SZILÁGYI ZSÓFIA

Szembesülsz, továbbszövöd*

Hekerle Lászlóról

 

"Az Új Forrás 2006 áprilisában esszépályázatot hirdetett »a XX. a századi magyar irodalom, művészet és társadalomtudomány azon alkotói munkásságának feltárására, illetve feldolgozására, akiknek az életművét méltatlan vagy méltó feledés övezi.« Határidő: 2006. 09. 01. Aki hallja, adja tovább. Vagy írja meg." (Milián Orsolya, EX Symposion 2006/56, Hekerle-szám)

 

Minden generáció feladata felülvizsgálni az elődei által ráhagyományozott kánont – idézzük gyakran Szegedy-Maszák Mihály mondatát. Persze mindenki csak arra gondol ilyenkor, ő mit vizsgálna felül, és nem arra, milyen érzés lesz, amikor saját nemzedékének értékrendjén lépnek majd túl a nála fiatalabbak. Ha egyáltalán érez bármi ilyesmit, mármint közösségi, nemzedéki értékrendet.
Amikor valaki a saját kortársai mellé odaáll kritikusként, egyúttal az irodalomtörténet újrarendeződésébe is beleszólhat, hiszen a fontos művek új hagyományt építenek, ellene tartva a törvényszerű felejtésnek. Hogy egyetlen példát mondjak erre: Grecsó Krisztián művei, például az Isten hozott című regénye vagy a Barbárok című novellája és az irodalomtörténészek Móricz-újraolvasása egyetlen jelenség két, egymástól lényegileg elválaszthatatlan oldala. Móricz, persze, arra is jó példa lehet, hogy valakit úgyis el lehet felejteni, ha folyamatosan beszélünk róla: a kötelező olvasmánnyá nyilvánítás a feledésbe taszítás egyik legsikeresebb módja. Móricz pontosan érezte ezt, nem véletlenül sóhajtozott rendszeresen, állítólag, hogy nem szeretne kötelező olvasmány lenni és Kemény Zsigmond sorsára jutni.
De mit tegyünk akkor, ha a feledés örvénye által beszippantott alkotó nem szépíró volt, nagy, ma is hozzáférhető, végigolvasható életművel, hanem pályakezdő, mindössze egy kötetnyi szöveget és rengeteg, meg nem valósult tervet, meg egy végig nem élt, megjósolhatatlanul kanyargó életutat hátrahagyó kritikus. Szerkesztő, lap nélkül. Irodalomszervező, alig nézhető, rossz minőségű képkockákon megmaradt rendezvények moderátora. Italianista, olasz műfordító, aki le szerette volna fordítani Umberto Eco-tól A rózsa nevét, s aki talán maga is az olasz szemiotika-professzorhoz hasonló, az irodalomelmélet és a szépirodalom területére is rátévedő utat szeretett volna bejárni. Pályatársai (leendő) kritikusa, olyan írók kísérője (Kukorellyé, Garaczié, Németh Gáboré, Györe Balázsé), akik ma már irodalmunk központi figurái, abban az időszakban viszont, amikor Hekerle velük volt, éppen elkezdték csak pályájukat.
Hekerlét feléleszteni azért sem tűnik megvalósíthatónak, mert a kritikus, kísérő mivolta okán, együtt hullik a semmibe azokkal, akikről írt. És ma alig-alig esik szó a Hekerlét meglehetősen foglalkoztató Nagy László életművéről, nem is szólva a brazil konkrét költészetről (vagy, tegyük hozzá, enyhe szégyenérzettel, bármilyen brazil költészetről...), a ma már talán inkább műfordítóként ismert és elismert Rácz Péter és a nemrégiben elhunyt Bratka László lírájáról, esetleg Kerekes Sándor verseiről.1 Hekerle viszont valójában alig nevezhető kritikusnak, ő egy generáció be nem teljesült ígérete maradt, az örök hiány, aki, ennyi már látszott akkor is, nem tervezte másodlagosnak saját szerepét: "Hekerle az értelmezésnek egyik lehetséges útját-nyelvét választotta, amely a műhöz képest nem feltétlenül másodlagos kritikai reflexióként határozza meg önmagát, hanem az életkérdések interpretációjának tekinti a művekét."2 Hekerle nem lehetett egy írógeneráció kísérője, központi kritikusa, nem léphetett oda, közvetítőként, a születő művek, az olvasók és az irodalomtörténeti hagyomány közé, mivel 1986-ban, még 30. születésnapja előtt, teljesen váratlanul, orvosi műhiba, egy rutinműtét után kialakult vérmérgezés következtében meghalt. Így barátai kísérlik meg folyamatosan élővé tenni őt mindazok számára, akik nem ismerték. Még 1988-ban összegyűjtötték és kiadták életében megjelent és hátramaradt írásait,3 és néhányan közülük ezek olvasására buzdítanak folyamatosan: "Ki ismeri Hekerlét. Hányan hallottak róla. Hányan olvasták. Ha jól számolom, eddig ötször hallottam ez utóbbi kettőt, különböző variációkban persze, de mindig így, közvetlenül egymás után, mindegyik esetben Kukorellytől. Először Szováta’99, legutóbb Szigliget’05. Nyilván többször kérdezi. Miért. Nem sokan emelik fel a kezüket, különösen nem a másodiknál. Olyan is akad, Szovátán, a Telekiben biztosan volt, aki hobbiból vagy sznobságból lendít."4 A szövegek olvasására szólítanak fel tehát, amikor viszont Hekerlével írásokban kezdenek foglalkozni, ahogy megtették ezt az EX Symposion nemrégiben megjelent Hekerle-számában, nem az írásokról beszélnek, hanem Hekerle személyéről, jelenlétéről, vagyis mindarról, ami az őt nem ismerőknek hozzáférhetetlen. A Hekerle-szövegek feltámasztása helyett,5 Hekerle maga változik általuk szöveggé.

