Az embereket évezredek óta izgatja, hogy a sorsuk miért éppen úgy alakul, ahogyan alakul. A kérdésen az írók is sokat tépelődtek, s tépelődnek ma is. Elég, ha a régmúltból az ókori görög sorstragédiákra, a közelmúltból pedig Thornton Wilder Szent Lajos király hídjára emlékeztetek. Sorsunk alakulásában nyilván számot kell vetnünk a történelem kiszámíthatatlan, vak – marxista terminológiával élve –, "objektív" erőivel, de számos filozófus elveti ezt a túlzó, fatalista felfogást, s fontos szerepet juttat az egyéni erőfeszítésnek, a jellemnek. Hérakleitosz szerint: Az ember sorsa az ember jelleme. Igor Safarevics, korunk kiemelkedő orosz gondolkodója is a mellett érvel, hogy az embertől rengeteg minden függ. Felkavaró megfogalmazása szerint: "amilyen célt tűz ki maga elé az ember, annyira futja az erejéből". Mindezeket Domokos Mátyás Nem- múló múlt című könyvének egyik önéletrajzi vonatkozású mondata juttatta eszembe: "Ötvenéves koromban jelent meg az első könyvem, mert tartottam magam ahhoz a magam gyártotta aforizmához, hogy: nem olyan fontos dolog az irodalom, hogy érdemes legyen hazudni érte." Meghökkentő kijelentés annak az embernek a szájából, akinek az irodalom volt a mindene, aki egész életét, minden percét, minden idegrezdülését a "betűs álmodozásoknak" (Ady) szentelte. Még tiszteletre méltóbb Domokos jellemszilárdsága, ha figyelembe vesszük, hogy közel volt a tűzhöz, hiszen több mint negyven éven át a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként dolgozott. (Ha a magyar irodalomban Osvát Ernő a szerkesztő, Domokos Mátyás a lektor! Csernus Tibor, Franciaországba szakadt piktor hazánkfia meg is festette az arcképét Vajda Miklós és Réz Pál társaságában, Három lektor című vásznán.) Nyilvánvaló: ha Domokos kicsit dorombolt volna a szocialista könyvkiadás mindenhatói körül, ha kicsit megac(z)élosodott volna, nem kellett volna várnia az ötödik ikszig saját kötete megjelenésére. Mert természetesen ő is vágyott saját kötetre. Nem volt híján a tudósi – sőt, huszonévesen a szépírói – becsvágynak sem, de nem bármi áron akart érvényesülni: hazugság és megalkuvás árán semmiképpen sem. Nem loholt, nem törtetett rangért, címekért. Így alakult ki az a méltánytalan helyzet, hogy bár huszadik századi irodalmunk egyik legjobb ismerője volt, még a kisdoktori fokozatot sem szerezte meg. Tudatosan választott, önként maradt háttérben. Az ő esetében kétségkívül igaz, hogy az ember sorsa az ember jelleme. Ne gondoljuk azonban, hogy Domokos sértődött, ítéletet osztó, doktriner erkölcscsőszként mindenki fölött pálcát tört, akinek könyve jelent meg 1948 és 1989 között. Nem! Tisztában volt vele, hogy a magyar kultúrának az említett időszakban is élnie, léteznie kellett – úgy, "ahogy lehetett". Sőt, az íróknak is élniük, sőt megélniük is kellett. Bibó Istvánnal együtt vallotta, hogy a magyarságnak vannak olyan nagyjai, akik, ha a szükség azt kívánta, akár Rákosi Mátyással is szóba álltak, mégis megőrizték tartásukat, erkölcsi tekintélyüket. (Például Kodály, akire a magyar zenekultúra sorsa, őrzése volt bízva.) Ellenben Domokos vérlázítónak tartotta, ha 1989 után a "hajdani marxista-leninista elkötelezettség manapság finnyás álliberális zsoldosai" mondtak erkölcsi ítéletet a negyven évet az "ahogy lehet" spanyolcsizmájában átvészelő, értékmentő klasszikusainkról.
