KISS OTTÓ 

A másik ország 

(regényrészlet) 

– Meghalt az apu – mondtam anyámnak kezemben a távirattal, és vártam a reakcióit. 

A nyitott gangajtóban álltunk, anyám nézte a zöld borítékot, aztán amikor érte nyúlt, észrevette, hogy nincs is felbontva. Elmosolyodtam, és már-már kimondtam volna, hogy nem is igaz, de akkor úgy pofonvert, hogy egyből csillagokat láttam. Addig a napig azt hittem, ilyen a valóságban nincs is, csak a képregényekben keringenek az emberek feje fölött csillagok. Nem sírtam el magam azonnal, csak miután kimentem az udvarra a kutyához, hogy megvigasztaljon. Fáraónak hívták, nagy, fehér bernáthegyi volt, és ha evett vagy távoli macskát, galambot figyelt, át lehetett bújni a hasa alatt oda-vissza, akár többször is. 

Addig a napig úgy tudtam, apámat nem szeretjük. Õ a rossz ember a családban, ha családtag egyáltalán. Megkeserítette anyám életét, és az enyémet is, mert nem nevel, csak küldi a pénzt, már amikor küldi. De az a pofon rádöbbentett, hogy anyám mégis érez iránta valamit, és nem is csak hogy valamit, hanem sokkal jobban szereti, mint engem. Még megpofozni és képes volt miatta, pedig azelőtt sose tett ilyet. 

Mondjuk anyámon soha nem látszott a keserűség. Még akkor is derűs volt a hangja, amikor az apámról beszélt, a végén meg mindig azt mondta, hogy tulajdonképpen nincs is mit az apám szemére vetnie, mert tudja, hogy milyen a férfiszív: kőkeménynek látszik, de csak primitív. Amikor majd megnövök, meglátom, én is ugyanezt fogom csinálni: elhagyom őt a lányok miatt, akiket szeretek, aztán meg a lányokat is elhagyom, mert bizony ilyen a férfiszív. 

– Primitív – mondtam, mire felnevetett, és az ölébe vett, vagy én fúrtam magam a hasához. 

Anyám gyönyörű asszony volt, a ruhája mindig jó illatú, a bőre pedig fehér és puha. Amikor csak tehettem, hozzábújtam, és két kézzel simogattam a haját, amely fényes volt, mint a selyem, és annyira fekete, hogy ahol megcsillant rajta a napfény, inkább sötétkéknek látszott. Anyám nem hasonlított a falusi asszonyokra, sokkal vékonyabb volt, szebb és fiatalabb, néha úgy éreztem, mintha csak a nővérem lenne. Tizennyolc évesen került fel Pestre, közvetlenül a gimnázium utáni nyáron, és ha az apám nem hagy el minket, sose kellett volna velem visszaköltöznie. A születésem utáni három évre, amelyet együtt töltöttünk fent, én egyáltalán nem emlékszem, benne viszont annyira elevenen élt a főváros, hogy már nem tudott, vagy talán nem is akart visszaszokni Citkóhoz. 

Így, utólag már értem az anyámat. Azt hiszem, magában sosem mondott le az apámról, sokáig abban bízhatott, hogy egyszer majd mindketten visszamegyünk hozzá Pestre. 

Az apámat én nem ismertem, legalábbis nem emlékszem, hogy gyerekkoromban találkoztam volna vele.  Mégis voltak róla emlékeim, mert anyám sokszor mesélt arról az időről, amelyet együtt töltöttünk fent, a konyhaasztal fiókjában pedig fényképeket őrzött. Az egyik fekete-fehér felvételen apám Szlávik bácsival ül egy pesti bérház körfolyosójának lépcsőjén, a másikon anyámmal és velem ugyanott. Volt egy színes fotó is, azt szerettem a legjobban. A szüleim az egyik Duna-holtág sekély vizében állnak, fogják egymás kezét, és látszik, hogy nagyon szerelmesek. Fehér ing van mindkettőjükön, mögöttük a kék ég, alul pedig a csillogó víztükör. Sokat nézegettem azt a felvételt, ahogy apám katonakori portréját is, mert az volt az egyetlen, ahol a szemembe nézett. Legalábbis nekem mindig úgy tűnt. 

Szlávik bácsiról akkor már sokat tudtam, annyit biztosan, mint az apámról. Nyáron, amikor együtt hordtuk fel a Csonka-ér vizét a kert végéből a fürdéshez az udvari kádba, anyám mindkettőjükről mesélt. Az apád csavargó, mondta, viszi a szíve mindenfelé, nem tud megállapodni. Szlávik bácsi viszont rendes ember, ha egyszer családja lesz, mellettük marad, amíg él. Néha fürdéskor is folytatta, vagy amikor törölgetett. Ha meg kint száradtam a napon, általában odaszólt valami olyat, hogy téged is szeretni fognak majd a lányok, akár az apádat. De ilyenkor sem volt szomorú, inkább hamiskásan mosolygott, mintha valami közös titkunk lenne. 

– És ahhoz mit szólnál, ha Szlávik bácsi lenne az apád? – kérdezte egyszer, egy esős délutánon. 

– Ha Szlávik bácsi lenne az apám – feleltem rövid gondolkodás után –, akkor nem én lennék, akit megkérdeznél, mert akkor én a Szlávik Karcsi lennék. 

Anyám mosolygott. Nem szólt semmit, de azért lehetett érezni, hogy valami kibeszéletlen maradt a levegőben. Aztán lefekvéskor, amikor odaült az ágyam szélére, még megkérdezte: 

    – És ha te a Mozik Karcsi maradnál, de az apád Szlávik bácsi lenne, ahhoz mit szólnál? 

