SZATHMÁRI ISTVÁN 

Egyszer talán mindent lehet 

Parkot csinálnak az ablak alatt, uram, valami bazi nagy kert fog majd itt állni, óriás fák és pázsit, meg megannyi apró tavacska, hercig úsztató, hars, szúrós bokrok és hamvas virágágyások, igen, meg kacskaringós utak, kész utcácskák, és bambuszok, pálmák hatalmas ládákban, és még egy kis állatkertféle is lesz, kérem, büszke, peckes állatok gyűjteménye az ablak alatt, sárga kakadu, vörös seggű majom, behemót, cifra páva és mindenféle hattyú, úgy, hogy majd a dalukat is hallom, igen, ha kinyitom az ablakot és bámulom, csodálom az ottani világot, és lesz egy füves rész is, csak a napozóknak, uram, a napot kedvelőknek, ahol az ember megpihen, levesz magáról mindent, mint más, kulturált városokban is teszik, és a fejét a zöldre hajtja, és plédet is vihet, meg újságot, könyvet, vagy csak nézheti a csodaszép eget, és ábrándozhat arról, vajon milyen lehet…, igen, és néha lomha madarak szállnak át a kerten, és lehet követni lassú útjukat, és nincsen zsivaj, lárma, mert védett hely ez, uram, és ha már túl forró a test és a lélek, mártózni is lehet a közeli tóban, ha nem is úszni kilométereket, de jó a hűs, a cirógatás pár karcsapás után, és az ágyék csendje is, igen, hogy utána azért erőre kapjon, kint a kockás vagy csíkos pléden, annyira, hogy már-már takarni kellene, de a napfürdőzők ilyet mégse tesznek, mert szakmai hiba ez nagyon, hagyják, hogy a természet végezze a dolgát, és végzik ők is, ha éppen úgy hozza a sors. 

Hát ilyen kép lesz, uram, az ablakom előtt, akár valami nagyon színes festmény, és én csak mosolygok a lentiekre, igen, és arra gondolok, talán nekem is ott kéne lennem, átvágni először a sűrű, fákkal benőtt parkon, a másikon, ami itt van egy köpésre, a kikövezett úton menni a nagy rét előtt, ahol focizni szoktunk volt egykoron, míg bírta a lábunk és a kedv, és az asszonyok, lányok türelme, ahol a meccsek között habzó bort ittunk talpas pohárból, és hittük, még tehetünk valamit, igen, mert olyan jó derűsnek lenni,  uram, vágyni arra, ami elérhető, s tudtuk, este majd hazamegyünk innen, és mindenki a maga párja mellé bújik az ágyban, és érzi, tömi magába az ízét, ami oly finom, de finom. És másnap reggel jókedvvel ébred, hát igen, mennék a mind jobban szűkülő úton, velem szemben kocogók jönnek, a lenti pályán futók készülődnek, a közeli iskolában épp most húzzák fel a zászlót és valami zene is hallatszik mellé, az üres medence falára borostyán kúszik és kicsiny fűcsomók meg száradt cserjék tömik be a fenék réseit, kissé odébb még megvan a féllábú törpe, iparkodnék a mind jobban árnyékossá váló sűrűség felé és a szívem már dobogna nagyon, mert jövök át hamarosan a kertbe, az ablakom alá, a hatalmas, impozáns parkba érkezem, hol fény van és majdnem örök nappal. Igen. De most csak földgyaluk, ronda mekegő gépek, traktorok, lármás kamionok uralják a terepet, és sürgő-forgó emberek, sisakban,  anélkül,  mélységet mérnek, földet morzsolnak, nézik a környező fák csúcsát hosszasan, szaladnak, futnak, mint bejáródott hangyaboly, reggeltől estig, sőt néha éjjel is, reflektorfény mellett, akárha valami nagy mérkőzés, világra szóló esemény szereplői volnának, lennének ők, felejthetetlen meccsek, ütközetek fontos résztvevői, akik csak a nézők üvöltésére, biztatására várnak, vérszomjas hangjukra, mint arénákban volt sok-sok idővel ezelőtt. És ha azért elhalkul a vidék, a fekete földkupacokra nagy varjak szállnak, óriás szárnyukat meg-meglebbentik néha, csak hogy tudassák, övék most erre a világ, és a készülő kert kutyái, mintha vissza is fognák magukat kissé, mintha sejtenék, váltás lett mostan, őröknek váltása, és ha bámulok ki az ablakon, hát én is úgy teszek, akár az én tulajdonom is volna, és már a helyeket, a szögleteket, a beugrókat, az apró szélcsendeket tervezem, ahova majd beveszem magam, elraktározom. 

