„De azt, amit elmondhattam, vagy legalábbis egy részét, és merem remélni, hogy nem a legkevésbé mulattatót, azt hiszem, elmondtam, és azt hiszem, olyan messze vittem az úton, amilyen messzire az adott helyzetben és körülmények között, mindent figyelembe véve csak vihettem.”

(S. Beckett: Watt)

Az olvasmány: a tartalomjegyzékekben w. betűvel jelölt személy, az író-művészettörténész alteregója különös vidéken, a nem-írás tájain utazik. És áthallásos hallgatásba burkolódzva, tíz állomáson elidőz. E tíz állomás, tíz műdarab jelenik meg egy-egy lapszámban, a teljes oldalt elfoglalva. A sorozat visszavont írás, olyan „nem-írás”, mely „totális írás”. „A semmi valamivé alakulásának megfoghatatlanságokba emelkedő jelensége ez.”. Továbbá: „(Visszavonhatatlanul írás-, másolás-, idézés-, olvasás- és gondolatvédett szöveg.)” Mondja a szerző – w. –, kinek jogait máris megsértve, a magát „idézésvédettnek” deklaráló szövegből idéztem. Nem tehettem mást, w. szabadon utazik, ott; a napló csak követné az elemzés esendő eszközeivel, itt.
     A sorozat darabjai a Semmi tartományában, azaz a szemlélő gondolatvilágában válnak műalkotássá, ugyanakkor ön-és létmeghatározó megindultságban a folytonos újrakezdés, a kifejezés, a létesítés bús és derűs gesztusairól is tudósítanak. Mi a nem-írás műfaja? Útikönyv egy olyan vidékről, ahonnan nem tér vissza az utazó? Az opusok talán a konkrét időt is ellenpontozták vagy éppen a sodrába estek; a lapszámok, a szerkesztés, a papiros, a nyomdatechnika, a sokszorosított megjelenés s egyéb körülmények a műalkotások formálható nyersanyaga voltak.
     Itt a helyszín, a Semmi talán úgy keletkezik, hogy összehúzódik a megelőző állapottalanság, s helyet szorít magában a teremtésnek. A teremtés előtti pillanat a Semmi. A Semmi már az a hely, ahol az elkövetkező sarjadás, benépesülés, nyüzsgés valódi lesz. A Semmi: a lehetséges, de számunkra valóságosabb a megfoghatónál. Új és ismerős vidék: a Semmibe helyezendő képzetek árny-anyagán átsejlik a keletkezés előtti űr. A Semmiben már jelen van, ami még nincs, s ’jelenlétének’ e minősége állandó és örökös akkor is, ha elfelejtettük, mert a helyét más valami (annak jelenség-változata) foglalta el átmenetileg. Ide tart w. Feltehető, hogy ez az összehúzódó mozgás, melyben a dús Semmi helyet szorít magának, e megfoghatatlan jelenség az egyetlen állandóság, melyről, a gravitációtól elbűvölten tán csak képzetünk lehet, de amit a táguló világegyetem eszméje is sejtet: messze tőlünk a Semmi létrejöttének emelkedett pillanata ismétli magát, s az a Közép. Kétséges, hogy ez a jelenség kizárólag a Kozmoszra vonatkoztatható, s az a vákuum, melyben a w.-opus él és hal, puszta analógia volna csak, mármint hipotézis-valóság. „S az a nagy Valaki akarja, / Hogy az eszéből ki ne essék / Emléke egy köd-múltnak”, írja Ady. Ezt az utat járja be tíz lapszámon át w. Szindbádi út ez a létkérdésről, azaz a vanról.
