család intézménye, a klasszikus nagycsaládé. Követhető a folyamat, egy korszak magához kötözi, és az értéket dobja neki oda csalétekül. De neki ez kevés; szüntelen késztetést érez, hogy alaposan szemügyre vegye az ígéretes zsákmányt, és más oldalról is megvizsgálja. A gyanú megakadályozhatatlanul a magánember életére terelődik. Ahogy számára a regényvilág kiegészíti a valóságot, úgy az Ancien régime családjáról való képzetei kiegészítik tulajdon magánéletét. Bessenyei testőri magánya, a bihari remete élete fájdalmas párhuzam; amikor fölfedezi, már csak megírni lehet, de addigra harmincöt éves. A valóságban nem magányos, társaságba jár; a felületes kávéházi törzsvendég biztosan élénk figurának látta. Csak a hozzá nagyon közel állók tudtak valamit róla: ha nem is remete, de láthatóan ahhoz hasonló alkat. Valahol ezt ki kell egyensúlyozni, s talán ezért is érezte úgy, hogy valamennyire ő is XVI. Lajos óriási családjának a tagja. Ezért írt lelkendező kritikát Frantz Funck-Brentano Udvari világ című könyvéről Bethlen István folyóiratába, a Magyar Szemlébe. Ez az ő témája, ez az ő világa. A szerzőben társat talál, aki segít neki védelmezni a közös bástyát. „Valójában a régi idők sohase tűntek fel torzultabban, mint az előítélet nélküli, mindent megértő liberális történetírók előadásában. [...] Ma a liberális eszmék kritikája egyben szükségessé teszi a liberális történetírás áleredményeinek revízióját. Egymás után fordulnak történetírók eddig elhanyagolt, vagy méltatlanul rágalmazott korok felé és iparkodnak azok valódi jelentőségét megállapítani. [...] Az ancien régime, a francia forradalom előtti idők újra értékelésére vállalkozott Funck-Brentano. [...] Kitűnő egyéni módszerével és gazdag helyen értelmezett adataival sikerült neki a kor uralkodó elveit újszerű megvilágításba helyezni és az eltorzított, sárral dobált világot a régi nagyságában és értékében felidézni számunkra.”23 Előbb vagy utóbb a történelem – ha mással nem, hát azzal, hogy változik – minden kort „sárral dobál” meg. Természetes, hogy mindig akadnak olyanok, akiknek ez fájdalmas, és mindent megtesznek érte, hogy megtisztítsák. Ki miért érzi kötelezőnek ezt a feladatot, ez az alkotótól, írói világától függ. Halász Gábor a konzervatívokkal rokonszenvezett, tőlük tanulta a mindenség egyik lehetséges felfogását. Vezérfonalat kapott, nyersanyagot, a finom érzékelőivel szerzett benyomásokból azután ő szőtte azt tovább, így készült el a pompás szőttes. Egyéni út ez, még akkor is, ha az indíttatás máshonnan ered. Az okos elme jól sáfárkodik a rábízott javakkal. Ha fölkészült, tud válogatni belőlük; amit fontosnak tart, azt fölhasználja, amiről úgy véli, hogy fölösleges, azt köszönettel visszaadja. Ő az érték gondolatát – vagy talán helyesebb úgy mondani, az érték érzületét – megtartotta, s mert vele jár, a múlt tisztelete és szeretete is az övé maradt. Szellemi szabadságot akar, választhasson kedvére abból, ami neki tetszik és ezért senki ne bélyegezze meg. Ő megteszi a magáét, nem túlságosan népszerű szemléletet választ, a múltat folyton össze akarja kapcsolni a jelennel. De mi más lenne ez, mint az ízig-vérig kritikus munkálkodása, aki nem hagyja magát befolyásolni, s ezt annál is inkább megteheti, mert hosszú utazásokat tett a múltban. Kevesen vannak, akik annyi élményt, kalandot és tanulságot szívtak fel, mint ő. Kevesen vannak, akik hatalmas műveltségéhez felérnek, és úgy írhatnának, mint ő. „A forradalmi cél olyan tehertétel a mai irodalomban, mint az átlag hazafias költészetben a megszokott szólamok. A társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozott a felvilágosodás iróniája; a romantikus pátosz, a naturalizmus nyers ábrázolása; mindegyik korszerű volt és művészileg teljes értékű. Ma hiányzik a tiltakozás átütő ereje, mert hiányzik a stílusa.”24 A kritikusnak akkor lehet igazán tiszta a lelkiismerete, ha teljes biztonsággal mozog abban a világban, amelyet vizsgálni kiszemelt, és ehhez nemcsak az ismeretei segítik. Ha nemcsak a tudor, a műélvező is beleszól a dolgába. Nála ezt semmiképpen sem lehet kétségbe vonni, nála, akinél a Mű egyik fontos alappillére maga az élmény. De tudja azt is nagyon jól, hogy nehéz egyensúlyt tartani. Mégis olyan biztonságban érzi magát, mint amilyennel a kötéltáncosok mozognak emeletnyi magasságokban. Az akrobata nem érzi a veszélyes mélységet. Halásznak a személyisége olyan, hogy nem engedi szabadjára sem a tudóst, sem az esztétát. Ahhoz, hogy jól érezze magát, mindkettőt egyesítenie kell magában. És benne is vannak egyaránt. Telibe talált a kortárs, a műfaj rokon művelője, Cs. Szabó László, amikor ezt írta róla: „Ridegebb és rendszerint kisebb értelmek felé ez a gyöngéd nagy értelem közvetítette a mindig nemesen érzékelt érzéseket. Folyton éreztük, hogy okos, de