TEGYÜK FEL, vagy olyan szerencsés (mellesleg rád fért), hogy négy hónapnyi tetőtér-beépítés után őszből a télbe bandukolva lassan, kapsz egy ajándék utazást. Feleségestől, gyerekestől (akik egész nyáron nyelték az építkezés porát, szöges deszkák és építési törmelék közt töltötték napjaikat). Nem, nem szerencsejátékon vagy sorsoláson nyertétek. Tulajdonképpen a kölcsönök mellé, amit úgysem tudsz egy jó ideig visszafizetni. Ajándékba. Hogy a mérleg másik serpenyőjében is legyen valami. (Gondolta Isten, és ennek megfelelően rendezte el a dolgokat.) Szóval ajándékutazás egy gazdag múltú, nagy történelmű országba. Olyan elérhetetlen volt mindig, hogy sohase vágytál oda. Oda, ahol télen is lehet fürödni, de nemhogy lubickolni, hanem búvárkodni, hisz a világ egyik legszebb búvárparadicsoma is ott van. 
     Mit is akarhatnál még? A szegény költő, építkezés után a Vörös-tenger partjára utazik pihenni. (Ezt persze csak az gondolja, aki nem utazott még három gyerekkel „nyaralni”. A magad részéről inkább szolgálatnak neveznéd. Bár az élmény így teljes. Csak a pihenés szót kell mellőzni.) 

LUXOR, THÉBA, KARNAK. Királyok és Királynők Völgye. Hogy mindazt lásd, persze egy kis (vagy inkább egy kicsit hosszabb) sivatagi utazáson kell részt venned, hosszú órákon keresztül buszozni a sivatagban (kősivatagban!), és egy-egy csenevész bokortól vagy kiszáradóban lévő fától extázisba jönni. (Kb. harminc kilométerenként 1.) Akár régen a tevekaravánok, a buszok is konvojban közlekednek, a kilencvenes években történt merénylet óta. Hetven busz együtt, katonai kísérettel, a forgalmat le- és félreállítva. Az oázisnak nevezett pihenőnél megállva, büfé, vécé és tevék, elveszel, nem találod a buszotokat, ugyanis, amikor leszálltál, a tiétek volt az utolsó. A lányod, hisz ketten vágtok neki a nagy kalandnak, halálra van rémülve, hogy itt hagynak benneteket a sivatag közepén. Te is, csak nem mutatod. Mint egy filmben, álltok a motorukat már járató buszok közt a porban, mozdulni se mertek, be vagytok szorítva, de azért igyekeztek. A buszsofőr és az idegenvezetők közben meghallgatták a müezzint, mobiltelefonról. Figyelmeztetett is a magyar idegenvezető, nehogy alkoholt vigyetek a buszra, mert a sofőr nem tűri, ugyanis tiltja a vallása. (Igaz, te fizeted az utat, és egy sör a sivatag porát öblíteni igen jól esne… De amúgy se lehet sehol kapni, csak a szállodákban, pohárba töltve.)
     A sivatag után a Nílus egyik csatornája mentén visz az autóút. Gyönyörű vízimadarakat láttok és iszonyatosan nagy nyomort. Amit itthon putrinak nevezünk, ők lakásnak, háznak. Egyetlen kész épületet sem sikerül felfedezni. Az a maximum, ha pálmalevéllel betakarják, ne essen be az eső. A csatorna, a gyönyörű pálmafák alatt tele van szeméttel, még egy döglött, puffadt szamaracska is himbálózott a vízen. Az út szélén mezítlábas, lerongyolódott emberkék baktatnak, ki tudja hová.
