„Az irodalomtörténetnek azt a szándékát, hogy akár az irodalomtörténetben szereplő írók, akár egy egész irodalom szelleme a mai ember egzisztenciális kérdéseit megoldja, a legmélyebb tisztelettel, de el kell utasítani.”
(Hamvas Béla)

„Árkádiát kéred? Nagy a kérés, azt nem adom meg.Árkádiát sok makkpusztító férfiú lakja, ők be nem engednek téged. Pedig én nem irigylem.”
(Hérodotosz)

„J’ai fait l’Arcadie et j’y repose.”
(Felirat Helena Radziwill sírkövén)

„Egy Árkádiába jutottam, hol csupa virágos rét volt és fényesen sütött a nap. Megálltam ott és mind magasabbra lebegtem szétterülő, átlátszó cirrusfelhőként szétfoszlottam és nem maradt végre semmi, csak a nagy, nagyon kék égbolt.”
 (Békássy Ferenc)

A mindenki tudatában megjelenő rózsa. Az első átverejtékezett hűvös reggelen lehelt könnyed megbánás és a válaszul érkezett elnéző sóhaj. Egy szegett szárnyú madár, aki csak egyetlen szárnyával verdes; vagy a füstifecske, olyan illattal, mint az öröklét és a múlandóság között megperzselődött lélek. Tárgyak éjszakai nyújtózkodása. A nagyapa katonái és a nagymama rózsái a szobában, hol már nem kapcsolnak villanyt. Szűz lánnyal hálni teljes zavarban, érett nő zárt völgyében elmerülni. Vagy inkább az almáskert hajszálvékony fűszálaként a föld alatt összekapaszkodni a többi fűszállal. Miközben az olvasó nő szemében feloldódnak a betűk, amint papírkeze lapozni indul. A háttérben dohány tejes füstje, az ablakon át betóduló hajnali ébredés üdeségében. De lehet az eső ropogása a tetőn, mintha cseréphúsú almába harapnának a felhők, melyeknek a vízcseppek a fogaik, a történetek és a helyszínek váltakozása a zuhogás állandóságában. A mindennek újra és újra-elmesélésének lehetetlensége, amint az ember és nyomában a szerelem feltűnik, mint amikor mondjuk, hogy „mintha meg lenne írva”, miképp a másvalaki álmának megvalósítása közben megélt saját beteljesülés. Apáink megértése és a megbocsátás felett érzett felszabadító öröm, anyánk keze. Dolgok és történetek, melyek megmagyarázhatatlanul rakódnak egymásra, és értelmezik egykori viszonyulásaikat. Vagy egy idegen, aki akkor igazít útba, amikor nem is vesszük észre, hogy eltévedtünk, aztán elérve oda, az otthon teremtése, félelem és bánat nélkül, a haza szellemi fogalmának megértése, s a leírás lehetőségének káprázata utáni lehetetlenség. A kétségbeesés utáni kulcs a másik világokhoz, a folyton vándorló helyhez, a kulcs, mely nem más, mint a mindenki tudatában megjelenő rózsa azonossága.