Mémoires – Hekerle Lászlónak6

A Hekerle születésének ötvenedik, halálának huszadik évfordulójára megjelent folyóiratszám az én felelős szerkesztésem mellett készült – különös lehet tehát, hogy kívülállóként beszélek róla. A kívülállás mégsem vitatható: a Zeke Gyula szerkesztésében elkészült összeállítást egy olyan közösség fogadta be, amelynek Hekerléhez semmi köze nincs. (A szerkesztőségből, azt hiszem, nem is találkozott vele senki – márcsak azért is így van ez, mert a folyóirat jellegadó figurái 1986-ig nem is éltek Magyarországon.) A Hekerle-szám ráadásul generációs ügy maradt: bár Zeke Gyula felkért több, ahogy aztán a hívó szóra egyetlenként válaszoló Milián Orsolya írja, "next (vagy post-next) generation" kritikust, köztük engem is, első próbálkozásomnál nem szippantott magába a Hekerle- örvény. Az az örvény, amelyről Balassa Péter beszélt, és amely, úgy tűnt számomra, végigolvasva Hekerle egyetlen kötetét, csak egy régi párbeszédből jöhet létre, vagyis az egykori személyes kapcsolat visszaidézése indíthatja be: "Az örvény éppen egy ebben a kötetben felfedezett, megismert és kivérzett párbeszédből, tehát sebből keletkezik, amiről csak Hekerle halála után tudtam meg, hogy ennyire, ilyen mértékben és mélységben volt közöttünk."7
Mert mit írhatnánk mi, a "post-next generation" kritikusai Hekerléről? Ha jót, csak visszhangnak, az előző generáció másolatának tűnünk. Ha rosszat, vagy legalábbis értetlenkedőt, könnyen megkaphatjuk: lehet, hogy az elolvasható Hekerle-írások nem meggyőzőek önmagukban, de Hekerle nem is a megírt, hanem a megíratlan életművével ragadja magával olvasóját. Az értetlenkedést ugyanakkor gátolja Hekerle tragikus halála is, amely tovább nehezíti az előző generáció értékítéletének újragondolására vállalkozót: "Lehetséges viszont, hogy a halál itt megnehezíti azt, amit másutt megkönnyít (l. mezei irodalmárnak a jó szerző a halott szerző)."8 Balassa is ezt állapította meg, neki viszont megvolt a lehetősége a személy, a személyiség, a sors és a szövegek együttes elemzésére: "Hekerle halála szinte hermetikus műelemzést kíván, foglalkozása és sorsa eggyé válik (mint minden igazi esztéta-kritikusnál, tehát írónál), de úgy, hogy közben a műfaji határok felbomlanak, és átérezzük a romterületté nyilvánítás esztétikájának, a meg-megújuló avantgárdnak a nyugtalanító jogosultságát."9
Hekerle esetében tehát nem beszélhetünk csak az életműről, nem elemezhetjük távolságtartóan a szövegeit: személye, halála, és az eltűnésével keletkezett űr együtt hozza létre Hekerle mítoszát. A hiány kelti fel a továbbírás igényét, hiszen a hiány történeteket követel, ahogy Hekerle írta Hajnóczy töredékben maradt életműve kapcsán. Vagy ahogy Milián Orsolya Hekerléről: "Szembesülsz egy kultikus figurával, és óhatatlanul tovább szövöd a történetet."10 A "továbbírás" igényét bennem a szövegek nem keltették fel, csak a "személyes" találkozás: a Hekerle-szám bemutatóján, szinte élvezhetetlen minőségben, megláttam egy videófelvételen Hekerlét magát, a nyolcvanas évek szokásos értelmiségi öltözékében, vászonzakóban, szörnyű szemüvegben. Fiatalabb volt, mint most én, mégis annyi idősnek láttam, mint a vele csaknem egyidős, általam gyakran olvasottakat és elemzetteket, Kukorellyt, Garaczit, Németh Gábort. Hekerle hirtelen, a szemem láttára íródott bele saját nemzedékébe és lépett ki belőle.

