TÉTÉNYI CSABA 

Still 

A buszmegálló üres. A pavilon tetején kopog az eső. Mintha a fejemen kopogna. Jöhetne már a busz. Semmi dolgom itt tovább. A szemközti talponállót figyelem. Üres. Ihatnék egy konyakot. Kimosná a vacak ízt a számból. Tegnap éjjel magamba öntöttem két üveg száraz vöröset, és sokat cigiztem hozzá. Vagy tízszer visszatettem a Stillt, ez elég nevetséges. Így vettem búcsút a helytől. Még úgy is nehezen aludtam el. Igaz, mindig nehezen alszom el. Egy órával ezelőtt kászálódtam ki az ágyból. Fájt a fejem. Gyorsan kávé után néztem, elszívtam egy cigit, aztán összepakoltam a hátizsákomat. Nem akartam sokáig húzni a dolgot, beköszöntem a portásnak, aztán leléptem. Talán sosem jövök vissza többé. Ki tudja. Ezt mindig lehet mondani. Kutya már tegnap hazament. Azt mondta, meg kell látogatnia az anyját. Nem búcsúztunk el egymástól. Én még maradtam egy éjszakát, nem volt hová mennem, estig dolgoztam. A hűtőben van egy zacskó virsli, megeheted, mondta kifelé menet. Megettem, bár nem kívántam, de nem volt más kaja. Reggel kiléptem az esőbe, és azon gondolkoztam, mit szeretnék csinálni. De csak az jutott az eszembe, hogy elmenni innét minél gyorsabban. Ez, persze, nem válasz a kérdésre, ami amúgy is rosszul van feltéve. Mint rendesen. Fázom. Érdekes módon utálom ezt a nyomasztó esőt, pedig ez áll a legközelebb az állapotomhoz. De ebben egyetértek Kutyával. Gyűlölöm, ami rám licitál. Akkor inkább az ellenkezője. Az a fránya Still még most sem hagy békén, nem csoda, legalább tízszer újraindítottam. Valószínűleg kínozni akartam magam vele. Ez nem újdonság, végigtekintve azon a néhány CD-n, amim még megmaradt, úgy látszik, elsősorban önkínzásból hallgatok zenét. Tegnap, a második üveg fele táján, kissé már részegen az jutott eszembe, nosztalgikus kilátástalanság. Ennek semmi értelme. Értelmetlen frázis. Most, hogy az And All That Could Have Been megy az agyamban, arra gondolok, ki kíváncsi erre. És, hogy igazságos legyek, én sem vagyok kíváncsi arra, aki kíváncsi rá. Kutyával soha nem hallgattuk ezt. Azokon az estéken tettem be, amikor nem volt ott. Amúgy általában az ő zenéit hallgattuk. Szerettem, hogy vidám zenéket nyomatott minden este. A helyiségnek, ahol aludtunk, jó az akusztikája. Sárgásan áttetsző, mint a konyak. Kutya esténként mindig berakott egy lemezt, általában valami válogatást. Soha nem volt csend. Tegnap sem volt, egész éjjel szólt a Still. Lefekvés előtt még hagytam szólni a Leaving Hope-ot, utána viszont olyan süket csend támadt, hogy azt hittem, megszűnt a kinti világ. Az üresség tiszta állapot, szinte már irreálisan érzékelhető. De csak egy pillanatig tartott. Kutya tegnap elment meglátogatni az anyját. Kutya anyja magányos nő, aki nem riad vissza az érzelmi zsarolástól. Mégis csak az anyám, mondta Kutya, és legyintett. Nem tudom, a magány teszi-e ezt az emberekkel. Még nem döntöttem a konyak kérdésében. Szemezek a talponállóval, látom az üveget, érzem a kezemben a féldecis műanyag poharat. Nem tudom, szeretem-e a konyakot, de ez nem számít. Bizonyos dolgok az életformához tartoznak, mint a miénkhez a konyak. Nem mindennap, de gyakran. Tökéletesen lényegtelen, jó-e a konyak. Tegnap sikerült jó száraz bort vennem, most olyan