„Kedves Simon, kérésed, hogy kérdezzelek a felvetett témában, váratlanul ért! Megteszem, bár »Simon a mágus« jobban tudja nálam és mindenki másnál, hogy mi fán terem a mágia. Szóval, az a bizonyos alaptörténet dióhéjban, ha jól emlékszem a következő:
     –  Valahol, miután hazaérkeztél Oroszországból, 1992. szeptember 6-án – talán éppen Egerszalókon dagonyáztál –, úgy alakult, hogy Te lettél a „hely szelleme"! Azzal érted el ezt a rangot, hogy trükkös módon fejen álltál az iszapban és történeteket meséltél szibériai élményeidből. Sőt, portrékat rajzoltál pénzért, hisz „forint egy peták se", rubeled viszont „mint a tenger," kb. 10 ezer! Híred hatására egy amerikai újságíró, a New York Times kelet-európai tudósítója, arannyal díszített barátnője társaságában felkeresett, hogy riportot készítsen veled…
     –  Szuggesztív lényed lehetett – csak némán meredtél magad elé – ha az említett hölgy minden aranyát lerakta eléd az asztalra, ott a dagonya langyosan párolgó partjain és várta, hogy mi fog történni…
     –  Csak annyi történt, hogy eladtál 10 ezer rubelt akkor és ott 50 USA dollárért! Ez életed legjobb üzlete – gondoltad akkor magadban, igaz-e? –, ha az aranyakkal együtt, zusammen bonyolítod a dolgot. De alapvető hibát követtél el, mégsem lett belőle bomba üzlet… Vajon mivel hatottál arra az aranyos hölgyre és a riporterre? Mit tud előadni egy művész olyan hatásosan, elementáris erővel, mely levetkőztet egy „aranyosnak tűnő, gazdag úrinőt"?
     –  Szerintem ez a művészet alapkérdése!
     –  Ezt válaszold meg, légy szíves! 

Sok szeretettel üdvözöllek kedves Simon! 
     Ezer bocs, most látom, hogy végig tegeztelek, holott mi magázódunk. Ez már a Te »Simon mágusi« hatásod? Na, mindegy, hát akkor immár: Szevasz
Almási Éva"

Kedves Éva, igazán sajnálom, hogy nem kaptad meg válaszomat! Most ismét átküldöm a kérdésed hatására született eszmefuttatásomat és kösz, hogy tegeződünk. Erre jó ez a gépi levelezés, nem? Szorít az idő, mert legkésőbb vasárnap estig át kell küldenem a dolgozatot a szerkesztőnek! Hétfőn ugyanis pécsi nosztalgiába vonatozom és onnan csak majd valamikor kedden, jövök haza.
     Amikor egy jó mottót kívánok cikkem fegyverhordozójának kinevezni, eszembe ötlik egyből Petőfi Sándor és az ő A XIX. század költői című költeménye! Ebből ragadom ki a következő két sort, fejből és pontatlanul:
 

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad, s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak, s azért a szent fát félretedd!

Egészen spirituális lett a pécsi utam. Még indulás előtt pár nap haladékot adott a szerkesztő, ezért nyugodtan belefeledkezhettem az IC kupé-szolgáltatta kényelembe. Ablaknál, nem dohányzó részben és egy nagy asztal mellett ejtőztem. Rajzolgatva, firkálgatva, jegyzeteket írogatva telt el a három óra, és napsütéssel, mediterrán atmoszférával várt szeretett Pécsem.
     Dolgom végeztével meglátogattam Flerkó Béla anatómus professzor özvegyét, VERÁT, aki egy 1969-es rajzommal él egy fedél alatt 37 esztendeje. Most azzal fogad, hogy felküld az emeleti szobába! Már a nyikorgó falépcsőkön való lépéseim is a titokzatosság érzetét sejtették, ám amikor felértem, utánam szólt Vera: „Jobbra a szoba mélyén van egy öreg szekrény, kukkants alá, Simon!" Egy képet sikerült előhalásznom onnan, melyre kisebb méretű, keretezett fényképet helyeztek. A fotón Szentágothai professzor látható Flerkó professzor társaságában, és Vera ezt nagy örömömre nekem ajándékozza. Legnagyobb meglepetésemre a nagyobbik kép saját alkotásom, szintén 1969-ből. Testvére annak, ami a hálószoba falán lóg. Ez idekerült valamikor, és elfelejtődött. Mivel másutt már nem akadt számára hely, itt porosodott ki tudja hány éve? Nőalak, egy elmosódott figura társaságában, ugyanazzal a technikával, mint a párja. Mivel azt a másikat, végrendeletileg rám fogja hagyni Vera, ezt most „váratlan leletként" adja át. Ebben a pillanatban, a hónap utolsó délutánján odateszem pécsi testvérei mellé, otthonom konyhai falán létrejött képtáramba.