Találkozás egy fiatalemberrel – H. és G.

A halál csak egy generáció közös élményeként élhető át – a haláleset hozza létre, képzi meg a nemzedéket, veti fel a kérdést még 1986-ban született írásában Szkárosi Endre: "Az ősi megrendülést, mely mindannyiszor, ha pillanatokra is, az emberi létezés egyetemleges, megoszthatatlan felelősségére figyelmeztet, miért vagyunk hajlamosak csak egy generáció erőterében érzékelni? Elvették tőlünk a létezés és a meghalás ősi, közös élményét, vagy le is mondtunk róla?"11 A generációs irodalomfelfogás sérülékenységére viszont éppen maga Hekerle figyelmeztet az "új regény" nemzedéki kötöttségét elemezve: "Az »új típusú« regénynek ezzel együtt számolnia kell a befogadás nehézkességeivel: az önmagára reflektáló próza »szokatlan« műveket teremt, s meglehetősen szűk rétegek elismerésére számíthat. A hozzá kapcsolódó elméletet, kritikát még fokozottabban jellemzi a visszaszorultság. Viharos gyorsasággal képződik így elitréteg: elit az elitben: s ezzel párhuzamosan egy vegyes életkorú »nemzedék«."12 A "vegyes életkorú nemzedék" fogalma érdekesen cseng össze Hekerle az emlékszám címlapjára is kiemelt, szépírói ambícióit igazoló, nyomtatásban csak halála után megjelent rövid szövegével, amelynek hőse és beszélője a nyolcvanas évek Budapestjéről repül vissza a századelő és a Nyugat folyóirat világába: "Mindegy, miért küzdök, és mindegy, mikor. Úgyis minden egyszerre van." A Nyugat indulása és a Hekerle szerkesztésében soha el nem induló, "volt lehetni"13 lapok kontrasztja azt a kérdést is felveti, vajon Hekerle egyedi, meg nem ismétlődő jelenség volt-e irodalmunkban, vagy találunk-e hozzá legalább valamelyest hasonló, a meg nem valósult lehetőségek szimbólumává váló alkotókat. Látunk-e máshol, más korban is olyan, ígéretnek megmaradt kritikust, nemzedéktársai értő közvetítőjét, aki korai halálával generációja soha nem gyógyuló sebévé változott.
A Nyugat első nemzedékének "sebét" Havas Gyulának hívták – költő volt és kritikus, 1918-ban halt meg, 25 évesen. Tóth Árpád, Nyugat-beli nekrológjában, különösen kiemeli azt az űrt, amely Havas korai halálával a Nyugat szépírói teljesítményét övező kritikában keletkezett: "Havas Gyula talán legjelesebb tehetségű kritikusa volt a magyar irodalom ifjabb generációjának. Irodalmunk nagyszerű gazdagodásával szemben kritikánk fejlődése igen szegényes maradt. Kitűnő költők és elbeszélők meglepően nagy számban jelentkeztek és jelentkeznek, kitűnő kritikusok alig. Ennek nem utolsó oka irodalmi életünkben a morális, etikai tényezőknek egyre sajnálatosabban gyöngülő érvényesülése. Az irodalmi újjászületés tisztító vihara után ismét megrekedt a levegő a magyar Helikon berkeiben, a múzsák szent patakja rest mocsárterületeken kezd szétlapulni. E területen sok a bozót, a cifra dudva, a kárhozatos háborús konjunktúra szapora élősdi növényei. Ha valaha, most igazán nagy szüksége volna irodalmi életünk egészséges továbbfejlődésének szigorú erkölcsű, éles fegyverű kritikára. Ehelyett sajátságos korcs kritikai stílus vált eluralkodóvá. Még oly esetekben is, mikor nem a legidétlenebb pajtáskodás vagy érdekközösség diktálja a véleménynyilvánítást, bizonyos félénk leplezgető kritikai módszerrel találkozunk, mely udvariaskodó, talmi dicséretek tetszetős csillogású ezüstpapírosába csomagolgatja a keserűbb mondanivalót is."14 Ahogy Tóth Árpád szövegéből látszik, a legkevésbé sem a lelkendező, üresen dicsérő "nemzedéki" kritika hiányán kesereg, amikor Havas Gyulát siratja – ha Hekerle csekély számú, generációja pályakezdését elemző írását megnézzük, a magasztalás helyett ott is a Havashoz kapcsolt "éles fegyverű kritika" megjelenését látjuk. Hekerle például a következőképpen zárja Kukorelly első verseskötetéről szóló szövegét (bár ez a kritika, legalábbis A nincstelenség előtt tanúsága szerint, nem jelent meg szerzője életében): "A jól megkomponált nyelv azonban a teendőkre is felhívja a figyelmet. A hétköznapias, töredékes nyelv például csak akkor válhat költői szöveggé, ha nem süllyed a lírai beszédhelyzet alá, saját közegébe: komoly érzelmekkel átitatva közhelyszerűvé válhat [...]. Ugyanez könnyen válhat monotonná is: az egyhangúságon, úgy tűnik, a dolgok, szavak önértékének hangsúlyosabb használata, a megrendülés átütőbb kompozíciós elve segíthet. Kár lenne, ha ez az ígéretes pályakezdés saját tréfájába fúlna."15
Tóth Árpád, Havas Gyula halála kapcsán született írásában, határozottan megpróbál átlépni a személyiség, a személyes kapcsolatok, emlékek idézéséből a létrejött életmű vizsgálatához: "Ne siránkozzunk most az ígéretnek maradt tervek elomoltán, kísértsük meg az elért nemes eredmények némi mérlegelését."16 Érdemes elgondolkozni rajta egyébként, mennyivel könnyebb dolga van Tóth Árpádnak, mint a Hekerle életművének elemzésére vállalkozónak, vagyis mennyivel kiforrottabb pályakezdet Havas Gyuláé a tízes években, mint Hekerléé a nyolcvanasban, pedig előbbi még az első világháborúban is szolgált katonaként: a lendületes, gyors századelő áll szemben a tétova, fásult, fojtogató, agonizáló Kádár-korszakkal. A két, széttartónak tűnő pályát azonban mindezeken túl Havas és Hekerle szöveggé, irodalommá változott, egymást döbbenetesen ismétlő halála is összeköti. Havas ugyanis felbukkan szereplőként Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényében, ahol a következőt olvashatjuk róla, illetve a Karinthynál még a valóságosnál is korábbra tett haláláról: "Huszonkét éves, nagy tehetségű, rajongó költő volt és nekem elfogult hívem: ez az elfogultság önimádat is lehetett, hiszen logikánkban és képzeletünkben volt valami rokon. A harctérről jött vissza sebesülten, s mikor a kórházban meglátogattam, eldicsekedett vele, hogy a tábori műtőben egy füst alatt kivágatta egy vele született zsírdaganatát a melléről, s abban furcsa dolgokat talált az orvos: szőrcsomót, apró csontokat. Még tréfálkoztunk: talán új, az élők világában ismeretlen valami akart ott megszületni, hatodik érzék, magnetikus leadó – és feltaláltuk a rádiót, ami még nem volt akkor. De váratlan tünetek jöttek, fejfájás, aztán bénulások, erre jól emlékszem, hogy akkor hallottam először: szemfenék-vizsgálat. És hogy daganat keletkezett az agyvelőn."17 Havas halála, amely az irodalmi lexikonok és Tóth Árpád nekrológja szerint is valamilyen "harctéren szerzett betegség" következtében történt, itt jelentősen átalakul: Havas nemcsak Karinthy előképévé változik az agydaganat miatt, de felbukkan itt az a rejtélyes, ártatlan, mégis halálhoz vezető jelenség is, az ikerciszta, ami Hekerle halálának is közvetlen előzménye volt. "fáj neki az ikertestvére, maroknyi csont- és szőrcsomó a testében",18 írja Kukorelly Hekerléről, Esterházy Péter pedig az akkor még túlélhetőnek, jelentéktelennek, különlegessége miatt viszont izgalmasnak tűnő betegségből kiinduló beszélgetésüket, de mondhatnám azt is, közös szövegképzésüket idézi fel, Karinthyra is utalva: "A mosoly birodalma megnézése után, az Andrássy úton sörözve, azon évődtem vele, gondolom Karinthy nyomán, hogy ő nyilván nem is ő, hanem az ikertestvére, ő meg egyszerűen testvérgyilkos, önmagáé, így hülyültünk, mígnem elveszítettük a fonalat".19