a szám, mintha ragasztót rágcsáltam volna. Olyan ez az íz, mint a Fragile-ban, mikor felerősödik a dob, és tudni lehet, hogy a feszültség feloldatlan marad. Amikor történik valami az emberrel, többnyire annak a dolognak a vége is érezhetővé válik. Csak ezek a köztes állapotok tűnnek végtelennek. Mint az álmatlan éjszakák, mint ez az eső, a kopogás a pavilon tetején. A jelen a tegnap és a holnap közé szorult. Talán csak azért, mert van idő gondolkodni, érezni ezt a szájízt. Talán mégse kéne innom egy konyakot. Ez már nem az a helyzet. Azt a helyzetet meg kellett szokni, mint a konyak ízét. Meg kellett szokni a visszhangot, az ágyat, a helyiségek szagát, a mozgásteret. Meg kellett szokni Kutyát is a zenéivel, a szokásaival, a kiszámíthatatlanságával, ami, persze, csak első pillantásra tűnik kiszámíthatatlanságnak. Most nincs mit megszokni. Furcsa, hogy Kutya a neve. Inkább macskára hasonlít. Persze, keverék, de a lelke mélyén macska. Kutya módra csak különös engedékenységből viselkedett, ha úgy döntött, elengedi magát – ez is macskára emlékeztet. Én épp az ellentéte vagyok. A felnőttségben az a különös, hogy megtanulunk távol maradni, hallgatni önmagunkkal kapcsolatban. Egy idő után annyira, hogy már hiába akarnánk az ellenkezőjét. Elhitetjük magunkkal, hogy az a laza közvetlenség, ami a viselkedésünket jellemzi, maga a közelség. Aztán néha kiderül, hogy nem, és csodálkozunk. Néha meg eszünkbe jutnak régi esetek, és megint csak csodálkozunk, hogy hogyan volt lehetséges. És esetleg elszomorodunk, de nem sokáig. Az önfeledtséget csak egy pillanatig élvezzük, aztán annál erőszakosabban tolakszik elénk a bezártság biztonságos érzése. Este gyakran tévét néztünk. A tévé öreg, vacak darab volt, tíz percbe telt beállítani az antennát, hogy elfogadható legyen a kép, és ezt minden csatornaváltáskor meg kellett ismételni. A földön feküdtem, fejemet Kutya ágyára támasztottam, ő az oldalán feküdt, és a tarkómat cirógatta. Egyszer valamilyen történelmi film után elsírtam magam, de kimentem, hogy Kutya ne lássa. Nem tudom, miért. Majdnem minden nap hallottuk egymás fogmosását, káromkodását, csámcsogását, horkolását, álmait. Ha Kutya elment valahová, például meglátogatni az anyját, szinte hiányoztak ezek a neszek. Az utóbbi években annyit aludtam egyedül, hogy már megszokhattam volna. Ehelyett egyre rosszabbul alszom. Lehet, hogy ez a megszokás. Amikor Kutya ott volt, jobban aludtam. De ezt nem szabad megszokni. Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot. Én is éppen olyan ritkán engedem el magam másokkal, mint ő. Szinte rá kell kényszerítenem magam egy-egy pillanatra. Lehet, hogy kezdetben ezért jó a fű. Ezért is. De aztán azzal együtt is megtanulhatunk élni, viselkedni. Kutyából nem lesz, na jó, ezt nem. Én inkább megtartom kivételes esetnek.Tegnap szívesen elszívtam volna egy dzsót. Persze, nem egyedül. És nem akárkivel. Amúgy nem vagyok oda érte különösebben. Néha azért nagyon jó. Kutya egyedül is csinálja, de nekem semmi érdekes nincs a magányos szívásban. Ha sodort egyet, én is beszálltam. Egyik este alaposan beszívtunk, és hülyeségeket keresgéltünk a neten. Megtaláltuk azt az idióta képregényt, és olyan nevetőgörcs jött ránk, hogy székestül a