A képpel egy időben fut be soron következő kérdésed! 

„A hétköznapok őrlődéséből, hogyan lehet költői, művészi létet teremteni? Hogyan oldható az emberi lét kettőssége? Megvalósítható egyáltalán a szabadság? Mi a szabadság?"

Szolid, asszonyi érdeklődésed sommázata ezek szerint csak ennyi:
     Mi a művészet?
     Mi a szabadság?

Nem piskóta! Ilyesmire ki merne válaszolni? Hol van egy VALAKI? Nekem csak annyi mersz adatik, hogy „szabadon, játékosan asszociálok", hogy felelősségteljesen, ám minden különösebb tudatosságtól mentesen, spontán alkotok, akár szóban, akár gondolatban, akár tettben, akár éppenséggel tétlenségben!

1992 szeptemberében érkeztem haza a Birodalomból és időztem feleségemmel Eger környékén. Spirituális napokat éltünk. Mivel el voltunk varázsolódva, a „hely szellemének" kezdtek tartani bennünket. Erre fel érkeztek az általad említett vendégek, és történt az a bizonyos „levetkőztetés"! Azt is mondhatnám, hogy „aranyláz", hiszen a Birodalom szájában annyi aranyfogat látni, hogy no! Ők ellenben attól indultak be, hogy számomra is érthetetlen ok folytán elnémultam! Akik ismernek, ezt el sem tudják rólam képzelni, pedig akkor és ott megtörtént a csoda. Néhány 10 perc erejéig elhallgattam!
     Amikor pedig megszólaltam, elpattant a varázsgömb burája és a hölgy szépen összepakolta a cuccot! Sosem tudtam meg, hogy a cikk megjelent-e valahol?
     Az történt, hogy a barátaim nyilatkoztak helyettem, én pedig némán ültem, fejemen a rám száradt sárral. Ez afféle glória volt, sárból, mert a kút melletti dagonyában trükkös módon fejen álltam, és ez hozott némi pénzt a konyhára. Forintom ugyanis nem volt, csak rubelem.
     Miután tévesen azt hittem, hogy enyém a hölgy aranya, szépen megköszöntem! Pedig tudhattam volna, hogy „hallgatni arany!"
     A művész tehát jobb, ha meg sem szólal, mert ha beszél, többé kit érdekel?
     Ellenben, ha a műve szólal meg, érthető módon, a világ összes aranya fog a lába előtt heverni! Honnan tudom?
     Ma bekukkantottam egy antikváriumba, és egyik polcon, a terjedelmes kötetek takarásában ezt találtam: Horatius levele a költészetről.
     Nyíregyházán adta ki JÓBA ELEK Nyomdája (létezett 1723-1928 között).
     Azt tárgyalja a költő, hogy az alkotásnak általános szabályai vannak, mint a szerkezeti egység, a tárgy megválasztása, elrendezése, kifejezésmódja, a műfaj tisztasága, a mértéktartás, az előadásmód egyszerűsége és egységes volta, az elvhez való hűség, bármibe is fogjon a művész, csak arról szólhat, ami a sajátja, idegen tollakat ne viseljen, és ne hagyja magát eltéríteni eredeti elképzeléseitől. Még lehetne elemezni Horatius gondolatait, de eszembe jut az ARTPORTÁL-on található három képem közül az EMBERVÁRTA II., és elszomorodom. De miért?
     1989-ben festettem ezt a kereszt formátumú képet, melyet a MŰCSARNOK kiállított. Amerikába vitt a sorsom, és mire visszatértem, elkövetkezett a rendszerváltozás. Átfestettem utolsó képemet és lett belőle egy kereszt alakú „méretes firka". Párizsban arra bíztatott Konok Tamás, hogy firkáljak, és ne igyekezzek figuratív módon megnyilatkozni. Nekem pedig hol erre van kedvem, hol arra! Szeretek firkálni, és szeretek rajzolni. Szeretek faragni, csak egyet nem szeretek: beletörődni abba, hogy hiábavalóságokon töprengve ne alkossak! A művészet számomra sosem hiábavaló és sosem gyönyörűséges, inkább egy ellenállhatatlan vágy arra, hogy alkotás közben érezzek valami mással össze nem hasonlítható érzést.
     Vagy valamiféle ellenállást kell legyőznöm, ami el akar téríteni a műalkotások létrehozásától. Ki tudja, hogy miért éppen a firka lett nyerő nálam?