     Ha utat említünk, Szindbád-w. nem a legendás Sztalker, aki meglábalt terepen jár, a mi vezetőnk nem tér vissza, elvegyül végül a maga prizmás logikájával létesített, tarkán zuhogó színei között. Azzal a tanulsággal, hogy az igazi út egyirányú, nincs visszatérés, az utas maga az út (Cantata profana), csak megérkezni lehet. Mintha az utazót a Közép, az opusok vákuuma szippantaná át az átváltozások sorozatán. A gondolkodásban talán a tudat alatti értesültség lehet e művek helye, az érzékelés szünete, melyben mégis az a tárgy, téma, létlenyomat uralkodik, ami még hallucináció gyanánt is csak lappang. S mivel sorozat, belső viszonyosság és viszonylagosság, klímája van, antropometrikus méretet ölt és léptéke lesz. Olyan hangulat, melyet nem benyomás kelt, s mégis arra a tágas, lét-teli vidékre tárul, ahol létfüggőségben szenvednek a nem-valósuló dolgok, s ahogy e függőségüket a Semmi előtti ’állapot’ áthatja, különös minőségű ’valósággá’ alakulnak át. E van-nincs tér: keletkeztető minőségű erőtér, itt jelenik meg a mű. Nyersen szólva: a szerző gesztusa nem a hité, mely kikönyörög, hanem a rítusé, mely tárgyának mágikus tartalmat követelve teremt.
     Kétféle időm van az 1. darabhoz: a tavalyi megjelenés ideje, és rá egy évre, 2006 márciusa. Ez áll a fehér lap mértani közepén: „EZ EGY KÉP (A MODERN MŰVÉSZET LEGTITOKZATOSABB ALKOTÁSA)” A zárójelbeli szöveg új sorban, az első alatt van, középen. Eszköztelen alkotás, fehér lapon betűk, ez volna a KÉP. Szertelenül tesz elénk tágterű vidéket az alkotó. A tavaly februári jegyzet a sorozat-idő kezdetéről való, a mű még kontextus nélkül, társtalanul, magában áll. A jegyzet az opus mint műtárgy megközelítésére tett kísérletről számol be, azzal a meghagyással, hogy általában a vizsgálat eszköze a maga praktikusnak tetsző, azaz felidéző és kísérletező mivoltában eltorzíthatja a KÉP-et, mert egyrészt a kész műből következtet a témára s előzményeire, másrészt hajdani jelenségek vizsgálatakor bizonyult célravezetőnek, s mégis kényszerűen érte kell nyúlnom: korábbi tettemnek vetem alá a vadonatúj műtárgyat, ismételek, felidézek, másolok. Az eszköz csak e mű függelmében létezik, nem autonóm, s genezise sem egytövű vele. Íme, a tavalyi jegyzet s a tavalyi hó: Noha sokszorosított reprodukció, emberi hévvel, alaposan kidolgozott kép. A fehér mező a kép, feltehető, hogy magát a fehéret ábrázolja; a felirat nem cím, inkább tájékoztatás, a megértést mozdítja elő, a lapoldal azt közli, hogy van egy fehér mező szöveggel, mely KÉP-nek nevezi magát; elhiszem, tehát mint képhez közelítek hozzá. Kiviszem a kertbe a folyóiratot, s az egyszerűség szerzett jogán lefektetem a fehérre, a hóra; a lehetséges témára teszem a képet; a vele szemközti lapot betakarom hóval, ne zavarjon. A táj: havas kert, szürkébe hajló, téli nap, vízszintes terep. A képen a szín, akár körülötte a hó: kékesfehér jéglencsék, apró, fekete árnyék-göbökkel; a kép pillanatra környezetének hasonmása és összegző kivonata, mintha tőle értesülnék egy szín-lényegről, s úgy ismernék rá a környezet ’hasonló’ színére; aztán belevész a hóba. Előbújik a nap, átragyogja az évszakot, s itt a tél-tavasz közti átmeneti perc meglepő időtlensége. Közelebb hajolok, a fény mintegy 45 fokban esik a papírosra, szemmagasságom szintén, amikor az újságlap