     Mondjuk máshogy, hogy van egy hely, amely vándorol. Legalább is erre a végső, visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen következtetésre kellett jutnom. Pedig ma már állítólag nincsenek végső, visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen dolgok. Úgy gondoltam, a helyek mindig ugyanott vannak, és nekünk vándoroknak, utazóknak kell eljutnunk oda, ha látni akarjuk őket és miután ott voltunk, újra és újra visszatérhetünk majd, mert tudjuk, hogy hol van a hely, mert tudjuk, melyik út visz minket oda. Mert azt hittük, ha van egy pont a térképen, az biztosan fellelhető, még ha néha el is tévedünk, vagy közben máshová vetődünk el, előbb-utóbb akkor is megérkezünk oda. Mostanra azonban a vándor, ki legalább sejti célját, mindörökre meghaladottá, és idejétmúlttá lett, hiszen felismerhetjük azt, ami már régi idők óta velünk van, és most arra készülök, hogy leírjam végre, pedig pontos meghatározása, körülírása, leírása egyszerűen reménytelen. Pontosan azért, mert vándorol, mozog. Mozgása, pedig nem csak térben állandó, hanem időben is. Mozgása a nyelvben van. Leírását annyi ponton kezdhetném, olyan sokféle lehetséges mondattal és stílusban, hogy látszólag lehetetlen a vállalkozás. Lehetne róla írni száraz tanulmányt, csak az adatok alapján, vagy szép lassan, saját terminológiát használó elméleti cikket, sőt akár egyszerű sorozatot valamely magazin számára, és talán ez is állna hozzá a legközelebb, vagy meg lehetne énekelni egy százszor száz soros műben sorsát a helynek, mely vándorolt. Talán, ha mindannyian valóban mások volnánk, ha agyunk más része kezdene el jobban működni, mikor eszébe jut valamelyikünknek egy hely, mint ahogy ez néha sikerül is, amikor nem útikalauzt olvasunk, hanem emlékezést, önéletírást, útinaplót. Ha mindannyian tényleg mások volnánk, ám ennek ellenére gondolataink összeérnének. Talán akkor sikerülne leírni a helyet, mely sosem volt ugyanaz, mely mégis állandóság volt a változásban. Több neve is van. Hívják a költészet örök hazájának, a pásztorok földjének, nevezik egyszerűen kertnek, néha iskolának is, avagy Academiának, majd különböző helynevekkel illetik, azokkal, ahol éppen feltűnt, és végezetül hívják még Arcadiának is.
 

Ősi földet látunk néhány fával, kövekkel, tág mezőkkel. Göröghon, dél, fenség, az égen nincs repülőgép hagyta seb, a szél zúgását nem bontja szét motorricsaj. Pásztorok terelgetik nyájukat e tartományban. Vándor alig vetődik ide, hiszen e hely úgy tűnik, nem tartogat semmit, nem készít elő semmit, és szinte biztosan nincsenek titkai. E hely az ember természettel való kapcsolatának egy ősi, tömör magját őrzi, miközben látszólag csak a szél táncol felette és a pásztorok zengő nyájaikkal élnek rajta. Semmi több.
     333 évvel mielőtt Krisztus sétát tett volna Gecsemáné kertjében, ahol a Biblia szerint, azért könyörgött volna, hogy vegyék el tőle a kelyhet. Mielőtt az emberi kétségbeesés utolsó vonást mutatva, kísértést tesz az istenülő emberen… Szicíliában, szülőföldjén vándorbottal utazik az ifjú Theokritosz. Lépései határozottak, még ha néha meg-megáll is, a hosszú utat gyorsan szedi lába alá. Csak emlékeiben válik majd világossá, csak mikor majd visszaemlékezik – válik tisztává a kép, hogy e föld, e hely nem Szicília volt. Nem csak az. Búcsút vesz barátaitól, a szicíliai pásztoroktól, és személyükben vesz búcsút a daljátékuktól is. Már a tengerparton van. Hajója orra, mintha enné a Földközi-tenger habjait. Már Alexandria világítótornya, a legnagyobb város bomlik ki égszínkék szemében. Már búcsút intett az elveszett Arcadiának.