– Hogy ő nevelne fel az apu helyett? 

– Igen, ha itt élne velünk, és ő nevelne. 

– Szerintem nagyon jól megvagyunk mi hárman: te, én meg a Fáraó. Nem? 

– De – mondta, és megcsókolta a homlokomat. 

Aznap, amikor azt a nagy pofont kaptam tőle, egészen estig kint maradtam Fáraóval az udvaron. Csak a vacsora illata vitt be a konyhába. 

– Képzeld – újságolta azonnal, ahogy beléptem –, a Szlávik bácsi táviratozott. Megszületett a fia, és ugyanúgy nevezte el, mint én téged. 

– Mozik Karcsinak? – kérdeztem. 

– Szlávik Karcsinak – nevetett. Aztán az ölébe vett, és sokáig simogatta a fejem. 

Csendben voltunk, nem tudtam eldönteni, hogy az öröm vagy a szomorúság nagyobb benne. Annak, hogy Szlávik bácsi táviratozott, láthatóan örült, de hogy éppen a fia megszületéséről tudósított, annak nem. 

Aznap, amikor kivettem azt a táviratot a postaládánkból, az apámról, Mozik Jánosról már harmadik hónapja nem tudtunk semmit. Csak hetek múlva hozta anyám a halálhírt, azután, hogy elutazott Vánkosdra kideríteni, mi van vele, miért nem küldi a gyerektartási pénzt. Anyámat négy napig nem láttam, ma is emlékszem, mennyire vártam, hogy megjöjjön, mert addig még soha nem volt tőlem ennyi ideig távol. Amikor hazaért, olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppant. Nagyon örült nekem, de nem mosolygott, csak megsimogatta a fejem, és átment nagyapámékhoz a szomszéd házba. Hároméves koromban költöztünk anyám szülei mellé, akkor, amikor hazajöttünk Pestről. 

 Miután anyám visszaért Vánkosdról, hetekig alig szólt a szüleihez, és ha szólt is, csak foghegyről. Velem viszont nagyon kedvesen beszélt, ráadásul sokkal több helyre elvitt, mint azelőtt. Azok a hetek nagyon elevenen élnek bennem, évtizedekig úgy gondoltam rájuk, mint a legszebb időszakra az életemben. Anyám akkor vette meg nekem a játékboltban azt a piros Ferrari matchboxot, amelyre sokáig vágytam, de egyébként is majdnem mindennap kaptam tőle valami apró ajándékot: műanyagkatonát, gombfestéket, színes ceruzát, csokit, léggömböt, fagyit. És vasárnaponként még a templomba is elmentünk kettesben, szépen, kiöltözve –  láthatta az egész citkói főutca, hogy nekem van a legszebb édesanyám a faluban. 

Jó másfél évvel később, amikor Szlávik bácsi elvált, és hozzánk költözött, az anyám már beteg volt. Nekem nem mondták meg, mi a baja, de amikor hazajött a vánkosdi kórházból, nagyanyám többször is elmesélt egy a történetet, amellyel azt próbálta bizonygatni, hogy anyám erős nő, a legnehezebbet már túlélte, és hogy bizonyára ezt is túléli majd. 

Bennem viszont éppen emiatt kezdődött a félelem. 

Amikor anyád megszületett, mondta, nem sírt fel azonnal. Már azt hittük, nem is él, de akkor a bábaasszony, aki levezette a szülést, kiszólt a konyhába nagyapádnak, hogy azonnal hozzon vizet. Nagyapád kiment a gangra, ott mindig volt egy vödör hideg kútvíz, azt nyújtotta be az ajtón, és amikor a bábaasszony belemerítette anyádat, ő úgy ordított, hogy tudtam, életrevaló lesz. 

Addig eszembe se jutott, hogy az anyám meghalhat, de amikor öreganyám először mesélte ezt a történetet, már tudtam, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. Éjszakánként azt álmodtam, hogy anyám egy folyóban fuldoklik, a víztükör csillogásába próbál belekapaszkodni, de nem sikerül neki. Én a parton állok, onnan nézem, de csak nézem, nem tudok rajta segíteni. Nappal meg a bábaasszonyt hibáztattam, mert ellentétben öreganyámmal, én azt gondoltam, hogy a betegség éppen a hideg víz miatt van, anyám biztosan megfázott. 

Azokban a hetekben sokat ültem Szlávik bácsival nagyapámék tisztaszobájában. Nyár volt, érett a barack a kiskertben, anyám pedig egyre betegebb lett. Akkor már nem engedtek át hozzá, és Szlávik bácsi is csak ritkán mehetett. Anyámat a szülei ápolták, de nem mondtak róla semmit, még egymást közt se igen beszéltek. 

Az első napokban Szlávik bácsi kártyázott velem, és érdekes történeteket olvasott fel a Kincses Kalendáriumból. Tőle hallottam először a hős kubai emberekről, meg a szovjetekről, akik úgy táncolnak, hogy a lábuk nem is érinti a földet, ráadásul közben szépen harmonikáznak. Később Szlávik bácsi is inkább csak hallgatott, és simogatta a fejem. 

– Anyád a mennybe ment – mondta egy hűvös szombati hajnalon öregapám. 

Aznap éjjel nem aludtam, nagy volt a sürgés-forgás a lakásban, sejtettem, hogy valami rossz dolog történik. Öregapám az ágyam szélén ült, hatalmas tenyere a combomon pihent. 

– Anyádat felkapta a szél, és egyenest az Úr színe elé vitte, ahol soron kívül megítéltetett, és azonnal befogadtatott – mondta. 

Anyám hazudott, ez volt az első gondolatom. Nem is én hagytam el őt, hanem ő hagyott el engem.