káprázni kezd, és zengve előragyog a kép témája, a megható, színtelenül Nap-színű fehér. És a papír kővidékén, a kristálylapok tükröződéseiben a nap tavaszias ingerei, fény-reflexei mint nyüzsgő élet, sokasodnak. Eltűntek, felhő úszott a nap elé, ismét tél van. A kísérlet eredménnyel járt. Estére kelve, 18 óra 21-kor a reflexszerű szín-játék visszahúzódott a maga papír-felszín alatti, fény-szilánkokkal aládúcolt, téli járataiba, mintha csak káprázat lett volna a déli kirajzás, a kép kimerülten, belülről dereng a havon. Behozom, óvatosan szárítgatom. Esti összegzés: nem tudható, hogy a kép mit ábrázol, de bizonyos, hogy 2005. február 26-án, 12 óra 8 perckor a fehér szín portréja volt látható. Utóbb teszem hozzá: és el is tűnt, látásvédetté vált. ’Fény derült’ az opus egyik valószerű jelentésére, s a szerző teremtve eltüntető cselekedetéhez hasonló jelenségnek – a konkrét táj egy különös pillanatában – tanúja voltam. Ma az 1. mű, a sorozat darabjaként mint fogalmi portré már a végkicsengést is sejteti, társaival a Semmi tér-idejébe helyeződött, s ugyanakkor auftakt-szerepű, de valóban az-e? A naptári ’idő’, az ütemezett megjelenés okozza, hogy a sorozatot lineáris sornak, nem pedig olyan – a lényegét sugalló – nincs-térnek képzelem el, melyben  az irányok sors- vagy véletlenszerűek, s bármelyik opus lehet az indulás, az áthaladás s a megérkezés pontja, hiszen csak néhány útvariáción végighaladva – ha az állomások szemre nem is hasonlítanak egymásra –, a lényeget tekintve mindig ugyanoda, egyazon helyre jutok el. Kérdés: a tavalyi, lapszámonkénti olvasásélmények egybevágnak-e az ideivel, amikor egy ültő helyben, akár kedv szerinti variációban is, végigolvasható a teljes sorozat? Kétféle idő és út? Valószínű, hogy minden út egyéni élmény, saját fátum. A tíz opus permutációja 3.628.800 utat ad ki. Elég rá egy élet? Még az oda-vissza viszonylatra is alig. P. megjárta az Északi-sarkot, s nem tért vissza. Gondoljunk V.-re, ki a Kalevala terében élt. A. új szemüvegén át fürkészi, a csalárd felszín mint hasad. K. Cs. célhoz ért Tibetben. M. Rodostóból járt haza leveleiben. Az aranyérmes E. átúszta az ifjúkort. G. külföldön könyvbe lapoz a lámpafényben. B. szerepek úthosszán követi tenmagát. Fohászkodjunk X.-ért, ki hamarosan útra kel.
     Mintha két nyelven hallgatna a „(lefordíthatatlan szójáték)”, a 2. írás. E közlemény úgy lesz művé, hogy zárójelbe tett állapotában önmaga helyét jelöli ki: ímhol a lefordíthatatlan szójáték – helye. Ám szóhoz szó nem kapcsolható, s az írásképnek nincs hangja. Noha bizonyosan ez az a hely, a szójáték még sincs itt, pedig létezik, s tényleg olyan játékos és találó, hogy nem lehet lefordítani. Ő kimondta és nevet, térdét csapkodja, úgy nevet, s megütközve bámulunk rá. Nem így történhetett, mert nincs ember, aki kimondhatná, hiszen ahol a szójáték a gondolatban felötlött, nincs beszéd és nincs nevetés. Mégis: itt, s a többi opusban nemkülönben, a megnevezés mágikus ereje úgy artikulálódik fosztóképzős állítmányként, hogy a ’lefordít’ ige -hatatlanja nem idézi elő az ige hiányát. Másféle terű a következő, a 3. állomás, noha gondolatmenete az előbbihez társítható: „a faültető favágó korántsem állítható párhuzamba a fuldokló úszómesterrel”. Archaikus vonása emlékrögöket mozdít meg, mert olyan közmondásszerű