Rádióadó vagy bizonytalan identitás – az a metaforizálás, ami Havas és Hekerle ikercisztájából kiindul, korjellemzővé változik, a technikai újítások lázában égő századelő és az én határainak fellazulásával szembenéző posztmodern irodalom jellemzőjévé. Mint ahogy az is beszédes, hogy Havas halálát saját generációja a nagy, közös traumával, az első világháborúval hozza kapcsolatba (holott, ha Karinthy verziója az igaz, vagyis a halál közvetlen oka az agydaganat volt, akkor talán nem is a háború ölte meg Havast), Hekerle halálának okai közt pedig a rendszert is felrobbantó, a hazugság és a felelőtlenség szimbólumává vált Csernobil is felbukkan: "Laci ikercisztája két vagy három héttel a csernobili robbanás után gyulladt be, akkortájt sűrűn előfordultak itt Magyarországon különféle szokatlanabb nyavalyák, pajzsmirigy- és egyéb betegségek, de természetesen nem tudok összefüggést igazolni."20 De a Hekerle halálához vezető vérmérgezés feltételezhető okozója, a magyar egészségügy embertelen, felelőtlen, gyilkos, az életet nem tisztelő működése Szkárosi írásában éppen a háborús helyzetet idézi fel, ismét összekötve Havas és Hekerle halálát: "Az élet becsülete minden eddiginél látványosabban süllyed alá – és mindig van lejjebb. Nincs értéke semminek – és senkinek. E hosszúnak mondott békekorszakban is háborúban élnénk? A kórházi ágyon fekvő kreatúra néhány kilónyi hús: jobb esetben egy elvont ember. Hogy mit tartalmaz – a világról való tudást és terveket – az agyvelő, melynek doboza egyre lilul, hogy hány ember életébe szövődött ambíciózus és törékeny létezése, ott nem merül fel."21
Hekerle és a Nyugat első nemzedékének szoros kapcsolata máshonnan is közelíthető: nem egyszerűen az irodalmat újraszervezni kívánó, megújító, lapokat indító, korábban háttérbe szorított alkotókat (például Erdély Miklóst) vagy az irodalmon kívülre taszigált pályakezdőket felfedező Hekerle próbálta meg átvenni a Nyugat első nemzedékének lendületét, de Hekerle, generációja szövegeiben, a századelő néhány megkerülhetetlen irodalmi alakjának újraírásává is átváltozott. A 20 éve halott Hekerlével szembenézni ennek a generációnak olyan, mint Karinthynak találkozni a Duna-parton "egy fiatalemberrel", vagyis fiatal önmagával. Hekerléről írva egykori barátai feltehetik azt a kérdést, vajon az lett-e belőlük, amit terveztek akkor, illetve jól választottak-e többnyire egyetlen utat az akkor még számos lehetőség közül. (Ahogy Hekerle posztumusz kötete mutatja, nála még harmincéves korára sem dőlt el, merre indul, az irodalomelmélet, a kritika, a műfordítás vagy a szépirodalom felé.) De nemcsak Karinthy híres novellájában jelenik meg a fiatal önmagunkkal való szembenézés szituációja: Kosztolányi Esti Kornéljának első fejezete, amelyet a szerző az utolsók között, vagyis már saját, évek óta születő Esti-történeteit értelmezve írt meg, szintén erre a szituációra építi rá az elbeszélő és Esti kettősét: "Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most, férfikorom kezdetén, inkább bosszantottak. Attól tartottam, hogy esetleg veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam neki. Mégis – bevallom – nemegyszer pirultam miatta. Ő maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke mélyén, valószínűleg lenézett, hogy ötleteit nem méltányolom annyira, amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspolgárnak tartott, mert előjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s belehelyezkedtem a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre lobbantottam, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi."22
