SZOMBATHY BÁLINT 

A Prózaíró, Almádi és én 

A Prózaíró megszokta a korán kelést, ezért most is frissen lépett le az ágyról, csupán arra vigyázva, nehogy hálóköntöse beleakadjon a fekhely mellett álló szabósági próbababába. Jóval üdébben kelt, mint általában, hiszen azon a napon útja nem csepeli munkahelyére vitt, hanem Almádiba. 

A Prózaíró és én ugyanis éves rendszerességgel lementünk Almádiba. Általában július közepén, egyszer egy esztendőben, mindössze egyetlen napra, csak mi ketten – barátok, barátnők nélkül. Reggel mentünk, este jöttünk, kifejezetten emberséges út volt ez, mentes minden megerőltetéstől, beteges ambíciótól. 

Már első alkalommal megszerettük Almádit. Se túl közel nem volt, se túl távol, pont belefért a napkelte és a napnyugta közötti időrésbe, és hangulatában még ott volt valami a monarchia leheletéből. 

Könnyedén vettem a korán kelés akadályát ilyenkor én is, hiszen amolyan közös ünnepünk volt ez nekünk, amelynek időpontját illetően már a nyár beköszöntével egyeztető tárgyalásokat folytattam a Prózaíróval, több ízben is, főleg a 6:3 nevű valóságelvonó intézetben. 

Én a zuglói külvárosból metróztam át a budai pályaudvarra, míg a Prózaíró az Orczy-kert tövéből. A Déliben mondtam rögtön a Prózaírónak, dobjunk be egy unicumot indulás előtt, hogy jobban induljon a nap. Vettünk az útra is egy-egy decit, de az sem érte meg az első vonatfüttyöt. Úgy éreztük magunkat, mint a kisiskolások osztálykiránduláson: végre szülői felügyelet nélkül, pajkosan, szabadon. 

A kosztól enyves kocsiban mindenki a Balatonra igyekezett, akárcsak a Prózaíró és én. Edzett balkáni utasok voltunk, a MÁV már nem tudott bennünket megrendíteni a maga posztszocialista-tranzíciós nyomorával. Házilag készült szendvicsek, zsíroskenyerek, rántott csirkecombok kerültek elő az utazótáskák mélyéről, az évszázados helyi hagyományoknak megfelelően. Mi is a tarisznyába nyúltunk, nehogy lemaradjunk az össznépi igyekezetben. S nehogy már üres gyomorral, lemerült képzelőerővel érkezzünk Almádiba. 

A kosztot illett azonnal leönteni. A Prózaíró a fehér félédest szerette, annak is a lehető legsilányabb fajtáját, én pedig a némileg választékosabb száraz vöröset. De ilyenkor mindig megkínáltuk egymást a másik italából. Ilyenkor minden megengedett volt. Máskor hajnalban általában nem nagyon gondoltunk a borra. 

Néhány üléssel arrébb harminc körüli hölgyek ültek, ők is vöröset ittak, hajnali hétkor, akárcsak én. Rögtön megtetszettek nekünk ezek a belevaló lányok, és abban kezdtünk reménykedni, hátha ők is Almádiba tartanak. Leszálltak három-négy állomással előbb, az éles kanyar után, ahol a szerelvény déli irányból átvált nyugat felé. Integettünk nekik, miközben kaptattak a domboldalra. Mi pedig ismét Almádira gondoltunk. 

Első dolgunk volt, hogy megnézzük a menetrendet, mert alig tettük le a lábunkat a vonatról, a Prózaírót máris a visszaút kezdte foglalkoztatni. Megállapítottuk, hogy a menetrend a tavalyihoz képest cseppet sem változott. Ez megnyugtatta a Prózaírót, aki ennek utána lelkesen elindult a postahivatal felé. 

Első almádi utunk ugyanis a képeslapárushoz, majd a postára vezetett. A Prózaírónak volt egy ifjúkori barátja Szabadkán, a Karcsi. A Karcsi agglegény volt, túl a hatvanon, a Prózaíró szerint már vagy húsz éve nem volt nővel. Ezért rendre pucér lányokat ábrázoló képeslapot küldtünk neki a Balatonról. El tudom képzelni, hogyan lobogtatja majd a postás a Karcsi orra előtt a lapot, mondta kajánul a Prózaíró, és mindketten jót nevettünk. 