kijelentésnek tetszik, mely ellentétre épül. Ugyanakkor a két jelzős szerkezet kontrasztja párhuzamos. Témája a látvány és annak leírásakor keletkezett csapda, melyet w. egy bizarr megállapítással lép át, s éppen e megállapítás takarásában rejlik a mű megvalósulása. Ugyanebbe a vonulatba vonható a „flörtölsz mint a talajvíz”, a 4. számban. Szójáték-formában írt, még félreolvasást, elírást is megengedő kijelentés, félig bók, félig helyzet-adta elszólás. Mélyén drámai kifejlet rejtőzik, a talajvíz kiszámíthatatlan, s mint az elemi csapás, fékezhetetlen. A fanyar kijelentésen lappangó alapérzés, szorongás sejlik át, ám a felszín fecsegő, unott rétege jellegtelen élethelyzet: A.-nak zsenánt B. közeledése, s kimondja, flörtölsz mint a talajvíz; a szoknyabolond C. teszi a szépet D.-nek, s C.-né, férje zabolátlan vérmességére célozva kimondja, flörtölsz mint a talajvíz; E.-né, hogy előléptessék, főnöke, F. idétlen élcein feltűnően visong, mire E. legyint s flegmával megjegyzi, flörtölsz mint a talajvíz stb. A felszín ideje a megelégeléssel vegyes, kesernyés unalom órája, a pestis előjele. w. a cselekménybe lép, fölemel egy poharat az asztalról, s a terítőre loccsantja a bort. A vörös szín nem hagy nyomot a fehér abroszon, ez még nem az a hely. A dolgok alján vészt gyanít, ám egy humoros szójátékkal emberléptékűvé és legyőzhetővé teszi, s tán mégis van némi remény.
     Az 5. helyre ér. Vár. Ám „egyre gyakrabban nem jön”. Itt kell várakoznia? Ez a várakozás praktikus módja?  És kérdez: Lehet-e nem jönni? Az egyre gyakrabban nem jönni ugyanaz-e, mint az egyre ritkábban jönni? Jönni vagy nem jönni bárhonnan lehet? Amikor nem jövök, mégis jövök? S aki vár, hogy elindulhasson, arról is ugyanez gondolható? Ami jön, sosem jön? Teljes az elnemjövetel, a lélek általános szomjúsága? Csak ez a szomjúság létezik, ez a lélek tükre, melyben Ő áll? Ő: a Szomjak Szomja, azaz minden szomjúság Éltető Forrása? S ha pillanatra csitul a szomj, a lélek megvakul? Vagy a szomj, mely hiány, ha elmúlik, bár a hiány csak teljesebb, minden jóra fordul? w. néhány kép mellett töprengve elhalad, majd visszatér.
     Haragos kérdés a 6. mű: „(újra lángra lobban a kultúrkoksz?)”. Ismét alágyújtanak, s iramodik a láng – megint országosan zakatolni, brigádnaplóba színházjegyet ragasztani, vállalati névadóünnepségen a csecsemő nyakába úttörőnyakkendőt kötni, kegyelet és hála virágait elhelyezni, júdásablakon bepillantani, alulról jött javaslatot tenni, kohójában az új típusú új ember, köpet-koton-feketevonat, kultúrpolitika, Lenin-fej zsírból a hentesbolt kirakatában, munkásköltőt bemutatni, megbonthatatlan-örök, tapasztalatcsere és borharapó, nagy tömegeinek szívében élni, nőnapi szabványszegfű és úgy a munkában, mint a magánéletben, optimistának lenni, országos és nagy nemzetközi seregszemléje, pártonkívüli pártfeladata, politikai tartalommal megtölteni, tisztességben megőszülni és búcsúestünkön rácsoskaput-rácsoskaput-rig-liz-ni? –, vagy belobban magától? A mélységes nincs-térben vonat zakatol, ott utazik w. Kibámul az ablakon. Az elhagyatott, kísértetiesen néptelen gyártelep mellett a hajdanvolt heroikus küzdelem salakhegye: meddőhányó. Szél kavarja a szürke port. w. megborzong. Rágyújt. Az ablak tükrében a gyufaláng, mint a máglya, a kinti tájra vetül.