Ha tovább szövöm e gondolatokat és füstjeleket is bedobok, mint a határ őrzője, a tűzről kell szóljak! Izzik a parázs, bármikor lángra kaphat a tűz, és akkor nem látszik a füst, csak a fény és a meleg árad szét, akárha napfelkeltét csodálnánk egy időtlen hajnali ébredést követő újjászületés után. Olyan lenne a művész, mint a felkelő nap, aki örökösen jelen van a világban? Időtlen, mert létezik az éjszaka sötétje ellenére is! A művészet parazsa izzik minden emberi lélek mélyén, ami egy-egy lángelme által lobban lángra, hogy éltető szellemének fénye megvilágítsa a sötétség leple alatt megbúvó gyönyörűségesen szépséges „HIÁBAVALÓT"? A világ minden eladdig fel nem sejlett szegletében ott rejtőzködik a csoda! Arra vár a teremtett világ hét csodája, hogy a művészet fényében fürödhessen, még ha teljesen hiábavaló is a szépség bűvölete? Minden művész a tűz őrizője, aki egy-egy csak rá jellemző füstjellel adja hírül a világnak: IME, VAN ISTEN, AKI NEM HIÁBA TEREMTETTE MINDAZT, AMI BENNÜNKET ÉLTET! Az élet kísérőjelensége az öröklét, az isteni szellemiség csodálatosan gazdag lelkülete, melynek egy sommás összegzése ez a pár sor: Ars longa, vita brevis (A művészet marad, az élet szalad).
 

A LÉLEK a kőben alszik,
   A fában lélekzik,
      Az állatban álmodik,
         Az emberben eszméletre ébred,
            ISTENBEN maga az örökkévalóság,
               A művész lényében, mint örökös jelen,
                  A művészetben, mint halhatatlan szellem:
                     Van jelen az isteni LÉLEKJELENLÉT!

A művészet tüze tehát égi eredetű! A művész pedig kapcsolat-híd az égi és a földi lét között.
     Hiábavalóságról, gyönyörűséges szórakoztatásról tehát balgaság volna értekezni, amikor mindaz, amit a művész képvisel az isteni gondviselés legszorosabban vett bizonyítéka…