A rendszerváltozás Domokos Mátyás életében is fordulatot hozott. Végre megkapta, ami már régen kijárt neki, Széchenyi- és Magyar Örökség-díjas lett, alapító tagja, majd 1992 és 1998 között ügyvezető elnöke volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. A nem időben jött siker miatt nem nyalogatta sebeit, a későn kapott elismerés pedig nem szédítette meg. E helyett elképesztő iramban és energiával dolgozott tovább, s 1989 után pályája hatalmas lendülettel ívelt fel. A rendszerváltozás után talán nem is volt olyan esztendő, hogy ne jelent volna meg vagy saját, önálló, vagy általa szerkesztett könyv. A Nap Kiadó szellemi atyjaként napvilágra segítette az In memoriam és az Emlékezések már több mint félszáz kötetet számláló sorozatát. E – ne féljünk kimondani – irodalomtörténetet teremtő sorozat nyolc darabját ő maga jegyezte, s szellemi horizontjáról tanúskodik, hogy Mándy Iván recepciójának történetét ugyanolyan színvonalon tudta összeállítani, mint Ady Endréét. Eredményei, az elismerések alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Domokos Mátyás révbe ért. Ha beérte volna az egyéni sikerrel, bezárkózhatott volna dolgozószobája elefántcsonttornyába, kényelmesen hátra dőlhetett volna karosszékében. Sok író, kritikus ezt tette: elfordultak a "parlagi" magyar valóságtól, s szövegből, betűből alkottak maguknak szövegirodalmat, betű-világot. Domokos Mátyás azonban azt vallotta, hogy ez az írói magatartás méltatlan a magyar irodalmi hagyományokhoz, és méltatlan két, talán legfőbb atyamesteréhez, Németh Lászlóhoz és Illyés Gyulához is. Igényes ember lévén, Domokos nem dugta a fejét homokba, s szembe mert nézni a lehangoló ténnyel, s ki is merte mondani: a rendszerváltás csődöt mondott. A létezett szocializmus nem múlt el, hanem csak alakot váltott, álarcot öltött, s tovább él velünk. Erre utal életében megjelent utolsó könyvének különös címe: Nem-múló múlt.
A kötetet vegyes műfajú, elegyes darabok töltik meg. Van benne filozófiai okfejtés Németh László Galileijéről, a szerző interjúja és a szerzővel készült interjú, finom lírai, bölcseleti esszé Weöres Sándor Öröklét című verséről, pársornyi, napilapban közzétett olvasói levél, kiállításon elhangzott megnyitó beszéd stb. A könyv azonban műfaji tarkasága ellenére sem esik szét, mert egységét biztosítja az alaphangja: a magyar köz- és irodalmi állapotok miatt érzett felelősség és csalódás hangja. Első pillantásra ez nem szembeszökő, mert Domokos Mátyás a rá jellemző diszkrécióval ír, de végül is a Nem-múló múlt a csalódás, a kiábrándulás könyve. Kétségbe azonban nem esett, "illúziótlan bölcsességgel" szemlélte a világot.
Mint sokan, Domokos is jóhiszeműen arra számított, hogy negyven év kommunista diktatúra után az élet – az irodalmi élet is! – visszatér a normális kerékvágásba, minden és mindenki a helyére kerül. Ehelyett azt látta, hogy a proletárdiktatúrát a "pluralizmusdiktatúra", a szocialista irodalmi terrort pedig a "pluralizmustól nemzett ízlésterror" váltotta fel. A testműszerészek (a verőlegények neve a krasznodari lágerben) szerepét pedig az "ideológiai terroristák" vették át. Azt kellett tapasztalnia, hogy az értékek és a minőség tagadása, a cinizmus körmönfontabban és hatékonyabban roncsolja a lelkeket, mint a kommunizmus kendőzetlen terrorja. Irodalmi közállapotunkat Balassa Péternek, az idő előtt elhunyt, felkapott liberális kritikusnak, esztétának egy kijelentése illusztrálja a legszemléletesebben: "Az írástudók felelőssége/árulása számomra pontosan ugyanannyi, mint egy erdei favágóé, vagy egy bioenergetikusé, vagy egy analfabétáé." Domokos Mátyás Balassának és a vele egyívásúaknak ezt a laza, trendi, posztmodern értékrendjét semmi szín alatt sem fogadta el, s újra és újra lándzsát tört az irodalom, az irodalmárok felelőssége mellett. A kiégettség, a nihilizmus ellenében Babitsot idézte: "Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek." Ahogy idősödött, Domokosnak, a kifinomult ízlésű irodalmárnak egyre fontosabbá vált az irodalom esztétikán túli üzenete. Szinte vesszőparipája lett az írástudók felelősségének firtatása, s ez elkerülhetetlenül vezette el Babitshoz. Ebben a vonatkozásban Domokos némileg Babitshoz hasonló utat járt be. Az évek múlásával neki is, a Jónás könyve költőjének is egyre fontosabbá váltak a magyar sorskérdések. 