Abban a szép, érzékeny novellában, amelyben a főhős (Jónás Tamás szavaival) szép, érzékeny novellákat olvas, nyomatékosabb motívum is akad, de az aligha véletlen, hogy a szerző épp a finom idegrezdüléseket megörökítő irodalomra kapatja rá hősét. Ez a kis lírai elfogultság annál inkább érthető, mivel a Jónás-novellák, mesei különféleségüktől eltekintve, maguk is jobbára belső húrokon játszanak; az ösztönök és az érzelmek (esetenként zavaros vagy egzotikus) mélyvilágát reprezentáló alakok történetei.
     A Sátán például a végletekig fokozza két ember lelki tisztázatlanságát: az ős és az utód túlcsigázott ellentéte ebben a suhintásnyi parabolában egy hideg késszúrással tetéződik. De a fiú vagy az apa: melyikük az áldozat? Honnan támad a lelket megkaparintó gonosz? És a kést, ami itt az apaszívet megállítja, nem kell-e félnie, legalább jelképesen, a többi történet jó néhány hősének? Akár a rossz fátum, akár valami helyzeti kielégületlenség műve: Jónás figurái nyakra-főre beleütköznek – ha nem másba, önmagukba. Komoly bökkenő számukra a mindennapokban érvényre jutó közösségi ráció is, amely szerepeket oszt és korlátokat állít, s mint ilyen, eleve szorítólag hat; s hogyne dolgozna szembe az egyéniséggel, ha az csupa fölfelé vágyakozó gyermekiesség, tilthatatlan sóvárgás. Csakhogy a kárhozat szimbóluma alatt nem e könnyebb vétkű álmodozók gyülekeznek, hanem például a Felelőtlenek felelőtlenjei, vagy a verekedési színjátékot halálos groteszkbe hajtó 12 férfi ösztönlényei. Egy tucat vegetatív teremtmény és ostobaságuk híg árja; az efféle nyersanyagon könnyű bukni, Jónás azonban megcsinálja: vastag szagú, könyörtelen irodalmat ad, irodalmi illatok nélkül. A nő, akivel folyton szeretkeznem kell semmilyen értelemben nem illatozik és ízre se különleges. Mi ez az írás? Erotikus csalétek, vulgáris játszadozás? Flaszterfilozófia a partnerért szűkölő nőről? Ebből is, abból is egy kevés, s az egész együtt: fölösleges mutatvány csak azért, hogy lássuk: a szerző ezt a módit is bírja.
     Holott különb dolgok tudója ő. Mondjuk a szerelmes ember testi-lelki örvényeiről nem sokan tudnak olyan őszintén beszélni, olyan tartózkodás nélküli nyíltsággal, a gyarló, vad, sőt útszéli hangok közt annyi költőiséggel, mint Jónás Tamás. A Szerelem hű a címéhez, de az író az érzés sajátos természetrajzában a tisztító lángolás helyett a leégés torz pendant-képeire helyezi a hangsúlyt. Ha e pepita novella a kontrasztjaitól szép, akkor a szeretet-gyűlölet, boldogság-boldogtalanság terhes vagy-vagy-ai mégiscsak katarzist szülnek.
     A Hűség-tremoló voltaképp szintén szerelmi história – a kapujában előadott kegyetlen vallomás (az egyik főszereplő levágja mindkét gyűrűsujját, így jelezve messzire utazó szerelmének, hogy soha nem akar elvenni senkit) mintha azt kívánná bejelenteni, ez lesz az a mű, amelyben az élet százszor borzalmas, kemény és idomtalan. S úgy van, úgy látszik: a Hűség-tremoló valóban nem angyalok köre. Hanem e történet figuráival mégis együtt él, elszökik tőlük, s újra visszamegy hozzájuk valami angyali. Igaza van a szerzőnek, összekuszált eszű és összekuszált szívű alakjai egyikéből tényleg tremolóként vibrál ki a ragaszkodás. S az, akiért Magyar Sanyiban szakadatlan remeg a hűség, Szép Eszter a novellabeli, bűnöktől foltos miliőben már-már éteri lény. De legalábbis a beteljesülés ígérete. A Hűség-tremoló különben a műhely üdve is, póztalan, tárgyszerű próza, amelyben egyaránt benne van a lélek alászállása és fölemelkedése, benne vannak az élet intim és erős színei; próza, amelynek sűrített cselekménye és ijesztő csöndjei a balladák zord ragyogását idézik.
     A ballada félhomályban játszódó dráma. Jónásnak se mindene a fényár, az ő hunyorgásra ingerlő, balladás titok-zónái: szigetek a világosság mezején. Egy-egy írásán például könnyű észrevenni Móricz tónusait; főként a mester szociografikus éleslátását, de Jónásé, akármilyen szakértelemmel alkalmazza, nem éppen átfogó szociográfia. Egy irányban mélyülő látás jellemzi. Nála a világ külső képe felé fordított tükörben is a lélek nézi magát. A legelemibb emberi érzések krónikása; meséi, minden helyi színezetükkel együtt, az időtlent kísértik. Nem ezeket az ős-örök ambíciókat kutatja-e a Senza tempo? A testes szövegfürt ezer szállal tapad a naturális valóság tényeihez. Az önnön múltjába alámerülő történetmondót kimeríthetetlen mesélőkedv sodorja emléktől emlékig: a történet minden egyes jelenete egy újabb korty az önismeret forrásából. Az auktor számára pedig (a pontos, tapasztalatokra támaszkodó tolmácsolásnak hála) a fogalmazás tavasza. A Senza tempot mégsem annyira a valóságzamat, hanem épp a külső dolgokkal inherens hangulat, az élmények fölött szétoldódó szeretetvágy és gyöngédség, tehát a szellemi, lelki jegyek teszik oly szembeszökően érett írássá.
     Jónás Tamás egyébként ritka önfegyelemmel szorítja magát a mesterségre. Szövegeinek ritmusa a kurta, határozott és a teltebb, gömbölyűbb mondatok arányán alapszik. De az ütemeivel keltett összbenyomáshoz bizonnyal hozzátartozik az a játék is, amely az író valósághoz kötött szellemét egyre elszárnyalni biztatja, mi több, el-el is röpíti egy másmilyen valóság: leginkább tán a költő Jónás Tamás közelébe. Üssük föl szinte bárhol a könyvet, s tapasztalni fogjuk: a takarékos narráció, a gyors jelenetváltások, a pattogó párbeszédek szigorú rendjében pompázik a líra. (Jónás kevés helyen engedi ennél alább. Hogy mégis hol? Példának okáért az Egyszerű történet kissé fontoskodó előhangjában.) Az önmagába visszatérő Möbius-szalagra emlékeztető szerkezet (az elején a sivár légkörű Sátánnal, a végén a szívmeleg Fiam szemében című kisnovellával) telitalálat; különös, furcsa gyűrű. Az örökkön ismétlődő dolgok, a megcsavarva is ugyanoda kilyukadó gondolat szimbóluma? Minden pillanat vég és kezdet, de hiszen ez már nem is jelkép, hanem a teendők miértje, „ez már – ahogy Jónás Tamás a záróműben írja – koncentrálás” a szolgálatkész számítógép előtt, „írok valamit […] visszatörlök, újraírom, hogy is volt?” Meglátjuk, csak gyerünk, tessék folytatni… (Magvető, Bp. 2005)