Felbátorodva, benézek a Szabó Ervin Könyvtárba, és rákérdezek:
     Létezik-e olyan munka, ami Horatius, Vergilius és Maecenas kapcsolatával, barátságával, történelmi, művészeti, társadalmi korával foglalkozik? Igennel válaszol a könyvtáros, és Rimóczi-Hamar Mártát nevezi meg, mint az általam keresett mű szerzőjét. A sok érdekes észrevétel között rátalálok egy máig érvényes politikusi magatartásra. Ez a viselkedés minta mindenki másnál is érvényes, aki erőteljesen törekszik az önmegvalósulásra!
     AUGUSTUS felesége, LIVIA által sugallt és fogalmazódott meg a „kegyes uralkodó látszata" elv! E szerint a hálás szívű uralkodónak nincs szüksége kegyetlenkedésre! Többet ér el, népszerűbbé válik, ha emberségesen uralkodik! Egészen tömören így olvasható, érthető maga az elv:
 

AUGUSTUS, nem csak, hogy nem szabad semmi jogtalanságot elkövetned, hanem még a látszatát sem (szabad keltened)!

Ez a politikai koncepció a Krisztus utáni kb. 4. évben keletkezett. MAECENAS és HORATIUS már egy évtizede meghaltak. VERGILIUS nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben. Az irodalmi és művészeti KÖR, melynek lelke MAECENAS volt, szintén a zsarnoki önkényuralom áldozata lett. Egyszóval AUGUSTUS megalapozta az őt követő „cézárok" színlelési elvét! Legsikeresebb mind közül NÉRÓ császár, RÓMA lángra lobbantója, a lánglelkű költő fejedelem volt! Ő átfogalmazta az augustusi mondatot:
 

Nem az számít, hogy SENECA (a tanító, a bölcs, a filozófus) kérésének megfelelően a jót cselekedjem, hanem, hogy elkerüljem a kapzsi és a kegyetlen zsarnok leghalványabb látszatának lehetőségét is!

Egyedül HORATIUS volt képes arra, hogy független művészként (Maecenas egy birtokot, tusculanumot adományozott neki, melynek jövedelméből meg tudott élni) oly módon volt képes népszerűsíteni jótevője, MAECENAS királyi (etruszk) származását, hogy AUGUSTUS látszólagos dicsőítése mögött egy kíméletlen bírálat is rejtőzhetett…
     Sőt, a korszellem kifejezetten kedvezett az ilyesféle, rejtetten értelmezhető, olvasható költészetnek. Ám az áskálódó riválisok sosem restek és minden korban a hatalom tudomására hozzák, hogy kik azok, akik őket az orruknál fogva vezetik, és akkor következik a kérlelhetetlen leszámolás!
     A MŰVÉSZET tehát akkor válik a „szabadság jelképévé", ha önként lemond a szabadosságról! Sőt, ha önkéntes száműzetést vállalva lemond bizonyos „látszólagos" művészi szabadságról is! Ha megtalálja az önkorlátozás legalkalmasabb módját, és azon belül egy kötetlen lehetőségre lel, a szabadság elképesztő megélésre lesz képes, amit ábrázolni, dokumentálni, másokkal is megosztani lehetséges. Barcsay Jenő festőművész, a művészeti anatómia professzora a legjobb példa rá, hogy mit tud kiváltani valakiből a megrendelés? Ő nonfiguratív, absztrakt geometrikus kísérletei miatt az 50-es évek idején azt a megbízást kapta a hatalomtól, hogy szerkesszen egy művészeti anatómia tankönyvet! Rejtett üzenet volt ez! Barcsay mester, ha játszogatni akarsz a kockáiddal, csinálj valami komolyat is, rajzolj embert! Párizsban azt mondta nekem KONOK TAMÁS: Simon, firkálj! Ha rajzolsz is, a gyűjtőket nem fogod érdekelni! BARCSAY pedig ezt mondta: „Na, hová fogsz te kilukadni, Simon?" Tehát mindenki szól a másikhoz valami bíztatót, csak az a kérdés, hogy mit hallunk meg ezekből a gondolatokból? Amikor a LÉLEK SZABAD, az egyáltalán nem jelenti a TEST szabadságát is! Sőt, sajátságos módon ez a két szint, a TEST és a LÉLEK, mint a művészeti matéria, nem lehetnek egyaránt szabadok, vagy szabadságuktól megfosztottak!