Olyan furcsa ez, uram, nekem valójában sose volt kertem, illetve egy nagyon pici időre, akkor is csak kaptuk a lepedőnyi földet, ültettünk mindent sorban, káposztát, karalábét, paradicsomot, és ha vacsorázni kezdtünk, csak kimentem a növények, vetemények közé és hoztam, ami kellett, de hát ez efemer volt, uram, jöttek másmilyen idők, örültem, hogy fedél van a fejem fölött, nem még holmiféle kert vagy törpe, futó, törekvő bab, hars saláta, halványszínű virág. Repülők zúgtak az égen, és hol volt már az asszony, uram, iszkoltam tűzfalak mellett, már-már rájuk tapadtam én, mert nagyon nem akartam egy világ részese lenni, de hát ki kérdezett. Megboldogult fiatal koromban, mint bűvész, úgy mentem át a falon, keletről nyugatra, hatalmas zsák volt a hátamon, labirintusba tuszkoltak zöldruhás katonák, tükrök voltak, akármerre csak néztem, és csillogott, villogott minden, és csak mentem a hangot elnyelő szőnyegen a szűk, fedett utcácskákban, bolyongtam, forogtam, ziláltam én, két világ, Kelet és Nyugat között, és éreztem, a seggembe is belelátnak, uram, de nem érdekelt, és a német még mondott is valamit, mielőtt újból a felszínre értem, és akkor ott álltam a piszkos beton téren, éppen hajnalodott, indult a forgalom, nyiladozott minden, a közeli telefonfülkében két arab smárolt, a távolban reklámok, neonok égtek, és mintha az eső is másként esett volna, és akkor is dobogott, dobogott a szívem, pedig voltam én már előtte sok helyen, déli és északi tájakon, mégis valami izgalom kapott el engem, mint amikor az egyik kertből a másikba megyek, illetve megyek majd, uram, mert ez a másik, a másik az enyém. Igen, ott lesz az ablakom alatt, csak úgy, kinézek rá és köszöntöm, ha olyan a kedvem, és az összes kukkolót is ismerni fogom, mert nélkülük nincsen kert, park, bizony, a sasolók kedvelik az ilyent, hol sűrű is van, meg tisztás, és egymást is bírják, tolerálják persze. A kukkolók, uram, emlékszem, még a régi asszonnyal nyaraltunk egy szigeten, meleg volt és gyönyörű tenger, minden olyan csodás, fehér sirályok az égen, testünk alatt homok, hosszú, hosszú strandon feküdtünk, elnyúltunk pőrén, sehol se más lélek, és akkor egyszer csak előbukkan egy fej a vízből, és bámul, uram, bámul szemérmetlenül, egészen közel az asszony öléhez, egészen bele, szinte rezzenéstelenül, és az asszony csak később veszi észre, mondom neki, hagyjad, de azért ideges lettem, én is az lettem, uram, pedig hát minek, tegye a dolgát, hát ember ő is, igen, a kertben sem fogom bántani, megszólni őket, sőt, én is az ablakomból hasonlót teszek, de csak szabad szemmel, persze, a gukkert nem kedvelem, habár, mégsem ez az igazi műfajom, vagy tán csak azért, mert sose jött be igazán, mindig eltoltam, vagy eltoltak valamit, épp hogy látni kezdtem, már meg is szűnt, igen, eltűnt előlem, ami még nem is volt, nem egészen, úgy, mint tízéves koromban, egy víkendház ablakánál álltunk és néztünk befelé, nyár volt, augusztus tán, egy férfi és egy fiatal lány simogatták egymást, égett a lámpa, és amikor már-már tényleg láttunk valamit, hirtelen mindent elöntött a sötét, és maradtunk ott egy darab ideig, de már nem volt miért, nem, azonban most még, mint már mondtam, csak ronda gépek túrnak, durrognak, futkosnak nagytestű emberek, sisakkal vagy anélkül, igen, akár a boly, a megbolydult boly az ablakom alatt, és utána nézek kissé följebb, ahol dombok, hegyek húzódnak szépen, és templomok tornyai díszítik az eget, majd bámulok a szürke folyón túlra, és gondolatban már útra is kelek, hogy holnap vagy azután tényleg elutazzak rövid időre a városba, hol születtem egykoron, igen, uram, mert szükségem volt erre úgy, ahogy arra is, persze, hogy itt üljek önnél a kicsiny szobában, a rámás