Őrszoba 

Mikor kiléptünk a Centrálból,
valaki utat kért hátulról,
egy nyomorékot toltak át a zebrán,
s míg a Ferenciekre tartottunk,
újfent megpróbáltam kimondani,
amit a kávéházban is próbáltam egész délután,
hogy „Ugye mennyire egy hullámhosszon vagyunk?”,
de béklyó volt a nyelvemen,
görcsöt kapott, mint a sportoló lába verseny közben,
olyan voltam, mint aki most szabadult,
és első útja a bankba vezet,
egyetlen fegyvere egy papírfecni,
de a szavak a késleltetett nyílású,
számzáras széfben vannak,
és valahol mélyen bennem,
mint egy őrszobán,
üvölt a sziréna, hogy „most! most!”,
és a metró mozgólépcsőjén megbilincselve
mintha oda vinne, le, mélyre, önmagamhoz,
szembesítésre,
és keresztkérdéseket tesz fel,
hogy „Ugye ez itt a legmeredekebb?” –
mármint a lépcső,
nem a helyzet. 

Első-utolsó sanzon 

Minden cigid az első,
mindegyik az utolsó,
a csikk vége sosem más:
sötét, mint egy koporsó.

Minden versed az első,
mindegyik az utolsó,
fellobbansz, hamvadsz, akár
Főnix vagy egy Marlboro.

Mindegyik nőd az első,
mindegyik az utolsó,
szavalsz, szerelmes szavad
lehet-e mind igaz szó?

Minden üres perc első,
mindegyik az utolsó,
egy nő töltheti csak meg,
legyen drága vagy olcsó.