Marcel PROUST, aki maga egy bölcsen mekegő kecskeként is megjelenítődik, így beszél erről:
 

Az igazi felfedezőút nem az új tájak keresése, hanem az, hogy új szemmel tekintünk mindenre.

De egy „nagykutyát" is idézhetek, hiszen január 29-től már a KUTYA évében járunk, aki szerint:

 
Ha bármivel is érdemes foglalkozni, csak akkor érdemes, ha azt jól csináljuk."

1966-ban, Pécsett ezt írtam egy képem alá: „Semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden, s nézik, nézik a csillagok." József Attila verséből vettem ezeket a sorokat, és Kóczán Gyuri barátomnak ajánlottam szeretettel. Együtt jártunk a pécsi orvosira, söröztünk és sakkoztunk sokat. Ő titokban gyűjtötte képeimet, és korai halálát követően Gergő fia felkeresett, és elhozta nekem megmutatni édesapja képgyűjteményét. Igen megrázó volt szembesülni egy szeretett barát „poszthumusz" megnyilvánulásával. Rég nem találkoztam a barátommal és sosem gondoltam volna rá, hogy szereti művészetemet és vásárolja képeimet. Gergő nálam hagyta „kölcsönben" a fent nevezett, egészen különös frottage technikával firkált, színes tusrajzomat. Most a Flerkó Vera bővíti pécsi gyűjteményemet egy 1969-es lappal. Ami éppenséggel azért fontos, hisz ebben az évben hagytam ott az egyetemi padokat, és lettem kocsmaszerető padkoptató.
     Termékenyek voltak azok a 60-as évek, abban a pécsi környezetben, ahol Martyn Ferenc egymaga képviselte mindazt, ami európai és magyar! Körülötte lényegtelennek tűnt, hogy van-e fővárosi vagy vidéki művész-identitás. Kós Lulu pl. egyenesen miatta érkezett Pécsre, hogy megalkossa a BÓBITA Együttest, akárcsak Kecskeméti Kálmán is, aki nemrég dolgozatban emlékezett Martyn Ferencre, aki ha élne, 100 éves lenne… Persze, mindenki máshonnan közelít azokhoz a 60-as évekhez. Engem azonban többnyire lefelejtenek a listákról! Ebben egységesek a különböző csoportok. Vajon mi lehet ennek az oka? Igaz, amikor Pécsre érkeztem 1964-ben, addigra kifejlett művészeti közélet pezsgett. Lantos Ferenc és festőköre elutasító volt. Nem sikerült összhangba kerülni velük. Rétfalvi, a szobrász is fegyelmezni óhajtotta a fenegyerekeket, akik a Művészeti Gimnázium szép növendékeit kerülgették! Dombay Győzővel, Major Kamillal és Swierkiewicz Róberttal ellenben jó barátság alakult ki. Ha ránézek ezekre a most hozzám került grafikáimra, tiszta szívvel állítom, hogy független munkák és máig friss erőt sugallnak. Abban az időben, egy medikus tollából igen meglepő lehetett ilyesmit látni, és elfogadni, kételkedés nélkül! Besorolhatatlanságom ma is nehezíti érvényesülésemet, de vannak, és lesznek maecenások, akik a művészet örökösei! Nekem is jutott belőlük, szerencsére.
     Édesanyám volt az első maecenas, aki mindenét nekem adta.