     Alexandria hömpölygés, káosz és hatalom. A nyugtalanság rendje. Elviselhetetlen forróság a nyári hónapokban. Fák alig vannak a város területén, legalább is ahhoz, hogy a milliós város lakói enyhülést, csendes árnyat találjanak. A városlakók mindent összehordanak a legkülönbféle vidékekről a lim-lomoktól kezdve, a rongyokon át, a könyvtár vázáiban, a tűz által mindörökre elveszett kincset érő írásokig. Ahogy Joachim Sartorius írja versében: „végig a felszakított járdán a / Hammam romjainál elhaladva, / ahol a kalifák rendeletére / hat hónapon át könyvekkel fűtöttek / egykoron, / miként Alexandria 4000 más nyilvános / fürdőjében is. / Kerek hat hónapig tartott, / mondják a szemtanúk, míg az óriási / könyvtár / valamennyi irattekercse elégett.” Az alexandriaiak mégis egyetlen dolgot fedeznek fel igazán: a nagyvárost. Sugárútjaikon és sikátoraikban New York vagy Budapest szülötte egyaránt, ha nem is jól, de otthon érezhetné magát. A kereskedők és piacok, gazdagok, urak és koldusok között ott egy lépcsőn ülve, pont mikor a sok közül az egyik Ptolemaiosz uralkodott Egyiptomban, ott találna egy embert, aki rádöbbent, hogy mit veszített és veszteség feletti bánatának készül hangot adni. Még nem énekel. Még nem szól semmit. A forró levegőt lassan veszi, és csak figyel, keresi a megfelelő mélységet és magasságot. Elege van. Gyűlöli a tömeget, a fák hiányát, a nagyváros verejtékező testén rothadó életet és e végső elkeseredésében, a felejtés szakadékai után, emlékezni kezd. Igen, már emlékszik. Homlokán apró csillagocskák villannak és az izzadtsága ihletként csillog tovább az őt figyelő szemekben. A hely, ami elveszett, mely eltűnt, most felbuggyan tudatában, körvonalakat vesz föl, és az ihletett pillanatban, mintha a világítótorony lencséit tervezné épp a tökéletes csiszoltságra, amelyek úgy rímelnek a Hubble űrteleszkóp végtelent pásztázó szemeire, miként a Római Birodalom napjaink Amerikájára, s Hellász a mostani Európára, és ekkor, e megismételhetetlen költői pillanat után, megírja eidüllionjait. Később idillnek, majd másnál eklogának nevezik ezt a versformát, melyben pásztorok egymással versengő éneke szól, valahol, egy másik földön, egy másik helyen. S ez a hely már nem Szicília. Ott a pásztorok Artemisz, a szűziesség istennőjét dicsérték, a szicíliai múzsák segítségét kérve, mert az istennő oltalma alatt az állatok békésen egymás mellett élhetnek, a pásztorok társaságában, oly vidéken, ahol még nem sértették fel a földet. Theokritosz emlékezetében a hely még ennél is erősebb erotikával telik meg. A víz sötétebb és mélyebb nála, a pásztorok más mondanivalóval is rendelkeznek, mintha nem csak a nyáj, de a föld pásztorai is volnának. Elvágyódik a városból a természet ezen állapotába, arra a bizonyos helyre, ahol Daphné él, az aranykor megtestesülése. Mert saját korát csak a régi árnyának érzi, felemésztődésnek, mállásnak és rothadásnak, mintha csak ma tekintene körbe egy szemétdombon, amit mi városnak hívunk. A pásztorok közös, egy és feloszthatatlan, azaz kollektív emléke egy kataklizmáról, egy tragédiáról teszi lehetővé az együtt gondolkozást, az idillt, mely Arcadia hangja. A kollektív tragédia hozza el nekik az Aranykort és a kollektív emlékezés lehetőségét. Mintha csak arra vártak volna, hogy a civilizáció elégjen, vagy legalábbis, mintha elégett volna, s ekkor – a szellem testi szenvedést követelő purgatóriuma után – a különböző testekben létező emberek egyként tudnak gondolkodni. Közös sorsukért aggódnak, gondolataik a versekben összenőnek, és egységes, organikus gondolat-élőlényt alkotnak. Olyanokká válnak, mint egy hatalmas területen húzódó erdő, melyben a fák gyökerei és lombjai összenőttek, és így valójában nem beszélhetünk külön álló fákról.
 

Az elvesztett természetet éneklő költőt később ezerfelé a világon millióféleképpen olvassák, bár ő maga soha nem szerkesztette könyvvé idilljeit. Két követője azonban már akkor, ott Alexandriában rögtön akadt. Az Adonisz halálát gyászoló Bión, és az egyre mitikusabb lírát képviselő Moszkosz. 
     […]
     A harmadik követő lesz azonban csak, két évszázaddal később, aki továbbgondolja az idilleket eklogákká, és ez által újrateremt. A harmadik, kinek otthona Arcadia, hangja emlékezés, aranyjelen és jövendölés.