1918-ban Babits szerencsétlen pacifista eszméket hirdetett, élete vége felé pedig már, Kölcsey és Vörösmarty nyomában járva a nemzethaláltól rettegett: "s napkelte és napszállta közt / egy kisebb nemzet pusztul el. […] És már azt kérdik tőlem álmaim: / milyen lesz magyar nélkül a világ?" (Özönvizet, kőessőt, üstököst). Domokos Mátyás ugyan sohasem volt pacifista, és ifjúkorától kezdve szem előtt tartotta a magyar sorskérdéseket, de csak élete vége felé kerültek gondolkodása középpontjába. Szemléletének módosulását tükrözi utolsó nagy munkája is, A magyar esszé antológiája két monumentális kötete, melyekben a sorskérdéseinket vizsgáló legfontosabb esszéket gyűjtötte össze. Domokos Mátyás tisztában volt vele, hogy nálunk az irodalomnak nemcsak az olvasók szórakoztatása a feladata. Hirdette, hogy a "nemzeti sors nagy pillanataiban a magyar irodalom mindig elsőrendű választ adott az időszerű kérdésekre". Éppen ezért nem tudott napirendre térni fölötte, hogy ez a hagyomány megszakadni látszott, mivel a "játékos", a "szöveggyártó" irodalom hívei jutottak túlsúlyba irodalmunkban. Makacsul azon töprengett, hogy "1989 után miért nem hat jobban a kortárs írástudókra a század magyar irodalmának nagyszerű példatára". Máshol pedig – Pázmány után szabadon – kimondta az ítéletet: "Az ezredvég magyar írójának a munkássága nemigen kínál igazságra vezérlő kalauzokat."
Domokos másik nagy csalódása az volt, hogy kiújult a magyar irodalmi élet fekélye, a Kádár-rendszerben eltussolt népi-urbánus ellentét. Bár szívéhez emberileg nyilvánvalóan közelebb állt a népi Németh László, mint az urbánus Déry vagy Örkény, irodalmi teljesítményük miatt az utóbbi kettőt is őszintén kedvelte. A rendszerváltoztatás után ellenben szembesülnie kellett azzal a kiábrándító ténnyel, hogy az irodalmi érték csak kevés ember szemében fontos, a többség csak a szekértábor érdekét nézi. Domokos igyekezett meglelni az arany középutat, egyformán idegen volt tőle az "ádáz nemzeti öncélúság" (Fülep) és a posztmodern relativizmus cinizmusa. Sehogy sem tudott belenyugodni, hogy irodalmunk két egymásra acsarkodó táborra hasadt szét, hiszen ő maga az összekötő, a híd szerepét vállalta magára már korábban is. A huszadik század egyik legnagyobb magyar írójának tartotta Németh Lászlót, gondozta műveit, s nemcsak az íróval, hanem a Németh-lányokkal is baráti viszonyban volt. Ugyanakkor szívélyes kapcsolat fűzte ahhoz a Hatvany Lajoshoz is, aki Németh Lászlót szellemi különítményesnek, a "fajvédelmi tévhit" teoretikusának nevezte. S mindebben az a legbámulatosabb, hogy Domokos Mátyás e közben nem fordított a köpönyegén, nem árulta el sem Németh Lászlót, sem Hatvanyt, s önmagához is hű tudott maradni. Megtalálta e két, sok kérdésben egymástól homlokegyenest ellenkező eszmékért hevülő emberben is azokat az értékeket, amelyek sokáig csak összeköthették volna, s később össze is kötötték őket. Kevesen tudják ugyanis, hogy élete alkonyán Hatvany személyesen kereste föl sajkodi magányában a "kútmérgező" Németh Lászlót. Fájó, de ki kell mondani: Domokos közvetítő kísérlete nem járt sikerrel. Élete vége felé kénytelen volt belátni, hogy a "törzsi kötelékek" (D. M.), a több évtizedes barátságoknál, munkatársi kapcsolatoknál is erősebbek. Úgy hírlett, hogy a Holmi szerkesztőségében körötte is egyre fogyott a levegő.
