Távhő 

Lackfi János: Hőveszteség 

Amint a hővesztés nyereségbe fordul át. Valahogy így képzeli Lackfi János verseinek további sorsát; hetedik verseskötetét ezzel a határozott szándékú, ám annál kétesebb kimenetelű gondolattal bocsátotta útra. Kétségkívül nemes, ugyanakkor némiképp szorongást applikáló gesztus ez; általánosabban felfogva, Lackfi János kötetében a mindennapi, profán létezés – valós és lehetséges – tereit járja be. Költészetének alapvonása, hogy nem erőlködik; számára a költészet természetesen jelenvaló entitás, amelynek alakváltozatai néha (avagy többször) versben materializálódnak, ám létezésmódját tekintve a poézis ott rejtezik minden létező (látható, tapintható, egyáltalában: felfogható) dologban; a mentén, mellette, rajta, alatta, egyszóval bárhol. 

A világ megtapasztalása hőfelvétel mellett természetszerűleg hőleadással is jár; ám ravaszabb és expresszívebb a veszteség szót a hő mellé tenni; a hő elengedhetetlen komponensét a veszteség elvileg(!) negatív tendálása mellé állítani. Nem az a kérdés, hogy a (hő)veszteség milyen károkat okoz, éppen fordítva. 

Lackfi a hőveszteség pozitív eshetőségét posztulálja; azaz, a (pszeudo)folyamat következő állomása már a kibocsátott hő felvétele, az olvasás-befogadás aktusa lesz. Mindezzel áthidalja a távolságot, még a kötet olvasása előtt, s kvázi útmutatóként szolgál; felhívja a figyelmet arra, hogy olyan versekkel van dolgunk (ezúttal is), melyek számot tartanak érdeklődésre, így az eleve megváltoztatott olvasói attitűd a befogadást befolyásolni fogja. Így képezhető a veszteségből nyereség, ami a kötet tartalmát alaposabban megolvasandó, abszolút nem hiú ábránd, hanem a megszolgált figyelem elnyerendő jutalma. 

A kötet főszereplője: a költő. A költő, aki köszönti az olvasót és a pályatársakat; a költő, aki nem átall mindenből verset teremni; a költő, aki mellesleg magánember, feleséggel, gyerekekkel, temérdek gonddal, örömmel, bánattal, humorral, iróniával. 

A versek főszereplője, némiképp meglepő módon: az ember. Az ember, aki veszettül hétköznapi a maga különcségeivel; az ember, aki költőnek túl emberi, embernek meg túl költői. Mit tehet más, dalolászik; már-már komolytalan (dal)verseket, és igen komor dalokat ír: pályatársaknak, halottnak, élőnek egyaránt. Maradva jórészt a valóság talaján, de csak azért, hogy elrugaszkodjon, hadd repüljön a képzelet segítségével. Néhol transzcendenciákat feszegetve, felemlegetve emitt- amott a mesterséggel kapcsolatos megfigyeléseket, reflexiókat. 

A kötet egészén érződik ez a hangsúlyos jelen(lét); mindez azonban fordítva talán igazabb lesz ez esetben: a lét a folytonos jelen. Az a reflexív tér, ahol a lírai én összeütközik vele: kikerülhetetlenül és naponta. (Muszáj, hogy dilemmánk legyen: a lírai énnek esze ágában [tudatában] sincsen kikerülni, vagy elkerülni fenti terrénumot. Épp ellenkezőleg; Lackfi a létezést jelen esetben és jelen időben ható kölcsönhatásként aposztrofálja, azaz szubjektum és világa állandó hőcserét hajt végre, szenved el, művel és műveltet. Azzal, hogy a látszólagos trivialitást költészete centrumába emeli, annak intenciójává teszi, a hétköznapiság újabb beszédmódjai válnak lehetővé. 

Ebbe a megszakítottság nélküli (tudat)állapotba lépünk be, a költő képével találkozandó: „Különös villanyszerelő a költő, nem / padlón állva bütyköl, mint a többiek: / félbemaradt alpinista ő, nagyravágyó / elektromos szaki, aki / cipőjére fogazott öntöttvas / sarlókat szíjaz, úgy kapaszkodik fel a / villanyoszlop tetejére […] A lábán díszelgő vaskampók miatt / ha lejön a földre, kénytelen idétlen / terpeszben járni: nem szárnyában / botlik el tehát, mint a közismert / albatrosz” (Elektromos). 

A kötet egyik nagy tematikája a dalforma, s ennek realizációi. A Saját dalok, Fura dalok, Régi-új dalok formavilága mindezt alá is támasztja. Tartalmukat tekintve itt érvényesül legerősebben a Lackfi-líra életigenlése, a fent már vázolt, mindenben költészetet kereső és találó lírikus kalandozása, a formavilág által egyben tartva, azon belül azonban parttalan szabadsággal felvérteződve. 

