|
WEHNER
TIBOR
A fények törései
Tarjáni Antal fotóművész kiállítása
Tarjáni Antal fotóművész Élet-terek
című kiállítása kapcsán két – a felvonultatott munkákat alapvetően meghatározó
– tényező-csoportot kell alaposan szemügyre vennünk: egy formait és egy
tartalmit. A formai jellemzők természetesen az alkalmazott technikából
eredeztethetők, míg a tartalmiak a képileg megragadott környezet, a befogadó
tér, illetve a befogadó térrel teremtett alkotói viszony függvényei. És
mert a kiállítás művein a technika és a képi térmeghatározás egymást kölcsönösen
feltételező, harmonikus viszonyt teremt, egy rendkívül érzékeny, a hely
szellemével áthatott, a korszak, a közelmúlt és napjaink jelenségeit pontosan
dokumentáló és analizáló, de mégis költői ihletettségű látleletet feltáró
és közvetítő képsorozat befogadói lehetünk.
A civilben
erdőmérnök, ötvenes éveiben járó Tarjáni Antal gyermekkorától fotografál,
de hivatásszerűen a hetvenes évek óta készíti képeit. Az országos fórumokon
bemutatott munkái és az önálló kiállításokká rendezett kollekciói azt tanúsították,
hogy elsősorban a természet, a természet és az ember kapcsolata, illetve
a természetkárosítások jelensége és a természetnek való visszahódítás,
a rekultiváció problémaköre foglalkoztatta. Mindemellett művészete egyre
inkább összefonódott a hetvenes évek második fele óta életterévé vált Tatabánya,
a tatai szénmedence ipari-bányászati közegével: képei sajátos krónikáját
írták a térség, illetve a térség által szimbolizáltan a közép-európai régió
látszólagos fellendülésekkel és valóságos hanyatlásokkal, abszurditásokkal
és súlyos válságokkal terhelt történetének. A város, a városi térségek,
az ember által teremtett második természet, a mesterséges környezet jelenségvilágát
tükröztető felvételeit e művész a fotózási eljárások technikai forradalmának
időszakában, a művészeti képalkotás egyre inkább kitáguló lehetőségeinek,
végletes tökéletesedésének korszakában egy kezdetlegesnek tűnő eljárással
készíti: a camera obscura segítségével. A camera obscura a fotográfia kezdeti
fázisait, illetve a fotográfia előtti képalkotó, képrögzítő kísérleteket
idézheti fel emlékezetünkben. A fotóművészet történeti feldolgozásai emlékeznek
meg arról: „Igen korán megfigyelték, hogy ha egy apró lyukat fúrnak egy
szoba falába, a sötét szobában, a lyukkal ellentétes, szemben levő oldalon
megjelenik a külvilág fordított, ’feje tetejére állított’ képe.” A sötét
szoba, vagy a sötét kamra – a camera obscura – kép-jelenségére először
valószínűleg a kínaiak figyeltek fel az időszámításunk előtti 4. században,
majd a középkor évszázadainak tudósai és művészei – köztük Leonardo da
Vinci és Giovanni Battista della Porta – írták le és tökéletesítették,
amelynek eredményeként később ebből az eszközből alakult ki a mai fényképezőgép.
Tarjáni Antal
az évszázadok óta változatlan elv szerint, egy régi fényképezőgép átalakításával
készítette el legújabbkori camera obscuráját, amelyet korábban hengerlyukkameraként
alkalmazott – s így fotografálta sajátosan torzított, Az én Tatabányám
című 2002-es sorozatát –, majd egy 6x6-os, rollfilmes kamerát építve alkotta
meg az Élet-terek sorozat képeit. Alkotói vallomása szerint az öreg
gép eredeti keresőjét – amely a tengelypont ismeretét biztosítja – meghagyta,
a rögzítésre váró teljes képet azonban továbbra sem látja benne, mivel
normál látószögű, szemben a kamera erősen széleslátószögű voltával, vagyis
a felvételek során elsősorban a megérzéseire kell hagyatkoznia ahhoz, hogy
az kerüljön a képre, amit és amennyit az adott térben fotografálni szeretne.
Így, a választott térben tapogatózva, a tudatosságok és esetlegességek
metszéspontján, a perspektivikus hatások különös fénytörésében készülnek
azok a fekete-fehér, a negatívról mindig a teljes kockát kinagyító Tarjáni
Antal-alkotta, egyszerre régi és modern camera obscura-felvételek, amelyek
a művész számára a kilencvenes évektől „egy külön világot teremtettek.”
Ebben a „külön
világban” nem jelenik meg az ember, csak az ember létének vagy egykori
tevékenységének nyoma: a nemcsak itt éltek és élők számára is dús jelentésekkel
terhes régi és új épületek, az ipari objektumok, a városi díszletek, a
szobrok, az üres utak, a romok és egy-egy természet-kivágat a Tarjáni-kép
tárgya. A tatabányai, a tatai, a rédei, az esztergomi és komáromi terekben
rögzített képek lényege a hiány: az, hogy a város, az utca, a tér, a ház
mindig néptelen, az út üres, a rom a végső enyészetnek átadottan elhanyagolt,
a szobor végtelen magányba burkolt, s az, hogy egy valójában az élettől
lüktető térségben minden elhagyatott. A fekete-fehér szigorúságával fogalmazó
kompozíciók különös alkotói üzenete abban a kép-jelenségben is összegződik,
hogy az élet jelenségei mögött maga az élet rejtőzködővé vált. A különös
nézőpontokból szemlélt objektumok és mindennapi rekvizitumok memento-szerű
sugárzásúak: őrzik valaminek, valami nem pontosan meghatározottnak az emlékét.
Átitatottak a monotóniából, a ridegségből, a merevségből, az otthontalanságból,
a lepusztultságból, a hajdani, talminak bizonyult értékek elveszéséből
eredő végtelen szomorúsággal, a fények és az árnyékok, a megfoghatatlan
szürkeségek sejtelmes átmenetei által életre keltett lírai vágyakozásokkal.
Tarjáni Antal
képsorozatának élet-terei paradox módon halott térségek, és mint terek
szorongatón önmagukba zárulók: tágasoknak vagy határtalanoknak semmiképpen
sem nevezhetők. E közegekben még a magány sem lehet jelen. Ám a szomorúságok
és a lemondások, a reménytelenségek és a múlandóságok eme tükröztetése
mégsem torkoll kíméletlen, végső kilátástalanságba: a régmúlt megkopott
emlékei, az enyészet szépségei, az ürességek fennkölt csendjei mindig megcsillantanak
egy-egy, a camera obscura nyílásán beszüremlő, a hiányok tereit betöltő
reménység-fénysugarat.
(Budapest, Jövő Háza Központ, Teátrum-hajó,
2006 novembere)

|
|