földre borultunk. Nehéz elhinni, hogy milyen kevés is jó. Talán olyan mélyen voltunk, hogy nem is tudtunk többről. Talán néha még elég is volt. De maradjunk annyiban, hogy látszólag. Nevén sem kell nevezni. Azt hiszem, nincs is neve. Egy konyak a talponállóban is igénytelen. A konyakot mindig valahová induláskor ittuk. Olyan volt, mint egy búcsúcsók. Kissé büdös szájjal. Ha nagy ritkán elmentünk kocsmázni, rumot ittunk, esetleg bort. Nem kérdeztem Kutyát, ráér-e, mert ott volt az orrom előtt, és ugyanazt csinálta, amit én. Meló, döglés, tusolás, kaja. Jobb híján együtt csináltunk sok mindent. Egy kérdés, oké, vagy most inkább nem. Kutya néha elment az anyjához, nem volt túl sok kedve hozzá, de az addig piszkálta, amíg igent nem mondott. Mégis csak az anyám, mondta ilyenkor, nem tudom, megértően vagy csak megadóan. A szokásos szöveg, hogy nem választhatjuk meg. Tulajdonképpen mi se választhattuk meg. De nekünk nem volt miért zsarolni. Kutyával nem akartunk egymástól semmit, csak egymás mellé kerültünk. Aztán megszoktuk, mint két állat. A határok nem ott vannak, ahol általában gondolják. Kutya sodort egyet, elszívtuk, berakott valami zenét, megbeszéltük a napot, hogy mit együnk, esetleg csináljunk-e valamit az este. Ha nem csináltunk semmit, akkor elvoltunk magunkban. Milyen hülye dolog, hogy szeretjük, ha matat valaki a közelünkben. Persze, nem mindig. Amikor nem, akkor is csak úgy nem, hogy egy kicsit elhúzódunk, a lehetőség fenntartásával. Megfigyeltem, hogy könnyebben alszom el, ha hallom Kutya szuszogását. Ez mintha állatias lenne. Egy kicsit boszszantott is a dolog, mert jó volt. Nem akartam megszokni. Tegnap, a második üveg végén arra gondoltam, a bor sem fog segíteni. Zúgni fog a csend, és ha el is alszom, szokás szerint ocsmány dolgokat fogok álmodni. Meg aztán egy utolsó éjszaka más. Az ember a küszöbén van valaminek. Jó lett volna úgy csinálni, mint bármely este. Például megnézni egy filmet. Vagy elszívni egy kis füvet, és röhögni a reklámokon. Reggel, amikor kiléptem a kapun, már vagy tizennégy órája nem beszéltem senkivel. Bár az is lehet, az éjjel beszéltem. Kutya azt mondja, olykor beszélek álmomban. Reggel csak annyit mondtam, viszontlátásra, a félig még alvó portásnak. Az is lehet, hogy csak intettem. De talán mégis jobb volt így. Tényleg semmi dolgom már itt. Azon kívül, hogy hiábavalóan bámulom a talponállót, mert úgysem fogok meginni egy konyakot. Egy konyak felhajtása is csak buta illúzió lenne. Nem búcsúzom, mert már nem vagyok ott. És nem is leszek többé. Ki tudja. Valószínű. Aztán végre el innét. Fogalmam sincs hová, de most nem is érdekes. Egyszerre csak egy lépést. One step closer, closer, honnan ismerős, pedig nincs rajta a Stillen. Tízszer indítottam újra az éjjel, minden egyes alkalommal dühösen nyomva le a gombot. Nem untam, de nem is élveztem a zenét. Talán az élvezet egyáltalán nem megfelelő szó ilyen zenék esetében. Nem tudom, mit, de valamit kínoz bennem. Bár lehet, hogy ez mégis élvezet. Mindegy. Kutya soha nem hallgatott ilyesmit. Az ő zenéi mindig élvezetesek voltak. Könnyebbséget, jó hangulatot, pörgést sugároztak. Szívni is élvezetből szívott. Ebben viszont egyetértettünk. A megfelelő pillanatban és megfelelő