1990 után sok író lépett politikusi pályára, ahogy Domokos Mátyás fogalmazott: felcsapott "suszterpolitikusnak". Domokos ezt igen nagy ellenszenvvel nézte, s az írástudók árulásának, legalábbis az irodalom elárulásának tartotta. Fenntartásait 1993-as, A mai írástudók árulása című cikkében fejtette ki. Ez a kötet egyetlen írása, amelyik némi bírálatra indított. Közzététele óta mindössze tizenhárom év telt el, s bár benne éltem a korban, s figyelemmel kísértem az eseményeket, ilyen rövid idő multán is találgatnom kellett, hogy kikre is célozhatott, kikről is van szó. A konzervatív táborra jellemző, hogy valamiféle rosszul értelmezett tapintatból kifolyólag, nem nevezik nevükön a kínos ügyekben elhíresült ellenlábasaikat. Két példát említek. Azt nem nehéz kitalálni, hogy korunk Besserwisser-szélkakas filozófusa, aki Németh Lászlót szellemi lomtárba utalta, nem más, mint Tamás Gáspár Miklós, de azt már vajmi kevesen tudják, hogy a Ducét dicsőítő "haladáselvű" költő Rónai Mihály András, a Haladás nevű, a népí írók ellen elképesztő kirohanásokat publikáló polgári radikális folyóirat munkatársa. A nomina sunt odiosa gyakorlatának típushibájáról, ha másért nem is, a szerencsétlen leendő filoszok munkáját megkönnyítendő, mindannyiunknak le kellene szokni.
Már volt szó róla, hogy sokféle, vegyes műfajú írás van ebben a szépküllemű kötetben. (A Nap Kiadó minden könyvére jellemző az igényes, gondos külső.) Egy-két valóban mérföldkőnek számító tanulmány mellett – elsősorban a Németh László Galileijéről írott cikkre gondolok – alkalmi, publicisztikai jellegű írások sorakoznak egymás mellett. De ezek között is jócskán akadnak gyöngyszemek. Például a Weöres Sándor Öröklét című remekművéről mindössze egy A/4-es lap terjedelemben értekezik, de olyan mélyen, értőn, finoman, hogy fölösleges szószaporítás lenne bármit is hozzátenni. "Odavetett" megállapításai között is parádés telitalálatok vannak. Lehet-e találóbban jellemezni az Egy mondat a zsarnokságról jelentőségét, történelmünkben játszott szerepét, mint Domokos Mátyás teszi: a 20. század Nemzeti dala. A vizuális tömegkultúráról is könyveket lehet összefecsegni, de Domokos egy mondattal többet mond, mint egy egész könyv: a tévé – az új tömegpusztító fegyver. Vagy egy másik példa: hosszas utánjárással sem tudtam kideríteni, hogy van-e valós művelődéstörténeti háttere az "abesszin gennyszívók" szókapcsolatnak, de ennél sziporkázóbb jellemzést nem igen olvastam sem Bóka Lászlóról, sem a Bókákról. Ennyiből is látszik, hogy Domokos Mátyás keményen odamondott az erkölcsi lécet leverőknek, de mindezt oly elegánsan, ízléssel tette, hogy egyszer sem süt át mondatain nemhogy a gyűlölet, de még a harag sem. Szókimondó szövegeit megmenti a kulturált hangnem, az igényes stílus és a bölcs rezignáltság. Talán mindössze egyszer indulatos a hangja: amikor a 2004. december 5-ei szégyenletes népszavazásról értekezik.
Domokos Mátyás szinte mindent elolvasott, szinte mindenről naprakészen tájékozott volt. Kétszázhetvenöt lapos könyvében mindössze egyszer vettem észre, hogy valami elkerülte a figyelmét. Megismétli azt az István király szájába adott, belénk sulykolt közhelyet, hogy az egynyelvű ország erőtlen, tehát nyissuk ki az ország határait, hadd jöjjenek a "szép idegenek". Mályusz Elemér 1941-ben, a Századokban, Az egynyelvű ország című cikkében, majd az ő nyomában, az ő érveit tovább szaporítva Vekerdi József – Domokos Mátyás hajdani társa az Eötvös Kollégiumban – meggyőzően bizonyították, hogy az eredeti latin szöveg nem ezt jelenti. István királynak esze ágában sem volt idegenekkel elárasztania az országot. A latin szöveg helyes értelme szerint, csupán a királyi udvar legyen többnyelvű.