A postahivatallal szemben volt az autóbusz állomás, ott is mindig megálltunk. Nem annyira a buszok érdekeltek bennünket, persze, hanem az első almádi pohárka, valami sokadrangú kannás bor, amit a Prózaíró különösen kedvelt. Hozzáteszem: akkor is mindig kannás bort ivott, amikor éppen nem Almádiban volt. A pincérnő felismert bennünket, legalább is mindig azt állította. Holott évente egyszer jelentünk meg a színe előtt. A Prózaíróval soha sem tudtuk eldönteni, melyikünknek köszönhető, hogy ennyire megjegyzett bennünket. Talán egy életre. Minden alkalommal megkérdeztük, emlékszik-e még ránk, mert hogy tavaly ilyenkor is pont itt voltunk, itt ittuk a kannás borát. Ő is itt volt, és azóta mit sem változott, sőt. A pincérnő kedvesen bólogatott a pult mögül, mi pedig jóleső érzéssel nyugtáztuk, lám, valaki emlékszik még ránk, az endékás büfétulajdonos nőn kívül is, akit a Prózaíró mindig nagy tisztelettel köszöntött. Ahogyan egy éves vendégnek illik. 

De mielőtt a strandra mentünk, ahol a keletnémet hölgy büféje állt, elnéztünk a fenyves végén található piacra, ahol vegyesen árultak élelmiszert, antik régiséget és posztmodern plasztik-szemetet. Egyszer kis kopott mákdarálót vettem itt szobadísznek, egyszer pedig egy kék fedelű Kassák-regényt eredeti kiadásban. Unalmas próza volt, sehogyan sem tudtam végigolvasni. Volt még itt földgömb, tetején forgó Hitler-figurával, erre azonban már nem futotta a pénzemből. Azóta is sajnálom, mert sehol sem láttam hasonlót. Az is az NDK-ból érkezett, mint a kifőzdés csaj a strandon. El tudtam képzelni, hol rejtegették ezt a kis faragott fa-Hitlert a komcsi endékások olyan sok évtizedig. Az endékás komcsik a Hitler-földgömb okán kicsit megnőttek a szememben. 

A piacon nem volt italozó, így hát visszavettük az irányt a part felé, át a buszállomáson, búcsút intve az emlékünket őrző pincérnőnek. 

Almádiban nem a menő strandot szerettük, hanem az úgynevezett nyugdíjas-szektort. Így is áthallatszott a szomszédból a sok blőd slágerzene és a road-show idétlen konferansza. Plédeket terítettünk a gyér fűbe, általában a bejárathoz közel, ahonnan szem előtt tarthattuk az egész terepet. Mindketten szerettünk nézelődni, iróniával kommentálva a látottakat. 

A Prózaíró elővette a már ugyancsak gyűrött Élet és Irodalmat, rövid ideig olvasott, majd közölte, hogy megmártózik. Valami fos fehér tej van a vízben, állapította meg kedvszegetten. Milyen lenne a tej, ha nem fehér?, értetlenkedtem. Majd kárpótol a napsütés. A Prózaíró szerette magát barnára süttetni, mint valami rozmár. Hétvégeken kijárt az Omszki-tóra nudizni az egyik barátjával, aki szintén szabadkai volt, mint a Karcsi, s aki inkább a férfiakat kedvelte, a nők hidegen hagyták. Így legalább nem vesztek össze a látványon. 

Az almádi strandon térdig érő iszapban vezetett az út a keményebb agyagos talajon fodrozódó fostos mélyvízbe. Száz méter megtétele után a víz kábé a nyakamig ért, távolabbra, a bólyán túlra pedig tilos volt beúszni. Mindegy, mondtam magamban, úgysem a víz miatt jöttünk ide. Várt bennünket az endékás kifőzdés csaj. Talán éppen tegnap csináltatott új frizurát, számítva régi kuncsaftjára, a Prózaíróra. Számára most talán mi voltunk Honecker és Ulbricht elvtárs, akik leruccantak egy kis gyárlátogatásra. 

A kifőzde felkapott hely volt, a vendégsereg pedig hálás bámészkodni való, mindenkit megilletett egy kis fanyar megjegyzés a részünkről, a bajszunk alatt. A Prózaíró minden évben sült kolbászt rendelt, én pedig hecket. Még egyszer sem csalódtunk az endékás nő főztjében. A sör a szokásos volt, a bor is megbízhatónak bizonyult, semmi okunk sem volt az elégedetlenségre. Elvégre tapasztalt utazók voltunk, már semmin sem lepődtünk meg úgy igazából. 

Eltelve terültünk el a földön, és már tudtuk: a következő felvonás koreográfiája a vasútállomásra visz bennünket. De még megálltunk egy kis utántöltésre, hogy könnyebben átvészeljük az utazást az undorító vonatkocsiban. Szürkült már, amikor beértünk a Délibe. A Prózaíró a Deák téren metrószerelvényt váltott, és meg sem állt a Nagyvárad térig. 

A Nagyvárad tér egy fontos hely, mert ott van a Bácskai Borozó, amelynek ténye mindig nosztalgiával töltötte el a Prózaírót. Ilyenkor Bácskára, szűkebb hazájára gondolt, Szabadkára, és a Karcsira. Ezekben a pillanatokban behomályosodott a szeme, és úgy érezte, mintha minden bácskai lenne. Még a Balaton is.