Az Esti Kornél-párhuzam bukkan fel a Hekerle-emlékszám számomra egyik legkedvesebb szövegében, Garaczi Lászlóéban is. Itt H. és G. Párizsba érkezik meg, kevés pénzzel, francia nyelvtudás nélkül: "Nem tudtak franciául, csak azt a sokat emlegetett kis formulát a kedvenc novellájukból: trés bien, princesse."23 Ez az itt néven nem nevezett novella is Esti-szöveg, az Esti Kornél kalandjai ciklus Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben című darabja. (Hogy Garaczi számára nagyon és tartósan kedves műről van szó, jól jelzi, hogy már az első Garaczi- kötetben, a Plasztikban is találunk utalást éppen erre a novellára: "Az Esti Kornél-ban, vagyis a századfordulón, Budapestnek még pótkávészaga van. // Az ezredforduló más szerkezetű orrokban gondolkodik; hisz az »öt érzék kiképződése az egész eddigi világtörténelem munkája«, mondja Marx Károly…"24) Kosztolányinál a sárszegi Cseregdi Bandi utazik ki Párizsba, egykori osztálytársához és padszomszédjához, Esti Kornélhoz. Nagybátyjától egy régi nyelvkönyvet kap ajándékba, amelyben ilyen párbeszédeket olvasgat:
"Jó estét, őrgróf úr.
Ah, jó estét, hercegnő. Valóban vigasztalhatatlan vagyok, hogy legutóbbi, bizonyára fényes estélyén nem jelenhettem meg.
Különben jól érzi magát, őrgróf úr?
Igen jól, hercegnő."25
Ennek a Cseregdi Bandi számára kevéssé használható párbeszédnek az utolsó mondata ismétlődik meg Garaczinál is többször, ezzel a fordulattal zárul Kosztolányi novellája és Garaczi szövege is: "Hiába kereste azt a párbeszédet, melyet duhaj fiatalemberek korhely éjszaka után folytatnak, miután minden pénzüket elverték. A könyvet dühösen a földhöz vágta. Megbiccentette fejét s a csokoládét, a vajaskiflit megköszönve – sarkát katonásan összeverve –, ezt mondta: – Trés bien, princesse."26 Garaczinál G., miközben H.-val a pénzszerzés lehetőségein gondolkodnak, találja ki a következőt: "Egyszerű, mondta G., este bevesszük magunkat egy elhagyott sikátorba, arra jön a néger nő, leütjük, elvesszük a pénzét."27 G. akciója, persze, ugyanúgy nem sikerül, ahogy Cseregdi Bandinak félévig Párizsban maradni és "perfekt franciává" válni. A Garaczi-szöveg így zárul:
"És, kérdezte H., láttál néger nőt?
Láttam, mondta G., tőle vettem a bort.
És mit mondtál neki, kérdezte H.
Trés bien, princesse."
Az ismétlődő francia mondat Kosztolányinál és Garaczinál más kontextusba kerül. Kosztolányinál alapvetően az apai örökség folytathatatlanságát, a hagyomány megszakítását jelzi, hiszen Cseregdi Bandi nagybátyja a következő mondat kíséretében adja át a nyelvkönyvet: "Ebből tanultam én is, meg az apám is."28 Garaczinál átkerül a hangsúly a két magyar fiú idegenbeli helykeresésére (bár ez a jelentés is ott van Kosztolányinál, hiszen Bandi végül a párizsi magyar étteremben érzi csak otthon magát), Magyarország és Párizs (nem földrajzi értelemben vett) távolságára. És a hagyomány megtörése helyett Garaczinál ez a Kosztolányihoz visszavezető idézet sokkal inkább a tradíció folytatásának jelzésévé válik.