     A Királynők Völgye meg hirtelen a másik oldalt mutatja, a monumentalitást, az évezredes hagyományokat, lenyűgözően, sőt letaglózóan. A tűző napon mászkáltok, próbáljátok összerakni az oszlopcsarnokok szoborcsonkjai és a nyitott belső terek mozaikdarabjaiból az ismert, olvasott mítoszokat, történeteket. Az egyik fegyveres őr felajánlja, mikor éppen egyedül maradtok az egyik csarnokban, hogy fényképezhettek (ami egyébként tilos). Mondod, nem akartok. Mondja, lefényképez benneteket, vagy lefényképezhetitek őt. Akár. Mondod neki, hogy nincs fényképezőgépetek. Nem baj, mondja ő, és tartja a tenyerét…
     A Királyok Völgye még legnyűgözőbb. A rejtett sírkamrák, a hatalmas, kivájt kőhegyek aljában. Semmi nem olyan, mint a reprón. A díszítés megkopott, a szobrok és ábrázolások is, de így szebbek, életszerűbbek (még ha a halálról szólnak is). Van múmia is, persze. De az elátkozott sírkamrába mégse mentek be. Nem félelemből, csupán azért, mert mindent elszállítottak belőle a kairói múzeumba. Ebéd után kezet akarsz mosni a Nílusban, és a sáros lépcsőn megcsúszva bokáig benne találod magad a szent folyóban. Még jó, hogy csak a mítoszok emlegetnek krokodilokat. A karnaki templom-komplexum hátra van még. A méretek, a nagyság és az erő lenyűgözőek. Zárórakor a fegyveres őrök elkezdik kihajtani a turistákat, hatra teljesen sötét lesz. Az alkonyati oszlopcsarnokban bolyongva, a kijáratot keresve egy macskát láttok osonni. Utánamentek, milyen is az igazi, egyiptomi macska, mire kiderül, nem is macska, hanem egy sivatagi róka. Kicsit üldözitek, aztán hagyjátok, nehogy valamelyik őr is észrevegye, és esetleg fegyverét használva próbálja jól végezni munkáját…

ÁLLANDÓ PROGRAM A TENGER. A lehetetlen színű, a gyönyörű kék. Állítólag a vörös koralltörmelék miatt, amiről a nevét is kapta. Egy búvárszemüveggel és pipával alá lehet merülni a vízi paradicsom világába. A legszínpombásabb, legkülönlegesebb halak úszkálnak melletted. Elmentek egy hajóútra is, melynek a célja, a szembelévő lakatlan sziget melletti korallzátonyok felderítése. A hajón adnak búvárfelszerelést is hozzá. Mindig is frusztrált, ha újgazdag barátaid búvár élményeikről meséltek. Hát, mesélni éppen nem tudsz, mert elmesélhetetlen, de valamennyire megérted őket. Lányoddal órákig vagytok a víz alatt, amíg a család többi tagja nyüglődik a fedélzeten. Aztán kiköttök a lakatlan szigeten, ahol legalább harminc hajó horgonyoz, és legalább háromszor annyi utas élvezi a lakatlan sziget adta „magányos” kikapcsolódás lehetőségét.
     A szálloda strandján éppen olyan szép dolgokat lehet látni a víz alatt, mint a hajóút során. (Vagy majdnem.) Lányoddal minden időt ott töltötök, ami nem is olyan sok, hisz késő délelőttől koradélutánig lehet csak élvezni a tengert.
     Utolsó előtti nap, a vendéglátó rokon család férfitagja megfűzi a lányodat egy banánozásra. Dagály van, hatalmas hullámok, megy le a nap, de nincs több lehetőség. Te nem nagyon akarsz menni, ám a gyerek miatt muszáj. Motorcsónakkal húznak egy banán alakú, felfújt valamit, amin kapaszkodók vannak. A lényeg, ha egyáltalán fent tudsz maradni a banánon, a hullámok és a sebesség ellenére, a kanyarban, ahol szándékosan kifaraltatják a banánt, tuti, hogy leesel. Leröpülsz, elszállsz, elzúgsz. Többnyire belecsapódsz az előtted ülőkbe, majd a vízbe. Ekkora állatságot, gondolod, vagy gondolnád, mert nincs idő gondolkodni, cselekedni kell. Figyelni, a lányod és Csaba felbukkannak-e a víz alól. Egyáltalán. Majd gyorsan vissza a banánra, ami szintén nem egyszerű, mert könnyen felbillen, ellent kell tartani. Valahogy mégis túlélitek, utána a sebek és zúzódások áztatása a langyos, sós vízben. És egyfolytában az a szöveg íródik ki a belső neoncsöveken: „EKKORA ÁLLATSÁGOT”. Szerencsére kint a parton törölközővel és száraz ruhával várnak a többiek. Nem nagyon érzékeltek mást, a partról, csak hogy állandóan lepotyogtok. Csaba indoklásként mond egy nagy számot, hányszor erősebb motorja volt a motorcsónaknak, mint a balatoni vitorlásuké. Ez is örök élmény marad most már. Mint a túlélés mindig.