 

Ahogy száll az idő és megvénül az ember, gyengül a tudat, s a tiszta ösztönök is háttérbe kerülnek. Bezzeg míg ifjú voltam könnyelműen zengtem át a rövid napokat pazarolt dalokkal, most már – pedig nem vagyok vén – feledékenység nyomorít, elszalad előlem a jó szó sokszor, elfut a megfelelő kifejezés, nem bízom benne, hogy majd mindenki megért!
     Hasonlóan sóhajt fel az ifjú mantuai Apolló, kit gyermekkorában a falubeli öregek bölcs tanácsa – látván gyenge testét, mely paraszti munkára nem alkalmas – tanulni küldtek, nem sejtvén Róma és a világ egyik legnagyobb latin költője lesz, s habár mást sem tett, mint imitált és parafrazeált, mégis – vagy tán pontosan ez által – műfajokat teremtett. 
     Mert nem Homérosz vagy Hésziodosz alkotta meg az eposzt, és nem Theokritosz találta ki a bukolikus költészetet. Mindhárman kapcsolódtak egy ma már – részben – feltárhatatlan hagyományhoz, amint mindenki ezt teszi valamilyen formában, ámde műveikről semmiképpen nem úgy gondolkoztak, mint amelyek valamely műfaji sajátosságokat, mint feltétlen követendő példa, magukban hordozzák.
     Amikor Homérosz (vagy Homéroszok?) megalkotta hosszú folyamat révén az Iliászt vagy az Odüsszeiát, népének közös-emlékezetbe vésve korának, s benne saját szellemének lenyomatát hagyta hátra. Olyan harcokat írt le Trója körül és olyan szenvedést utána, mely lokalizált rettenete a 20. századra emlékeztet, csak éppen ekkor Hellász és Trója volt a Föld. Milyen érdekes, hogy a német régész, Heinrich Schilemann, aki elsőnek ásta ki a legendás várost az, aki egy edényt visz Berlinbe, melyen a régi jel, az idő és élet megfordíthatatlan kereke, a halhatatlanság és a jószerencse szimbóluma, mely által a korok ismétlődve követik egymást, lesz az a jel, melyet mégis megfordít a gyűlölet, és vörös zászlójának fehér körébe illeszt, rettenetes vaskort hozva el. De visszatérve – a későbbi kor gyermeke rájön, hogy Homérosz formája tökéletes arra, hogy beleégessen valamit a tudatba, átlépve az idő azon korlátját, mely megszabja, hogy valamennyien halandók vagyunk, és nem mehetünk oda sok év múlva gyermekeinkhez, elmondani nekik, amit mindenképpen szeretnénk, mert addigra már visszaforgat minket a természet abba a meglehetősen néma állapotba, melyet a Biblia por-alaknak ír le. Ám, ha megtaláljuk a megfelelő formát, tartalommal tölthetjük, olyannal, amelyet mi akarunk. E forma ismétlése az imitáció – legalábbis az általam vett értelemben – de abban az esetben, ha nem elégszünk meg pusztán a formával, hanem meg akarjuk haladni, bővíteni világunk, és a témával együtt saját magunk is beleírni az elkövetkező korok emlékezetébe, nos ez már nem imitáció, hanem az ismétlés által való meghaladás – ismétlem: az általam vett értelemben – ez már parafrázis. E két fogalmat – az imitációt s a parafrázist – elengedhetetlennek éreztem, hogy tisztázzuk, hiszen nem csak e mantuai ifjú esetében lesz meglehet fontos, hanem, ahogy végig követjük Arcadia történetét, e sehol-hely létét – ha ugyan létezett egyáltalán – akkor látni fogjuk, hogy szinte – vagy részben – az mozgatta, az a különbség, mely imitáció és parafrázis között van. Amikor Moeris, Lycidas és a többi pásztornak hangot adó költő újra előveszi Theokritosz formáját, és a pásztorok versengeni kezdenek énekeiben, vagy amikor a vidéki munka részletezésébe fog, és pontos leírásába tankölteményében, akárcsak Hésziodosz Munkák és Napok című művében, vagy amikor Aeneas kalandja olyan formában van leírva, ismételve azok jellegzetességét, mint az Iliász és az Odüsszeia, a költő imitál.