Apák és fiúk

Az apai örökség kérdése nemcsak Garaczi Kosztolányit idéző szövegén keresztül kapcsolódik Hekerléhez. Az apává válás elmaradása, a fiú-állapotból való kilépés lehetetlensége Hekerle egész, az apa-fiú kapcsolattal küszködő generációjának központi kérdése. Ennek a nagyon tágas, hiszen az apa-regények vonulatát is érintő kérdéskörnek az egyik fontos momentumára Zeke Gyula az emlékszámot bevezető írása mutat rá, Hubay Miklós egykori ÉS-beli nekrológjának újraközlését Hekerle generációjának megkésett, és ezért a sértettség érzésével terhelt indulása felől indokolva: "(inverz módon) feltárja az akkor »fiatal«, ám a vén- gyermekség kalodájába zárt irodalmi nemzedék Laci halála kapcsán támadt nárcisztikus sérelmét."29 Vagy ahogy Németh Gábor írásában olvashatjuk: "még el se kezdtünk rendesen élni, mesterségesen pubertáskorban tartott nemzedék, várjunk a sorunkra, eddig ezt mondta az élet, ezt mondta a felnőttek bornírt és megalkuvó világa, csakhogy közben felnőttünk mi is, más szóval, azaz a régi viccel élve, mi voltunk azok a sötét alakok, akiktől a szüleink féltettek minket."30 A késleltetett indulásnak pedig máig ható következményei vannak: bár a fiatal prózaírók közösségét nem úgy kell elképzelni, mint egy osztályt, amelybe csak meghatározott számú tanuló járhat, az újabb és újabb fiatalok irodalomba áramlását gátolja kissé, hogy a ma negyven-ötven éves íróink mintha nehezen öregednének ki a fiatal író általuk igen nehezen megszerzett szerepköréből.
A botrányokba keveredő, lázadó fiatal író egyszerre küzd önmagával és az őt megelőző írói tekintélyekkel – rituális apagyilkosságok tarkítják a 20. századi magyar irodalom történetét. A mai fiatal írók, miközben saját helyüket keresik, azokkal kerülnek szembe, akik másfél, két évtizeddel ezelőtt jelentősen megváltoztatták a magyar próza beszédmódját azzal, hogy a cselekményről, a történetmesélésről a szövegre, az írásra, a nyelvi játékokra helyezték a hangsúlyt. Az egykori, rombolásként is felfogható beszédmód mára kikezdhető építménnyé merevedett, így a szembeszállás éppen a történet visszanyerését, a mesélés jelentőségének visszaállítását jelenti, a lebontás önmaga ellentétébe fordul.
Hekerle, tragikusan korai halálával és szinte el sem kezdett pályájával az örök fiúként is generációja szimbólumává változik. Ez a képzet a legkevésbé sem véletlenül Balassa Péter a posztumusz Hekerle-kötetet indító írásában bukkan fel: "Így a Hekerle-örvény: egy fiú életének szenvedő szerkezete, mely kötete, gondolatai befogadása közben tárul fel. A Hekerle-örvény az a tény, hogy olvasom egy halott fiú sugárzó írásait."31 Az irodalom apa-alakjává magasodó Balassa nevezi így Hekerlét, egykori tanítványát, aki úgy lehet fiú, hogy örökre belezáródott ebbe a szerepbe, s így az ő esetében a rituális apagyilkosságtól, amire Balassa érzékelhetően számított, sem kell tartani: "Feltűnő, hogy a kilencvenes évek első felében milyen sokszor elmondta és leírta, hogy ő pedig nem apa, és ezt ki-ki vegye tudomásul. Úgy mondta ezt, mint aki a fiainak el nem ismert fiúk zendülésétől, rituális apagyilkosságtól tart; és azáltal, hogy ezt oly sokszor elmondta és leírta, voltaképp ő tartotta napirenden az apaság kérdését."32 Az apa-Balassa és a fiú-Hekerle ellentéte ugyanakkor arra a különbségre is felhívja a figyelmet, ami a végigfutott, beteljesített, kánon-alakító szerep és a meg nem valósult lehetőség között feszül: "ami a Pétereknek Balassa volt, azt ígérte a mai középgenerációnak Hekerle".33 S itt nem egyszerűen a megszűnt és hiányzó személyes kapcsolatról van szó író és kritikus közt, hiszen nem a barát, a hű propagandista szerepét játszotta Balassa sem Esterházy és Nádas mellett, de írásaival és olvasásmódjával a két születő életművet alakította: "Mind a kettő, akár tudják ezt, akár nem tudják, akár elismerik, akár nem ismerik el, nem ilyenek lettek volna, ha nem lett volna egy ilyen hűséges kritikusuk, aki ugyanakkor megvesztegethetetlen is volt."34 Hekerle mint az örökre hiányzó első olvasó, az állandó kritikus jelenik meg Kukorelly szövegében: "Én persze magamnak írok, de az jó volna azért, ha volna még legalább egy egész konkrét valaki, és persze akkor is magamnak írnék, meg neki."35
A soha el nem múlóan harmincéves Hekerle nemzedéktársai fia lehetne lassan.36 Apává csak szövegben változhat, mondjuk Németh Gábornál, aki Hekerle egyik, a posztumusz kötetben is közölt álomleírását választja mottónak ("Egyszer naranccsal etetem a kisfiamat"), és megírja Hekerle nem realizálódott, nem az értelmetlen, korai halállal lezárt lehetséges sorsát, amelyben Hekerle a rutinműtéten Bécsben esik át, sikeresen, egyetemi karriert kezd, kiábrándul, szakít, újranősül, könyveket ír, gyermeke születik.
"Lehetett volna bizonyára így is.", írja Németh Gábor. Nem így lett, mondom innen, post-next generation, nekünk nem maradt más, csak a Hekerle-szövegek és Hekerle mint szöveg. És ez a két korpusz így együtt nemcsak egy értelmetlenül fiatalon meghalt fiúról beszél, ha odafigyelünk rá, de egy irodalmi generáció sorsáról és a kritikus és nemzedéke közti viszonyról is. Nem az utána maradt űrt kell most már betölteni, hanem végiggondolni saját feladatunkat. Magunkat olvassuk benne.