     A 7., 9. és 10. rész újszerűen, lábjegyzetekkel van ellátva. Közülük kettőben ott a lábjegyzetelt írás is, ám a 9. szövege teljes visszavontságban van jelen, s három lapalji jegyzet – melyek egymásra is ’megjegyzést tesznek’ – szól e láthatatlan és rendkívül kényes, vérzékeny szövegtestről. A kifejezés eszköztelensége az 1. opusénál is magasabb fokú, a megjegyzés arra a szövegre vonatkozik, ami nincs jelen, s mégis érvényes rá a sorozaton végigvonuló alkotói attitűd, a ’helyszín’ beszédes nyelvén hallgat. Lábjegyzet: „Ezt a szöveget reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus, mechanikus, fényképészeti úton vagy más módon – közölni tilos. Ezen túlmenően is minden jog fenntartva.” Ehhez megjegyzés: „Egyben szigorúan olvasásvédett szöveg.” Ennek megjegyzése: „(A kör valóságos és jelképes síkon is bezárult.)” Az üres lapra nem-írt „szöveg” a rá vonatkozó meghatározásokkal, a sokszorosítás és közlés megtiltásával úgy válik alkotássá, hogy a mű sorsa maga a mű. Bemérem a helyét s nem férek hozzá. Kétségtelen, hogy nem-olvashatósága tökéletes, s noha megjelenésének módja, a nyomdatechnika hasonló a cenzúrázott szövegek nem-olvashatóságához, mégis különbözik tőlük. Ez az opus úgy magamaga, hogy a rá vonatkozó lábjegyzet értelmében közölhetetlen, hát nincs is itt. És itt ’van’ a papíron mint nem-szöveg. De a szerző nem adott engedélyt a kinyomtatására, tehát még sincs itt, ahol közölték, a sokszorosított folyóirat 105. oldalán. Utánnyomása, helyesbítése, átírása is lehetetlen. Felvetődik, ha az üres lap maga a mű, akkor a papírkereskedés raktárkészlete, sőt minden szabad felület, elsimított homok, amire írni lehet: műalkotás. Ha így volna, úgy az eredményt tekintve az is igaz, hogy mind-mind a cenzúra áldozata: nincs rájuk nyomtatva, nincs homokba írva a műalkotásoknak az a végtelen sora, mely nem jelent meg. Utóidőben élünk, meg nem jelent szövegek fölé írunk újakat? Újféle módon, tőlük mindenképpen elütő – mert leírt – szavakkal, s róluk, akiktől származunk, mit sem tudva, érthetetlen – mert látható – írásjeleinkkel satírozzuk be, fedjük el a holnemvolt műveket? S ha nem-írással írunk rájuk, és a két írásmű rétege egymásra vetül, vajon egybecsengnek-e a kétfélén néma szavak? A csend dupluma ez, vagy bele kell lapoznunk a nincs-szavak csendszótárába s az elfeledett szavakéba? Nagy különbség van e 9. műdarab tilalmai s a cenzoréi között. Az utóbbitól két írásjelet idézek 1962-ből, midőn a Magyar Helikonnál a Móricz-összest ’olvashatóvá’ gyámolította:
     […]
     .......................................………
     A két írásjel jelentése: „Néhány helyen – a népek barátságát sértő rossz hangzású vagy félreérthető mondatok esetében – mégis a kihagyás mellett döntöttünk, s ezt jelezzük is: amennyiben mondat vagy mondatrész marad el, azt […] jellel, ahol bekezdésnyi vagy annál több, ott egy kipontozott sorral.” Kérdések: A népek olvassák Móriczot? Ha egy nép tagjai egymással sem barátságosak, a körükből ötletszerű mintavétellel nyert populáció rámosolyog-e a másik népből vett mintára? A cenzúra csiklandós tréfa-e? Meglehet, nem egykönnyen érték el a sorozatszerkesztők mint könyves emberek, hogy jel maradjon ott, ahol a klasszikus szövegből töröltek. A 9. opust lehetetlen cenzúrázni, legfeljebb az ’üres’, laprészt lehet kihagyni a folyóiratból, s az magával rántja a vonatkozó jegyzeteket is. Ám akkor a sorozat terének egy olyan üregébe lavírozódik w., olyan típusú ’megformálatlan’, ’ihlettelen’ semmibe, mely már megformálandó nyersanyagként része az alkotói térnek, s amibe – mint önmaga kisebb részletébe – a sorozat hatalmas, potenciális tere nem szorítható be. Korábban már szóba jött: a lapszámok, a szerkesztés, a papiros, a nyomdatechnika stb. a sorozat nyersanyaga. Ekképp az oldal kihagyása – akció, tett mivolta ellenére – nem több alaktalan, formálatlan nyersanyagnál, s nem válik társszerzői gesztussá.