1967 tavaszán kibéreltem a Kaposvári utca és a Magaslati út torkolatában, egy püspöki tulajdonban lévő romházat, a PILIVÁN-féle villát. Az volt a kikötés, hogy tegyem lakhatóvá, tartsak rendet a környezetében, és akkor egy éven át, nem kell lakbért fizetnem! A város fölött volt első műtermem. Igaz, se fűtés, se világítás, se víz, semmiféle komfort sem, de eme korlátozás volt egyúttal a szabadságom sarokköve is! Baráti köröm buzgó segítségével sikerült berendezkednem itt. Petróleumlámpa fényénél tanultam, olvastam, festettem, rajzoltam. Professzorok és a környék kocsmázó linkjei egyaránt meglátogattak. Flerkó professzor és felesége, Vera is egy látogatás alkalmával vásároltak tőlem több grafikát, így ezt az ANYA GYERMEKÉVEL címűt, és azt a másikat, a párját, amelyik most előkerült egy szekrény alól. Az előbb említett grafika egy Istennőt ábrázoló, mitológiai ihletésű mű. A másik inkább a szép nőt bemutató, realista rajz. A földi és az égi nő, egy pár! Az égi anya, máig a hálószoba falán, míg a földi mása a szekrény alatt, elfektetve porosodik. Mindkettő majd nálam találkozik, fut össze ismét, hogy felidézzem általuk azokat a 60-as éveket, ott a pécsi villanegyed frekventált helyén.

1969-ben, ősszel kiállítást rendeztek nekem a Budapesti Műszaki Egyetem Irinyi utcai Kollégiumának egyik divatos galériájában, és nem tértem vissza Pécsre. Itt ragadtam a fővárosban. Próbáltam feleleveníteni a kapcsolatomat a Pécsről ismert művészekkel. Mivel meglehetősen türelmetlen voltam, több bajt hoztam magamra a kelleténél, és még sok víznek kellett lefolynia a Dunán, mire „futóművésszé" alakultam. 

1984-ben, 41. születésnapomon lefutottam a Nagykőrösi Maratont! Utolsónak értem célba. Lebontották már a dísztribünt, és a városi sportcsarnok dísztermében mulatoztak a sportolók, mire megérkeztem. Akkor erősen megfogadtam, hogy ezt többé nem szeretném átélni! Azt képzeltem az utolsó métereken, hogy mekkora ovációval várnak majd, mint első maratonistát, aki ráadásul születésnapját ünnepli a sporttal! Bizony a kutyát sem érdekeltem. De azért lettek futóbarátok, akik azon a versenyen láttak első esetben művészt futni!
     60. születésnapomat már nem maratonfutással ünnepeltem, hanem kivizsgáltattam egészségi állapotomat, és arra készültem, hogy 21 év aktív versenyzést követően nem futok többé! De a sors beleszólt a terveimbe, és az orvosi konzílium megparancsolta a mozgást. Mi tegyek, mégis csoda történt! Azzal, hogy egy kicsit megálltam, láthatóvá lettem, és 2005 tavaszán életműdíjjal tüntettek ki. 62. születésnapomat követően kiállítások sorozatával ünnepelnek, és a Körmendi Galéria foglalkozni kezdett életművemmel.
     Öregednék, és ez egy normális folyamat az öregedő művészek életében?
     Felhagytam közalkalmazotti státuszommal az egészségügyben, és nyugdíjas művész lettem. Ezzel egyidőben számtalan megbízást vállalok. Újabb művészetterápiás csoportokat kezdek működtetni. Meg fogom festeni a pszichoanalitikus mesterek portréját. Erre az NKA alkotói pályázaton nyert támogatása biztosít hátteret. Végre egység mutatkozik művészetem és művészetterápiás aktivitásom, a hosszútávon művelt futásaim, expedícióim, életformám, valamint anyagi biztonságom között. Össze tudom egyeztetni családi életemet és az egyéb elfoglaltságokkal járó kötelezettségeimet. Képes vagyok beosztani szabadidőmet, munkaidőmet, pihenőidőmet, hogy jusson időm a műalkotások létrehozására.
     Azért válik láthatóvá „befutásom", amikor megállok, mert JELENLÉTEMMEL kénytelen kezdeni valamit a környezetem (megszokták, hogy láthatatlan vagyok, járom a művészeti expedícióim végtelenbe vesző útjait)…
     Mostantól ismét tréningezni fogok egy kicsit, ugye elnézed nekem, Éva?

