|
SÁFRÁNY
ATTILA
Idő
1. Minden az idővel kezdődött: az idő a
kezdettel egyidős.
2. Ha az idő a létezés tudata, akkor mi
a helyzet a létezést megelőzővel? A létezést megelőző (idő) a lét (s nem
a létezés) „tudata”. Az örök jelenben honoló, ám a kezdet potenciálját
magában hordozó ős-idő. Névtelen időnek is nevezhető, hiszen az örökkel,
vagyis a megnevezhetetlennel közvetlenül érintkezik. A mítoszok paradicsomi
állapotként írják le: úgy, mint az örök visszavágyódás honát.
3. Tétova a mozdulat, amely az időt útjára
indítja, és a létezéssel született idő monotóniájába fojtva jelentkezik.
A könyörtelenül, kérdezetlenül világba vetett első bizonytalan mozdulata
ez, az újszülött felsírása. Nem félelem, hanem szorongás. Ám a tétova léptek
menéssé fejlődnek, s az idő egyhangú váltakozásában (a múlt-jövőben) értelembe
vésődnek, emlékezetté válnak. Az idő ekként azonosul a cselekedettel. Ugyanitt
jelenik meg az én-tudat is a hiányérzet megnyilatkozásaként: mintha elkésett
volna az (én az énné) avató szertartásról.
4. Miután az emlékezetünkben testet öltő
tudatosságban az idő azonosul a cselekedettel, ezután nemcsak azt fogjuk
érezni, hogy a tétlenség időtlenségbe süllyeszt bennünket (az unalom érzetét),
hanem azt is, hogy (az idő által észlelt) létezéssel ellenkező, törvénytelen
tett (a bűntudat) kiszakít ugyanonnan, vagyis a halálnak ad bennünket.
A bűn érzete tehát az idő és a tett (valamint az én) tudatunkban történő
azonosításából, az emlékezetből születik. Miként a szentkönyv jelképesen
kifejezi: a tudás fájának a gyümölcséből. Hitványságunkat éljük meg mindenkor,
amikor tetteinket a létezés tükrével, az idővel szembesítjük. A halálfélelem
iszonyatától keressük a menedéket ilyenkor.
5. Az emlékezetből sarjadó, a szorongásban
testet öltő bűntudattól a vallásokon belül az emberek a halálban föllelhető
élet ígéretéhez menekülnek, azonban nem az lenne a legkézenfekvőbb megoldás,
ha egyszerűen nem engednénk a bűntudatot eluralkodni magunkon? Feledkezz
bele a folyamatba, s akkor feltárja előtted tartalmatlanságát a tudatosult
tett, az emlékezet. Engedd át magad a történés hullámainak!
6. A folyamatba való belefeledkezés legtöbbször
csupán az emlékezethiány gondtalan pillanatait nyújthatja. A külvilágot
magunktól elidegenítve érzékeljük: az emberen kívül mindent dologként,
sőt önzésünk pillanataiban még az alanyt is tárgyasítjuk (eszközzé tesszük).
Ezt az időhöz való hozzáállásunkat a boldog kezdetek utáni áhítozás és
az elmúlás tudata jellemzi.
|