     Lábjegyzet-műfaj. A szerző a 9. darab megírásakor egy eddig ismeretlen formával élt: a láthatatlan szöveghez fűzött megjegyzésekből tárult elénk a mű. Noha én – fűzi hozzá w.  – mindvégig konkrét tájakon jártam.
     A 7. és 10. darabnak helyszíne és keltezése is van. Buda, 4004. Mintha visszaemlékezést, egy előrevetett naplót olvasnék: ismeretlen hely, s rég ott van az emlékekben. Memoriter, ám utólagos ráismerés. A 7. mű indulós-transzparenses áprilisában vonulunk a dísztribün előtt, hátramenetben, ám vígan előre. S közben áttolatunk a 6. terepen is. A 7. szövege: „Azért most már egy kicsit be kéne tenni a nyálelszívót. Buda, 4004. 04. 04.” Lábjegyzetek: „(Visszavonhatatlanul írás-, másolás-, idézés- és gondolatvédett szöveg.)” Alatta: „(Korántsem mellékesen szerző neve – »népköltészet« – csak felfedetlen álnevén asszociálható, ha egyáltalán.)” Alatta: „(Persze retorzióktól – kettőtől öt évig terjedő… – nem kell tartani, és/mert a szolgálatok lelkes önkéntesekként úgyis éberen figyelnek.)” Ez alatt: „(És most mondja szépen, tagoltan, tisztán: infrastrukturális betagozódás.)” A dátum írásképének ritmusát – 4004. 04. 04. –, mint valami Morse-jelet, w. efféle érzelgős szavakká desifrírozza: Sorsosaim, egyetlen valóság a mi örökös zavarodottságunkat túlcsattogó bakancs. Az ő ütemére simulunk cellafalunk visszhangos, édeni poszterébe, s noha mögötte a köveket rég elmállasztotta az idő, mi szilárdan tartjuk a csontjainkkal is. Kimondta, de az igazmondónak, Budán ha szól, fél lába a kengyelvasban legyen, mert ezen a tájon az alakulat, ama bakancs, már a homlokcsont mögött csattog és fordul sarkosan. Mert a mi vidékünkön tán Werbőczy óta van egy típus, mely a legcsekélyebb lelki megrázkódtatás nélkül nyomja el magában az egészséges közösségi ösztönt, és ha az, amit jó pénzért élethosszig gyűlölt, egy fordulattal hatalomra jut, e típus máris ott feszít az első sleppvonalban. „A többsége a szerencsétlen kiváltaknak csak vergődött […] a nagy valóságba bele nem borzadt.” Ez Ady diagnózisa. Nagy Lászlóé: „elárvulva hányszor elárulva / a szellem szerelem vér s hús / te libánusfa libanoni cédrus”. „Holott a semmi van jelen, / a világ azért tovább lüktet” – Pilinszky. Hát így, sorsosaim.