      Akkor azonban, amikor egyrészt saját világát, a polgárháború utáni római tartományok gondját, saját – szülei és ifjúsága elvesztése felett érzett – rettenetes bánatát beleviszi a pásztorok énekébe, akkor amikor a tanköltemény olyanná válik kezében, mint egy bearanyozott isteni szerelem, akkor amikor Aeneas Didóval leírt szerelme a lírikus mély gyötrelmeire emlékeztet – semmiképpen nem egy eposzi hősre, akit felülről láttat a beszélő –, akkor az imitáció átcsap parafrázisba, az új mű alkotója megpróbálja meghaladni a hagyományt, a saját maga által választott elődök alkotásait.
      Mintha ismernénk a tánc szabályozott formáit, iskoláit, s ezeket felhasználva, mégsem teljes egészüket ismételve új táncot alkotnánk, mely nem csak az ismétlésben, de a meghaladásban is remek. Szépségére körénk gyűlnek az emberek és csodálják táncunk. „Oly ismerős lépések…” – mondják – „Annyira új ez a mozgás!” – kiáltják – „Így remegett a szívem álmomban…” – suttogja egy női hang. De ne felejtsük el, már amikor kiválasztja ezeket az előképeket, már akkor műfajt termet, pontosan azáltal, hogy imitálja bizonyos jeleit. Amivel többet tesz, az már parafrázis. Azzal, hogy pásztori verseket ír Theokritosz nyomán, megalkotja a bukolikus lírát, mint műfaj, azzal, hogy paraszti dolgokról ír Hésziodosz nyomán, megalkotja a tankölteményt, mint műfaj, és azzal, hogy vegyíti a két homéroszi eposz sajátosságait az Aeneasban megteremti az eposzt. Mindez nem azt jelenti, hogy előtte nem volt más, hasonló dolog, csak nála válik ez tudatos választássá. Révült táncossal, de tudós szellemmel van dolgunk! És itt viszont elérkeztünk e hármas műfaji rendszerrel egy olyan fogalomhoz, mely nem biztos, hogy tudatos volt, csak későbbi korok alakjai tekintették talán követendő példának, mint például Janus Pannonius. Ez pedig a ROTA VIRGILIANA.
     A Rota Virgiliana lehetséges kép vagy lépéssor, hogy a költőnek mit kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje szándékát, hogy ne csak ismételjen, hanem meghaladjon. Képzeljünk el a kört, melynek egyik, legvékonyabb szelete magába foglalja a korai próbálkozásokat, erotikus verseket – erről részletesen majd Janus Pannoniusnál beszélünk –, aztán egy vastagabb szeletke, mely csupa bukolikus költeményt tartalmaz, nagyobb forma készséggel, mélyebb, a társadalom más rétegeit is érintő problémakörök, konkrétan a természettel való kapcsolat kérdését boncolgatva. Ez a kör negyede eddig. Ezután teljes negyed következik, mely nem csak a költő formai és tematika érzékenységét mutatja, hanem gyakorlati haszna is van, vagyis tanít, segít, ez a tanköltemény. Az utolsó fél szelet, pedig a nagy mű, mellyel népe valamely fontos eseményét, kalandját, kollektív-tragédiáját – és saját magát – beleégeti a következő korok emlékezetébe. Sok gyors lépés, néhány hosszú, és egy összeomlás. Ez a pecsét, de nem a lezárás pecsétje, hanem a működésé. A működő poézis szakrális pecsétje. Ettől válik erőssé az egész, és azért nem a lezárásé, mert benne foglaltatik a kollektív-tragédia, mely után a pásztorok együtt kezdenek gondolkodni, mint az erdő, a hatalmas erdő, a létezés aranykorát mutatva ezzel. S innentől kezdve úgy nőnek össze, körkörösen a különböző szeletkék, hogy az már követhetetlennek tűnik, de bizonyosan elválaszthatatlannak is egyben. A későbbi korok költői meglehet, úgy gondolták, hogy ha mindezt képesek megvalósítani, ha képesek így táncolni a költők, akkor valóban tudják gondolataikat, korukat, környezetüket és magukat is, egyszer és mindenkorra, kitörölhetetlenül beleégetni a kollektív-emlékezetbe, tehát halhatatlanná válni, az Aranykor gyermekeként.