sose éreztünk az értelme körül fogalmi léggömbzárlatot. A költők felé tudós volt, a tudósok felé költő: vérbeli esszéíró volt.”25 Esszéíró és kritikus, aki tudta, hová kell a lábát megvetnie, s talán ezért lehetett egy kicsit szokatlan, vagy legalábbis a mai ember számára korszerűtlennek látszó a gondolkodása. De ugyanakkor sziporkázó; értelmének fényességét, ötletességét és állásfoglalását egy szellemesen kifordított mondatba önti. „A kritikusi munka mélységesen rokon így a teremtő alkotással. [...] És hogy az író, akármilyen passzív, ha ír, értékeli az életet, a kritikus értékeli a maga világát, a könyveket. Hajlékony, amíg olvas, merev, amidőn ítél. A múlt panoráma a szeme előtt, kisebb- nagyobb írók furcsa figuráival. [...] A múltban inkább tanú, a jelenben bíró, ha tetszetősebb és elterjedtebb is az ellentétes tétel.”26 Nem vitás, hogy alkotó ő. Nemcsak a szokásos értelemben, ahogyan megszoktuk. Nem csupán műveket ad a világnak, hanem maga körül tud olyan aurát teremteni, amelyet nemcsak a társak, barátok érezhettek a kávéházi asztalok mellett vagy a szerkesztőségekben, hanem a figyelmes olvasó is megérzi, ha kellő közelségbe engedi őt magához. Az írások, esszék, kritikák csak elrejtve, titkon sugározzák ezt a légkört magukból, nem fennen, hivalkodón hirdetik. Nem látványos író ő, de tudja, kihez szól, s azokban nyugodtan megbízhatik. Valóban megvannak az emberei, akikre számíthat, s akik számítanak őrá. Mint ahogy vannak olyanok is, akik közömbösen mennek el mellette, de olyanok is, akik konzervativizmusát veszik célba; tagadhatatlan, ez jó támadási felület. Csakhogy azok valószínűleg semmiféle lelki rokonságot nem éreznek vele, a tiszta ész jogán próbálják támadni, azt az embert, aki a maga használatára kiépített világán kívül az értelmet tette meg mércéjéül. „Sárral dobálják meg”, szemére vetik legnagyobb erényét, hogy a mértéke az egyetemes emberi; de hát tehet-e ő arról, hogy a jelen, sőt az utána jövők sem tudták az ősi nagyokat megközelíteni? „Fájdalmas tévút vissza, [...] híres fegyvere unalommal érintkezik. [...] Szép jellemzést adott József Attiláról, de egész útja zsákutca.”27 – írta róla Szabolcsi Miklós. Halász biztosan azzal cáfolná meg, hogy nem lehet addig elhagyni egy kort, amíg értékeiben nem értük utol. „Az irodalmi forma is meglepően kell, hogy hozza az ősi lényeget. Ehhez a lényeghez férkőzni a kritika hivatása.”28 A múltat teszi meg értéknek, a múlt értékeit, s ha ez megfelel a jelennek, ő nem áll a haladás útjába. Az ősi lényeg megfoghatatlan fogalom. Nincsen sehol, és ott van mindenütt. Meg kell állítanunk az időt, és láthatóvá válik, ki kell szemelnünk egy kort, és máris megpillanthatjuk. Halász Gábor az Ancien régime korával tette ezt, de nem azzal a szándékkal, hogy örökre ott is maradjon. Nem rekedt meg itt; tovább ment, csak a lényéből hagyott ott egy keveset. Megtalálta azt, ami a huszadik században a régi korok értékeit sugározza. „Proust! Négy évet töltött be életemben az akkor megjelenő kötetek jóvoltából, nem kamaszlobogás többé, hanem sorsot, jellemet alakító ifjúi szenvedély; rengeteget köszönhetek neki. Az utolsó lapokból naponta egyet elolvastam, hogy még ne érjen véget a gyönyörűség. Ő volt a mában a feltámadt ancien régime, igazolta legmélyebb ösztönömet: konzervatív ízléssel válni korszerűvé. És minden hatás ezt támogatta: a párizsi éveim alatt megismert antiromantikus harcosok, Maurras és társai, nálunk Szekfű, akit Prousttal párhuzamosan és majdnem oly rajongva olvastam; egymást magyarázták bennem. Vagy talán én hajszoltam minden olvasmányomat erőszakos élményem felé, amely visszahajlást kíván az élet, a szellem, az ízlés területén.”29 A harminchat éves férfi értékel, úgy érzi, ahhoz már elég bölcs, hogy visszatekintsen a maga életére. „Ma látom, hogy amit végleges állapotnak éreztem, újra csak Sturm und Drang volt, és az érett szenvedélyek ugyanúgy elviharzanak, mint az éretlenek.”30 Csakugyan, a bölcsessége megvan, de magából kilépni nem tud soha. Úgy érzi, a régi eszmék nem elevenebbek többé, ám utolsó írásaival önmagát cáfolja. A Ferenc József-i idők ezeknek az egyike, s nem állja meg benne fölidézni kedvenc korát. Az igazi kritikus ő, aki a gyakorlati élettől mentes emberi szellemet keresi, aki eljutott „támogatójának”, Maurrasnak a La politique tout d’abord! – a politika mindenek felett! jelszavától az igazi értékig. A kritikus, aki keményen ítél; a kritikus, aki alázatos. „A kritikusnak, aki vitázik a régivel, és küzd az újért, igazi öröme mégiscsak az, ha fejet hajthat a minden változásban örök Nagyság előtt.” Jegyzetek 1
Kőhalmi Béla: Az Új könyvek Könyve. 137 író, művész, tudós vallomása
olvasmányairól. Budapest, 1937. Gergely R. kiadása. 148. o.
* 2006-os esszépályázatunkra érkezett alkotás. (A Szerk.)
|