A kötetből a humor sem hiányzik. Feledhetetlen a tréfamester, Kormos István története. 1957 komor novemberében, hogy csüggedt baráti társaságukba vidámságot, életkedvet vigyen, éjfél után, kilétét elfedve telefonon felhívta Szüdi Györgyöt, a vonalas munkásköltőt, fűzfapoétát, s megkérdezte tőle, hogyan "kell érteni a költő elvtársnak azokat a gyönyörű sorait, hogy a »A gatyából nem lesz balta, / akkor se, ha szűz lány varrta« – mert ő akárhogy töri a fejét, nem érti. – De elvtársam! – hörgött a telefonba az álmából felriasztott poéta. – Ez költészet." Hány ilyen történetet tudott Domokos Mátyás! Ezek az anekdoták többet érzékeltetnek a kor atmoszférájából, mint egy tucat, vaskos, tényszerű irodalomtörténeti kézikönyv. Pótolhatatlan veszteség, hogy nem jegyezte le emlékeit.
Könyvének elején Domokos rezignáltan kijelenti, hogy a "történelemben mindig ismétlődik minden, minduntalan. A Rossz is, és a Rossz körforgásának nemcsak tanúi lehetünk, de elszenvedői is vagyunk mostanában…" A történelemben járatlan ember mindaddig tamáskodva veheti tudomásul az ilyen borús kijelentéseket, amíg Domokos nem idézi Ferenczy Béninek az I. világháborús vereség kapcsán kifejtett gondolatait: "Akkor – az első nemzeti katasztrófa közben – éreztem magamat először igazán felnőtt tudattal magyarnak, és ennek révén vonzott és hódított meg Marx Kommunista Manifesztuma, reményt adott ez egy olyan világváltozásra, amikor már nem lesz baj, hogy elvesztjük Erdélyt és Nagybányát, és amikor mindenki valóban »világpolgár« lehet, aminek apám is gondolta magát." Milyen ismerős gondolat! Az egységesülő Európa kapcsán ugyanez a délibáb csalt és csal lépre számtalan embert, naivul azt gondolva, hogy eltűnnek majd a nemzetiségi ellentétek. A legtöbb határátkelőhelyen már valóban nem zaklat bennünket se határőr, se vámos, de a magyar nyelvű feliratot még most is leverik a multikulturalizmust zászlajára tűző Bábes-Bolyai Egyetemem Kolozsvárott. Lám, nemcsak a Rossz, de a naivitás is folyton ismétlődik a történelemben! (A hiszékenységnek legalább annyi mentsége lehet, hogy Marx ezt bocsánatos bűnnek tartotta.) Domokos Mátyás nem volt naiv és konokul kereste a megoldást a magyarság sorskérdéseire. Jobb megoldást, mint az Európa-gondolat, nem talált, de nem mert volna mérget venni rá, hogy ez mindent megold. Tartott tőle, hogy ebben a reményünkben is csalatkozni fogunk, de egyelőre, rövid távon nem tudott jobb megoldást. Az ellenben szent meggyőződése volt, hogy problémáinkra csak mi magunk találhatunk írt.
Domokos Mátyás rengeteget köszönhetett az irodalomnak. Már életükben klasszikusnak számító költők, írók – akiket mi csak könyvek, lexikonok lapjairól ismerünk – voltak a barátai, cimborái, jó ismerősei. Szédítő, hosszú felsorolás helyett csak néhány név: Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Fülep Lajos, Bibó István, Vas István, Ferenczy Béni, Pilinszky, Juhász Ferenc (évekig szobatársa volt a kiadóban), s kiváló Eötvös Kollégista társairól még nem is esett szó. Domokos Mátyás az irodalomnál csak önmagának köszönhet többet, annak, hogy az igazságot mindennél jobban szerette. Az írók, költők léte – mondja Domokos – a "műveikbe foglalt igazságon" dől el. Tegyük hozzá: a kritikusé, az irodalomtörténészé, az esszéíróé is. Ezért fogjuk olvasni Domokos Mátyás műveit még nagyon-nagyon sokáig.