Jegyzetek

1 Valamennyi írást lásd Hekerle egyetlen, posztumusz kötetében: A nincstelenség előtt, JAK-füzetek 32., JAK-Magvető, 1988. A kötet anyagát válogatta Abody Rita, Balassa Péter, Garaczi László, Györe Balázs, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre.
2 Balassa Péter, A Hekerle-örvény. Előszó. Betét a Halálnaplóból = A nincstelenség előtt… 10.
3 Nem szabad megfeledkezni arról, hogy, bár a Hekerle-életmű nem túl nagy, ez a posztumusz kötet mégiscsak válogatás, vagyis szerkesztői a kötet összeállításával erősen alakították a szerzőről kialakuló képet: "Kimaradt a kötetből H. L. valamennyi műfordítása, értékorientációs novellaelemzése és verse, valamint néhány további kritikája és tanulmánya (köztük megjelentek is), prózai írása és meséje, kimaradtak a folyóirat-, színház- és lemeztervek, a levelek." A nincstelenség előtt… 209.
4 Milián Orsolya, A nincs előtt, EX Symposion, 2006/56, Hekerle-szám, 57.
5 Érdemes ezt összevetni Balassa Hekerle írásairól tett megállapításával: "E könyv tanúsítja, hogy tudta: a mű mint megmerevedett tetem, mint zárt egész csak tetszhalott, mert minden valódi interpretáció és olvasat által valamilyen értelemben föltámad." Balassa i. m. 9.
6 A Kukorelly Endre Kicsit majd kevesebbet járkálok című 2001-es kötetét indító vers címe.
7 Balassa i. m. 5.
8 Milián Orsolya i. m. 57.
9 Balassa i. m. 6.
10 Milián i. m. 56.
11 Szkárosi Endre, A szerepkör elvesztése, EX Symposion 2006/56, Hekerle- szám, 7.
12 Hekerle László, Új nemzedék – új regény = A nincstelenség előtt… 94
13 Balassa Pétertől vettem át a kifejezést: "A nyitott forma mélyén, melynek ő »volt lehetni« egyik kritikusa, horror vacui lappang." Balassa i. m. 7.
14 Tóth Árpád, Nyugat, 1918, 19. szám
15 Hekerle László, Kiszabott élet (Kukorelly Endre: A valóság édessége) = H. L., A nincstelenség előtt… 70-71.
16 Tóth Árpád i. m.
17 Karinthy Frigyes, Utazás a koponyám körül = K. F., Mennyei Riport – Utazás a koponyám körül, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 336-337.
18 Kukorelly Endre, A kornétás. Hekerle Lászlóról, EX Symposion 2006/56, Hekerle-szám, 11.
19 Esterházy Péter, "A temetőben..." = E. P., A kitömött hattyú, Bp., Magvető, 198-199. Újraközölve az EX Symposion Hekerle-számában, 5.
20 Abody Rita, Elégtelen széljegyzetek – életszerelmem halálmargójára, EX Symposion 2006/56, Hekerle-szám, 17. Csernobil beleíródik Tábor Ádám még 1986-ban született H. László avagy a rettenetes év című versébe is: "Mérgező május-éj: / északkeleti szél: / Budapest felett / halálos fellegek / lebegnek édesen." EX Symposion 2006/56, Hekerle-szám, 6.
21 Szkárosi Endre, A szerepkör elvesztése… 7.
22 Kosztolányi Dezső, Esti Kornél – Esti Kornél kalandjai, Budapest, Unikornis, 1995, 10.
23 Garaczi László, A nincstelenség után, EX Symposion, 2006/56, Hekerle-szám, 63.
24 Garaczi László, Plasztik, Budapest, JAK-Magvető, 1985, 73. A részlet a tök IX. című szövegben olvasható. Az idézett részlet: "Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga, Varsónak égetett cukorszaga, Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga. Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvaj-szaga volt. Ezt nem állhatta." Kosztolányi i. m. 213.
25 Kosztolányi i. m. 211.
26 Kosztolányi i. m. 217.
27 Garaczi i. m. 64.
28 Kosztolányi i. m. 210.
29 Zeke Gyula, "Ismeri Ön Maupassant-t?", EX Symposion 2006/56, Hekerle- szám, belső borító
30 Németh Gábor, Ha egy mély nyár végi éjszakán, EX Symposion 2006/56, Hekerle-szám 59.
31 Balassa Péter i. m. 6.
32 Márton László, Katarzis helyett tudomásulvétel. Balassa Péterről, halála után két héttel, Jelenkor, 2003. szeptember
33 Milián i. m.
34 Radnóti Sándor, Emlékeim Balassa Péterről, Jelenkor, 2006. április
35 Kukorelly i. m. 10.
36 Vö. a következővel: "Asztalomon évek óta ott egy fénykép, amelyet nem tudok hová rakni. [....] Ha valaki jönne, és észrevenné e képet az asztalomon, valószínűleg azt hinné, esetleg kérdezné, rokonom, testvérem, unokatestvérem – lassan fiam-e ez az ifjú." Szkárosi Endre, A fénykép után, EX Symposion, 2006/56, Hekerle-szám, 75.

---

* 2006. évi esszépályázatunkra érkezett dolgozat. (A szerk.)