     Talán lesz oly idő még és olyan hely, ahol, ha maradt még bűn nyoma rajtunk, eltűnik, s ott, elhagyhatja a remegés a földet, de az a kor, már nem lesz ugyanaz, mint amire az ifjú mantuai vágyott IV. eclogájában. Talán lesz még Aranykor, s kerülnek gyöngéd költők arra a földre, hol Pán dala szól, és Arcadia újra éled, de addig is jobb, ha nem nemzünk gyermeket, mert most nem éppen a legszebb korszak köszöntött a földre, s ha igaz, ahogy a görögök mondták, akkor annak jó, aki a Vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövőben születik, és megéri a visszatérő Aranykort. Ámde ez az Aranykor, ha jobban megnézzük mit gondoltak az időről, soha nem ugyanaz lesz, soha nem küldik újra a trójai síkra Achillest, és Platón sem fogja megint előadni iskolájában gondolatait a bolygók évéről. Ha megértjük, hogy milyen időben gondolkodtak azok, kik Arcadiát keresték, látni fogjuk, mikor képzelték el azt, és később, azt, hogy miként.
     Az időt semmiképpen sem valamiféle lineáris tengelyként gondoljuk el, és tévedés volna úgy gondolkodni róla, mintha kör lenne a történelem menete, és a korok, és ez által azok szereplői is, folyton visszatérnek. Meg kell értenünk Cicerót és Borgest! Ciceró azt mondja a Platón-féle körkörös évről, hogy nem végtelen évről van szó, hanem – az általa számolt, de az általunk használt mértékegységben – 12954 évről, idézi Borges, s hozzá teszi, hogy nem azonos, hanem csak hasonló ciklusokkal van dolgunk. Ahogy én gondolom stilárisan, ez egy spirál, mely közepén Zeusz apja és a Titánok felett aratott győzelme áll, s melyet különböző irányokba (a középpontból kifele indulva) vonalak metszenek. Egy-egy vonal, valamely ciklikus-korszak határát jelöli, s így nem ugyanazon ponton metszik a történelem fonalát, ámde ugyanazon vonalak. A spirál forog, a vonalak pedig, mint a korok liánjai szövik át és át az időt. Mígnem az idő talajtalan dzsungel lesz… lomb és gyökér mindenütt, liánokkal átfuttatott lomb és gyökér. 
     Például az ifjú mantuai nem ugyanazt az Aranykort várja, mint Janus Pannonius, hiszen az Aranykor szemükben más pontban metszi az idő-spirált. Borges szerint az örök körforgás elméletének ekképpen való gondolkodóinak sorát összeállítani képtelenség, ámde felsorol pár példát: „beletartoznak Brahma éjjelei és nappalai; akárcsak azok a periódusok, amelyeket egy mozdulatlan óra mér, mely nem egyéb, mint egy piramis, s amely apránként elfogy, lévén, hogy minden ezeregy esztendőben szárnyával megérinti egy madár; és Hésziodosz emberei is benne vannak, akiknek elkorcsosulását az aranytól a vashoz vezető út jelzi; továbbá Hérakleitosz világa, mely a tűzből keletkezik, s időről időre tűz által pusztul el; és Seneca és Khrüszipposz világa is, melyet tűz semmisít meg, illetve víz kelt életre; nemkülönben Vergilius negyedik pásztori verse, Shelley pompás echója; A prédikátor könyve; a teozófia; a Condorcet-féle tízes rendszerű történelem, Francis Bacon és Uszpenszkij elmélete; és Gerald Heard, Spengler s Vico tana; akárcsak Schopenhaueré és Emersoné; és Spencer Alapvető elvek című műve, Poe Euréká-ja...”.