     Előjáték a 8. szám, az „önmagára nem hasonlító forma” terének térvédett bezárultáig: w. nem késett el, még időben érkezett. Fény villan. A színpadon Fekete és Fehér áll egymás mellett. Fekete fehér álarcot visel, Fehér feketét. Egyszerre mondják: Lennie kell, hogy legyek. Magamban mélabús vagyok. Egymás társaságára vágyunk, egymás színét vettük föl. Amit belőle ismerek, az én színemet: hívogatón az arcán viseli. Szembefordulnak egymással. Fény villan. Leveszik maszkjukat. Fekete arcán fekete, kezében fehér maszk van. Fehér arcán fehér, kezében fekete maszk van. És megajándékozzák egymást, maszkot cserlének. Fény villan. Fölveszik egymás levetett álarcát.  Fekete arcán fekete, Fehérén fehér maszk van. Egyszerre mondják: Ellentétem álarca az arcomon az én színemmé változik. Álarca az arcom. Állnak egymással szemközt. Fény villan. Leveszik maszkjukat, s visszaveszik egymástól előző álarcukat. Fölteszik, állnak egymással szemközt. Fekete fehér álarcban, Fehér feketében. Fény villan. Leveszik maszkjukat. Fekete arcán fekete, kezében fehér maszk van, Fehér arcán fehér, kezében fekete maszk van. És maszkot cserlének, fölveszik egymás levetett álarcát. Fény villan… w. még tetten ért némi cselekményt, melynek epikuma az ismétlések során allegorikussá, majd megfejthetetlen ornamentikává szelídül és elmosódik. Jó előre minden megtörtént, mondja w., de hanghordozásából nem derül ki, hogy kérdezte vagy kijelentette. És kimegy.
     A befejező, 10. mű formája fejtegetés, napló, monológ, szócikk, instrukció afelől, hogyan olvasandó tenmaga s az előző kilenc mű, vagy ha úgy tetszik, w. személyleírása. Lábjegyzet: „Szigorúan írásvédett nem-írás, amely írás-szöveg, amelynek olvasásvédettségére ezúttal eredendően nincs szükség.” A lábjegyzet is jelzi, hogy eme irodalmi, ihletett szöveg is a sorozat erőterében lüktet. Alaptétele: „Gondolom, nem okoz nagy nehézséget átlépni az elvontságok szférájába, és ha ez valóban így van, akkor nyomban le is szögezhető, hogy korántsem meglepő módon vannak olyan szituációk, amikor a nem-írás az írás. A semmi valamivé alakulásának megfoghatatlan jelensége ez.” Továbbá: „A dolgok összemosódásának tanúiként és áldozataiként ítéleteinkben igencsak korlátozottak és reménytelenül kiszolgáltatottak, tehetetlenek vagyunk. Meggyőződéseink eleven cáfolatai. Így hát optimális esély a nem-írás, amely írást-tétel bizonyossága.” Messzebbről nézve: az írás a tét, melynek a nem-írás az egyik típusa.