képek alatt, a szűk, sötét folyosó mellett, ahonnan furcsa neszek és zajok jönnek át ide, kérem, és hangok, hangfoszlányok, a haver várt az állomáson, mint mindig, nagy karimájú fekete kalapban, a sárga fal mállott a régi óra alatt, a platánok még álltak szigorú sorban a betonba öntve, és az Ali baba, a volt fagylaltos bódéja is ott van, de hát miért ne lenne, uram, hát ki vagyok én, hogy másként gondolhassam, képzelhessem, hogy fantáziálgassak csak úgy a kedvemre a városban, igen, mely enyém volt régen, habár sohase szerettem, mégis cipeltem, cipelem én, télen, nyáron, tavasszal, ősszel, és kérdezem a havert, akkor, akkor mi van, de nem válaszol, vagy csak motyog valamit a bajsza alatt, egyszer összefutottam az alsó szomszéddal éjnek idején a kapuban, erősen fújt a szél, a folyó felől jött szemtelenül, hogy vagy Péter, kérdeztem tőle gyorsan, de ő csak mosolygott szemérmesen, habár nem is láthattam jól a gyenge fényben a kapualjban, majd kisvártatva szólt, mi már mindent elmondtunk egymásnak, mindent, és csak később döbbentem rá, a feleségére gondol, a szőke, piros arcú nőre, aki valahonnan messziről érkezett, és akkor én is motyogtam valamit a bajszom alatt és persze, magamra gondoltam megint, hát akkor, haver, kezdtem újból az albán cukrászda előtt, burekot eszünk, felelte, de azért dobjunk be egy felest a Majában, és utána majszoltuk a sós, túrós kaját, és jólesett nagyon, közben minden történt, ahogy történni szokott, mentünk a piacra,  uram, én mindig is szerettem ezt a helyet, a zsongást, a mozgást, a mindenféle nyelvet, mert igazi Bábel az, uram, Bábel, dallamos hahoták, krákogó mondatok, sercegő történetek tömkelege, fehér, sárga, sötétbőrű kereskedők, adók, vevők, kupecok, selyemfiúk és festett vagy sápkóros kurvák kedvenc tanyája, igen, hol egy percre sem állt le az élet, még a háború alatt sem, nem, sőt, töltény, fegyver, gránát, perzsaszőnyegek, csillogó kelme, brokát, selymek métere, mind-mind kapható volt bizony, fehérnemű, paróka, vendéghaj, vodka, szárított tengeri hal, izraeli narancs, datolya, füge, minden, és mentünk a haverral a sorok között, és jó volt ez nekem, igen, akárha iszfahámi vagy shirázi piacon volnánk, ahol hasonló az élet, kartondobozokból próbafülkék voltak, ott méregették a vevők magukon a cuccot, megálltunk, lassítottunk vagy csak úgy menet közben lestünk be sokszor, és láttuk a vastag, vörös combokat, a zavart süldő lánykák tekintetét, tömött bajszú férfiak szőrös, izmos mellét is láttuk a nyüzsgésben, a déli forgatagban, és masztikát ittunk rá apró pohárból, ültünk a zsúfolt, piciny helyen, gyerekek bőgtek, macskák henyéltek és szólt a rádió, borostás sofőrök, izzadt arcú kofák szidták egymást a sarokban, barátom fején a széles karimájú kalap, jobbra tőlünk egy hatalmas tál, benne dongókkal körülrajongott remegő húscafat. Ez az a hely, uram, hol otthon voltam én, nem volt nyavalygás, nyáladzás, ernyedt merengés, dehogy, de hát ez csak rövid ideig tartott, tarthatott, mert mennem kellett bizony, mert mindig van valami, amire nincs magyarázat, és szedtük a sátorfánkat, szinte elslisszeltünk a tömegből, mint aki bűnös nagyon, és mintha azok is lettünk volna egy kicsit, nem tudom. És szálltam vonatra és jöttem én a kertbe, a jövendő kertembe, hol recsegő, ropogó buldózerek, gyaluk, mindenféle gépek teszik a szépet a nagy cél érdekében, hogy itt valami más, egészen más legyen, igen, és nézem az ablakból, nézem ezt az egészet, és gondolok erre-arra, uram, de azért hallom néha ezeket a zajokat is, persze, amelyek innen a folyosóról jönnek, szüremlenek be, ebbe a piciny szobába, ahol jó is lenni akár, bámulni a falra, a rámás képekre, és látni, hinni, hogy egyszer talán mindent lehet.