Tarjáni Antal fotóművész Élet-terek című kiállítása kapcsán két – a felvonultatott munkákat alapvetően meghatározó – tényező-csoportot kell alaposan szemügyre vennünk: egy formait és egy tartalmit. A formai jellemzők természetesen az alkalmazott technikából eredeztethetők, míg a tartalmiak a képileg megragadott környezet, a befogadó tér, illetve a befogadó térrel teremtett alkotói viszony függvényei. És mert a kiállítás művein a technika és a képi térmeghatározás egymást kölcsönösen feltételező, harmonikus viszonyt teremt, egy rendkívül érzékeny, a hely szellemével áthatott, a korszak, a közelmúlt és napjaink jelenségeit pontosan dokumentáló és analizáló, de mégis költői ihletettségű látleletet feltáró és közvetítő képsorozat befogadói lehetünk.
     A civilben erdőmérnök, ötvenes éveiben járó Tarjáni Antal gyermekkorától fotografál, de hivatásszerűen a hetvenes évek óta készíti képeit. Az országos fórumokon bemutatott munkái és az önálló kiállításokká rendezett kollekciói azt tanúsították, hogy elsősorban a természet, a természet és az ember kapcsolata, illetve a természetkárosítások jelensége és a természetnek való visszahódítás, a rekultiváció problémaköre foglalkoztatta. Mindemellett művészete egyre inkább összefonódott a hetvenes évek második fele óta életterévé vált Tatabánya, a tatai szénmedence ipari-bányászati közegével: képei sajátos krónikáját írták a térség, illetve a térség által szimbolizáltan a közép-európai régió látszólagos fellendülésekkel és valóságos hanyatlásokkal, abszurditásokkal és súlyos válságokkal terhelt történetének. A város, a városi térségek, az ember által teremtett második természet, a mesterséges környezet jelenségvilágát tükröztető felvételeit e művész a fotózási eljárások technikai forradalmának időszakában, a művészeti képalkotás egyre inkább kitáguló lehetőségeinek, végletes tökéletesedésének korszakában egy kezdetlegesnek tűnő eljárással készíti: a camera obscura segítségével. A camera obscura a fotográfia kezdeti fázisait, illetve a fotográfia előtti képalkotó, képrögzítő kísérleteket idézheti fel emlékezetünkben. A fotóművészet történeti feldolgozásai emlékeznek meg arról: „Igen korán megfigyelték, hogy ha egy apró lyukat fúrnak egy szoba falába, a sötét szobában, a lyukkal ellentétes, szemben levő oldalon megjelenik a külvilág fordított, ’feje tetejére állított’ képe.” A sötét szoba, vagy a sötét kamra – a camera obscura – kép-jelenségére először valószínűleg a kínaiak figyeltek fel az időszámításunk előtti 4. században, majd a középkor évszázadainak tudósai és művészei – köztük Leonardo da Vinci és Giovanni Battista della Porta – írták le és tökéletesítették, amelynek eredményeként később ebből az eszközből alakult ki a mai fényképezőgép.
     Tarjáni Antal az évszázadok óta változatlan elv szerint, egy régi fényképezőgép átalakításával készítette el legújabbkori camera obscuráját, amelyet korábban hengerlyukkameraként alkalmazott – s így fotografálta sajátosan torzított, Az én Tatabányám című 2002-es sorozatát –, majd egy 6x6-os, rollfilmes kamerát építve alkotta meg az Élet-terek sorozat képeit. Alkotói vallomása szerint az öreg gép eredeti keresőjét – amely a tengelypont ismeretét biztosítja – meghagyta, a rögzítésre váró teljes képet azonban továbbra sem látja benne, mivel normál látószögű, szemben a kamera erősen széleslátószögű voltával, vagyis a felvételek során elsősorban a megérzéseire kell hagyatkoznia ahhoz, hogy az kerüljön a képre, amit és amennyit az adott térben fotografálni szeretne. Így, a választott térben tapogatózva, a tudatosságok és esetlegességek metszéspontján, a perspektivikus hatások különös fénytörésében készülnek azok a fekete-fehér, a negatívról mindig a teljes kockát kinagyító Tarjáni Antal-alkotta, egyszerre régi és modern camera obscura-felvételek, amelyek a művész számára a kilencvenes évektől „egy külön világot teremtettek.”
     Ebben a „külön világban” nem jelenik meg az ember, csak az ember létének vagy egykori tevékenységének nyoma: a nemcsak itt éltek és élők számára is dús jelentésekkel terhes régi és új épületek, az ipari objektumok, a városi díszletek, a szobrok, az üres utak, a romok és egy-egy természet-kivágat a Tarjáni-kép tárgya. A tatabányai, a tatai, a rédei, az esztergomi és komáromi terekben rögzített képek lényege a hiány: az, hogy a város, az utca, a tér, a ház mindig néptelen, az út üres, a rom a végső enyészetnek átadottan elhanyagolt, a szobor végtelen magányba burkolt, s az, hogy egy valójában az élettől lüktető térségben minden elhagyatott. A fekete-fehér szigorúságával fogalmazó kompozíciók különös alkotói üzenete abban a kép-jelenségben is összegződik, hogy az élet jelenségei mögött maga az élet rejtőzködővé vált. A különös nézőpontokból szemlélt objektumok és mindennapi rekvizitumok memento-szerű sugárzásúak: őrzik valaminek, valami nem pontosan meghatározottnak az emlékét. Átitatottak a monotóniából, a ridegségből, a merevségből, az otthontalanságból, a lepusztultságból, a hajdani, talminak bizonyult értékek elveszéséből eredő végtelen szomorúsággal, a fények és az árnyékok, a megfoghatatlan szürkeségek sejtelmes átmenetei által életre keltett lírai vágyakozásokkal.
     Tarjáni Antal képsorozatának élet-terei paradox módon halott térségek, és mint terek szorongatón önmagukba zárulók: tágasoknak vagy határtalanoknak semmiképpen sem nevezhetők. E közegekben még a magány sem lehet jelen. Ám a szomorúságok és a lemondások, a reménytelenségek és a múlandóságok eme tükröztetése mégsem torkoll kíméletlen, végső kilátástalanságba: a régmúlt megkopott emlékei, az enyészet szépségei, az ürességek fennkölt csendjei mindig megcsillantanak egy-egy, a camera obscura nyílásán beszüremlő, a hiányok tereit betöltő reménység-fénysugarat.

(Budapest, Jövő Háza Központ, Teátrum-hajó, 2006 novembere)