A TENGERPART ÁLLANDÓ, ÖNTUDATLAN élvezője a két fiú volt. A rendkívül kellemes, apró kavicsos, törmelékes parton reggeltől késődélutánig lapátolták a vödreiket, építették a homokvárat, vagy egyszerűen csak ürítették, ha megtelt, lehessen újrakezdeni. Ha elfáradtak, odamentek a napernyő alá a nyugágyra, és aludtak egy órát, hogy kellő intenzitással folytathassák majd tovább.
     A gond, velük, a fiúkkal csak az étkezéseknél volt. Az étkezésekről külön kellene értekezni, amúgy is. Hogy egész nap ehetsz, és annyit amennyit akarsz, meleget és hideget, amit kívánsz, egy dolog. Legalább tucatnyi főétel közül választhatsz minden étkezésnél, és minden alkalommal igyekeznek mást tálalni. A legfinomabbak a különböző módokon elkészített tengeri halak. A mézes, szezámmagos arab sütemények, gyümölcssaláták a leglehetetlenebb gyümölcsökkel. És az egyiptomi vörösbor, az Obelisk. Nem is volt több fajta, csak ez az egy, s ugyanez a márka fehérben. Egyféle helyi sör. A többi alkohol nyugati utánzat, ugyanazon a néven, pl. vodka, konyak, viszki, de azért eléggé más élményt nyújtva. Mindenesetre a csömör, az ételek mennyiségétől, és a keleti kórtól (hasmenés) napokon belül jelentkezett. A fiúk, akik csúsztak-másztak az ebédlő padlóján, miközben a szülők gyorsan próbálták belapátolni a kaját, bírták legjobban, ők meg is úszták... A többiek nem. A fiúk rendkívül gyorsan bedobják az energiaadagot, majd indulnak, a pincérek és az asztalok lábai között szlalomozni. Egyfajta showműsort biztosítva ezáltal a zsúfolásig telt ebédlő közönségének.

AZ ÉJSZAKAI PROGRAMOK a legnyugisabbak. Már persze, amíg nem mész föl a szobába, ahol a két fiú felváltva adja az otthoni, megszokott műsort. A bárban azonban nyugalom honol, kényelmes fotelek, mellé a remek Obelisk, száraz vörösben, igaz, minden egyes pohárért újra oda kell menni a pulthoz, mert nem csak sörből nem adnak üvegeset, borospalackot se kapsz... Bár, akármennyit kérhetsz belőle, udvariasan töltenek. A nyugalmat még a karaokis énekes sem tudja zavarni, jól énekel, és viszonylag rövid ideig. Nyilván megy tovább, a következő szállodába. És remek szórakozás is adódik, hisz Béla, a nagydumás, sármos agglegény, biztosítja. Egyrészt remek történeteivel, hogy az előző napi éjszaka mi is történt, úgy adva elő, ahogy egy nyugdíj előtt álló orvos megálmodhatja. Az (érettebb) orosz nők bolondulnak érte, csókolgatják a lábát, ő meg pezsgőt iszik a körömcipőjükből. Meséli. És énekel nekik, a mikrofonba, és megtáncoltatja őket. Ebből kaptok ízelítőt ti is. Béla tényleg a parkett ördöge, de nehogy baj adódjon a háttérben meghúzódó férjekkel (a maffiával?), igyekszik minél több nőt felkérni egyszerre, s csoportosan táncolni. (Mellesleg és cseppet sem elhanyagolhatóan, a vendégek háromnegyed része orosz. Az első idegen nyelv is az. És nemcsak a Béla által preferált idősebb korosztály, hanem a fiatal anyukák gyerekekkel, és szekrény méretű, kopasz, tetovált apukákkal.) Bélához visszatérve levontátok a konzekvenciát, tud élni, hisz legalább kétszer elmegy Egyiptomba, minden évben. S ugyanezt a műsort produkálja a bárokban. Mégsem irigyled. Amikor elég volt belőle, felmész, s hallgatod a gyerekeid éjszakai műsorát. Neked, ha fárasztóbb is rövid távon, jobban bejön. Te ezt szoktad meg…