     Mégis történt valami szakadás, látszólag megmagyarázhatatlan tragédia, félreértés, hogy nem jött el az Aranykor, sem akkor mikor a IV. ecloga szerzője várja, sem akkor, amikor Janus Pannonius, sem máskor. Mi volt a hiba? Hol került por a rendszerbe? Ezt egy egészen egyszerű félreértésből érthetjük meg. Gyakorta összekeverik Arcadia földjét a keresztény Paradicsom képpel, pedig a különbség hatalmas. A Paradicsomban, minden az Úr dicsőségét hirdeti, s az ember azért teremtetett, hogy uralkodjon. Arcadiában nincs értelme ilyen szónak, hogy „hatalom”. A költők nem azért versengenek, hogy melyikük legyen a legnagyobb, hanem, amint Theokritosz ezt le is írja, azért, hogy babérkoszorút és csókot (!) kapjanak, melyet legközelebb a másik érdemelhet ki, és e kettő nem a nagyságot, hanem a természettel való egylényegűséget jelöli.
     Amikor egyikük megkapja a koszorút a többiek ajkát líd kőhöz hasonlítják, és azt érzik, hogy valamennyien jutalmat kaptak, hiszen közös gondolataik gyümölcse ezen ifjú boldogsága. A költő ajka kő, a tenger csobogását hallani rajta, a szél süvöltését, a föld csöndjét, a tűz álmodását. A mozdulatlanság rikolt ezen ajakról.
     Olvassuk a IV. eclogát, mert ez a vers a kulcsa annak a különbségnek, mely a vallásos Paradicsom és Arcadia között van! Ám, mindenekelőtt emlékezzünk Trencsényi-Waldapfel Imre gondolataira, aki Mitológiájában mélyebben hatolt a római és görög Aranykor-kultusz kialakulásába, mint azt itt most tenni kéne. Trencsényi felhívja Saturnus női párjára, megfelelőjére a figyelmet, aki Kronos felesége, Rhea, a kisázsiai istenanyával, Kybelével azonos. Csakhogy van egy másik hagyomány, amely szerint Kronos felesége Ops. Ops tulajdonképpen a földanya, a természet, ha úgy tetszik, akihez úgy imádkoztak, hogy a földre ültek, és a földet érintették meg kezükkel. Saturnus és Ops házassága már behozza az Aranykor-képbe a földművelés lehetőségét, amely eléggé távol áll a szicíliai pásztorok eredeti elképzelésétől, mely szerint nem sértjük fel a szűz földet. Ahogy Trencsényi fogalmazza ezt meg: „A görög mítosz aranyfüstje alatt az italiai mítosz parasztibb anyagát tapinthatjuk ki: Saturnus italiai mítoszában a föld szeretete és az italiai föld szeretete fonódik egybe, s az aranykor mítosza a görög bukolika artemisi-pásztori világa után az italiai földműves kultúra saturnusi világában kap új helyet és értelmezést. A görög mítosz aranyfüstje alatt az italiai mítosz parasztibb anyagát tapinthatjuk ki: Saturnus italiai mítoszában a föld szeretete és az italiai föld szeretete fonódik egybe, s az aranykor mítosza a görög bukolika artemisi-pásztori világa után az italiai földműves kultúra saturnusi világában kap új helyet és értelmezést.” Ez csak az első változás az időről és az Aranykorról való gondolkodásban, mely mindeddig elválaszthatatlanul tapadt Arcadiához.