A Saját dalok (ön)reflexív darabjaiban mesteri egyszerűséggel rajzolja meg privát terét; feszegeti korlátait, helyezkedik, leír, jellemez; mindezt természetes, virtuóz könnyedséggel. Keze alatt beszédessé válnak a legapróbb részletek is, s leírhatóvá válik a személyes létpozíció: „magam magamra nem merem rábízni / táplál föld zsírja s könnyű égi müzli // magam magamat szép sorban kinőttem / szőnyeg terítve belőlem mögöttem // magam magamnak zsákszáját bekötném / ki ne ömöljön mérgező közönykém” (magam magam). 

A Fura dalokban tovább erősödik a dalforma ritmikai meghatározottsága; az a képzetünk támadhat, hogy sokszor a ritmus alakítja a szöveget; a ritmus hívásának a lírai én dicséretes módon ellenáll, már amennyire ez lehet, ennek ellenére itt hangsúlyosabban van jelen Lackfi-lírájának l’art pour l’art jellege; szinte mindegy, hogy miről szól a vers, hiszen szólhat mindenről. A kényszeresség abszolút nem érződik, s a ritmika virtuóz kezelése és a szövegmegoldások élvezetes, könnyen befogadható darabokat eredményeznek. Mindezzel együtt sem mondhatjuk, hogy Lackfi lírája komolytalan lenne; a technika mögött mindig ott a tartalom. 

A kötet fordulópontját jelenti a Belső emigráns. A kötet tónusa sötétebbé válik, a témavilág elsúlyosodására figyelhetünk fel. A Belső emigránstól kezdődően azzal a tapasztalattal kell szembesüljünk, ami látens módon ugyan, ám ott lappang a sorok mögött. A versírás, bármennyire is öröm, felelősséggel is jár. Minden könnyedség, minden játszi megformálás és megformáltság ellenére se tekinthetjük tét nélküli puszta fecsegésnek. A Belső emigráns már e tapasztalat keserédes terhével rakottan gördül, sorról sorra, meditatív hosszúverssé terebélyesedve. 

Az Égi létra öt foka már a transzcendencia terepén írja újra a jézusi életút állomásait, tükröztetve azt a jelen egzisztenciális meghatározottságára. Érdekes kísérlet, s egyben figyelemreméltó gesztus ez: meglelni a transzcendenciálisan adottból indulva az immanencia lehetőségét. 

Az Esteli kapatosság a kötet tetőpontja. A kötet indítása, a könnyed, néhol frivol hangvétel semmivé lesz; a mesterség alapkérdéseivel foglalatoskodó lírai én a társak felé fordulva próbálja összegezni tapasztalatait, meglátásait, olyan tirviális jelenségekre refelektálandó, mint alkotás, nemzedék, generáció, írás, létezés. A ciklust árnyékként teríti be Kosztolányi pretextusa, a Hajnali részegség. A Mester megszólított, s egyben kiindulópont is: „Hej, Dezső, ha tudnád, / S jó ideje át nem aludnád, / Akár egy lomha mackó, / A lélekzsibbasztó / Éjszakákat, ha látnád / Az időt, ahogy átrág / Minden élő / Szövetet, és zenélő / Szerkentyűként reszelget / Egy gügye dalt, felőrli lelked, / Gyűlik a fűrészpor alatta” (Hogy fájjon). Kosztolányi megszólítását a társak megszólítása követi, majd a nemzedék fogalmának, jelenségének, entitásának vizsgálatára kerül sor. Itt már a gondolatritmus dominál; a korábbi, fegyelmezett(ebb) formákat a szabad metrum lüktetése váltja fel: mint az érverés, amely gyorsul, lassul, mint az élet, meg-megtorpanásaival, előreszaladásaival. 

„Amit igazán mélyen tudunk, ahhoz nem kellett / pont most élnünk, ezer évvel később és korábban / ugyanúgy jó lett volna: nézni, hogyan hajladozik / szerelemben a zenész és hangszere teste, / félrekapni szemünkbe csapó ág elől a fejünket, / gyerektesteket, állati testeket édesgetni magunkhoz, / élvezni télen a bent melegét, kint hidegét, / tea szétfutó, mindent feloldó hevét testünkben, / szesz mámorát, szemünkbe néző női / szemek ígéretét, melyet az tesz tökéletessé, / hogy nem ízleljük soha, / így aztán meg sem / keseredhet szánkban az íze.” (Nemzedék) 

Mintha a kozmikus, örök élettapasztalat igénye, s annak megléte fogalmazódna meg, a maga egyszerűségében, úgy, ahogy élnünk lehet. Nincs mód, kifejteni hogyanját, mikéntjét, etikáját, gúzsba kötő szabályait; marad a maga medrében, onnan ideiglenesen kilépve, onnan beszélve mégis, kályha mellől, kezét a forró cserepeken tartva, vagy talán a szék hideg karfájára fonódnak ujjai. Különös villanyszerelő bíz a költő: a zsebében mindig van csavarhúzó. Vagy töltőtoll. (Palatinus Kiadó, Bp. 2005)