Időközben egy jól leírható, alaposan kidolgozott fogalom és gyakorlat kezdett foglalkoztatni:

AZ EGÉSZSÉGES BETEG JELENSÉGE

Természetesen megkérdeztem sok kliensemet, akik művészetterápiás csoportfoglalkozásaim résztvevői. Ők először nagyon meglepődtek, hogy lehetséges betegen is egészséges életformát elsajátítani? Furcsának tartották, hogy a betegségtudat belátása, a megfelelő gyógyszerek elfogadása és a sportolás, a tréningezés és a művészeti, a relaxációs tapasztalatok elmélyítése egy addig sosem remélt távlatot nyithat előttük. Február elsején gondolkodás nélkül lezártnak tekintettem esszémet, és postáztam a szerkesztőségbe. Tegnap azonban, Valentin napon észrevettem az V. Művészetterápiás Kiállítás megnyitó ünnepsége és az eseményt megelőző beteg konferencia kapcsán, hogy Ádám barátom milyen egészséges.
     Az ősmagyaroknál Leventére emlékeznek ezekben a napokban, akinek neve a lenni igével kapcsolatos. Ezért lehet Levente egy örökösen jelen levő, létező és személyes magyar utónév. Milyen érzés a szerelem? Miért esik egybe Szent Valentin (az epilepsziások védőszentje) napja a Bálint nappal, a szerelmesek napjával? Leventét – a magyarok hagyománya szerint – víz mellett, a Duna partján temették el, az utolsó pogány fejedelem, Taksony mellé, aki a dédapja volt.
     Ádám olyan jó színben van, oly kicsattanó egészségnek örvend, hogy a legtermészetesebb módon esett rá a választás. Ünnepélyes keretek között ő adhatta át Halász professzor úrnak az ESERNYŐ-díjat! Micsoda megtiszteltetés mindkettőjük részére. Egy egészséges fiatalemberrel foghatott kezet orvosa. Megható jelenet volt. Minden esztendőben egy olyan embernek adományozzák ezt a Civil Szervezet által alapított elismerést, aki élete céljául az epilepsziával élő embertársainak segíti elviselhetővé tenni az életet. Ádám otthon él, a szerelmével. Otthona egy mátrai kis falu. Innen jár tanfolyamra egy közeli városba, most volt 24 éves és annyi szenvedés van a háta mögött, mint másnak 90 évesen.
Pár bekezdéssel előbb szóltam már a TŰZ szimbolikájáról, mint a LÉLEK szunnyadó parazsáról. Most esszém befejezésként, egy másik alapelemet: a VÍZ jelképét is meg kell említsem(tűz, víz, föld, levegő, fém). A természetben bizony gyakran találkozunk a „búvópatak" jelenségével. Ezek a patakok hol eltűnnek, hol megjelennek, de egy biztos, a természet ismerői tudnak róluk, és olyan helyeken ásnak kutakat, ahol ezek a patakok kiapadhatatlan forrásaikból táplálkozva, biztosan bő vizű kúthoz juttatják a közösséget. A falu, a város, a település eltűnhet, de az egyszer kiásott KÚT sohasem szüntethető meg. Még ha be is temetik, ha el is feledkeznek róluk, a helyük örökre bevésődött az emberi emlékezetbe. Valaki mindig fog emlékezni arra, hogy itt egykoron tiszta KÚTVÍZET ihatott a szomjúhozó vándor. Sajnos mára a természet is szennyezett, mérgezettek a vizeink, és GLOBÁLIS katasztrófa közelsége fenyegeti az emberi létformát. Mindenféle járványok jönnek-mennek. Stresszesek az emberek, és mérhetetlen szenvedések közepette élnek pl. a harmadik világ közösségei. De még ezeken az „Isten háta mögötti helyeken" is van tiszta vizű forrás. A kínai bölcselet szerint jól teszi a közösség, ha titokban fog hozzá a KÚT építéséhez, nehogy az ellenség megmérgezze a forrás tiszta vízét. Ám, ha a KÚT elkészült, és díszes KÚTFŐT is álmodott rá a korszellem, akkor még a közösség vezetői is erre a KÚTRA járnak majd inni. Még a király sem rest ebből meríteni. Merni kell a kutat, nehogy kígyók, békák tanyája legyen. A meretlen KÚT ugyanis posvánnyá silányul, míg a mert KÚT bő vizet ád. Így van ez az emberi kútfők esetében is. Ha nem merítenek belőlük, szellemük bő forrása kiszárad, bölcsességük elapad, ám ha merítenek bölcsességükből, egyre csak árad a végtelen tudás e KÚTFŐK díszes, de szerény forrásából.
     Egy kedves tévériporternő hívott fel, hogy faggasson a Megszállottak Klubjának történetéről. Gál József az elnökünk, aki maga is „vizes ember", földkerülő vitorlázó. Elődje Fa Nándor volt, a Szent Jupát kormányosa. Klubunk a „nem olimpiai versenysportok" elhíresült sportembereinek nonprofit közössége. Akkora szellemi és testi erő birtokosai vagyunk, hogy többünket már magas állami elismerésekkel, életműdíjjal tüntettek ki, hogy követendő példánkat láthassa az ifjúság. Réka riportja alatt újraélve futóexpedícióim érzelmi emlékeit, arra eszmélek, hogy tényleg szabaddá váltam. Teljesen az én döntésem, hogy SZABAD AKARATOM tudatában mit teszek és ezt hogyan teszem, milyen céllal? Kedves Éva, hogyan mondjam el Neked, amit nem lehet?