     A IV. eclogában bukolikus keretben van kifejezve a visszatérő Aranykornak a keleti jövendölésekből táplált reménye, s talán nem véletlen, hogy a vers születését követő keresztény századok oly könnyen olvasták rá Jézus születésére. A mai kutatás inkább a keleti gyökereket hangsúlyozza ki, s inkább úgy gondolkodik az irodalomról, mint aminek múltja van csak, s a jövőbe nem pillanthat. Léteznek, pedig olyan percek, amikor az emlékezet fátylán átdereng a múlt egy pontja, mely a jelenben készül hasonlóképpen megismétlődni – s ezt hívjuk jövőnek. Mike Hoolboom, kanadai „fringe”-filmes mondja, hogy ha nem ismerjük a múltat, és nem képzeljük el a jövőt, akkor menthetetlenül a megsemmisülésbe, vagy ami még roszszabb a feledésbe rohanunk. Meg nem született gyermekeink fognak sírjainkon sétálni, és már nem emlékeznek ránk, mert addigra az emlékezetre sem leszünk méltók. Amikor azt olvassuk a IV. eclogában, hogy „Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.” – miért ne gondolhatnánk a megjövendölt Jézus Krisztusra? (Mint a régi misztikusok…) Vagy „ha maradt még bűn nyoma rajtunk, eltűnik, s az örök remegés elhagyja a földet” – miért ne gondolhatnánk a megváltásra, mely lényegében a mindenkiben jelenvaló isten felmutatása. Amikor odaér tekintetünk, hogy „elbukik a kígyó” – miért ne juthatna eszünkbe a bennünk lakó ördög? De ott van az a sor, hogy „isteni szent gyermek, nagy magzatja nagy Jupiternek” – amely szintén elgondolkodtató. Vagy az utolsó, hogy „istenek asztala, istennő nászágya sem várja.” – azt, aki nem nevet szülejére. Vagyis sem az utolsó vacsora megnyugvása, és megistenülése, sem a titánná válás nem következik be, ha a őseit és a gyermeknemzést elengedi az Aranykor ébresztője, tehát kilép a genetikai láncból – anyagi szinten, s kilép a világból – lelki szinten (üdvözül, Buddha lesz, éber… hogy mondjam máshogy?). S ott az a két sor, mely összeköti a két párhuzamos világot, a Paradicsomot és Arcadiát! Ott van, hogy „Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s ítéljen, / Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.” Vagyis hallja meg Arcadia, hogy eljött a gyermek, s döntsék el, hogy ő-e az, aki elhozza az Aranykort, vagy sem, mert íme itt az én dalom, mely túlzengi Pánt is, és hirdeti a jóslatot. A baj csak az, hogy a IV. ecloga jóslata nem vált be. Nem Jézus az, aki elhozta az Aranykort (legalábbis a tömeg szempontjából…), és pláne nem Arcadiát, talán „csak” a hírét a lehetőségnek. Nem hinném, hogy rajta múlt volna. Jézus a szeretetről beszélt, olyanról, mint amilyen szeretetben éltek a pásztorok Arcadiában a természettel. Jézusban minden jelen van, éppen úgy mint Buddhában, vagy mint abban, aki ezt most olvassa, vagy mint bennem. Tévedés a ráterhelődött félre-magyarázatokban rejlik. Elméletben minden jól indult, azt hiszem, a bűnök apró sora, és az ecloga utolsó sorának az egyik felének figyelmen kívül hagyása lehetett az ok, hogy most mindenképpen meg kell különböztetnünk a Paradicsomot, Arcadiától. A Római birodalomban a Saturnaliakat, vagyis az Aranykor ünnepét decemberben 17-től, 21-ig, vagy pontosan 24-ig tartották, amint erre Trencsényi is felhívja a figyelmet, mint arra is, hogy a „Saturnalia tartalma alatt nem volt szabad háborút kezdeni, sem büntetést végrehajtani”, de azon az éjszakán Jeruzsálemben, egyetlen egy gyermeket akartak megbüntetni, ami már magában vétek, bűn, áthágás lett volna, és helyette rengeteget végeztek ki. Elkövették a bűnt, többszörösen, személy szerint tulajdonképpen mindegy, hogy ki, nevezzük a vaskor emberének. Később, pedig megtörténik a helyfoglalás az istenek asztalánál, de valahogy elmarad az istennő nászágya, s így, igazi utódok nélkül, Jézus Krisztus nem tud titánná válni, egészen más jelentést kap.
     A többi már értelmezés kérdése, mindenesetre azt meg kell jegyezni, hogy Arcadia leválik a keresztény hagyományról azon az első éjszakán, s párhuzamos világként jelenik meg vele, de egyben beleégetve az egykori tévedést is, mert Arcadia nem a Terra oblivionis, pontosan ellenkezőleg, még akkor is, ha a halál ott is megfordul, ahogy azt az Et In Arcadia Ego felirat engedi sejtetni. Így válik a keresztény világkép és a Paradicsomi kert kritikájává is egyben Arcadia, menedékké, de megmarad elvesztett földnek, melyre néha, néha elindul egy hajó, ám ezeken a hajókon nem egyszerű menekültek vannak, hanem magányos utazók, kertnélküli kertészek, és feledhetetlen költők. Arcadiáról és róluk szól ez az írás.