hangulatban elszívott dzsó nem okoz csalódást. Az ember nem csinál semmi különöset, csak elvan. Mint mi Kutyával. Jó a zene, finom a kaja, vicces a tévéfilm, jó szagú az este. Feltárul a bor ízében a sokszínűség. Nem úgy, mint tegnap éjjel, amikor csak egyre szárazabbnak éreztem a szám. Reggelre már csak ez a vacak szájíz maradt. Meg a Still szűnni nem akaró hangjai. Azt reméltem, majd gyorsan elalszom. Pedig tudhatnám, hogy bármennyit is ihatok, legfeljebb forog velem a szoba, és attól aztán nem lehet aludni. A szívás után mindig jól aludtam. Kutya azt mondta, utána reggel olyan szokott lenni az arcom, mint kisfiú koromban. Persze, ő nem látott kisfiú koromban, de értettem, mit akar mondani. Kutya is úgy nézett ki, mint kisfiú korában. Mint mikor tévét nézett. Akkor is azzal az arckifejezéssel tudott a képernyőre meredni. Álmában meg szuszogott. Sokszor hallgattam éberen, és előfordult, hogy megnyugodva elaludtam tőle én is. Pedig nem vagyok hozzászokva. Tényleg hülye, állatias dolog ez. Egyik reggel azt mondta, beszéltem álmomban. Biztos a fű miatt volt. Megkérdeztem, mit mondtam, de azt felelte, nem lehetett érteni. Egy éjjel azt álmodtam, hogy egy lepukkant, kaotikus városnegyedben élek, egy bérházban, és a szomszéd épületben van a vécé, fel se öltözöm, csak úgy meztelenül átfutok a túloldalra, közben elmegy mellettem két tök jó nő, rám se néznek, én meg be az ajtón, világoszöld az ajtó, végigrohanok a sötét helyiségeken, balra, megint balra, mint egy labirintus, az egyik csésze alatt egy emberi roncs alszik, de az is lehet, hogy már halott, és a meztelen talpam alatt érzem a húgytól nyirkos döngölt padlót, és undorodva megfordulok, mert nem akarok magamhoz érni azok után, hogy végigfogdostam az ajtófélfákat, és ugyanazzal a lendülettel futok is kifelé. Kutya is álmodik néha. De ő csak szuszog álmában. Most úgy megyek el innen, talán örökre, mintha megszoktam volna a lábam alatt a húggyal átitatott padlót, és már nem futok, csak várok, mert tudom, hogy vége. Még talán egy konyakot felhajtanék, de nem biztos. Ez nem az a fajta búcsú. Nem a valahová indulás kellemes érzete, ami után vissza lehet jönni. Én nem jövök vissza. Valószínűleg soha. A konyak útravaló, állomás úton valami felé. Most nem tartok semmi felé sem, mert nem múlik az idő. Épp úgy, mint az álmatlanságban. Mikor az éjszaka nem akar elmúlni. És épp úgy, mint tegnap, amikor a második üveg vége felé jártam, és a reggel még nem volt sehol, és tudtam, nincs mit tenni. Ezért is indítottam újra és újra a Stillt, ugyanazzal a dühvel, míg végül olyan lett, mintha az a kilenc szám örökké szólna, nem is kilenc lenne, csak egy, és soha többé nem hallgatna el, és lehet, hogy így is van, mert azóta is folyton azt hallom a fejemben, és nincs az a konyak, amely kimosná ezt belőlem. Jó, hogy Kutyával soha nem hallgattuk. Vannak dolgok, amelyek nem valók mások elé. Kutyának is vannak ilyen dolgai. Az ember megtanul viselkedni. Még akkor is marad valami, amikor valakivel állandóan együtt vagyunk. Mintha valami szükséglet lenne a távolság. Nem szándékosan tartjuk fenn, ösztönösen kialakul, mit nem lehet megosztani. Csak a halvány nyomát vesszük észre egymáson. Kutyával nem feszegettük ezeket a