Egy nagyon személyes és szomorú ténnyel zárom válaszaim sorát, Éva.
 
 

     Ma reggel középső fiam (12 éves, VI. osztályos, jeles tanuló) sírva rohant haza, mert az iskolába menet három-négy suhanc megverte, minden ok nélkül. A második órára hősiesen bement a suliba, ahol kiderült, hogy az ő esete után pár perccel, egy közeli utcasarkon, egy osztálytársát is megverték a suhancok. Ismeretlen tettesek ellen feljelentést tettünk, mi szülők és az iskola. Ezt az esetet – jelképesen veszem ide – azért említem, mert a környezetszennyezés egyik tünete az, ha gyermekeinket nem engedhetjük el, nyugodt lélekkel, a közeli iskolába. Ma tettünk rá kísérletet először, hogy kisebb testvéreivel (7 és 10 évesek), egyedül gyakorolja a suliba menést. Hazafelé már többször is elhozta őket, de odafelé ma volt az első útjuk. Tessék, mi a tapasztalat?
     Ezekben a percekben felhívott a másik srác apukája, aki csak este értesült az eseményről, hogy mit tegyen? Miután tájékoztattuk őt, majd eldönti a feleségével együtt, hogy velünk jön-e, vagy mást lép? Az ő fia már negyedik áldozata ennek a suhanc-bandának és egy szülő sem tett még feljelentést! Amennyiben az apuka és a fia, velem és a fiammal együtt jelenne meg a rendőrségen, esetleg hatásosabban lépnénk fel a hatóság előtt! A térfigyelő kamerák alig működnek. Szinte az utcánkban lévő körzeti megbízott irodája előtt történt az inzultus. Az indulatok úgy elszabadultak, hogy a művészeti szépség bizony nem hiábavaló. Tehát a futás se szégyen, sőt, közelebb lehet általa jutni ISTENHEZ, és el lehet futni az ördögi gonoszság elől.
     A fiaim néha edzenek már. A kisebbeknek vettem új futócipőt. István mást kért, neki egy régi is megfelel. Talán ő is jobban járna, ha elfogadná az édesapja által felkínált „csoda lábbelit", ami ilyen esetekben pont annyit érhetne, mint a varázsszőnyeg!

(Budapest, 2006. február 16., csütörtök)