     E sorozat egy bonyolult űrről számol be, akkora hiányjelet snittel elém, mely a képzeleti hiányjel-könyvtárt is kimetszi. Engedjük csak szabadon szorongásunkat, s eloszlik az olvasói kétely: aggodalom van ideírva, szorongás lesz belőle, az pedig önvédelemmé válik, s próbálja megnevezni a maga okát.  Erről szól e megrázó sorozat. Ide vezet. Újra és újra elolvasva oda jutok, hogy a magyarázat a kinti, ábrázolt világban rejlik. A létből eltűnik a mű-élmény, s helyén a kinti világ adja ki magát műalkotásnak: metaforikusan és tenmaga magyarázata képében jelenik meg előttünk. Ráébredhetnénk végre, hogy hamisítvány, hogy a lényeg az Óperencián s a logikán is túl van. Mert a mű, az eszméknek és látványoknak e tükre, árnyalakjaival és benyomásaival örökös életveszélyben él. A külsődlegesre, ereje bármi kétségtelen, komolyan sosem hagyatkoznánk, hát számunkra a mű lett a talányos valódi lét, a bizonyosság. Amit pedig úgy használ a világ, hogy éppenséggel a külsődleges létet táplálja vele, hogy a megsemmisített bensőnk helyére tett látszatokat láttassa lényegesnek. Ez a mi alávetettségünk, a létünk látszatába helyezett magunk. Mindig is az a kinti volt a győzedelmes, az tanított látni s érzékenyen felfogni tenmaga konfekcionált totemeit. Mikor mi a neve. Érdek, éhség, sötétség, hideg? Újabban globalizmus, metaforája a sablon, anyaga az ember: a fölcédulázott áru s egyben vevő. Csak ez a látható, s ezt táplálja sajátunkká lett valóságunk, a mű. Mű-élményeinkkel vetnek bennünket az újféle metafora elé, melynek a haszon a morálja, hát mindig igaza van, ha a leszalad földről, akkor is. Csak az lehet az igazság, csakis az érdemli meg az irányított figyelmet. Ezt a nyelvet s nem a nemzetit kell minden generációnak megtanulnia, hogy tudatlanul örvendezzen, hogy még génjeiben se érezzen nosztalgiát, s még csak ne is sejdítse Csokonai somogyi tájszótárgyűjteményének hiányát. Sok a dolga eme újféle metaforának, hogy a mi önfeledten odahagyott valóságunknak, mármint a műnek, melyet megevett, üres helyére metafora-beleinek transzmisszióival átlényegíthesse magát, s teljes legyen dezsavü-érzetünk az ő tájaiban, azaz hírközegében. És ott áll győzedelmesen az ember-metafora a kereskedelmi adók replikáiban, a reklámok kedélyes életképeiben, a szlogenek és emblémák szélhámosságában, egyszerűen ott van a teljes, primitív kommunikáció egyszövetű, úrhatnám unalmában. E hazugság-láncolatokon túlra lapozva érünk a lényeghez, a Wehner Tibor-féle van-nincs térhez. A mi köznapi, zajos csendünk, amibe földrajzilag keveredtünk, magányos és izolált, se tolmácsa, se szótára.  Számunkra a valóság tényleg az Óperenciás-tengeren is túl van. A sorozat, ez a pillanatra megállított Semmi-metszetsor, e ’megvalósulatlan’ mű maga a valóság és egyben annak képe, e többszörözött hiány a lét időszerű tükre. És immanens esély a valóság visszavételére. Az opusok konstruktív ihletettséggel teremtett terében messze nem az a lényeges, hogy Wehner Tibor mit írt meg, hanem az, hogy w. hova jutott el.
     Utólagos bejegyzés: Fényes tavaszi vasárnap volt, s megszólalt a telefon. Fölvettem. Mély hallgatás a vonal túlsó végén. Mikor odaértem, egyedül ült a kocsmai bádogasztalnál, kint a hatalmas hárs alatt. Székét úgy fordította, hogy a törzsnek dőlhessen. Engedetlenségének e sajátos tónusáról ráismertem. Az asztalt maga elé húzta, rákönyökölt. Szembe, az üres székre mutatott. Leültem. Nem volt bőröndje, még egy vászonbatyuja sem. Bor volt előtte. Egy üveg jó vörösbor. Azt bámulta. Végre fölpillantott. Talán így is történhetett, mondta, minden szót külön megnyomva, és olyan szokatlanul mély, rekedt hangon, mintha évekig be lett volna fagyva a torka, s most engedne föl. Hátradőlt, szemét lehunyta, mintha koncentrálna vagy aludna. És ahogy hátát a törzsnek vetetve ült, tisztán hallottam, mint lamentál, mint kering sustorogva a vén hársfában a kesernyés-friss, tavaszi nedvesség.