MEG KELL TANULNOTOK MINÉL ELŐBB nem nézni a helyi emberek szemébe. Aki a másik szemébe néz az arab világban, európai módon, nyíltan, elveszett. Már rá is akarnak tukmálni valamit, és már nyújtják is a kezüket. Egy elhibázott, azaz őszinte gesztus, egy átfutó mosoly a kedvességük láttán, maga a vég. Szabadulni nem lehet, csak iszonyatos sértődések árán. Egyetlen szerencsétek, hogy a gyerekeket imádják. A legkisebbet állandóan szórakoztatják, sőt csókolgatják. A legnagyobbért (szőke, kék szemű, 12 éves, leány) tevéket ajánlgatnak a bazársoron. Nem nézhetsz rá semmilyen árura, mert elvesztél. Ha venni akarsz valamit, csak lopva, futólag mérheted fel. És ha tetszik is, úgy kell csinálnod, mintha nem nagyon érdekelne. 
     Az első nap rajta is vesztettetek. Feleséged úgy érezte, kitűnő konyhájának megújításához immár elengedhetetlenek lesznek az arab fűszerek. A fehér kaftános, sapkás boltos már egy egész zsáknyi fűszert összekészített, amikor igyekeztél jelezni, nem lesz elég a pénzetek, abba kéne hagyni… Az arab fűszeres érzékelve a problémát zuhanórepülésben kezdte lefelé nyomni az árakat. A végén, egy tétel áráért már a zsáknyi fűszert odaadta volna. Közben a gyerekeknek ajándék, kedveskedés, a segédek részéről, ahogy kell. Első napra ez kicsit sok volt, menekültetek volna nagyon, az erőszakos kedveskedés elől, és ezért azt mondtad, csak a fél zsáknyi fűszert viszitek el. Hiába, hogy fél zsák áráért már az egészet megkapnátok. A fűszeres ezen úgy megsértődött, saját boltjából teátrálisan kivonult, attól tartottatok, utánatok küldi a segédeit az utcán, s ki tudja…
     Meg kell szokni ezt a mentalitást. Amit úgysem lehet, menthetetlenül európaiak maradtok. Idővel egy kicsit jobban lehet kezelni a problémát, de végig nyomasztó marad a kontaktus az arabokkal. Akár a szállodában, akár az utcán. Még a bankban is be akarnak csapni, ha pénzt váltasz, és nem bocsánatot kérnek, ha észreveszed, hanem gratulálnak nevetve. (És otthon a remek arab fűszeren ti is csak nevetni tudtok majd, hisz használat közben szép lassan leázik, lekopik az élénkzöld festék a közönséges borsról…)

TEGYÜK FEL, vannak olyan emberek, rokonok, akiktől ilyen álomutazást lehet kapni. Mindenféle indoklás nélkül. Akkor is, ha az álom néha kicsit rémálomba csúszik. De hát az álomnak éppen ez a tulajdonsága, folyása mindig kiszámíthatatlan. Miként az arabok flexibilis árai. Váratlanul a csillagos égig szöknek, majd visszazuhannak a földre, belefúródnak a homokba. Miközben kiszámítottan mosolyognak rád, és folyton megszólítanak. És abban a pillanatban, ahogy az érdekeik már nem ezt kívánják meg, bizony nagyon ijesztőek tudnak lenni.
     Tegyük fel, baromi jó hazaérkezni is. A tél hideg, az árak szabottak, és ismeretlen emberek nem mosolyognak rád folyton, mint a túlérett dinnye, vagy hülyén, mint a tök. Merev, kimért vagy morcos kelet-európai arcok. Tegyük fel, hogy jó itt élni. Még ha… Akkor is.