Minden az idővel kezdődött: az idő a kezdettel egyidős.
 

Ha az idő a létezés tudata, akkor mi a helyzet a létezést megelőzővel? A létezést megelőző (idő) a lét (s nem a létezés) „tudata”. Az örök jelenben honoló, ám a kezdet potenciálját magában hordozó ős-idő. Névtelen időnek is nevezhető, hiszen az örökkel, vagyis a megnevezhetetlennel közvetlenül érintkezik. A mítoszok paradicsomi állapotként írják le: úgy, mint az örök visszavágyódás honát.
     Ebben a formájában mindenki életérzése, azzal az egyetlen különbséggel, hogy bevallottan vagy nem. A kezdetekre visszaemlékezve, a visszatérés élményében nincs akiben ne lépne elő a tudattalan homályából.
     A visszatérés élményében lényünk megfosztatik a múlt-jövő ismertetőjegyeitől: a titoktól és az elrendeltségtől. Az előbbiben a múltból jövőbe lépő ismeretlenként, az utóbbiban ok-okozati összefüggésként mutatkozik meg. A kettő egységét nevezzük sorsnak. A névtelen időt tudatilag megérintő élményben elveszítjük sorsunkat. És kinek a tulajdonába kerül? Mintha a rettenet venné birtokába.
     A rettenet, vagyis az egzisztenciális félelem, amelynek határhelyzetében minden összemosódik: az én-tudat, az emberi mivolt, az időérzékelés. A kaotikus emlékképek közepette a tudat rendteremtő kényszere az egyetlen biztos pont után kiált: az első lépés, a mindent megelőző tett, az időt megteremtő aktus után.
 

Tétova a mozdulat, amely az időt útjára indítja, és a létezéssel született idő monotóniájába fojtva jelentkezik. A könyörtelenül, kérdezetlenül világba vetett első bizonytalan mozdulata ez, az újszülött felsírása. Nem félelem, hanem szorongás. Ám a tétova léptek menéssé fejlődnek, s az idő egyhangú váltakozásában (a múlt-jövőben) értelembe vésődnek, emlékezetté válnak. Az idő ekként azonosul a cselekedettel. Ugyanitt jelenik meg az én-tudat is a hiányérzet megnyilatkozásaként: mintha elkésett volna az (én az énné) avató szertartásról.
 

Miután az emlékezetünkben testet öltő tudatosságban az idő azonosul a cselekedettel, ezután nemcsak azt fogjuk érezni, hogy a tétlenség időtlenségbe süllyeszt bennünket (az unalom érzetét), hanem azt is, hogy (az idő által észlelt) létezéssel ellenkező, törvénytelen tett (a bűntudat) kiszakít ugyanonnan, vagyis a halálnak ad bennünket. A bűn érzete tehát az idő és a tett (valamint az én) tudatunkban történő azonosításából, az emlékezetből születik. Miként a szentkönyv jelképesen kifejezi: a tudás fájának a gyümölcséből. Hitványságunkat éljük meg mindenkor, amikor tetteinket a létezés tükrével, az idővel szembesítjük. A halálfélelem iszonyatától keressük a menedéket ilyenkor.
     De van egy kapu, amelyen át kiléphetünk ebből a kellemetlen érzésből. Az elmúlás tudata uralja lényünket, ám a halálban is fölfedezhetjük az élőt. Az idővel szembesülve viszont bűnösségünk és a halál közelsége tudatosul bennünk.
 

Az emlékezetből sarjadó, a szorongásban testet öltő bűntudattól a vallásokon belül az emberek a halálban föllelhető élet ígéretéhez menekülnek, azonban nem az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, ha egyszerűen nem engednénk a bűntudatot eluralkodni magunkon? Feledkezz bele a folyamatba, s akkor feltárja előtted tartalmatlanságát a tudatosult tett, az emlékezet. Engedd át magad a történés hullámainak!
     Az emlékezés kerékkötője nélkül a létezés föltárulkozik pompázó szépségében. A létezéssel együtt járó bűntudat kihunyta azonban nem mentesíthet a létezés világának bűnei alól. Így lehet a Lét előtt mindörökké bűntelen ugyanaz a valaki, aki a létezés világának az esendő, emberi bűnökkel terhelt lénye. Ha nem így volna, akkor senki és semmi sem létezne.
 

A folyamatba való belefeledkezés legtöbbször csupán az emlékezethiány gondtalan pillanatait nyújthatja. A külvilágot magunktól elidegenítve érzékeljük: az emberen kívül mindent dologként, sőt önzésünk pillanataiban még az alanyt is tárgyasítjuk (eszközzé tesszük). Ezt az időhöz való hozzáállásunkat a boldog kezdetek utáni áhítozás és az elmúlás tudata jellemzi.
     Az idő elveszíthetőségének a gondolata félelemmel tölt el, de ha a szeretet mindent átalakító erejével fogadja az ember, tehát ha elfogadja az elkerülhetetlent, akkor a félelem kénytelen lesz visszavonulni. Félelem nélkül, a változás küszöbén, egykedvűséggel hasonulva az idő folyásához, a kezdet és a vég emlékképe összefolyik a tudatban.