dolgokat. Nem igényeltük. Csináltunk kaját, néztük a tévét, szívtunk egyet, dumáltunk, hallgattuk a zenét, amit Kutya betett, elmentünk kocsmába, ittunk egy konyakot, ha dolgunk volt valahol, motyogtunk még ezt-azt elalvás előtt, keresgéltünk a neten, általában hülyeségeket, és röhögtünk rajta. Kutya nagyra tátott szájjal nevetett, hangosan, nem fogta vissza magát. Hálás dolog volt megnevettetni. Az volt a legjobb, amikor elalvás előtt röhögtünk, mert az elfárasztja az embert, és akkor jól alszik. Tegnap egész éjjel komor arccal mászkáltam az épületben, és a második üveg végén tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Nem volt semmi a tévében, és nem is volt kedvem nézni. Újraindítottam a Stillt, és vártam a reggelt. Talán nem is kellett volna lefeküdni. Ki kellett volna menni az éjjel-nappaliba, venni egy üveg konyakot, inni, és járni az utcákat hajnalig. Mikor Kutyával a kocsmából sétáltunk visszafelé, az utcák barátságosabbnak tűntek. Egyszer leültünk egy padra, Kutya sodort egyet, szívtunk, és hallgattuk a neszeket. Olyankor megtelik a csend, nem zúg az ember fülében. Először beszélgettünk, aztán csak hallgattunk. Amikor ráuntunk, visszamentünk, ledőltünk az ágyra, cél nélkül kapcsolgattuk a tévét, nevetgéltünk egy gagyi sci-fi filmen, azt hiszem, valami gépember lövöldözött egyfolytában az igazság nevében, és sokat nyavalygott, és ezen vihogtunk, hogy a gépember lelkizik, és csokit ettünk, aminek szokatlanul jó volt az íze. Jó volt, egy percig sem tört meg az egész, és elálmosodtam. Reggel még hülyéskedtünk egy kicsit a kávé közben, felidéztük a gépembert, aztán mentünk a dolgunkra. Tegnap is eszembe jutott, amikor megittam a bort, és utoljára elindítottam a Stillt, hogy jó lenne most megnézni megint a filmet, vagy bármilyen másikat, de elhessegettem magamtól. Kutyának el kellett mennie találkozni az anyjával, nem búcsúztunk, csak ennyi volt. Az is lehet, az se lett volna jó, ha nem kellett volna elmennie, és csak lefeküdtünk volna aludni, és kész. Nem minden este csináltunk valamit közösen. Csak, amikor éppen kedvünk volt. És lehet, hogy tegnap nem lett volna. Konyakot se ittunk mindig. Reggel, amikor összepakoltam, gondolkoztam, ne dobjam-e ki a Stillt. De hát nem tehet róla. Eltettem. Nem kötelező hallgatni. És nem kell mindent kidobni, amit már nem használok. Végül is, én koszoltam be ezt a zenét. Megszoktam, hogy ilyen. Ha máshol, más körülmények között hallanám, biztos meg tudna újulni. Mindegy. Az éjszaka elmúlt, otthagytam a helyet, búcsú nélkül, és soha nem jövök vissza többet. Soha többé nem fogom hallani a Stillt abban a visszhangos szobában, lassan kikopik majd az agyamból, mint minden, ami valaha történt velem, akár itt, akár máshol. Ez a pillanat is, ami most nem akar elmúlni, a vacak szájízzel, a Fragile-lal a fülemben, szemben a talponállóval, fejem felett a pavilon műanyag tetején kopogó esővel. Ki tudja. Tulajdonképpen lényegtelen, iszom-e még egy konyakot vagy sem. 

Itt a busz. Egy utolsó pillantás, csak a drámai hatás kedvéért. Még egy szippantás, még egy gondolat, még egyszer az érzés, ami egy perc múlva már csak torz, giccses paródiája lesz önmagának. Jöhet, jöhet. Ha a Still szólna, mindez lassítva történne.